Kelet-Magyarország, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-17 / 270. szám

T9W. noveiríRer ír.

KWfe«r-«rfiSTA«c^iilCT:í5 = VÄSÄTfWAtt «reCLírrt^w

t d«wr

Miért ment el

egy népművelő

László Béla döntésének okai

Örkény István: TÓTÉK

Az Állami Déryné Színház előadása Nyíregyházán

Képünkön: Fáy Györgyi, Dombóvári Ferenc, Torday Gábor

Nem azt kértem László Bélától, a fehérgyarmati Petőfi Sándor közgazdasági szakközépiskola igazgató- helyettesétől, hogy adjon ..számot” miért cserélte fel a népművelést a pedagógusi munkával. Ezt nem is kérhettem, László Béla eredetileg is pedagógus akart lenni, tanítóképzőt végzett, a katedrán, a gyerekek között érzi magát otthon. Mikor nem tanított és elment valamelyik iskola mellett és hallotta a benti zsivalyt. elfacsarodott a szíve — mondja.

Bálban

„hivatalból”

Mégis az az igazság, hogy a harminckét éves szabolcsi pedagógust néhány évvel ezelőtt a megye legjobb népművelői között emlegették. Hat évig volt a fehérgyarmati járási művelődési ház igazgatója, azelőtt pedig Tur- ricsén, ahol tanított, öt évig tiszteletdíjas népművelőként foglalkozott' a falusi emberekkel. Klubot alakított, színjátszókat tanított a helyes és szép magyar beszédre, szereplésre, könyvet adott azok kezébe, akiknek egyetlen olvasmányuk a kalendárium és a biblia volt. Éjjel-nappal népművelője volt Turricsének, a szó valódi értelmében. Még a bálban is, ahol nem mint magánember vett részt, hanem „hivatalból”, még ott is akadt csiszolni való a viselkedésen, az ízlésen. Máskor éppen az utcán üldögélő idősebb emberekkel váltott szót hétköznapi dolgokról. És a falu szerette, hallgattak rá. Nem kellett plakát, dobszó egy-egy előadásnak.

„Szégyeltem, hogy ezeket az embereket- ott kellett hagynom” — idézi fel a tur- ricsei napokat. „Megkerestek a járástól, sokszor és sokáig beszélgettünk az elvtársakkal. Én maradni akartam. Mikor a döntés megszületett, hogy be kell jönnöm a járási művelődési házhoz, elutaztam Pestre, hogy kitérjek a helybeliek kérdései elől. De

Nagy markú. sovány ember. Csak csontja van, meg vékony, száraz bőre. Az étel kipirosítja, de nem hizlalja.

— Hát itt vagy?

— Látod.

— Köszönteni jött. A ne- vemnapjára. Hozott egy szép pettyes parhetruhát. Megmutassam?

— Hagyja csak, elhiszem.

— A gyerekek?

— Megvannak.

— Éöske?

— O is. Nyomorgurii, a máséban.

— Nem mindegy az, kié? Ti lakjátok. Szűkén vagytok?

— Szoba-konyha. A szokásos

— Nagyobbat szeretnél?

— Azt szeretném, hogy a magaméban legyek.

— Hallom anyánktól.

— Mit. hallottál?

— Hogy belekezdtél a házba. örültem neki.

— Korán örültél.

— Annak örültem, hogy így gyarapodtok. Te mindig házat akartál.

— Nahát most meglesz. Mert nem hagyom magam lerázni.

— A tavalyi vitát nem folytatom.

— Ez nem a tavalyi. Ez egy másik.

— Mit akarsz megint?

— Ezt a disznóólát le kell bontani.

— Ugyan miért kellene?

— Nekem szükségem van a bontásanyagra. Azért.

utánam táviratoztak a szüleim, jöjjek, mert a járástól újra keresnek...”

Emlékek az aranykorból

Népgazdasági érdekből helyezték Fehérgyarmatra, a járási művelődési ház igazgatójának. Két szoba összkomfortos lakást kapott, pedig akkor még nőtlen volt. Motoron járta a községeket, de ehhez el kellett vállalnia a pedagógus-szakszervezet járási titkári tisztét, mint társadalmi megbízatást.

Ezzel viszont járt egy Pannónia, s elérhetővé váltak a kisebb községek, az éppen csirájukban bontakozó klubok, színjátszó együttesek.

A 63—64-es években már dicsérettel illetik a járási művelődési ház népművelési munkáját. A gyarmati színjátszók országos első díjat nyernek a fesztiválon, sorra alakulnak a szakkörök, állandó kiállítások, pezsgő rendezvények, vetélkedők, tévé-klubviták követik egymást. László Bélát szívesen látják más járásokban, sőt más megyékben is, Debrecenbe is meghívják előadásokra, népművelési eszmecserékre. Szívvel-lélekkel dolgozik, keveset törődik saját problémájával, alig van ideje fiatalnak lenni. (Pedig most is az.)

Színház vagy vacsora?

És hiába várnánk a pályát kettészelő törést, a látványos konfliktust László Béla munkásságában. Apró napi fáradság, bosszúság adódik —* nem is kevés. Ez a soha be nem fejezhető munka már a természete miatt is idegfeszítő. Hátha nemcsak népművelőnek, hanem egy kicsit „kereskedőnek” is kell lennie. Elkeserítette, ha a színházi előadást le kellett mondani a földművesszövetkezeti hurka-kolbász vacsora ellenében. De az utóbbi

— Szerezz máshonnan. Mit alkudozol anyánk házára?

— Apánké volt

— Az ugyanaz.

— Nem éppen, apánk után minket illet.

— No ebből elég. Amíg az én szavam számít, te innen egy gerendát se viszel. A mázsát sem. De még a kisbaltát, meg a szerszámokat is visz- szahozod.

— Hogy neked több jusson.

— Nekem aztán...

— Ne add a jóembert. A pénz neked is pénz.

— Itt minden anyánké.

— Meddig?

— Amíg él.

— Éppen erről van szó. Mi lesz utána?

Az öregasszony mozdulatlanul ült közöttük. Még a kukoricáról is elfeledkezett. Ezek itt a temetésére alkusznak. És már számolta a mázsát, a komódot, a két szekrényt, meg a többi ócskaságot. Kiadják-e a koporsó arát? Timár az anyja mozgó szájára nézett. Tudta, hogy számol.

— Majd máskor megbeszéljük.

— Nincs itt semmiféle máskor. Karácsonyig felénk se nézel.

— Nem azért jöttem, hogy veled huzakodjak. És különösen nem...

— De én azért jöttem. Kössünk eltartási szerződést

— Micsodát?

jelentette a művelődési ház anyagi egyensúlyát. Nem mindig, de nem lehetett nem komolyan venni a költség- gazdákodást. Egy ízben a fizetését is alig tudta volna magának és munkatársainak borítékolni, ha nem megy ki személyesen az egyik faluba a tánciskola díjáért és nem sürgeti az fmsz-től járó anyagi támogatást. Nem volt ez nap mint nap, de előfordult.

v Élénken tiltakozik: nem

ezek miatt a napi gondok miatt vált meg a művelődési háztól, s tért vissza a gyerekek közé. Realitás, hogy az igény — amit a népművelővel szemben támaszt a fejlődés és önmagával szemben is a kultúra terjesztésében dol- gazó ember — és a valós lehetőségek között nem kicsi a távolság. De elmarasztalóan említi a népművelők egyik „szektáját”, a síró népművelőket, akik sopánkodásba bújtatják a tehetetlenségüket, tehetségtelenségüket.

A régi pálya vonzása

László Béla nem ilyen típus, mégis ott van abban a hu- szonvalahány százalékban, akik más munkaterületre távoztak a népművelésből. Miért? Pedagógus elhivatottságát hangsúlyozza. S arra figyelmeztet, amíg zömében pedagógusokból lesznek a népművelők, addig számítani lehet a régi pálya vonzásával. Sajót népművelői pályafutása azonban kissé elgondolkoztatja, hiszen a népművelő és a pedagógus nagyon is rokon hivatás, szubjektív „falak” nincsenek. Akkor mik vannak?

Valaki azt mondta: duplán számítanak az itt eloltott évek. Hamarabb őszül a haj. És nincs biztos recept a sikerre. Legfeljebb az: átlagon felüli támogatás, törődés tarthatja helyén a nép művelésében oly nagy áldozatokat vállalókat. Különben másfelé vezetnek az utak.

— Szerződést ügyvéd előtt. Mi kötelezzük magunkat, hogy anyánkat holtáig kitartjuk, ő meg szabad kezet ad a ház dolgában.

— Te anyánkkal akarsz szerződést kötni?

— Ez lenne a tiszta munka. Legalább nem veszekednénk többet.

— No erigyj innen a fenébe.

— Nem megyek. Apánk házában vagyunk. Vagyis a magunkéban.

— Én anyám házában vagyok, de ha nem tűnsz el innen azonnal...

— Halljuk, mit csinálsz akkor? Mert nekem többet ártani nem tudsz, mint amit eddig ártottál.

— Az ellenséged annyi rosszat tegyen neked, ameny- nyit én tettem.

— Nekem nincs ellenségem, rajtad kívül. Ami rossz volt az életemben, pedig ugyancsak ellátott vele az isten, azt mind neked köszönhetem.

— Bizonyára részeg vagy.

— Engem még nem láttak a kocsmában.

— Akkor belebolondultál a szerzésbe. Mi bajod tulajdonképpen?

— Te mindig nagyon magasról bántál velem, pedig legkisebb okod se volt rá. Azt mondtad, ha anyánk meghal, neked egy üres kukoricacső se köll. Hát nagyon kicsi törlesztés ez az adósságodból, amivel nekem tartozol.

„...Vigyázok az emberekre, hogy össze ne kuszálódjon az életük.” Szép mondás, lelkesítő. Próféták szólnak igy, vagy őrültek. Örkény István is csak egy furcsa narrátorral meri elmondani ezt a hitvallást. Az öreg postással, aki egyszerre bölcs is, bolond is. Manipulál a levelekkel: a jó, a kedves népek nem kaphatnak rossz híreket, a kellemetlen embereket pedig hiába örvendeztetik meg jó hírrel, a levél vagy a nagy megtiszteltetést jelentő meghívó, nem jut el a címzetthez. Ilyen nemszeretem alak a postás szemében pl. Cipriáni professzor... Tóték azonban mások. „...Amikor Tót úr felteszi a sisakját! Arról az emberről le nem billen semmi. Őrajta minden egyensúlyban van.”

Nos, ezt az egyensúlyt hamarosan felbillenti egy nemvárt esemény. Tábori lap adja hírül, hogy a Tót-család katonafiának őrnagy parancsnoka kéthetes szabadságát a kis Mátra vidéki faluban tölti, hogy a partizánoktól zaklatott idegeit megnyugtassa. Micsoda öröm, micsoda megtiszteltetés éri Tóték hegyek közé bújtatott kis házát. A legfőbb szerencse persze az, hogy a szíves látásból majd előnye lesz a fiúnak a fronton... Megkíméli az őrnagy a kemény téltől, a partizánok golyóitól.

Az érkezéskor szinte nevetségesen halucináló katonatiszt, hamar visszanyeri régi énjét a falusi tűzoltó parancsnok vendégszerető házában, s ekkor kezdődik Tóték tragédiája. Az őrnagy sima, de kérlelhetetlen zsarnok. A filozófiája félelmetes. „A katonáimmal, ha nincs semmi elfoglaltságuk, mindig levágatom és visszávarratom a nadrággombjaikat. Ettől helyreáll a lelki egyensúlyuk.” Egyszóval a gondolkodás, a lélek nélküli tevékenység — a géppé vált ember — az őrnagy ideálja. S miután most nincsenek jelen a hatalmi szóval igavonó barommá alacsonyítható katonái, Tótékon gyakorolja módszereit.

Az apa, anya, meg a kislány engedve az őrnagy személyének, éjszakáról éjszakára — szinte pillanatnyi alvás nélkül készíti a kartondobozokat a tiszt vezetésével. A lélekölő munka — amely pedig korábban hasznos kikapcsolódást jelentett a család nőtagjainak — addig tart, mígnem a jámbor Tót, aki a fiáért az álmatlanság és a megaláztatás stációit járja végig, emberi önérzetének utolsó fellobban ásakor elpusztítja az őrnagyot

— Én tőled semmit sem fogadtam el, nem is kínáltál soha.

— Ha apánk nem szeret beléd, mikor még beszélni se tudtál, ha nem veszi a fejébe, hogy „polgármestert” csinál belőled, ha nem hurcol iskoláról iskolára, mint valami csodagyereket...

— Ezért csak neki tartozom. Neki meg anyámnak.

— Igen, és nekem, hogy 12 éves suttyó koromban cseléd voltam miattad. Ugyan kin hajtották be az iskolakönyvek árát, meg a jó meleg téli cipőét, meg hogy ne tűnj ki a többi közül a szegénységeddel? Hát rajtam. Mind rajtam akartatok keresni. Apám is, te is, a gazdám is, mikor a rekvirálni való lovakkal engem küldött be a városba, hogy majdcsak visszatalálok valahogy. Jól visszataláltam... Aztán magyarázhattam én kézzel-lábbal, hogy tizenöt éves vagyok, apámat keresem, ha éppen apám nem keresett engem. Ki értette, amit én handabandáztam?

— Nagyon jól tudod, hogy keresett. Az egész Tiszántúlt begyalogolla utánad.

— Későn jutottam eszébe, az volt a baj. Későn számolta össze, hogy két fia van, nem egy. Nagyon is későn. Négy évig még gondolkozhatott rajta. Ha nem lett volna elég, megtoldták hárommal, mikor berántottak katonának. Persze az a fontos, hogy te

Kicsit szokatlan, de itt mégis a „pusztít” ige a helyén való. Mert Tót nem csupán gyilkol. Megsemmisít! Ügy végez a zsarnokkal, ahogy a kártevőkkel szoktak. Az író szándéka félreérthetetlen: az embertelenítő hatalommal könyörtelenül le kell számolnunk.

Nem véletlen, hogy a Thá- lia Színház múlt évi bemutatója óta mindig az érdeklődés középpontjában áll ez a mű, s most Franciaországban is bemutatták. A szakmát és a közönséget persze legalább annyira vonzza a sajátos műfaji megoldás, mint a tartalom. A „Tóték” műfaja ugyanis tragikomédia.

Szálai Vilmos rendezésének legnagyobb erénye, hogy az írói szándéknak megfelelően, mindvégig éreztetni tudja, hogy tragédia következik, jóllehet egy kicsit sem szorítja háttérbe a komikus elemeket. Külön is figyelemre méltó az előadás hangulatteremtő ereje. Csányi Árpád díszletei: a kis hegyi falu rajza, a felnagyított tábori lap, na meg a jó rendezői ötlettel felelevenített háborús slágerek jól jeleznek egy kort, s ennek a kornak a figuráit. Szerencsére' csak jelzésről beszélhetünk, s ez a jó, mert nem az a fontos, hogy „egy az egyhez” elevenítse meg a színház az 1943- as magyar valóságot, hanem az, hogy párhuzamot tudjunk vonni a humánum és az embertelenség között. Ezt a koncepciót elfogadva köny- nyebb megbocsátani a dráma

közben kijártad a polgárit, beiratkoztál a gimnáziumba. Nálad rendben mentek a dolgok. Le is érettségizte! szépen. Az egész család ünnepelte a nagy tudóst. Én meg huszonkét éves fejjel álltam neki szétnézni a világban. Más abban a korban családot alapít. Én azt se tudtam, beveszik-e az emberek a szagomat, nemhogy asszonyra gondoltam volna. Hát így áll a te számlád énnálam. Hét évem ment el a fenébe. Mit adsz érte? Egy ócska parasztház felit, meg néhány kacatot. Mi mindent kaparhattam volna én össze hét év alatt a legszebb koromban. Hány ilyen félházat, hány mázsát, ldsbaltát, komódot? Mikor hazajöttem, nekem rontottatok: milyen volt, hogy bírtad? Én meg ránéztem arra a jólfésült gimnazista fejedre. Azt mondtam, semmilyen. Semmilyen és kész.

Sándor legyintett. Furcsán állt neki a legyintés. Nagy, súlyos keze leesett a levegőben, aztán köszönés nélkül otthagyta őket. Mintha elfelejtette volna, hogy minek jött. Az öregasszony ujjai rátaláltak a kukoricaszemekre. Az a fontos, hogy az ember mindig csináljon valamit. Valami hasznosat. Aki csak üldögél, spekulál, a kezét lógatja, megérett a másvilágra.

fogyatékosságait is. (A fiú nagyon hamar bekövetkező halála, az elmeorvos direkt filozofálása, s a kicsit légüres térben folyó embernyo- morítás).

Az együttes tagjai jól átgondolt, tehetséges alakításokkal örvendeztettek meg bennünket. Dombóvári Ferenc őrnagya dicsőségére vált volna a hajdani Ludo- vika Akadémiának. De nemcsak figurálisán felelt meg a követelményeknek. Egzaltált- sága, fellengzős gesztusai „teóriája” mögött érezzük- a parányt, aki úgy érzi, hogy aranygallérja felsőbbrendű emberré teszi. Torday Gábor egyszerű eszközökkel formálja meg Tót figuráját. Kétségtelenül ő a darab legtra- gikomikusabb figurája, aki percről percre veszti el egészséges életörömét és válik megalázottá, kiszolgáltatottá, míg végül eljut a gyilkosságig. Fáy Györgyinek a ' szövegkönyv sajnos csak egykét jelenetben engedte bizonyítani, hogy milyen jó színésznő. Aggódásból, mártír- ságból formált anya alakja így is emlékezetes. Szalai Károly bolond postása a legmelegebb érzéseket ébresztette. Elég talán, ha azt mondjuk, hogy az író minden humánuma belefért néhány mondatába, suta gesztusaiba. Bájos és hiteles volt Téren Gizella Ágikája. A fiatal színésznőt szívesen látnánk felnőtt szerepben is.

Gyarmati Béla

Újságolvasók Évkönyve 1969

A Kossuth Könyvkiadó hagyományosan közkedvelt évkönyve ez évi kötetével sem okoz csalódást. A sokrétűség, a tematikai gazdagság, a feldolgozás tömör, könyen áttekinthető módja egyaránt részese a sikernek. Ahogy az újságok, úgy az évkönyv is szinte minden létezhető témát érint, tárgyal, természetesen — és érthetően — rövid terjedelemben. Csak ízelítőként: politikai merényletek; űrkutatási eredmények: filmfesztiválok; Európa- és világbajnokságok; a főbb tőkésországok gazdasága; mit kell tudni az új Munka Törvénykönyvéről ; az 1969-ben esedékes évfordulók. Az események áttekinthető sorrendjét igénylő olvasó i.ízhez kapja a legfontosabb tudományos és műszaki felfedezések egy évre terjedő „naptárát”, az épülő atomerőművek orszó - gonként adatait, megint csak sok más mellett.

Nagy tempójú korunk embere egyre inkább igényli a gyors és pontos felvilágosítást nyújtó kézikönyveket. Az Újságolvasók Évkönyve, annak ellenére, hogy úgynevezett népszerű kiadvány, egyike a rangos és nélkülözhetetlen kézikönyveknek, melyet nemcsak az újságolvasó, hanem bárki haszonnal forgathat.

<M)

Páll Géza