Kelet-Magyarország, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-11 / 188. szám
v 4 * * V Vasárnapi melléklet NAPLÓ Szidhatni a főnököt Egyik nagy vállalatunk valamelyik osztályán a minap rádöbbentek, hogy az egyik kolléga pontos és részletes információkat ad az osztályvezetőnek, mindenről, ami csak az osztályon elhangzik. Arról is ami a folyosón, a büfében, a délutáni sörözésnél, stb. Nagyon megdöbbentek, kicsit elhalkultak, s most nem tudják, hogy mitévők legyenek. Ugyanis ez az osztály éppen olyan mint általában minden osztály, amikor maguk között vannak szidják, vagy — ritkábban — dicsérik a főnöküket. Ez különben egy magától érthetödő állapot. A főnök rengeteg ügyben dönt, óhatatlanul téved is. Azután jutalmaz és matematikailag máig megoldhatatlan, hogy mindenki mindenkinél többet kapjon. Van tehát miért elmarasztalni... (Persze aki a főnököt informálja — mi vei az ilyen fajta informátor indítéka soha nem tisztes — eltorzítja a magavélt javára a dolgokat. Nyilván abból indul ki, hogy ez őt nagyon megerősíti és hamarosan ilyen vagy olyan változás kapcsán előbbre lép.) Ez az osztály, amelyről beszélünk igen egészséges ösz- szetételű. Van humoruk, nemcsak kritikájuk, de önkritikájuk is és amikor a főnököt szidták azt úgy érezték megtehetik, hiszen elidegeníthetetlen joga ez a beosztottaknak, van ahoi egyetlen örömük. Mert a főnököt elmarasztalni, valljuk be jó dolog, még akkor is, ha ez már régen nem tilos. Okos főnök ezt tudja és titokban támogatja is. Na, de vannak nemcsak politikus főnökök. Ezek dúlnak, fúlnak, bosszút forralnak és körülöttük megromlik a jó, egészséges társadalmi közérzés. Hogy gyalázatos dolog ez az ilyen fajta „információ", ezt talán nem kell vitatni, minden normális ember érzi, elítéli. De hogyan védekezzünk ellene? Ugyanis az ilyesmi rosszabb mindennél. A világ legrosszabb főnöke nem ronthatja el jobban a cég hangulatát, mint egy ilyen önkéntes informátor. Tehetetlenek lennénk vele szemben? Nem! Talán naivnak tűnik a javaslat, de mégis elmondjuk. Bármilyen kellemesen nyugalmas is a főnök hozzáértését egyes kérdésekben a háta mögött kritizálni, pró- báljuk meg drága elvtársaim neki, magának megmondani. Szemtől szembe, először csak négyszemközt, azután az egész plénum előtt. (Mindig akad olyan, akinek van a pucájában vér.) És akkor higgyék el jobb lesz a hangulat. Az a bizonyos kolléga azontúl nem fog senkit iri- tálni. Nem, mert megszűnt az a talaj, amelyen mozoghatott. Észreveszi, hogy rossz úton járt... Nem léptetik elő. (Különben se tették volna, mert az ilyenfajta dörgölőzőt még a legkiváncsibb főnök is lenézi.) Marad ami volt, de nvugodtabb lesz az ő élete is. Nem másokkal kell foglalkoznia, dolgozhat. Talán éppen így jut majd előbbre. Tehát így még ő is jól járt, O. N. Diplomaimádat Mind többen akarnak tanulni s ez üdvözlendő, hiszen az ország kulturális emelkedését jelzi. De nem lenne jó, ha a fény árnyékában rejtve maradnának bizonyos zavaró jelenségek. Például az, hogy erősen érezhető az idegenkedés a fizikai munkától, Úgy vélem, a mindenáron, néha szinte válogatás nélküli továbbtanulás abban gyökerezik, hogy az utóbbi években elharapózott nálunk valamiféle bizonyítványimádat, diplomamánia. S nem ok nélkül. Sok munkahelyen elsősorban nem az határozta meg egy ember értékét, előmenetelét, anyagi- és erkölcsi megbecsülését, hogy mit produkál, vagy képességeit, tapasztalatait hol lehetne legeredményesebben gyü- mölcsöztetni, hanem az, hogy milyen papírokkal rendelkezik. Mintha az oklevél, a diploma önmagában tökéle- les biztosítéka lehetne bármely munkakör sikeres betöltésének. Ez az eltorzult érdekeltség természetszerűleg megindította a tülekedést, a rohamot — ami sajnos még ma is tart —> a különféle iskolai végzettséget igazoló papírokért. Ki is tagadhatná: vannak munkakörök, amelyeknél nélkülözhetetlen az előírt tanulmányok sikeres elvégzése. De mégsem helyes, ha egyedül a bizonyítvány, a diploma dönt emberek megítélésében. Nem kétséges, hogy az ilyen szemlélet árt a józan megfontolásnak, s arra szorítja a dolgozót, hogy feltétlenül szerezzen valamilyen diplomát, mert nélküle nem boldogul! Ilyenkor következett az, hogy egyesek úgy gondolták: ha minden kötél szakad, legfeljebb szereznek egy bizonyítványt, még ha nincs is rá szükség. S talán emlékeztessünk arra is: egy időben már fel sem tűnt a munkahelyeken, hogy a dolgozókat valamilyen hullám, tanfolyamról tanfolyamra dobálta, és csupán a végén derült ki, hogy van egy sereg végbizonyítványuk, csak éppen azt nem szerezték meg, ami a munkájukhoz valóban segítséget adhatott volna. A tanulás irányával sem lehetünk teljesen elégedettek. Régen azt mondták Magyarországról, hogy jogásznemzet hazája. Most is tapasztalható, hogy rendkívül sokan törekednek a jogi karra; ismerek munkahelyet, ahol tizennégy beosztott közül tizenkettő jogra jár. Mit fognak velük kezdeni? Ennyi jogvégzett emberre ott nincs szükség, mennyivel jobb lett volna, ha néhányan közgazdász, vagy mérnöki képesítést szereztek volna, esetleg a nyelvtanulást helyezték volna előtérbe. Gyakran találkozni jogászokkal, bölcsészhallgatókkal mezőgazdasági beosztásban is; jogos tehát ilyenkor a kérdés: nem lett volna-e jobb megfelelő mezőgazdasági képesítést szerezni ? Senkinek sem lehet szava a középiskola, a gimnázium ellen, hiszen hasznos ismereteket nyújtanak. Némelykor mégis értelmetlennek látszik, hogy olyanokat is középiskolai tanulásra erőltetnek, akiktől ez túl nagy erőfeszítést igényel. Vannak vállalatok. ahol tollvonással elrendelték a tanulást még két-háromgye- rekes, otthoni gondokkal és teendőkkel küzdő anyáknak is, akik pedig kitűnően művelik a gyorsírást, írógépük sebesen kattog, ha odaülnek, jól ismerik a magyar nyelvet, a helyesírást. Most mégis arra kötelezik őket, hjgy szerezzék meg az érettségit. A mondanivaló tehát világosnak tűnik. Az iskolai végzettség nagyon fontos, az iskolázás támogatást érdemel, s jó, hogy a mi társadalmi rendszerünkben erre tág lehetőség nyílik mind a fiatalok, mind az idősebbek számára. Államunk nem sajnálja rá az áldozatokat. De a bizonyítvány, a diploma, a pecsétes papír megbecsülése mellett legalább olyan figyelem és bizalom illesse meg a rátermettséget, a hasznosságot, az emberi tulajdonságokat is. A pedagógusok és a szülők, a továbbtanuló dolgozók felettesei lelkiismeretesen, tárgyilagosan, a képességeket és a követelményeket, az adott gyár, vállalat, intézmény szükségleteit mérlegelve határozzák meg a tanulási programot mmmm- Vető József Jó ismexősünk — a „KELETI' Budapest, Keleti pályaudvar. A Rákóczi út végén, a Baross téren áll a magyar főváros legforgalmasabb pályaudvara. Méltán mondhatjuk, hogy ez az épület egyike a legimpozánsabbaknak az ország szivében. A krónika azt sorolja róla, hogy Fe- keteházy Gyula, egy alig ismert nevű hídépítő mérnök tervezte a múlt század hetvenes éveinek végén. A munka 1881-ben kezdődött, négy évig tartott és 1884-ben került sor az avatásra. Kacagányos és kócsagtollas urak avatták, méltatták az ezeréves hon milleneumi pezsgését az építészetben, a főváros szépítésében vállalt nagy szerepét. S amikor elmúlt két újabb esztendő, véget értek a hazafias szónoklatok, s munka nélkül maradtak azok, akik ezt a csodálatosan szép középületet is emelték. Közöttük nem egy volt éppen innen, az úri birtok hazájából, Szabolcsból, Szatmárból. Telt az idő, s a nyírségi ember sokszor találkozott a Keleti pályaudvarral. Nem sokan csodálták az épület homlokzatán a gőzvasút feltalálójának, Stephensonnák és a gőzgép feltalálójának, Wattnak a homlokzaton elhelyezett szobrait, az előcsarnokban Than Mór és Lotz Károly művészi nagyságú freskóit. Akik innen, a homokországból akkoriban utaztak, nem a szép csodálatáért mentek óriási többségben, hanem kenyérért, munkáért. A Keleti előtti Baross térre, s a közeli Ga rai téri piacra, ahol trógerolhattak, ha szerencséjük volt, a környékbeli nagyságos asszonyoknak. És vastörvény, hogy a terhet cipelő kuli sohasem nézi ami a feje fölött van. A tér — a mit Baross Gáborról, a magyar vasúthálózat megteremtőjéről neveztek el — ma felfordult képet mulat. De holnap, amikor már kijön a szabolcsi ember a Keleti pályaudvarról, rálép a mozgó lépcsőre, s az ex- presszgy or saságú metrószerelvény egyik kocsijába lép, már azt mondjuk, megérte. Holnap? Hamarosan. A technika korszakába lépő ember naponta lát újat. Aki ma elindul Nyíregyházáról a Keletibe — és mindennap tizenegy vonat indul, s tizenkettő érkezik meg telve utasokkal — a gyorsvonattal százhetvenperc alatt repül a fővárosba. Ennyi ma a távolság a nyíregyházi állomás és a Keleti között, kevesebb, mint egy színházi előadás ideje. A Keleti ma is több ezer szabolcsit bocsát be és enged ki. Munkába menőt és onnan érkezőt, bevásárlót, kirándulót és üdülni akarót. Vagy csak egyszerűen olyat, aki színházi előadásra ruccant fel Pestre. Vagy éppen olyat, aki kíváncsi Than Mór és Lotz Károly freskóira. Vagy olyat, aki ott dolgozik a metró keszonjaiban. Huszonhárom szerelvény viszi és hozza mindennap a szabolcsiakat a Keletibe és onnan vissza. A gyors menetideje mindössze két óra ötven perc a két állomás között. Ezek után lehet az új környezetét most alakító Keleti pályaudvar nem személyes ismerősünk? K. J. Kiss Bertalan emlékei Mindig egymás mellett látni őket. Kiss Bertalant és a feleségét. Korukban talán nem is lehet másképp. Születési évet tekintve, Berti bácsi nyolcvankilenc éves, de — mint ő mondja — ha a születési hónapot is számítja, kilencvenedikben van. Találkozásunkkor is egymás mellett ül a szép időt megélt pár. A ti- szacsécsei porták jellegzetes gyümölcsfaligetének hűvösében. Egy oldalra fektetett, már jól kiszáradt nyárfatörzsön. A megért évek száma is szép, dicsérendő. De a falu tanácselnöké más miatt is ajánlja az újságírónak Kiss Bertalan bácsi meglátogatását. Senki más nem tartja már a régi öltözködési „divatot”, ő igen. Ragaszkodik hozzá. Bő szárú, rojtos aljú, derékban ráncba szedett vászongatya. Hozzá előre kötve ugyancsak házi szövésű kötény. Fekete szalagos kalap. Családos fia is deresedik már, aki azt mondja: orvosi kezelésre még soha nem szorult apja. Rendíthetetlen hittel vallja, hogy a gatyaöltözék a jó, egészséges, abban járja a levegő az ember testét. Mindig a múlt, ami már megtörtént. Arról szól legbővebben. Mint mikor katonafiát meglátogatni érkezett a nyíregyházi Damjanich laktanyához is. „Az őrség sehogy se akart beengedni. Én meg végül kiborultam. Úgy pofon cserdítettem azt a tacskót, hogy a fegyverét is elejtette. Én magamhoz vettem a puskát. Mentem befelé. Jött szembe velem egy ezredes. Nézett rám, utána behívott az irodába. Elmondatta, hogy kerültem be, hozzám a fegyver. Utána megveregette a válla- mat. Ilyen katonákról álmodik, azt mondta. Hivatta a fiam. Annak is a vállára csapdosott. Hogy igen derék apja van.” Felesleges keresni a történetek hűségét. Még inkább kételkedést nyilvánítani irántuk. Az emlékezet tesz is hozzájuk, vesz is el belőlük. Mert ha ártatlan érdeklődéssel közbeveti a hallgató, hogy hány éves volt akkor Berti bácsi, a matuzsálem kicsit elhallgat. „Nem tudom én azt ennyi idő után. Dehogy tudom. Annyi mindent ismertem, tudtam én valamikor itt Csécsén, Istvándiban, Milotán meg mindenfelé. Némely dógok kilódulnak a fejemből. Házukkal átellenben, az utca másik oldalán egy igen régi, alacsony, zsupptetős házacska. Nagy nevet őriz. Tábla rajta kettő is: „Itt, ebben a házban született Móricz Zsigmond...” „A, jól ismertem én a Zsigát. Együtt játszottunk az utcaporban. Igazi cimbora vót. Kedves, jó pajtás. így nyáron, mikor aratás vót, hogy estére daloltak az aratók, az elhallgatta vóna reggelig. Ha azok bírják szusszal, erővel... A Zsigát minden érdekelte. Ki is tört az az embernyúzó hámbul. Az értelme kivitte... Abban nem tagadta meg magát, hogy minden szegény embert ki akart vinni. A jobb életre. Sok írást megtett. Bizony, ez vót, lett a Zsiga cimbora.” A nyárfatörzsről egyszerre áll fel az idős házaspár. Egymás mellett, vigyázó pici léptekkel kísérik ki az érdeklődő idegent. Egész az utcára. Ott még egyszer szólni kezd Berti bácsi. Megemeli fényesre fogdosott botját. „Dehogy ilyen vót mindig Tiszacséese. Felényi se. Kiskunyhó házakkal. Akár a Zsigáéké. Pedig neki az apja sok mindenre vállalkozást próbált. Mégis... A mi házunk se a régi. Uj itt szinte mindén. Ha nem jutna rá, nem lehetne. Ezt kéne látni Zsigának. Dehát ő, szegény...’; Az utcán nem állhat soká Berti bácsi, öltözetére nagy érdeklődéssel „csapnak” le a mai fiatalok. Nézik a gatyáját, kötényét, kalapját. (Az új szabású ing viselésébe törődött csak bele. De azt engedetlenül kiköti: csakis fehér színű lehet.) Most is egyszerre négy szép kislány állja körül az utcán Kiss Berti bácsit. Lőricz Erzsiké, Ilyés Ibolya, Kiss Magduska és Takács Katika. S ha látták is talán már, most újra furcsálkodnak öltözetén. Régi és új világ egymásra bámulása... Nem lehet azonban semmiképp csak viselete miatt tekinteni Kiss Bertalant. Hanem arról is, hogy „jól ismertem én Zsigát. Igazi cimbora vót...” S ez a cimboraság a megért szép idővel együtt nem kevésbé becses. (asztalos)
