Kelet-Magyarország, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

(Í000! 1 lb®f ?í. KOT.J!T-MA(rTAtfOttS7ÄÖ Hidas Antal: Grófi ajándék Fekete Gyula; Karácsony Az első világháborúban történt. Jött a hír: egy gróf­nő látogatja meg a tomszki hadifogolytábort. Grófnő Ma­gyarországról. Előző nap a tiszti barak­kokat járta. Novákék legény­ségi barakkjába a fürge Hor­váth Pista hozta a hírt: mit kannak a tisztek: cipőt, ru­hát, fehérneműt — ingyen; pénzt — száz, kétszáz, öt­száz rubelt. — Mi Is kapunk valamit? — kérdezte a lerongyolódott baka. Bojtár Imre komoran. — Hát persze! — mondta Horváth Pista. — Hiszen olyan az. mint a Hófehérke Megy előtte egy kozák ezre­des. Mellette egy tábornok, utána egy osztrák ezredes meg egy magyar vezérkari kapitány, meg a fene tudja ki. aki fölirja: kinek mi kell? — Szép? — Hogv szép-e? — Hor­váth Pista elgondolkodott. — Mim tavaszi szántáskor a pacsirta madár. Az ember fölnéz rá és — elfelejti. Mi mást csinálhatna vele? Valaki felnevetett. Magá­nyosan. indokolatlanul hang­zott a nevetés, a homályos, •gyonzsúfolt legénységi ba­rakkban. — Azt mondta, jövő héten • tiszt urak már meg is kap­ják a ruhaneműt. A pénzt egy hónap múlva. ■— És a legénység mit kap? — kérdezte Csordás Gábor. — Nem tudom. Ha az a. hogy mondjam, grófnőúr- hölgy csinál értünk valamit —■ isten hírével jött, isten hírével menjen, ahová akar, • grófjaihoz... De ha nem tesz értünk semmit™ Három katona lépett a barakkba a tábori őrségből. *161 egy őrmesterrel. Paran­csa kitakarítani a barakkot, megtisztítni az ablakokat, szellőztetni. Újabb katonák jöttek, mat­racokat cipeltek. Szétosztot­ták. Akkor két szánon tüzelő­fa érkezett, ledobták a ba­rakk elé. A foglyok, mint zzalmaszálakat bolyba a han­gyák, gyorsan a barakkba vitték a hasábfákat. Alapo­san befűtöttek a kályhába. A kályha piros szemei óriásivá tágultak, izzottak a belső iz­galomtól. A foglyok friss sárga homokot szórtak el a földön. Az őrség mindenkit a helyére parancsolt. Vezény­szó. A foglyok leugráltak a prices mindhárom „emeleté­ről”, és egymás mögött álltak föl. Újra vezényszó. Újra föl és újra le. Minden rendben ment Jöhetett a grófnő. Nó­rák oroszul jelentette: — A tomszki fogolytábor tizennyolcas számú legénysé­gi barakkja, kétszázkilenc­venhat ember! — Jól van! — mondta az őrség parancsnoka. — Jól van! — körülnézett, és né­hány túl rongyos embert a barakk végére irányított: a betegeket pedig föl a „har­madik emeletre”, szigorúan meghagyva nekik: csöndben legyenek. Másnap viszonylag rendes reggelit kaptak. Hat kocka­cukrot a „csájá”-nak keresz­telt forró vízhez; egy fél kiló fehér kenyeret, jó szagút, és egy deka harmatos vajat, Senki sem tudott ellenállni: egyszerre ettek meg mindent. A fehér kenyértől, vajtól, de főleg a cukortól melegük lett Kipirultak Újra reményked­tek. ernyedten, mosolyogva: Grófnő... Kicsapódott az ajtó. Meg­jelent a kozák ezredes. Mö­götte lépegetett, derékhoz ta­padó bundában a grófnő Formás, helves, szép asszony, vagy talán még leány. Mel­lette udvariasan, ősz baju­szát simogatva az orosz tá­bornok és még egy ember, civil, nehéz, földig érő feke­te kabátban: mögöttük a fo­goly osztrák ezredes és még néhány előkelő fogoly tiszt, a tábor „belső” parancsnoksá­— Szmirno! — kiáltott az őrség előrefutó parancsnoka. A grófnő szemérmesen mo­solygott. Tiltakozott, hogy őt, a finomra szabott, szinte lé­gies nőnemű lényt ilyen ve­zénylési dörgéssel vezessék be. — Vigyázz! Sorakozó! — küldte Novák visszhangként, de magyarul a parancsot. Ropogás. Dübörgés. Né­hány másodperc múlva két- százküencvenhat fogoly állt egymással szemben, két ol­dalon, a priccsek előtt, bejá­rattól egészen a barakk vé­géig. A betegek is leugráltak A rengeteg sárga, kimerült arcú ember, rongyos ruha azt az érzést keltette a grófnőben és kíséreteben, hogy az a két­százkilencvenhat valaki, aki itt áll, nem teljes értékű em­ber: nem érdemes, nem is le­het úgy bánni vele, mint tel­jes értékűvel. Olyan csönd támadt, hogy a grófnő csilingelő hangja. „Jó reggelt kívánok!” — sér­tetlenül elért a barakk végé­re is, oda ahol a gyöngélke- dők lepedői fehérlettek. A barakk ajtaja — mintha ez Is a szertartáshoz tartozott volna — becsukódott. Félho­mály támadt. Világított a robbanásig megrakott kályha. — Meleg van — mondta a tábornoknak franciául a gróf­nő. — Igen... grófnő... a tüzelő­vel nem takarékoskodunk. A grófnő elfintorította az orrát, mint mindenkor, ha valami nem tetszett neki, vagy nagyon is tetszett. — Rossz szag van — mond­ta halkan franciául a grófnő. A tábornok egy pillanat alatt elgondolta: ha a barakk előtt állíttatja föl a fogoly- közlegényeket, siralmas lát­vány lesz. Ragyogó havas térségen — rongy tömeg. Ugv tett, mintha nem hallotta volna a grófnő halk megjegy­zését. — Rossz szag van! — ismé­telte a grófnő, most már han­gos, kislányos makacssággal, segélyt kérőén. A tábornok halkan szólt a kozák ezredesnek, a kozák ezredes hangosabban az őr­ség parancsnokának, az őr­ség parancsnoka Nováknak, Novák magyarul, teli torok­kal a foglyoknak: — A barakk előtt kettős rendekbe — sorakozó! Odaálltak a betegek is, ingben-gatyában a vidám ha­von sötétlő tömeghez. Szél­csend volt Száraz levegőben a testük köré lerakódott me­leg két-három percig védte őket a hidegtől. És akkor a foglyok ezer éve hiányzó, kedves női hangot hallottak. Leány-feleség-anya hangját, húsvéti kisharangot, feltámadást ígérőt Először nem is az értelmét, csak a csengését fogták föl a szavaknak; aztán az érte lem is belekapcsolódott — Katonák! Hős magyai katonák! Akcentussal beszélt, * ez még kedvesebbé tette a kicsi, melles babának beillő asz- szonyt — Boldogan jöttem el hoz­zátok. Szeretnék mindent ad­ni: takarót, ruhát élelmi­szert, pénzt, de mit csinál­jak: nincsen Nagyon sokat vagytok, hős magyar kato­nák, foglyok; honnét ve­gyük? A fogolycsapat végén álló magyar bakák lábain ba kancs helyett szénaboglyái-: testükön pokróc, ami aló kilátszott a sárga-sötét ga tya. Odanézett a grófnő, és az orra körül megjelentek r már említett kedves ráncocs- kák. — Szomorú hírt kell kö­zölnöm — mondta a grófnő csilingelve —, szeretett ural - kodónk, őfelsége I. Ferenc József — meghalt. Szünetet tartott. A natí- várta. Sírást, vagy legalább — sóhajt, de senki még csak meg se rezzent. Egyesek nem tudták, mit kell csinálni, ha a király meghal. A többség arra gondolt: semmit se kap nak. Álltak szótlanul. A grófnő egy lépést tetí előre, és fölemelte hangját elégedetlenül' ismételte el: — A király halt meg... Újra csönd. A grófnő franciául oda szólt a tábornokhoz: — Milyen érzéketlenek. — Igen. grófnő. Sajnos. A bájos kis teremtés nen, hagyta annyiban. Sértve érez te magát Még egy lépést tett előre, fölemelte kesztyűs, pi­ci kezét, — szemeit megesik logtatta, és folytatni akarta r beszédet. De ekkor nerr messze a grófnőtől, Csongrá dira, a hidegtől, vagy a gyön geségtől, vagy a haragtól, rá jött a roászullét. A kétségtelen zajra a gróf nő odapillantott. Először ősz szerázkódott, aztán gyorsat mondott valamit franciául a tábornoknak, aki maga is a meglepetéstől száját tátotta Odakiáltott az őrség parancs nokának. Két katona futott Csongrádihoz, hóna alá nyúlt, fölemelte, és vitte a sovány, szalmaboglyas foglyot a ba­rakkba. A fitos orrú grófnő majd­nem sírt az erőfeszítéstől, hogy el ne fusson, hogy ma­radion, és folytassa a beta­nult mondatokat. — Halála előtt őfelsége., kihallgatáson fogadott... és... arra kért, adjam át™ a ha­difogoly katonáknak, az ő... legmagasabb üdvözletét... Nem feledkezett meg róla­tok... Ti se feledkezzetek meg őróla... Imádkozzatok a min­denhatóhoz. Most pedig ki­osztom az... imakönyveket. Négy fogolynak egyet Fel­váltva imádkozzatok. Intett, s egy katona nagy kosarat cipelt, tele fekete kö­tésű apró könyvecskével. — És egy kis pénzt is hoz­tam. Újra intett, egy másik ka­tona fazékban három kope kés rézpénzt cipelt — Minden magyar fogolj — mondta a grófnő — ha kopeket kap... Egyebet mos* sajnos™ Egy hadifogoly kilépett r sorból. Szalutált — Alássan megkövetel« r tekintetes asszonyt, de te szünk őfelsége üdvözletére' Nekünk nem zsoltáros könyv kell. A fele magyar már el­pusztult. Arról szóljon a te­kintetes asszony: velünk mi lesz? A bakákkal? Miért va­gyunk mi rosszabbak a tiszt uraknál? Hat kopek...? Fe­jezzék be már ezt a döghábo­rút különben, tekintetes asz- szony, nem állunk jót ma­gunkért A grófnő elsápadt: — Mit akar tőlem ex az ember?™ Piret de Bihai Viktor bá­ró egykori cselédje, Tóth Miklós így emlékezik azokra a régi „szép” viliaestekre, melyeket a földesúr és csa­ládja rendezett Nagyecseden. — Egyhangú, egyforma volt mind. Tizenkét éves ko­romtól vettem részt ezeken a viliaesteken, 1941-ig, míg be nem vonultam katonának. Addig minden esztendőben részt kellett vennem az ün­nepségen. A bárócsalád ren­dezte, meghívták rá a papot, Leitner Endrét is. Ott volt a báró cselédserege, minden alkalmazottja, gyerekeikkel együtt — Ezekre mindig a do- hánycsomózóban került sor, ahol bokáig ért a por. Itt ál­lították fel a karácsonyfát. Este öt-hat óra tájban gyü­lekeztünk, s énekelni kezd­tünk. Erre megjelent a bá­ró, a felesége, az úrfi és a baronesz. Ezután került sor Várnom kell az ebédre, pontosan tizenkét órakor nyitják a szálloda éttermét. A több százezres költséggel, fényűzően berendezett hall­ban a pálmák alatt néhány olvashatatlan lap az asztalon — a belbecsre keveset adunk Szállingózik a hó, a városka főtere szinte üres már: úgy látszik, e helyt a legfonto­sabb közügyek rangsorába tartozik, hogy el ne hűljön a vasárnapi ebéd. A szálloda főbejárata előtt csincsil- labundás kislány ácsorog. Itt andalgott már az előbb is, most nézem meg jobban Elegáns mintha egy gyermek­ruhaszalon kirakatából lé­pett volna le az utcára: ezüs­tös prémkucsma, ezüstös bun­da, rövid szárú piros csiz- mácska, valódi bőrből — a csizmácska orrocskája éppen szeszélyes ábrákat rajzol a lépcsőt befátyolozó vékony hórétegre; unatkozik a kis­lány Karórája is van, félpercen­ként megnézi, amióta figye­lem. Minden alkalommal ösz- szehasonlítja a szállodai vil­lanyórával, amelyre a nagy üvegajtón át éppen odalát. Aztán a hóesésbe felejtkezik megint vagy turkálja a csiz­mácska orrával a havat. Tízéves lehet. Vagy nem sok híján tíz. „Randevú a mamával” — gondolom, s elmerülök a lé­gitársaság prospektusában. Jó negyedóráig nincs eszemben a kislány, és még akkor sem ő jut az eszembe, amikor, már az étteremben az étlapról felpillantva, egy kislányt látok üldögélni a kirakati fronton, tízéves for­mát. egyedül az asztalnál Csak a piros csizmácska azo­nos. Mintha nem is az a kis lány volna: a bunda nélkf még több benne a felnőtter vonás. Lehet, csak komo lyabb. így az ezüstszínű bun­da nélkül, bár ha emlékeze tem nem csal, az előbb sen láttam mosolyogni. Most önti ki a tányérjára a pincér a levest. Épp olyan gyakorlott udvariassággal szolgálja ki, mintha felnőtt vendég volna, szótlanul vi­szi el az üres csészét a tál­cán. Nyilván nem most ta­lálkoztak először. Szemmel tartom most már a kislányt Ilyen sokat késne a mama? A lengőajtó tükré­ben - súlytalan neonfények cikáznak, egy pillanatra sem nyugszik meg a tükör, bené­pesül lassan az étterem. Mel­lém egy család telepszik, né­gyen három székre, mert a kisebbik gyerek — talán kis­fiú, ha annyiból jól ítélek, amennyi a paplanvarrásos zöld mackóból kilátszik — még csak az anyukája öléből éri fel az asztalt. Leülteti ké­sőbb az anyukája az üres székre, rá is parancsol, de a kisöreg nem bírja elviselni a széken a magányt, lemászik és visszaküszködi magát a mama ölébe. Három adagot az ajándékok kiosztásá­ra. A báróné egy-egy kesz­tyűt, használt kezeslábast, kis trikókat, zoknit adott egy-egy cselédjének. — Utána következett a nagy szám. Elővett egy nagy dobozt, melyben csupa új egyfilléresek voltak. György úrfit és Toanet baroneszt felállították egy-egy székre, s mondták, markoljanak bele a pénzbe, s szórják a nép kö­zé. Ez a játék nagyon tetszett a bárónak, feleségének, de az úrfinak és a baronesznek még inkább, mert kacagtak. S mind messzebb dobálták a filléreket. Mi pedig a porban egymást tapostuk, kotorász­tunk a fillérek után, hiszen mindannyian szerettünk vol­na minél több fillérhez jut­ni. Olyan volt az egész cse­lédsereg, mint egy gomolyag. ők meg kacagták. Élvezték a furcsa játékot. Amikor min­den fillért eldobáltak a deg­esznek négyen, a napi me­nüt; mostanában épült a szálloda, luxus kivitelben, vi­szont a konyhája kitűnő és olcsó; a köznapi előfizetésok vasárnap is sokan ebédelnek itt. A kislány errefelé tekint- get. Várja a következő fogást, harangozik a csizmácskáival, s azt figyeli, sikerül-e a zöld mackónak a mama térdére felkapaszkodni. Nem különö­sebb érdeklődéssel figyel, in­kább csak szemlélődik, mint ahogyan a bejáratnál az előbb a hópelyhek szállongását bá­multa. Tűnődőn komoly arc­kifejezése akkor sem válto­zik, amikor a pincér eléje tálalja a következő fogást. Késsel-villával kezdi, az­után csak villával folytatja, étvágy nélkül turkál a tá­nyéron. Megint errefelé né­zeget. Megáll a kezében a villa, s észrevehetően elmo­solyodik — a mackós kisfiú marókkal nyúlt bele az ap­ja tányérjába. A pincér letakarítja az asztalomat. — Az a kislány — kérdem — törzsvendég? — Igen, hogyne. Minden­nap itt ebédel, vasárnap is — Késik a mama? — Á... egyedül. Előre egy hónapra befizetik az ebéd­Garai Gábor: bozból, be is fejeződött a viliaesti ünnepség. — Ezután a bárói család hazament a kastélyába, fo­gadni a cselédnépet. Vala­mennyiünknek ide kellett járulnunk. Megálltunk a kas­tély udvarán, a veranda előtt, mert fel nem volt sza­bad mennünk — s karácso­nyi énekeket énekeltünk. Né­hány ének után megjelent Piret báró. Fogadta a cseléd­ség küldötteit, a béresgaz­dát, magtárost, akik köszön­tötték a bárót, s erőt, egész­séget kívántak neki, család­jának, hogy megélhetést biz­tosítson a cselédségnek. Utá­na végigjártuk a cselédháza­kat, s minden családnak bol­dog karácsonyi ünnepeket kívántunk. Tíz ilyen viliaestre emlé­kezik Tóth Miklós. Utána be­vonult katonának. Front, fogság, s jött a felszabadu­lás. Munka, mozgalom. S jét, mindig egyedül jön. Va­lami zűr... Előttem notesz és golyós­toll. Odapillant a pincér, más hangon folytatja — ...Nem. ez nagyon rendes kislány, nagyon rendesen gondiát viselik Rá kell csak nézni, milyen szépen járatják, kérem, ennek mindene meg­van És egészen önálló. Es nagyon rendes. Most halad el mellettünk a kislány. Komolyan, csinosan, divatos formájú piros csiz- máeskáiban. A lengő üvegaj­tó túloldalán megáll egy hosszú pil’anatra. míg a te­kintete az izgő-mozgó zöld mackóra az új szemszögből is rátalál Kiváltja a ruhatárban az ezüsthamvas csincsillabun- dát. Ráérősen öltözik. Andalogva megy át az ut­cán, szemben a sarkon meg­áll — háttal a játéküzlet ka­rácsonyi kirakatának, — s fölfelé, a libegő hópelyhek felé tartja az arcát. Csak menet közben, futólag pillant oda a játékokkal zsú­folt kirakatra, amikor tovább indul. Sokszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindené, amit megkíván, mindene megvan, mindene, ami csak megvásárolható. .......... i.'.iassssx már huszonkét esztendeje van közfunkcióban. — Éppen a tanácsakadé­miára jártam, amikor egy bérházban járva megláttam az ajtón a felírást. De már hiányzott a bárói cím. Bevitt a kíváncsiság. Ekkor talál­koztam ismét a bárónéval. Alig ismertem rá. rettenete­sen nézett ki, elhanyagolva, megöregedve. Emlékeztettem. Lehajtotta a fejét. — Jobb-e most, mint ak­kor? — kérdezte. Megmosolyogtam. — Emlékszik a vfliaesü filléresőre, amikor tapostuk magunkat, maguk meg ne­vettek ? Emlékszik-e, amikor korbáccsal replikázott előt­tem a kertészházban? Nem válaszolt, a maga sorsáról beszélt. — Most nekem is dolgoz­nom kell — újságolta. Egy babakészítő üzemben. Már nem a cseléd, hanem dr. Tóth Miklós hallatta a szavakat, aki jelenleg a Nagykállói Járási Tanács VB. titkára. F. K. Yiliaest Piret bárónál Vándorúi­RÉSZLET — Megyek hazai ö száműzöttek végső vigasza. Világ-vándorok képzelt tavasza Eltévedtek egyetlen igaza. Reménytelenek bízó panasza. — Megyek hazai Szabadságos katonák ünnepélye (játék-rakéták röppennek az égre!); hazátlanok legszentebb hitszegése, elátkozottak megkönnyebbülése, lényegtelenek átlényegül ése, elnémítottak joga a beszédre, utolsó szó joga: — Megyek haza Vándorútam hitvaüó tanúsága, képzeletem szállást adó tanyája szabadulásom vasalt kalodája, vágyakozásom fényes palotája, kenyerem íze, bánatom halála, kihunyt tüzeim éledő világa, végzetes-egy jogom az árvaságra, elvegyülésem a parttalan árba, lidérces álmom utolsó Száva, eszmélésem első mozdulata: — Megyek haza! — Megyek haza! f frtrfn’

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents