Kelet-Magyarország, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-25 / 199. szám
1SS8 augusztus 25. KET.ETMAGYARORSZAG —VASÁRNAPI MELLÉKLET y. <w»*í Rényi Péter: Kritika, művészet, közönség A KÉRDÉS alighanem egyidős magával a műbírálattal: kinek szóljon a kritika, kinek szolgáljon, a művészeknek, avagy a közönségnek. S ugyanolyan régi a válasz is, az egyetlen, amellyel a hamis dilemmát el lehet hárítani; a kritikának önálló szerepe van, egyik „félnek" sem rendelheti alá magát, mégha közvetítő is a szerepe a két terület között, hivatása akkor sem korlátozódik arra, hogy az egyik álláspontját a másiknak közvetítse, magyarázza, akkor is kritikusan kell rostálnia mind a műalkotók, mind a műélvezők vélekedéseit. Csakhogy ez a bölcsesség, a tármilyen igaz, mégis csak l özhely, hisz ezzel az érvvel egyetlen vitát, amely a kritika körül zajlott, sem lehetett nyugvópontra juttatni, és minden bizonnyal nem lehet vele kiküszöbölni azokat a nézeteltéréseket sem, amelyek az utóbbi hónapokban nálunk a műbírálat szerepének és feladatának meghatározása körül jelentkeztek. Csak konkrét módon, egy meghatározott időszak és helyzet sajátosságait elemezve lehet valamivel tovább jutni. ELSŐ TÉMÁNAK válasz- szűk azt az igényt, amelyet ma talán az olvasók igen nagy körében a leggyakrabban hangoztatnak; azt, hogy a kritika magukra, azaz cserbenhagyja őket szemtől- szemben azokkal a modem műalkotásokkal, amelyek elvontságuk, különös, szokatlan formáik, nyelvezetük miatt számukra érthetetlenek. Sokan — feltehetően a legtöbben — azt várnák, hogy a kritika egyszerűen átkozza ki ezeket a műveket, tagadja meg létjogosultságukat, követelje betiltásukat, vagy valamilyen más úton való kivonásukat a kulturális életből. A legindulatosabbak még arra a kritikára is megharagudnak, amely pedig kísérletet tesz a nehezen érthető formák értelmének megfejtésére. Már ezt az igyekezetei is, — ami, értékes művek esetén, a kritika elsőrendű és csak üdvözlendő szándéka —, amolyan árulásnak érzik, kritikusi sznobságnak. Pedig már itt nagyon éles különbséget kell tenni: az a kritika, amely a modern művészeti formanyelv „lefordításában” igyekszik segítséget nyújtani a témában járatlanoknak, az lehet végső ítéletében igaz, vagy lehet hibás, de annyiban mindenképpen elismerendő, ameny- nyiben az a demokratikus törekvés hatja át, hogy hozzáférhetővé tegye a maga bírálatának tárgyát. Ez a közvetítő szerep, mint említettem, nem mentesíti a kritikust attól, hogy a műről eszmei és művészi értékelést is adjon, méghozzá lehetőleg helyes értékelést, MIÉRT ÉRDEMES, ma különösképpen, ennél a problémánál egy kicsit elidőzni? Két okból. Az. egyik az, hogy az utóbbi években megszaporodott a modem formájú műalkotások száma, amelyekkel a közönség — importként vagy hazai termék, ként — itthon találkozik. A másik az, hogy — ennek ellenére — az új közönség, méghozzá napról napra számottevőbb része a mi korunk művészete felé fordul és a számára ismeretlen formák megértésének kulcsát keresi. Ezért is méltatandó és fontos új mozzanat, hogy nálunk ma mind több mű- bírálat és esztétikai írás ismeretterjesztő, magyarázó szándékkal íródik. Azokkal feltétlenül vitába kell szállni, akik már ezt a szándékot is megkérdőjelezik, akik úgy vélik, hogy ez a törekvés eleve azt jelenti, hogy a kritikus „modernista” és válogatás nélkül el akar fogadtatni mindent, ami formailag szokatlan vagy bonyolult, csupán azért, mert modernnek tartja. Igaz, erről se hallgassunk, vannak kritikáink, amelyek — egyszerűen így mondhatnám: — mindent megmagyaráznak, amelyekben az ismertető igyekezet a modern művészet bizonyos sajátosságainak megértetésére való törekvés nem párosul kritikával. Ez persze elfogadhatatlan, különösképpen marxista igényű kritika esetében. De nemcsak erről van szó. A marxista esztétika, a forradalmi elmélet nem lehet és hivatott képviselőiben soha nem is volt, formai kérdésekben sem, konzervatív. Azt valljuk, hogy a forma végső soron mindig a tartalom kifejezése, a társadalmi, az emberi élet legfőbb tartalma pedig a haladás, az előre való fejlődés, amely új meg új tartalmakat szül — ennek megfelelően létre kell, hogy jöjjenek új meg új formák is. Az, hogy a mi korunkban a művészet nehezen érthető formákat is teremt, az — kicsit vulgárisán, de talán megengedhetően szólva — két körülménnyel függ össze: az egyik az, hogy a hihetetlen gyors változások századában élünk, ahol a politikától a tudományig és a technikáig, az egyének és a kollektívák külső körülményeitől belső világukig soha nem látott iramban alakulnak és változnak a viszonyok. Ebben a meglódult folyamatban egymásra halmozódnak a konfliktusok és igen bonyolult helyzetek keletkeznek, amelyeknek művészi általánosítása is persze csak összetett lehet és rendkívül nehéz; a művészet erre egyelőre úgy reagál, s ide értem a művészet jó néhány határozottan realista irányzatát is, hogy lemond a valóság teljességének körüljárható ábrázolásé, ról és arra tömöríti energiáját, hogy csak egy-egy szeletben, egy-egy oldalról ragadja meg a folyamat lénye, gét. „Intenzív totalitásnak” nevezik ezt a módszert a művészetelméleti szakemberek. TERMÉSZETES: az ezzel járó nagyfokú sűrítés megnehezíti a kész műalkotás felfogását. De ez nem a művészet ellen szól, hisz itt az ábrázolásbeli tömörség, elvontság a valóság bonyolult, ságának következménye, és az a tény, hogy a művésznek sikerült ebből az összetett és kusza matériából valamilyen fontos vonatkozást általánosítani, megérdemli a nézőnek vagy az olvasónak azt az erőfeszítését, hogy igyekezzék megfejteni ezt a képletet. Ez ugyanis, ebben az esetben, nem valami öncélú rejtvényesdi, hanem a mai világ problematikájá. nak megfejtéséhez visz közelebb. Van azonban egy más forrása is a modem művészet nehezen érthetőségének: ez az az eset, amikor a művész nem segít megfejteni a való bonvohütságait. hanem úgv értelmezi feladatát, hogy eleget tesz kötelességének, ha a bonyolultság felszínét tükrözi, ha a mai világot mint káoszt ábrázolja, mint homályt és megfejthetetlen talányt. Nincs ma már egvet- len ága a művészetnek, amelyben ne lennének irányzatok és iskolák, melyek ezt — a kaotikus világ, képet, a kétértelműséget — nyílt programként ne vállalnák. Nos. ez az a művészet, amelyet kár „megmaevaráz- ni”, sőt egyenesen káros. Amellett ellent is mond voltaképpen e művészet belső szándékainak ;s, hisz alkotói megmagyarázhatatlannak érzik a világot, fel- és megoldhatatlannak problémáit, tagadják a történelemben végbemenő mozgás progreszszív irányát és tagadják az emberi értelem képességét is arra, hogy megvilágítsa, részeire bontsa, okaira visszavezesse és (végül is) leküzdje korunk bonyolultságait, amelyeknek nagy része éppen a forradalmi átmenetből, abból a világtörténelmi fordulatból adódnak, melynek részesei vagyunk. Ezt a művészetet megkülönböztetni a valóban modern művészettől, a kettő külsőleg olykor hasonló jegyei mögött megtalálni a különbözőséget és az ellentétet — ez a mai magyar műbírálatnak egyik legelőbbre való feladata: a haladó, a világ megváltoztatására való forradalmi akaratot és a deka. dens, a széthulló és visszahúzó erőket azonosítanánk, s nem választanánk széjjel, ha itt nem ügyelnénk a megkülönböztető jegyekre. A marxista kritika, úgy érzem, joggal elvárhatja, hogy olvasói ebben a munkában — figyelmükkel, érdeklődésükkel és egyben türelemmel is — támogassák. IGAZ, NEMCSAK A KRITIKUS, hanem a közönség érdekében is kell ezzel kapcsolatban szólni. S ez lenne a másik téma, amelyet a kritika körüli vitákból kiemelnék. Ugyanis nemcsak az okoz nehézségeket, hogy a közönségnek, ha részese s emellett élvezője is akar lenni a művészetnek, le kell küzdenie türelmetlenségét és odaadással, elmélyülten kell foglalkoznia a nehezebben érthető alkotásokkal. Nem kevésbé alapvető, talán még lényegesebb feltétele az eredményes munkának, hogy a kritika értse meg a maga hivatását ebben a szituációban, lásson küldetést abban, hogy a közönség fenntartásait a modem művészet formanyelvével szemben — az eszmeileg Is értékes alkotások érdekében — csökkentse, feloldja és hogy abban az ellenérzéssel vegyes, de mégis élénk kíváncsiságban, amely ma a közérdeklődést jellemzi, meglássa a masa feladatát és a maga különleges lehetőségeit. Különösen nagv a csábítás, hogy a kritika — ha egyszer elfogja az ingerültség — gúnnyal reagáljon az értetlenségre, vagyis úgy kezelje a közönséget, mint az egyszeri ostoba tanító, aki tanítványait — az övénél hiányosabb ismereteik miatt — nevetségessé tette. Semmi sem szülhet rosszabb vért a kritika és a közönség kapcsolo+öbnn «jomn-li sem árthat többet a szóban forgó feladat elvégzésének. Az emberek ízlésén, a művészeti alkotások megítélésének hagyományain változtatni amúgvis nehéz. Még akkor is nehéz, ha a legvilágosabb a magyarázat és a legtflrel- iripcohb a hangvétel. Olvan mélyen fekvő rétege ez az egyén; és a társadalmi tudatnak, olyan „konzervatív” szféra, amely csak igen lassan mozdítható. Feltehetően azért Is. mert az ízlés nagyon sok. lassan változó, objektív körülménnyel van ösz- szefüggésben, nemcsak a fürgébben alakuló szellemi mozzanatokkal. Itt a foghegvről való odamondogatás a legritkább esetben használ, inkább csak az ellenkezést növeli. Márcsak azért is, mert felnőtt emberek, akiket azért, mert ez vagy az a műalkotás nem tetszik nekik, measzégyenítenek, önérzetükben megbántanak, éretlenként kezelnek, joggal sértődnek meg. S NEMCSAK A MŰVELTSÉGI presztízs, vagy az egyéni méltóság védelme játszik itt szerepet. Az, hogy kinek mi tetszik a művészetben, mit kere® benne, az — mint mondottuk — töb- bé-kevésbé összefügg egész létével. társadalmi és szociális körülményeivel. Akinek például egyéni élete nem nyújt elég színt, élményt, fényt — s nem rendelkezik magasrendű műveltséggel vagy mély élettapasztalattal — az a filmben, a színházban, a könyvben bizonyos pótlékot keres majd erre a hiányra. Szó esett erről már sokszor, de nem lehet elégszer ismételni: azok a kívánságok, amelyek a közönségnél ilyen objektív okokból fellépnek, nem küzdhetők le egyköny- nyen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a vonzerő, amelyet az úgynevezett kom- merszművészet még ma is a tömegek nagy részére gyakorol, pontosabban azokra, akik káprázatot kívánnak, ragyogást, a színek tobzódását, egy cselekményes, fordulatos, izgalmas pótvilágot a szürkéi! és eseménytelenül folydogáló egyhangúság helyett, amalyben hézköznap- jaik telnek. Hogy ez ne így legyen, — mert ne legyen így, hisz nem illúziókkal akarjuk „etetni” az embere, két, hanem megváltoztatni az életüket — ahhoz egy s másnak meg kell történnie: szociálisan, politikailag, gazdaságilag és még sokféle tekintetben! Célunk a megvalósult szocializmus, abban is különbözik majd a múlttól (és a mától is), hogy az egyén élete is minden tekintetben gazdagabb lesz: nemcsak anyagi javakban, de tu. dásban, élményekben, az életvitel változatosságában. De idáig még messze az út. A feladatunk az, hogy ezen a nehéz terepen, az ízlés tekintetében már most érjünk el eredményeket. És hogy erre van lehetőség, ezt bizonyítja a tömegízlés eddigi változása. De persze továbbhaladni csak úgy lehet, ha nem állítunk mesterségesen gátakat a megoldás útjába: a kritika gúnyolódása a közönséggel az egyik ilyen gát A MÄSIK — s erre is van példa —, a primitív magya- rázgatás, az a műelemzés, amely nem a témában még járatlannak, hanem eleve butának tekinti a közönséget és nagyképűen oktatgatja. Ez is antidemokratikus módszer és nem visz közelebb a célhoz. A nép felnőtt és felnőttként lehet csak vele szót érteni. Ami annyit is jelent — visszatérve a haladó modern művészet formáinak kritikai elemzéséhez — hogy csak akkor lehet meggyőző érvelésünk, ha képesek vagyunk a valóságot is bonyo. lult mivoltában felfogni és ugyanakkor meg tudjuk mutatni törvényszerűségeit; ha a magunk eszközei, a műbírálat és a tudományos igényű műelemzés eszközei a marxizmus eredményeit hasznosítják. Hogy ml a „közérthető”, az attól is függ, hogy mit teszünk érthetővé a köznek. A kritika eszmei feladata és felvilágosító feladata így válik eggyé. Képes Géza: Ez a Ez a föld a tied bár nincs rajta egy nadrágszíjnyi hely mit magadénak mondhatsz s nincs egy kunyhó, akár csipetnyi. ahol, ha ég a nyári nap, pár napra meg tudnál pihenni — De itt de itt a börtönőrök is testvéreid itt vannak barátaid itt vannak ellenségeid Itt ha valamit írsz amilyet csak te írhatsz egész sereg arc felderül egész sereg arc elborul sokan örülnek sokan dühöngnek szeretnek és gyűlölnek Mehetnél máshová hol tárt kapuk és percekig tán tárt karok fogadnák szerezhetnél villát kocsit magadnak kaphatnál pénzt kemény valutát fontot dollárt márkát koronát s tán hónapokon át elszédíthetne a siker Mindezt megkaphatod — Mi kell még? Megyek már. Vár a földem. Ezt örököltem s gyermekeimnek ezt hagyom örökségképpen s a golyóstollam s egy életen át szétvert írógépem. Jankevích Ferenc: Örök-űző harc Megüzentem a bús emberiségnek: arcunkra játszva fest új orcát az erő, egyensúly, bátorság, — szürcsölve titkos forrását a létnek. Nemcsak, mikor támadnak vagy ha védnek ha mohó lángra gyúl a száraz elme — Vallom, hogy a lét egyetlen értelme: a végső gyöngy, amelyhez nem fűz érdek Ha bárhonnan lángvesszőkkel űznétek: utamat én akkor is végigfutnám, ilyen a vállalt sors a költők útján — Az én dolgom a szeretetben ébredt igazság, még a halálban is élet — eszmény s valóság örök-űző harcán. Az „amerikás ember" Nagyon sokáig csak úgy hívtak a faluban, az amerikás ember. Merthogy életemben egyszer már megjártam a nagy tenger túlsó partját. Csakhogy nekem muszáj volt menni, és muszáj volt visszajönni, pénz nélkül, üres marokkal. 1911-ben nagy volt a szegénység szerte az országban. Itt a Nyírségben, Szabolcsban meg különösen. Tudom, hozták naponta a hírt, hogy már ez is, meg amaz is nekivágott a nagy vakvilágnak. Szegények voltak az istenadták, akárcsak én Igazabbat mondva, azért akik mentek, mégis csak volt valamijük. Mert már csak a menés is pénzbe került Nekem még arra sem volt. Egy kedves pajtásom volt akkoriban. Sorsa, akárcsak az enyém. Azt mondtuk, megpróbáljuk. Elindultunk, csak úgy. A kikötőben hatalmas terheket cipeltünk, hogy legyen pénzünk a jegyre. Egy ember meg bíztatott, hogy szerez ő nekünk papírt. De arra is pénz kellett. Sok-sok pénz. Más volt az a világ, mint otthon Szabolcs, meg a falum, Búj. Még a nevem is szokatlan volt, hogy nem mondták azt Tóth Sándor. Csak úgy egyszerűen, Alex. Nem volt aztán sokáig egy szem fedél sem a fejünk felett. Meg munkánk sem. Mehettünk ismét a kikötőbe. És itt még a bálák is nagyobbak, súlyosabbak voltak. Nappal dolgoztam, este meg jártam valami munka után. Merthogy éreztem, nem bírom már sokáig. Egy kalapgyárban találtam aztán minikét. Három év hosszú idő. Idegenben meg végtelen. Esténként jártam az utcákat és próbáltam azt képzelni, hogy otthon vagyok. De nem ment. Beszélni sem tudtam a nyelvükön. Jaj, dehogyis akartam én ottmaradni. Gondoltam, legalább annyit Összegyűjtők, amennyiért vehetek egy kevéske földet. Három évig voltam távol, de ez glatt az irdatlanul hosszú idő alatt nem szórakoztam én egyet sem. Nem tudtam. Levelet is ritkán kaptam hazulról. Egyszerre az a hír járta felénk, hogy kemény helyzet van nálunk odahaza. Hogy háborúra készülnek az urak. Meg jött aztán egy levél, anyám írta, hogy nagyon beteg az édesapám. Ha még látni akarom az életében, jöjjek haza. Nem gondoltam én már akkor semmire. Látni akartam az édesapámat. Otthon akartam lenni. Minden pénzemért jegyet vettem, hajóra szálltam és szomorú voltam. Apám beteg. És örültem Megyek haza. Mégse láttam meg az édesapámat. Pedig, amikor Nyíregyházára érkeztem, még élt. Én meg haza sem mehettem. Egyenesen be a katonasághoz és vittek a frontra. Mindenem elment, elveszett. Csak a nevem maradt meg nagyon sokáig: az amerikás ember. (borváth)
