Kelet-Magyarország, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-14 / 164. szám

TW8. JMlus ti. KELET-MAGYARORSZAG —VASÁRNAPI MELLÉKLET 7. oldat „Virrad a tanyán” — ezt a címet adta a nyilvánosság előtt ismeretlen „könyvének” egy tanyai pedagógus, Csertő Kálmán. Tíz éve él Felsősi­mán, az egykori máramaros- szigéti református kollégium birtokán felépült tanyaköz­pontban. Hosszúhát, Kózsai, Csengeri tanya, Pólyák bo­kor, Samóka, Verescsárda és a volt Fábritanya, megannyi apró pont a megye térképén. Tirpák tanyák többségükben, a hajdani városalapítók késő unokáik laknak itt, ahol néha kilométerek választják el egymástól a szomszédokat. Itt él a Hosszúháton Csertő Kálmán tanyai iskolaigazga­tó. Távol a világ zajától, — gondolnánk, — békés csen­dességben, megszokva a ta­nya világ életrendjét. A vá­rosból, Nyíregyházáról/ Si­mapusztára települt pedagó­gus azonban nem ezt az élet­formát választotta. Tíz évvel ezelőtt, amikor ideköltözött, azzal hívta fel magára a fi­gyelmet, hogy a tanyák fia­talságát leszoktatta a kocs- mázásról, a duhajkodássá fa­juló szórakozásokról. Ami itt természetes volt ősidők óta. A tanító úr klubjai — A tanító úr nagyon ért a fiatalok nyelvén — mondo­gatták a felsősimaiak. De azt maguk sem gondolták talán komolyan, hogy a tanyai fia­talok néhány év leforgása alatt az ország nyilvánossága előtt is hallatnak magukról. Egy szinelőadáSsal kezdődött tulajdonképpen, amit Csertő Kálmán tanított be az ifjú „színészekkel.” Az előadás bevételéből alapították meg a felsősimái klubot, melyet ma már országszerte emleget­nek, ismernek, tavaly ez a klub nyerte el a „Legjobb klub” címet és az ezzel járó 30 ezer forintot. Erről egf szép oklevél tanúskodik és néhány bejegyzés a klub naplójában: „...jutalomból vásároltunk 1 db Delta tévét 1 db zene­gépet, rádiót, magnetofont, lemezjátszót, állófogast, négy csipkefüggönyt, hat asztalterí­tőt...” A régi felszerelések, tv, rádió lemezjátszó átván­doroltak a szomszédos ta­nyákra, az Ujteleki, Bálint bokorba, Manda II-be, azóta három új klubot alapított a Majakovszkij emlékezete Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij hetvenöt év­vel ezelőtt, 1893-ban született Grúziában, Bagdagyi nevű faluban, amely ma a költő nevét viseli. V. V. Majakovszkij Kortársaitól tudjuk, hogy már életében két táborra oszlottak ismerősei: értőkre és nem értőkre, barátokra és ellenségekre. Voltak ellenfe­lei (Kogantól Alekszej Tolsz­tojig) és voltak láthatatlan ellenségei: felingerelt kispol­gárok. Egyesek máig sem tudták megemészteni bonyo­lult és gazdag ritmusrend­szerét. Repin, a nagy festő Muszorgszkijhoz hasonlítot­ta: mikor Gorkij meghallot­ta, hogy Majakovszkij meg­halt, öklével az asztalra csa­pott és sírva fakadt.. A ne­ves rendező és színész, Me- jerhold szerint, ha Maja­kovszkij életben marad, a kor első drámaírója lett vol­na. Lunacsarszkij szerint (akivel egyébként sok viiéja akadt) „a zajló, lüktető élet egy darabja volt”. Krupsz- kájától tudjuk, hogy Lenin különbözőképpen véleke­dett verseiről. Egyik 1919- ben írott verse nem tetszett neki, de később „megenyhült a költő iránt”. 1922-ben az „önagyonülésezők” című verséről, amelyben a bürok­ratákat gúnyolja ki, az össz- oroszországi vasmunkás kongreszuson azt mondta: „... már régen nem éreztem ilyen örömet. Majakovszkij ebben a versében kegyetle­nül kigúnyolja az ülésezőket és azokat a kommunistákat, akik folyvást üléseznek és egyre csak üléseznek. Nem tudom, költői szempontból milyen a vers, de arról ke­zeskedem, hogy politikai szempontból tökéletes”. Vol­Mintegy hétmillió forintos költséggel — tornateremmel, szertárakkal ellátott — tíz tantermes ipari szakmunkás- képző iskola épült Mátészal­kán, s. szerdán megkezdték műszaki átadását. Kisebb hi­bajavítások ugyan még hátra vannak, de az iskolai év kezdetére már minden­képpen a tanulók rendelke­zésére áll, s ezzel megszűnik az az áldatlan állapot, ami évek óta volt Mátészalkán az ipari tanulók képzésében. Ar. iskolának ugyanis önálló tak, nem is kevesen, akik érthetetlennek tartották ver­seit, azzal vádolták a köl­tőt, hogy nem értik meg az egyszerű emberek. Valójában — kortársai visszaemlékezéseit olvasva — rendkívül finom érzésvi- lógú, vívódó művész volt. Vele kapcsolatban még sok a megválaszolatlan kérdés: épülete nem volt, s nyolc­száz diákot tíz helyen taní­tották a község különböző részein. Csak bonyolította a helyzetet, hogy a tanulók nyolcvan százaléka három járás községeiből járt be Mátészalkára. Az új épületben az iskola ősztől önálló intézetként mű­ködik és a legjobb feltétele­ket biztosítja a tanításhoz. A diákok délelőtt járhatnak is­kolába könnyebben és gyor­sabban juthatnak haza, több idejük marad tanulásra és pihenésre. a futurizmushoz való viszo­nya; versei szerkezeti ele­meinek, ritmikájának prob­lémái, egész költői stílusának leglényegesebb jegyei, szó­alkotásai. Valahogy úgy kel­lene újra felfedeznünk, olyan szeretettel, gyöngéd­séggel, ahogyan halála egy­éves évfordulóján Luna­csarszkij szólt róla: „... nem mindnyájan értettük meg azt sem, hogy Majakovszkijnak mennyire kellett a gyöngéd­ség, hogy a költőnek olykor semmi sem hiányzik annyira, mint a megértő szó”. Jó lenne ismerni a teljes Majakovszkijt. Mindig, va­lahányszor vihar támad köl­tészete körül — írja egyik ismerője — az erős széllel a por is felkavarodik és ez a könnyű, röpke por gyakran betapasztja ideiglenesen a szemeket. Mindenesetre — és ez bíztató jel — vannak jelentős költőink, akik éle­tük nehéz szakaszán őt idé­zik: „Ö, költők bátra, add hogy tenni merjem a jót s győzzem a rosszat”. (Garai Gábor) D. Tiztantermes ipari szakmunkásképző iskola épült Mátészalkán Palotai Boris ; Már megbocsáss, fiam Ma megmondom neki, gon­dolja Radics, és összehúzza a homlokát, mintha haragud­nék. Pedig csak töpreng. Ki- villamosoznak a zöldbe, meg­isznak valahol egy pohár sört. Aztán ott... Vagy ami­kor hazasétálnak, útközben. —• Küldjük Szuhait? — fordult feléje Galambosné, a személyzeti előadó, s tömzsi ujjával a papírlapra bök. — Szuhai... persze... — mondja Radics. Percek óta nem figyel, Mari jár az eszé­ben. Innen az ablakból lát­ja. ahogy a gyár udvarán megvillan pettyes szoknyája... Galambosné közelebb húz­za a széket. — Aztán itt van Szabó Ma­ri, öt hagytam utoljára. Nem az a magas, boglyas — ma­gyarázza. — Két Szabó Mari is dolgozik a fonóban... Az a kis szolid Szabó, akar­ja mondani Radics. Szempil­lája se rebben, csak néz rá, kicsit oldalra billenti a fejét, simára fésült haja fénylik... — Szabó Mária a kettes számú műhelyből — jelenti ki majdnem szigorúan, mert furcsa, Marit javasolják, s éppen most. — öt akarjátok szakmai továbbképzésre kül­deni? — kérdi és könyökével odébbtolja a teleírt naptárt. — Miért? Nem találod al­kalmasnak? — Dehogynem. Galambosné ceruzájával megvakarja a fejét. Majd az íratcsomóra koppint veié. — Te, mint KISZ-titkár... Radics megint nem figyel rá. Hónapokig nem látják egymást, nyilait belé. Most váljanak el? Mióta halogatja, hogy szól neki... Nem az az ember, aki meglát egy lányt, máris belehabarodik, elveszti a fejét. Amig nem ismeri igazán, miért beszéljen neki házasságról? Úgy tervezte, egy-kettőre összeházasod­nak, a szabadságukat már együtt töltik. — Nagyon is alkalmas — mondja nagysokára. — Csak- hát... — Megáll egy pillanat­ra. Mi lenne, ha megmonda­ná: nézd, most találtunk egy­másra. Tudom, nem szokás ilyesmivel előhozakodni... — Csakhát? — kapja el a szót Galambosné, s Radics ijedten emeli rá a szemét. — Ott hagytad abba, hogy csakhát. Mi kifogásod van Szabó ellen? — Semmi... — mondja Ra­dics, és nevet. Még a szemé­re vetik, hogy úgy ajánlgatta, mintha nem lenne közük egymáshoz. Elég, ha annyit jegyez meg: nincs énnekem semmi kifogásom... — S ezzel én érjem be, hogy semmi kifogásod? — Mondom, nyugodtan küldjétek el. Galambosné sóhajt. — Én is azt gondoltam, arra való lány. Most meg már... jóég tudja!... — Meg­tapogatja a kontyját. — Azért is hagytam utoljára Szabót, mert nehezen tudok eligazodni rajta... A műhely­bizalmija azt mondja, ügyes, mint az ördög. Vágó Laci­nak, a brigádvezetőnek pe­dig az a véleménye, hogy várjunk még azzal a tovább­képzéssel. Szeles, meg hebe­hurgya. — Szabp Mari? — csodál­kozik Radics. Még, hogy Ma­ri szeles? Mert azon csak ne­vetni lehet, hogy ez a csen­des lány... Radics érzi, hogy a füle cimpája vörösre gyul­lad. Úgy látszik Galambos­né sejti már... Mi a csudát sejt? Hogy vasárnaponként kimennek a zöldbe, körözöt­tet esznek zöldpaprikával, s fogják egymás kezét. Már megtanult bal kézzel enni, mert a jobbal Mari kezét szo­rongatja. — Imént beszéltem Sza­bó Marival — mondja Ga­lambosné. — Megkérdeztem tőle, mit szólna, ha őt java­solnánk? — Biztosan örült neki — mondja Radics. Mégis meg­keresi ma este. Világért se mutatja, hogy nehéz lesz nélküle. — Úgy örült, hogy ilyet még nem is láttam. Vágónak lesz igaza. Fura egy lány ez... — Ha nem örült volna, az lenne baj. — Úgy örült, hogy sírva fakadt. S váltig kérdezgette: biztos? Nem jöhet közbe vala­mi? Azért gondoltam, hogy hozzád fordult, veled talán bizalmasabb. — Miért? Miféle titka van? — kérdi Radics, mert hiszen Mari titka az övé is. — Igazán sírt? — Potyogtak a könnyei. S azt mondta, hogy a legjobb­kor küldjük el, csak sikerül­jön. Foglalkozol te eleget velük? Ismered őket? — kér­di Galambosné s rákönyököl a papírlapokra. — Mi van vele? — szólal meg Radics. — Olyan nagy dolog nincs. Csak éppen szerelmes. — Hát az megesik! Nem ennél egy almát? — kínálja Radics és zacskót húz ki a fiókból. Galambosné jóízűen harap az almába. — Nem könnyelmű lány, az biztos, azért is van úgy oda. Azért akar egy időre szabadulni innen... kettőbe szerelmes egyszerre. — Kettőbe szerelmes?.» — S neki egy szóval sem emlí­tette. A vállára ejtette a fe­jét, úgy hallgatta, ha be­szélt hozzá... — Valami fiatal fiúba sze­relmes... nem árulta el a ne­vét — folytatja Galambosné. Az ópadlásról Ismét élőké rült egy becses tárgy, egy rok­ka. „Nézzük hány éves lehet—” Hammei J felv. „tanitó úr”. A legnépesebb persze a központi, a felsősi­mái, ahová a városból is el­jönnek. Igaz ebben a simái lányok is közrejátszanak, de a jó program sem mellekes. A vád — dicséret Sajnos a tavalyi klubnap­lót nem tudja megmutatni Csertő Kálmán, aki nemcsak a tanyai művelődési otthon­nak, hanem a klubnak is a vezetője. Az Országos Nép­művelési Intézet kérte el a mintának tekinthető klubnap­lót, s azóta szakmai folyóira­tokban is találkoznak a felső­simái klub munkásságával De már az új napló is szépen vaskosodik, benne a vendég­sereg névsora, írók, költők, festőművészek, tanítóképzős hallgatók, népművelési szak­emberek. Rendeztek már képzőművészeti tárlatot, író­olvasó találkozót, számos ki­— S egy idősebbet is szeret, de azt másképpen. Radics fejében összedöc- cennek a gondolatok. — Az való hozzá... a fia­tal! Mit akar attól az idős­től? Ki hallott már olyat?! — mondja reszelős hangon. — De hát azt se tudja biztosan, hogy igazán szere­ti-e azt a fiatalt... Csak két- j szer találkozott vela Futot­tak le a domboldalról, lobo­gott a hajuk. Nevettek, mint a bolondok! S azóta folyton erre gondol. Hát ez olyan bolondság, persze — mondja Galambos­né. — Mire neki az öreg? — kérdi Radics színtelen han­gon. — Nem öreg, menj már! Mit össze nem beszélsz?... Csak idősebb. Azért jár vele, mert attól tanulni lehet. Azt mondja, elhallgatná akár­meddig... Mindig magyaráz neki. Radics az ablakhoz lép. Rövidre nyírt hajú fiatalem­ber néz vissza rá az ablak­üvegről. En lennék az idős? Homályos az ablak, ráférne, hogy megtisztítsák. Jó, hát nem szaladok le a dombol­dalról. Ez kellett volna ne­ki? Hát fusson azzal a fiatal­lal! — Küldjétek el Szabó Ma­rit — mondja. — Helyes! Én is azt mon­dom — bólint elégedetten Galambosné, s hangos csatta- nással kattintja be táskája zárját — Törődni kell az emberekkel, fiam. Már meg- ' bocsáss, hogy így szólítalak, de olyan fiatal vagy még. 1 rándulást. Mint egy »agy csa­lád, a nevek után bejegyezés, „bevonult katonának”, ké­peslap a katonafiataltól, egy név után ez áll: „örökös tisz­teletbeli tag”, Nagy Zoltán párttitkár, aki soha nem hiányzik az összejövetelekről. Klubigazolvány, klubjelvény illeti meg a tagokat, sőt öt év után törzsgárda jel vény. Csertó Kálmán fejében szü­letnek az újabb és újabb öt­letek. Az alkoholizmusról épp úgy véleményt cserélnek mint arról, milyen legyen a modern lakás, a lucanapi népszokások jól megférnek a labdarúgás történetének is­mertetője mellett. De a „Beve­zető a zenehallgatásba” is épp úgy vonzza az érdeklődő­ket, mint a „Mi történik a nagyvilágban” című külpoliti­kai műsor. Az a vád érte egy­szer a klubvezetőt, hogy idő­sebbek is járnak az estelire, így ez nem is ifjúsági klub. De ettől nagyobb baj sose le­gyen. Tanyamúzeumot alapítanak Halom régiség áll Csertő Kálmán irodájában, jut belő­le a konyhába is. Rozzant guzsalyok, fapapucs, komód, fából készült edénytartó, amit a tirpákok rámiknak neveztek, tűzszerszámok, százéves és még öregebb szláv nyelvű könyvek. Ez a legújabb, ami izgalomba tart­ja a klubtagokat, akik több­sége a honismereti szakkör­ben is dolgozik. Összegyűjtik a tirpákok régi használati tárgyait, szerszámait. S ha már léteznek falumúzeumok, miért ne lehetne létrehozni egy tanyamúzeumot — mondják. Ismét elkészítik az egykori cselédtanya makett­jét, — mely elkallódott hely­hiány miatt, s a jelenlegi te­lepülés makettjét is kiállít­ják. Nemcsak á környezetis­meret! órákon szánnak neki szerepet. Tanító, emlékeztető makettek lesznek. Felsősimán a nyári csúcs­munkák idején is népes a két tanterem, az asztalokon nem bóbiskolnak az emberek, nem unatkoznak. Ha fél órá­ra, órára is — eljönnek, mert valóban második otthonuk lett a klub. Virrad a tanyán — írta Csertő Kálmán a tanya 20 éves múltját feldolgozó helytörténeti munkájában. Valóban virrad, mert vannak, csiholói ennek a virradat­nak. A tanyák patriótái. <FG) Á tirpák tanyák patriótája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents