Kelet-Magyarország, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-04 / 182. szám
Vasárnapi melléklet NAPLÓ Ki a gyilkos ? Halk megjegyzés Vértessy lévcriportjához. Széles körben ébresztett ondolatokat, és éppen ezért itákafc és indulatokat a Megöltek egy legényt” című tévériport. Akik nem 'átták azoknak egy mondatban: . Bükkszentkereszten avaly egy lány miatt (vagy annak ürügyén) fiatalok ösz- szeverekedtek és egyikük, egy húszéves (holtan maradt a íöldön. í Mint Irtuk vitákat, sőt ndulatokat is kiváltott a :ilm Vértessy Sándor (a kanéra könyörtelen ítéleteit iem számítva) kizárólag in- ellektuális jelzésekre épült riportja. Az indulatok oka érthető és emberi. Nem könnyű szembenézni mindig az igazsággal Vértessy mondta, hogy minden negyedik házban van televízió és minden harmadik ház, ahol nincs rádió. És hét év alatt gyönyörű új és drága házak tömege épült az egykor (?) elmaradott falucskában. Minden negyedik házban tévé... mondta Vértessy és éreztük a ki nem mondott gondolatot, hogy azért ez idáig, 23 újfajta év után, az újfajta társadalmi emberség és sok- sok művelődési lehetőség hatására már valami mást is vágyunk remélni... (Abban a faluban és másutt is.) A kamera az kegyetlen volt, csaknem- gonosz. Azzal nem lehet vitatkozni, mert bármilyen kíméletlenül, de tényeket tolmácsolt az elmaradottságról, a műveletlen- ségről, a primitív indulatokról, amelyek törvényszerűen, újból és újból bántó, a mi viszonyaink között elviselhetetlen emberi szituációkat hoznak létre... Rejtély ? Évek óta visszatérő téma, hegy megbízhatatlan* enyves kezű emberek lebukásuk után újból és újból rejtélyes módon olyan beosztásokba kerülnek, ahol megint bizonyíthatják, nem felejtettekei csalni, sikkasztani, lopni. Az emberek kérdezik ön- maguktól és egymástól, hogy az istenben lehetséges ez? Ezek ennyire ügyesek lennének? Úgy gondoljuk, nem rejtély ez, nem titok ez, nem megfejthetetlen talány ez! Nyilván arról van szó, hogy valakik segítik őket újból és újból. Valamiben, valakikkel osztoznak, de a rendőri hírben csak magányosan szerepelnek. Meg kellene már vakarni egyszer egy ilyen rejtélyes ügyet, Meg kellene keresni egy ilyennek a rokoni, szeszhaveri protekto- rát és azt is kiállítani a pellengérre. Higgyék el, ha egyszer ilyet is megtennénk, kiderülne, hogy az illető .Rejtélyes módon” azután többé már nem kerülne olyan beosztásba, ahol ismét kárt tehetne a társadalmi tulajdonban. O N. Helyünk az asztalnál Ismerek egy éjjeliőrt, aki meghittebb körben gyakran mondogatja, félig tréfásan, félig komolyan: „Az igazgató után én vagyok a második ember a vállalatnál”. Amikor megkérdezik tőle, hogyan értj ezt, készen áll a felelettel: „A nap huszonnégy órájának egyik felében az igazgató elvtársra bízták az üzemet, a másik felében pedig én ügyelek”. Ha némileg talán túloz is az öreg, de alapjában véve igaza van. Ez a beosztás is — csakúgy, mint más számtalan — becsületes helytállást, lelkiismeretes figyelmet követel azoktól a többnyire már nem éppen fiatal emberektől, akiknek az a hivatása, hogy őrizzék a vállalat, az intézmény, a nép vagyonát. Szándékosan használtam ezt a kifejezést: hivatás. Sokan ha ezt hallják, csak olyan foglalkozásokat tudnak elképzelni, mint orvos, pedagógus, katonatiszt, tudós, vagy művész. A felsoroltak valóban a legszebb hivatások közé tartoznak, és talán ebből származik a tévedés. Két dolog keveredik itt: a szép és a fontos. Amit szépnek tartanak, azt hivatásnak, s ezért fontosnak is tekintik, amiről úgy vélekednek, hogy nem szép, azt legjobb esetben fontosnak tartják, de gyakran annak sem. Sokan vannak, akik emiatt leld csínyük, semmibe veszik mások munkáját, csendes, de megbízható szorgalmát. Csak azért, mert abban nincs látványos csillogás. Ugyanakkor saját tevékenységükről ellenkezően vélekednek, bár a munkában „fogjuk meg és vigyétek” a fő jelszavuk. Többé- kevésbé ismerős ez a típus mindenki számára még akkor is, ha, ismertető jegye különböző. Az egyiket úgy tartják számon, hogy a „nagy okos”, a másikat úgy, aki „nem most lépett le a falvédőről”. A harmadikat ott találjuk azok között, akik a legerőszakosabban reklamálnak, ha véletlenül — s szerencsére — kimaradnak a jutalmazásból. Valamennyi, ükre egyaránt jellemző, hogy a megérdemeltnél több elismerést, több fizetést, több tiszteletet és bámulatot követelnek maguknak, akár mások rovására is. Ha ezt mégsem kapják, megtelnek sértődöttséggel. Ismert megállapítás: pótolhatatlan ember nincs. Ez megfelel a valóságnak, de csak annyiban, amennyiben egy-egy emberről, vagy egy- egy esetről van szó. Egész más a helyzet, ha általában a munkára, a társadalom életében különféle funkciót betöltő emberi tevékenységre gondolunk. A hangsúly ugyanis nem azon van, hogy egy adott tevékenységet más is képes elvégezni, nemcsak az, aki éppen azzal foglalatoskodik, hanem azon, hogy valakinek mindenképpen el kell végeznie, — méghozzá rendesén, tisztességesen —, mert a kisebb, vagy nagyobb közösség számára az nélkülözhetetlen. Am^ csak szépet, fontosat, érdekeset látunk magunk körül, az minden közös erőfeszítéssel, — ki tudja hány ember munkája révén — születik. A legegyszerűbb családi ház építéséhez is százak és ezrek munkájának gyümölcsét használják fel. Vegyük csak el bármelyiket is, rögvest kiderül, hogy az bizony minden szürkesége, látszólagos jelentéktelensége ellenére is nélkülözhetetlen. Szerény, de életfontosságú táplálékunk, a kenyér is ugyanezt példázza. Kié itt az érdem? A gabonatermesztőé, ak; a vetőgépet vigyázta, a műtrágyát gyártó vegyipari munkásé, aki a termőtalajnak erőt adó szuperfoszfátot termelte, a kombájnosé, aki tikkasztó napsütésben learatta és elcsépelte az aranyló búzatengert, a sütőkemence mellett verejtékezőé, aki megsütötte az illatos cipókat, vagy a hófúvásban kenyeret szállító gépkocsivezetőé? Természetesen valamennyiüké. így vagyunk ezzel, bárhonnan is vesszük a példát. Nem árt, ha néha gondolnak erre a hencegők, az önmagukat felmagasztalók, a mások fáradozását lekicsinylők is. És azok js, akik saját tevékenységüket értékelik le igaztalanul. A reálisabb önértékelés minden bizonnyal megkönnyíti, hogy az asztal körül előbb, vagy utóbb mindenki az őt megillető helyet foglalhassa el. Gyertyános Zoltán Henryk Baranovski csónakmester metszete Akác István ; A PARTON Időszép, asszonyok, gyönyörűek, a szerelem, húrjain hegedülnek. Ideg-mélyekre, szövetekig látok: — ők csókolják dallá a világot. Idöszép asszonyok, gyönyörűek, tárt titku, hű részesei a Műnek. Csillagok húgai, szívünkre szállók, — ó, férfi létünk tőletek áldott! Kőbanyai György: Futnak a lovak Á zöld gyep júniusi nagy ünnepe versenyén — a Der- byn — már túl vagyunk, de még messzi az idő, amikor lecsöngetik az őszi versenyek után az utolsó futamot, amikor bezár Közép-Euröpa legszebb lóversenypályája, ami- kór négy hosszú hónapra szünetel a versenyzés, elbúcsúznak a fogadókasszáktól a nyerészkedők, az álomfej- tők és az álmot kergetők. Az aranykor Idén — nemcsak a beavatottak szűk tábora jegyez- getett „lóneveket”, eredményeket, hanem az is, akit e szenvedély érintetlenül hagyott. Ugyanis idén — most már negyedszer — Európa egyik legnagyobb versenyét, a Bécsi Derbyt. magyar ló nyerte. Mégpedig az idei kékszalag hőse nem is akármilyen Derbynek a trófeáját hozta haza, hanem: jubileumit, a századik Bécsi Der- byét. Ezért is írunk a lóversenyzésről, manapság már alaposan megfogyatkozol „szekta” — a fogadók, játékosok szektájának — szenvedélyéről. A magyar lóversenyzés aranykorát az 1850—70-es évek jelzik. Kisbér teli vérménesét ekkor alapítják, ekkor tűnik fel, s arat világra szóló győzelmeket a Kisbér nevű mén: 1876-ban megnyerte az angol Derbyt; ez volt a második eset, hogy idegen ló vitte el Epsomből a kékszalagot. Kincsem nevét is említsük: soha nem győzték le. Itt született a Duna—Tisza közén, anyját is hazánkban tenyésztették, ötvennégyszer győzött, ahányszor starthoz állt. Egy „családi” karrier A II. világháború tönkretette a magyar telivérállo- mányt: legnagyobb részét a német fasiszták elhurcolták. Szinte a semmiből kellett a tenyésztést megteremteni. A mai idomárok, hajdani lovasok, a Földművelésügyi Minisztérium pecsétes levelével -— minden poggyászuk jóformán csak ez a levél volt — gyalog, szekéren, vonattetőn járták be az országot. s ahol hallották, hogy „jóképű ló” áll valamelyik gazdának az istállójában, felkeresték a falut, a messzi' tanyát, és az államnak viszszavásárolták a lovat. (Gyakran előfordult, hogy egy- egy volt versenylóért két hasznos félvért, kocsit, lovat adtak.) így született meg Intermezzo és Minci fia: Imi. Másféléves korában kerül fel Pestre, a pesti gyepre, versenyezni. Nem sokan hittek benne, kicsike, sovány lovacska volt. Csak idomárja mondta: „Európa ilyet még nem látott!” Kétéves korára megnyúlt a nyaka, tavaszra fényes lett a szőre. Kapunyitáskor felnyergelték a kétéveseket: a nyeretlen kétévesek versenyét majd fél pályával nyerte. Ősszel már a budapesti díjon indult, ahol először versenyezhetnek a siheder kezdők, az öreg „nagyokkal”. Csillagok hullottak. Egy fiatal, tiszteletien csikót láttak a start után maguk előtt eliramodni. Uj csillag született. Minden versenyét megnyerte, de úgy, hogy még meg sem közelítették. „A század teli- vérje”, írták a lapok. De pályája — üstökös hullott? — rövid volt, rgumás fájdalmai miatt a tenyésztésbe került. Nem „hullott üstökös”, mert Imi utódai, köztük a leghíresebb, Imperiál is „csodalónak” számít a lóversenyzés világában. A Bécsi Derbyt először öt éve nyerte meg. A furcsa szenvedély rabjai A pesti versenypálya már rég nem azonos a Széchenyi alapította versenytérrel. A mostani pályának megnyitója 1925 volt. Wellisch Jenő tervezte, Közép-Európa legszebb versenytere. Tetőteraszának párját az egész világon alig lehet találni. Persze, a lóversenyzés is ma már más, mint Széchenyi korában volt. De még a háború előtti társadalmi szerepét sem tölti be. Akkor parádé volt, társadalmi esemény — persze, az uralkodó osztályoknak — egy-egy versenyen megjelenni. — Ma már kevés híve van a versenyzés sportembereinek, akik a pályán a „tenyésztésre” figyelnek. A tribünök inkább nyerészkedőkkel, egy furcsa szenvedély rabjaival, játékosaival telnek meg. De ott vannak a méntelepek vezetői is, bejönnek Alagról. csillaghegyi és pestlőrinci otthonukból egy-egy versenynapra a nyugalomba vonult öreg trénerek: ellenőrizni, megnézni neveltjeiket. Nekik külön helyük van, a három, gömbre nyírt akác alá állnak, a profiknak épített és fenntartott háromsoros emelvényre. Az utolsó őszi versenyek talán a legmeghatóbbak. A régi csaták hősei már verseny előtt jóval előbb érkeznek, hogy helyet kapjanak a mai trénerek, lovasok m ellett, s hogy a gong megszólalásakor, az öldöklő finis első pillanatában hátat fordítva a korlátnak (vagyis a versenynek), könnyű kéz- legyintéssel elmondják véleményüket, oktassanak: „Nem ér haza az a ló, kívülről lelőtték!” (Ami azt jelenti: nem ér haza, vagyis nem lesz első, a kívülről támadó versenytárs megelőzi). Az utolsó futam után — ősszel — az emberek a korláthoz rohannak és mint a kegyhelyeken a csodatevő perselyekbe, forintokat dob' nak búcsúzóul a zöld gyep re. „Ez legyen az utolsó fű’ rint, amit itt elvesztett.” De tavasszal, a nyitáskor, a Pest megyei Handicap után (ez az első verseny), de sokan bújnak át a korlátot — megkeresni azt a forin tot: szerencsének, némelyei pedig villamosjegyre, — ha zafelé. Időszép asszonyok
