Kelet-Magyarország, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-03 / 259. szám
m* iftffofiffi&r 3» enrr^f — VAWfti^i»? nrm inn rr Október katonái Azon a karácsony estén fehér hótakaró borult Budapestre és a külvárosaira. Harmadik hónapja voltam katonaszökevény. Egyhangúan telt az idő. Egyik nap otthon aludtam a kispesti Disznópiac téren, a másik nap a Pozsonyi úton Hubert Andor mérnökzászlósnál, akivel együtt szöktünk meg alakulatunkból. Gondosan kifényesített csizma, rendben tartott őr vezetői egyenruha és géppisztoly egészítette ki a módszert, amelyhez hozzájárult még több száz előre lepecsételt Offener-befehl. (Még papírral egy évig bírtam volna a háborút.) A német nyelvű okirat kitűnően megtette a hatását, mint csirke az olajos bogyót úgy megették a csendőrök, a nyilas és katonai járőrök. Ezen az estén hazafelé igyekeztem és a Disznópiac tér sarkán egy öregasszony mondta ki azt a hírt, amely annyira felzaklatott, mint sem azelőtt, sem azóta egyetlen hír sem. „Kedveském! — mondta — bezárult az orosz gyűrű Budapest körül!” Elkoptatott, hogy valakinek a túláradó érzéstől elszorult a szíve. Azóta tudom, hogy van ilyen. Még ötven lépés volt hazáig, ezt futva tettem meg, hogy oda adhassam szüleimnek az 1944. évi karácsonyi ajándékot, az öregasszony mondatát. Megdöbbentő hír volt az egész városnak. Tízezrek borzongtak meg a rémülettől, a nyilasok, a beszorult németek, a véres kezűek, a nemzetvesztő nagyok és a törpe hivatalnokaik. És sok százezrek lélegeztek fel, megkönnyebbülten és boldogan; végre! E naptól kissé komplikáltabb lett a nyílt parancsok használata, kevésbé tűnt hihetőnek, hogy egy utász őrvezető, az immár körülzárt és ostromlott városban „katonaszökevényeket kutat”. De mégis köny- nyebben és gyorsabban teltek a napok. Január 10-én este ismét hazatérőben voltam, az egykor disznópiacról elnevezett tér felé. A Wekerle-telepen ismét egy öregasszony mondott jó hírt: „Édes fiam! Ne menjen tovább, Kispesten már bent vannak az orosz katonák! Vigyázzon!” Vigyázva mentem, mégis a Horthy Miklós úton (nem tudom a mai nevét) egy iskola előtt tíz lépésre egymástól, szembe találkoztunk. Apró termetű, vágott fekete szemű szovjet katona nézett szembe velem, aki halálosan sápadt lehettem, mert arra gondoltam, fogságba esem én, aki valahogy ezt nem érdemiem meg. A katona, akinek sapkáján ötágú vörös csillag volt, nézett rám, és tudom, hogy ezt mérte fel és ezt érezte meg, és ezért intett, hogy menjek, menjek, tűnjek el! Zsibbadt léptekkel visszamentem a Wekerle-telepl öregasszonyhoz, hogy nem tudna-e kölcsönadni valamilyen civil ruhát. Tudott. Egy rongyos, világos felöltőt és egy foltozott kerti munkához használt nadrágot. A katonaköpenyt felcseréltem a felöltővel, csizmanadrágot a bő vászonnadrággal- Alig húsz perccel később hazafelé így találkoztam a második katonával, akinek szürke sapkáján ötágú csillag volt. Ez kék szemű, magas, szőke volt, rendfokozat nélküli. Bal szemén friss fehér szemkötés, nemrég sebesülhetett meg. Kérdezte, hogy „szoldát?”, mondtam, hogy nyet, nyet! „Pusku?” mondtam; nyet, nyet! Hogy hová tartok? Kézzel lábbal magyarázom, hogy itt a közelben az otthonom, és anyámhoz megyek. Megmaradt szemével nézte az arcomat. Aztán lesiklott a vászonnadrág alól kilátszó csizmafejre. Aztán megint az arcomat nézte. Nézte, kutatta. És én tudom, hogy ő is megérezte, nem vagyunk ellenségek. És ő is intett, pasli doma, mamkához—- Ordas Nándor Ambrus reménykedve közeledett a csónakkikötőhöz. Időnként az öreg fényű vízre pillantott, s a néhány négyzetméter nagyságú romantikus kis szigetre, amely a csónakázó tó közepén hervadozott az őszben. Ambrus belenyugodott már, hogy az időjárás és a saját élhetetlensége elrontotta ezt a kirándulónapot. Azt gondolta: Megérdenilem a sorsomat! Hogy lehet egy ilyen helyre kirándulni, ahol még egy rendes vendéglő sincs... Délre megnézett mindent, amit a prospektus alapján érdemesnek tartott. A kihalt faházak mögött kíváncsian behatolt az erdőbe, de egy idő után, mint a legtöbb városi ember: elbizonytalankodott. A madarak hangja felerősödött, s úgy tűnt, bent a sűrűben a vadak csörtetését hallja. Felderült az arca, amikor a csónakkikötőben megpillantotta az öreget, s azt gondolta: Ebből a hosszú délutánból elüthetek itt egy-két órát. Az öreg a stég szélén guggolt, az egyik csónak láncába kapaszkodva. Műbőrkabátja, mint leeresztett szárny, leért a víz színéig. Hátrafésült fehér kőchaja középen megritkult már. Sodort cigarettájából minden szippantás után füst szökött fel. Az öreg a vízzel v»olt elfoglalva. — Pénztár nincs itt? — kérdezte Ambrus a háttérben álló üvegkalitkára pillantva. Az öreg fel se nézett. — Nincs. Vége a szezonnak — mondta, majd az alumíniumcsónakokra mutatott. — A jövő héten ezeket a teknőket is behordják a színbe. Elseje óta a busz is naponta már csak egyszer jön, egyszer megy. — Én is jól kifogtam — mérgelődött Ambrus, és megállt az öreg közelében. — A vendéglőt is csak ebédre nyitották ki. Az öreg felnézett. Sovány arca barátságosan megmozdult — Kiránduló — kérdezte, — Olyasmi. — Nálunk már elkezdődött a téli időszak. — A vendéglőt azért nyit- vahagyhatták volna — dohogott Ambrus. Az öreg egy Ideig a csónak «láncával babrált, mintha esélyeket latolgatott volna magában. Felállt, végignézett Ambruson. A kezével csinált egy mozdulatot, amely egyszerre volt barátságos és bizonytalan. A magányos emberek kezdő mozdulata ez. — Ha meg nem sértem magát, meghívom egy teára — mondta. Egy fehér mellényű kis házra mutatott, amely az erdei út bejáratánál állt a tölgyek oltalmában. — Ott fönt lakom. — Elmehetek — mondta Ambrus beleegyezve. Valójában örült a meghívásnak, mert kezdett hideg lenni, a mély. huzatos völgyben feltámadt a szél. Már fent jártak a gyalogúton, amikor — Tessék rám bízni azt Is... — Jól van — mondta a zászlós és a civil ruhában még szélesebbnek látszó vállait felhúzta, mint aki nem érti a dolgot, vagy védekezik ellene. — Ekkora út... Maga tudja, milyen kavargás van itt is az országban. — Odaérek. — Sajnálom, hogy elmegy.. Ha várna egy keveset, együtt utazhatnánk. — Ne fájdítsa a szívemet, Kun elvtárs! Nézte a fiút, tűz gyulladt ki szemében. — Várjon fiam! — mondta! Elővette erszényét, belenyúlt, és amennyi a keze ügyébe akadt, kimarkolta. — Itt van, az útra... írást is szerzek magának... Délután érte jöhet... — és gyöngéden hozzátette: — Kis- horváth.. Horváth Pista erre nem számított. Azt hitte, hogy a zászlós szidni fogja. Nem ez történt. — Kun elvtárs, én visszajövök ! A zászlós már az íróasztalnál ült és valami irat olvasásába fogott. Föl se nézett, halkan mondta: — Gondolja, ez sikerül? — Tudom! Olyan határozottan mondta, hogy az erről való vitának többé semmi értelme nem volt. A zászlós nem nézett föl. Azt mondta: — Adok egy tanácsot. Ha otthon kérdéznék, mondja azt, hogy engem nem Ismer. — Megtagadjam, mint Péter a Názáretlt? — Fiam, ne legyen marha — szólt a zászlós, anélkül, hogy az olvasást abbahagyta volna. — Hagyja azt a Názáreti!.. — Kun elvtárs... nyögte Horváth Pista. — Kérhetnék valamit? — szólt csendesen a zászlós, de most se emelte föl olvasásból a fejét. — Tessék... akármit., szívesen... — Ha valóban hazajut, és teheti, menjen el Kolozsvárra, felírom a címet... nézze meg a feleségemet meg a kislányomat... — elakadt a hangja. — A kislányom hároméves — tette hozzá, mintha ez magyarázat lenne, mért akadt el a hangja. — Szóval... — most fölemelte fejét, a fiúra nézett — mondja meg a feleségemnek, hogy látott, jól vagyok megjövök, persze, együtt a többiekkel... Ezt nem azért mondtam, hogy megbántsam magát,... hogy rosszkedvű legyen... A rosszkedvű ember elrontja a dolgát. Menjen jókedvűen. — Úgy megyek! — mondta Horváth Pista. — Maga azt hiszi, hogy nekem nincs... — a mondatot a zászlós félbehagyta, „honvá- gyam”-at nem mondta. Fölkelt. Elfordult a fiútól. Kinyitotta az íróasztal mögött álló szekrény ajtaját és — becsukta. Időt akart nyerni, hogy lecsillapítsa magát. — Amikor visszfordult, így szólt: — No, isten megáldja! — Isten...? — mosolygott Horváth Pista, mert a zászlós vallásellenes előadásaira emlékezett. — Ne legyen olyan nagy forradalmár — csapott le Horváthra a hang. — Inkább azt mondja meg: mikor ér oda? — Azt hiszem karácsonyra... — Az három hét... Igyekezzen! Határozott mozdulattal nyújtotta a kézé Leült, tollat fogott, s írni kezdett. Horváth Pista még állt egy ideig, de a zászlós végleg elmerült a munkában. Thiery Árpád: Tea az erdei házban megkérdezte az öregtől: — Maga a csónakos? — Mindenes vagyok én itt a tónál. Szemben velük egy kerékpáros ember egyensúlyozott a keskeny ösvényen. Kitértek előle. Amikor a kerékpár odaért hozzájuk, az öreg meghajolt, s derűsen köszönt. — Jónapot, doktor! A doktor morgott valamit, de nem állt meg. Az öreg vidáman nézett utána. — Mindig mondom neki. hogy a zalatnai temetőben van egy sírfelirat, amelyik így szól: „Itt nyugszik Grim József orvos. Akiket meggyógyított, azok mind mellette nyugszanak.” Erre aztán az orvosunk mindig megharagszik rám. Az öreg ( ndesen felnevetett, s mentele tovább. Ambrus meglepődve nézett szét az öreg házában. A dróthálóval kerített udvar zsúfoltságából, a hordók, csónakmaradványok, szerszámok sokaságából csak a nyúlketrecek magasodtak ki. A szobában a falon két Le- nin-portré nézett szembe az ablakkal. A polcon vastag politikai könyvek porosodtak. Az öreg a konyhában rendezkedett, s Ambrus, míg a teára várt, úgy érezte: egész héten a szerszámokhoz szokott ujjai, mintha megduzzadtak volna ebben a vasárnapi semmittevésben. Az öreg a teába egy kis pálinkát is töltött. — Egyedül él? — kérdezte Ambrus, beleszürcsölve a forró, illatos teába. — Mint legényember. Azzal a különbséggel, hogy én özvegy vagyok. A lányaim gyakran kijönnek hozzám. Magukkal hozzák az unokákat is. — Az az érzésem — mondta Ambrus körülpillantva a szobában — hogy maga hajdan valami nagy ember volt. Az öreg meglepődve nézett Ambrusra. — Én?... nem... — mosolyodon el. Egy ideig a teáscsészét forgatta maga előtt, aztán a szekrény mélyéből egy nagy dobozt vett elő. Csontos öreg keze kiválasztott egy fakult fényképet, és letette Ambrus elé. Vágott, fiatal arc nézett határozottan Ambrusra, mintha választ várt volna egy magától érthető, komoly kérdésre. Körben vöröskatonák álltak, mögöttük az erdő fái hatalmasok voltak. — Hasonlítok erre? — kérdezte az öreg egy kis komikus szorongással. — Nem nagyon..—• mondta Ambrus. , — Pedig én vagyok. Az öreg fakult vörös igazolványokat, olvashatatlan tábori lapokat szedett elő a dobozból, egy percre felidézve Szibériát, a fagy hazáját, ahol nyáron előre megásták a sírgödröket, hogy télen is tudjanak temetni. A térítőn régi vöröskatonák üdvözletei szóródtak szét, tört szélű fényképek, feljegyzések, címek tömege. — Ezt a képet akkor csinálták, amikor a moszkvai nemzetközi vörösparancsnoki iskolán voltam — mondta, majd a képet gyorsan elkeverte a kiterített papírok közé. A századparancsnokom három hete halt meg. Ott voltam a temetésén. Derék ember volt, mondhatom.. Omszk, Csita, Berezovka, így mentünk együtt — számolt az ujjain. — A következő nyáron megint Omszkban voltam. Egyszer csak jöttek, hogy ki ért a főzéshez. Tizenhárom éves lloromtól a mészáros szakmában dolgoztam, jelentkeztem hát, rögtön. Decemberben megkezdődött a föld alatti mozgalom. Tagja lettem az illegális szervezetnek, mert az apám után beleszülettem a munkáselvekbe. Én az elejétől kezdve mindig csak balra léptem. Ott kint is, amikor tagja lettem a bolsevikok pártjának, azt mondtam magamnak: Vagy munkásrend lesz, vagy meghalok! így éltem én... ( A tea elfogyott. Az öreg akkor egy kevés pálinkát töltött a csészékbe. Hegyes, borostás álla elöreugrott. — Ligetit aljasul meggyilkolták Koksakék! — fakadt ki hirtelen. — A zász- lóaljparancsnokom volt. Csak miután megsebesült, akkor tudták fogságba ejteni a nyomorultak. , Ambrus látta, hogy az öregben keserű es lankadatlan a harag. mintha mindez csak az előző héten történt volna. Szinte látszott, ahogy kezd szétáradni benne a múlt, előbb csak dagályo- sodva, majd zuhatagszerűen. Szinte látni lehetett a -lelkét, amint egymásra zúdultak benne az emlékek, az egyik már porrá őrlődve az időben, a másik értelmét, vonásait visszanyerve, s értelmet kaptak a tárgyak, a mozdulatok is. — Egyszer Leninnel is találkoztam — mondta az öreg, és a pár csöpp italt egy gyors mozdulattal lehajtotta. — Mi, a vörösparancsnoki iskolások a brianszki erdőben hordtuk a dorongfát. Lenin integetett nekünk, magyaroknak. .. 1921 májusban a harcokban sz.erzett reuma megtámadta a lábomat. Nem tudtam talpraállni. Az orvos azt mondta: Maga, Balog elvtárs, már nem mehet vissza a zászlóaljhoz. A moszkvai magyar pártbizottságon meg azt kérdezték: ha akarom, megbízatással ha- zaküldenek Magyarországra. .. Érzelgősség nélküli, száraz csönd borította be őket. Ambrusnak úgy tűnt, minta valahol olvasta volna már az öreg nevét, de ebben nem volt egészen biztos, így hát, nem említette meg. — Hány éves maga? — szólalt meg végül kissé ügyetlenül. — Hetvenhárom. Vagyis legalább háromszor annyi, mint maga. A varrógépen — amelyen valaha az öreg felesége varroaatott — hasrafektetve egy vekkeróra figyelmeztette őket az idő múlására. Kint besötétedett már. Az öreg az ujjúval megérintette az arcát. Bizonytalan mozdulat volt, mintha úgy érezte volna: adós maradt valamivel. — így élek én — mondta, és felállt. Ambrus az óráját igazgatta a karján. — Azt hiszem, mennem kell. Az öreg bólintott. A dobozt visszarakta a szekrénybe, a szekrényt kulcsra zárta, a kulcsot egy fiókba rejtette. — Lekísérem az autóbuszhoz — mondta. Az autóbusz a megállóban vesztegelt. Utas nem ült benne, csak a sofőr bóbiskolt a kormánykerékre dőlve. Az öreg megállt a kocsi végénél. — Jöjjön el tavasszal — nyújtotta a kezét. Űj csónakokat hoznak, öröm lesz azokkal evezni. Aztán főzök megint egy teát. — Igazáp finom volt. . 1 — Hagyja csak! Ne dicsérje. Nem szólt többet, pedig Ambrus lelke mélyén még várt valamit. Nem tudta, hogy mit, de várt, az öreg azonban eltűnt a fák sötétjében. Ambrus — míg a hegyvidék szerpentinjein kanyargóit vele az autóbusz — tűnődve kérdezgette magától: miért van az, hogy mindenáron túl akarjuk szárnyalni az öregeket, s magyarázatul egyelőre csak annyit tudott, hogy a tavasszal biztos eljön majd a tóra, egy nagyot csónakázni. FIATAL LÁNY Pável Bogdanov: A mauzóleumnál A mauzóleumnál fiatal fenyők Sorakoznak, mint bejáratnál az őrök. Ott állnak ünnepélyes szürkéskéken ők Büszkén hirdetve feladatunk, mely örök. Az évek tovatűnnek... A fenyők nőnek. A vártán helyükbe újak plántálódnak. Az örök zöld őrszemek kicserélődnek, Meg a dicső kiskatonák is váltódnak. Majd ugyan azok a büszke fenyők — újra Átültetve — örökkön gondolni fognak Ifjú korukra, s a szent nagy feladatra. Mikor őrt a Lenin mavzoléjnál álltak. Fordította: Sigér Imro Megjelent a Pravda 1968. október 4-i számában. Ljuben Dimanov k sa
