Kelet-Magyarország, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-14 / 164. szám

1968. Július VS }

Á SZERETET áldozatai

„Mi vagyok én, Róbert bácsi?" — sokan ma is élnek ezzel a kiszólással, ámbár nem tudják, honnan* is ered, ki is volt Róbert bácsi, s hogyan alakult ki róla az a téves közhit, hogy ő a „jótékonyság apostola"? Szabó László krónikája, feltárja a „jótékonyság apostolának’ titkát, a harmincas évek híres Róbert bácsijának életét és manipulációit.

Hu vi 1600 iont ismeretlen forrásból

A tablón egy angol nyelvű, „Bizalmas, csalt rendőrségi használatra” jelzésű környezettanulmány. Nem, nem tévedés: valóban egy angol környezettanulmány. Kent grófság rendőrségétől származik, az asehfordi rendőrállomás küldte a budapesti rendőrségnek, még 1930- ban. Nézzük csak közelebbről, mit is tartalmaz ez a bizalmas levél?

„A budapesti Magyar Királyi Rendőrség főnökétől kapott 1930. évi február 21- től keltezett levélre, amely Feinschilbert Theodórára, lakik az Aschford melletti Willes Horoughban, Gloven Rood 29. szám alatt, diszkrét puhatolózást kér, tisztelettel jelentem a következőt:

A megejtett puhatolódzás alapján a következő részleteket állapítottam meg. Feinschilbert Theodora ebben a kerületben, mint magyar alattvaló van nyilvántartva, aki 1900 évi augusztus hó

14-én Budapesten született, de aki hároméves kora óta az Egyesült Királyságban tartózkodik. 1922 novemberében jött Ashfordba lakni és kezdetben mint zenetanítónő működött ebben a kerületben, később azonban magánzó lett Kiváló jellemű és nagy tiszteletben áll

mindenki előtt, akivel ideér- kezése óta érintkezésbe jutott. Az a ház, amelyet jelenleg a Willes Horoughban a Glover Rood 20. szám alatt bir, a sajátja. Puhatolódzá- sunk szerint igen tekintélyes vagyona van, amely után járulékot élvez. Hogy ez a vagyon miből áll, azt az ő megkérdezése nélkül nem tudtam megállapítani, de nagyon pontos időközökben küldenek neki bizonyos nagyobb mennyiségű pénzt Londonból. Más úton is azt a megállapítást szereztem, hogy londoni bankjához egyéb, nem Angliában lévő vagyonából származó összegek is befolynak. Az atyja, Feinschilbert Róbert, aki Budapesten, Magyarországban lakik. Megállapítottam, hogy legutóbb vagyont érdekű iratokat küldött neki, amelyekben ő is érdekelve van. Ezeket atyja utasítására tartalmuk ismerete nélkül aláírta. Ezek az iratok ez idő szerint valószínűleg útban vannak Magyarország felé, s amint meg tudtam állapítani, talán dr. Fülöpnek, hogy az mint az 5 megbízottja járjon el és úgy látszik, ő tudhatta valamennyire, hogy miért ír alá ilyen meghatalmazást, mert dr. Fülöp előtte teljesen ismeretlen, de bizonyára nagyon ismeri az.t az atyja.

Az előttünk nem ismeretes, hogy Feinschilbert kisasszony űz-e Magyarországon nagyobb méretű hitelüzleteket akár a saját, akár az anyja neve alatt, de az tény, hogy okvetlenül kap pénzt valamilyen forrásból, ez az összeg havonta kiteszi az 1500—1600 angol fontot is, amiből azt következtettük, hogy ezt a hatalmas összeget az atyja küldi időközönként. Tisztelettel kérem ezen jelentésemet a budapesti Magyar Királyi Rendőrség főnökéhez továbbítani és ott tudomásul venni.”

Ez a „diszkrét puhatolcd- zás”-ról szóló angol rendőrségi jelentés önmagában

aligha mondana valamit, ha nem ismernénk kz ügy főszereplőjét, Feinschilbert Róbertét,

Az idősebb olvasók bizonyára jól emlékeznek még a Kálvin téri, városligeti levesosztásokra, az ócska, ütött-kopott, kondorokra, az azokból kiszolgált, levesnek titulált löttyre, s e jótékony- sági akció „apostolára”, Róbert bácsira. Igen, arról a köpcös, kecskeszakállú, enyhén karikalábú, bajuszos kis Róbert bácsiról van szó, aki 1925—1930 között úgy tündökölt a magyar jótékonyság egén, mint előtte még soha senki, s akit a köznyelv Apostolnak nevezett el.

A nyomorgó munkanélküliek tízezrei álltak Robert bácsi kondérjai előtt hosszúhosszú sorban, rongyosan, nyáron csurom vizesen az izzadságtól, télen dideregve a fagytól, hogy napjában legalább egyszer meleg „ételhez” jussanak. S akkor, azokban az években tényleg a nyomorgók angyalának tűnt a Róbert bácsi. A főváros szegényei — hány tízes tízezer volt belőlük? — tisztelték, s miután idejükből úgy is futotta — munkát nem kaptak —, járták a várost, hogy Róbert bácsi számára gyűjtsék az alamizsnát. Az uralkodó körök pedig hallgatólagosan tudomásul vették Róbert bácsi „levesakcióit”, legalább az államkincstár pénzéből nem kellett ilyen célokra fordíta- niok. Sőt, olykor-olykor még a saját zsebükbe is belenyúltak az urak, 50—100 pengő erejéig... Amikor a vasárnapi nagymise előtt néhány pengőt ejtettek a templomajtóban ülő koldus kalapjába — a szerencsétlen nyomorult egy életen át emlegette urainak „jó szívét”... Ilyen meggondolásból adtak Róbert bácsi akciójára is—

Következik: Sipőcz nélkül. J'&vő vasárnap közöljük.

PÉNTEK VAN, 13-a. Elmosolyodom. Mulatságos, hogy mindig eszembe jut a babona. Szerencsére nem hiszek benne. Különben is, — miféle szerencsétlenség érhetne engem. A mai nap is biztosan olyan lesz, mint a többi. Szép, napos reggel van. Kár, hogy minden lépésnél ismerősbe ütközöm, és köszönni kell. Ma szívesebben töltenem egyedül a napot. Dehát, a Rendelő Intézet! Most nincs hozzá kedvem. Mégis megyek, mert ez a hivatásom.

Átöltözöm. Pillanatok alatt nemcsak külsőleg, de belsőleg is „doktor nénivé” alakulok Az első két gyermeknél még bujkál bennem némi kelletlenség, de olyan kedvesek, hogy lassan kiderülök. JUTKA új szemüveget kap... JÖSKA szidást, mert folyton a szemhéját babrálja (ideges ez a gyerek) — és már megint árpája van... KATIKA pedig örömöt okoz, mert míg nem láttam, megtanult beszélni, és most kéri, hogy adjak neki „pijos szemükét” (piros szemüveget). Olyan aranyos, hogy kedvem lenne kicsit játszani vele, de nem lehet, mert az ajtó előtt várnak vagy 80-anü! De szemüveges gyerek már csak 2—3 van.

JUTKA 10 ÉVES. Óriási vörös hajjal és tejfehér bőrrel. Mégis nem ez a legfeltűnőbb rajta, hanem az, hogy erősen rövidlátó szemével igen rosszul lát és emiatt félénk. Most is — bár már többször is járt nálam

— erősen anyja kezébe kapaszkodik. Alig lehet megvizsgálni — mindenkitől fél, ha meg akarom simogatni

— rémülten elrántja fejét. A vizsgálat nem fáj, de sokáig tart éppen ezért. Az anyuka egy darabig csendesen nézi — aztán míg én próbálom a gyereket megnyugtatni szép szóval, hirtelen rákiabál: — „hogy maradj nyugton, mert mindjárt kapsz egy pofont”. — A

Mikor a leletét írom be,

— látom, hogy előző alkalommal a csökkentlátók iskolájába irányítottam. Szinte gépiesen megkérdem: hogy el vitték-e? — Nem! — feleli a mama — nem is visszük, mi nagyon szeretjük, nem tudunk elválni tőle. Ismét megpróbálom a lehetetlent.

— Nézze asszonyom! —

mondom. — Ez a kislány teljesedi egészséges, értelmes gyerek. Csak azért nem az osztály legjobb tanulója, mert alig lát valamit Ha

olyan iskolába járna, ahol nem kell nézni amit tanul, akár tanár, vagy mérnök is lehetne belőle és akkor felnőtt korában úgy élhetne, mint más egészséges ember

— Nem engedem én e1 magam mellől doktor nén kérem, nem bírnék élni nél küle — mondja az asszony

— aztán váratlanul hangosan felzokog és magához szorítja a kislányt — ugye. nem hagyod itt anyukát? — Ugye, nem akarsz elmenni''1

— kérdi.

ÉRRE A KISLÁNY látva a hangosan zokogó anyját — szintén elkezd sírni és ijedten kiabálja, hogy „nem megyek el! Nem akarok elmenni!”

— És a mama megtürli szemét — na. tetszik látm ?

— nem akar elmenni. Én nem küldöm olyan helyre, ahova nem akar menni.

Megpróbálom ismét rábeszélni, meg kérdem, hogy mit tenne akkor, ha mondjuk életveszélyben lenne és csak az operálás menthetné meg gyermeke életét? Akkor is megkérdezné, hogy akarja-e a műtétet? És hogy kinek akar ezzel a sokszor hangsúlyozott szeretetével jót? Ha igazán szereti a gyerekét, azt akarja bizonyára, hogy felnőtt korában boldog legyen, ha pedig ezt akarja, akkor hozzá kell segítenie ahhoz, hogy egészséges ember módjára éljen.

Miközben érvet érvre halmozva hallgattam a makacs szavakat, eszembe jutott, hogy hányszor harcoltam már végig ezeket a szélma- lamharcokat. Hányszor nem értem el semmit, — csak aki harcol a gyermek jövőjéért, csak az ismeri ezt a keserű tehetetlenséget.

Az ilyen gyerekre azt szoktam mondani, hogy ők a „SZERETET ÁLDOZATAI”. Az anyai szeretet ilyen önző is tud lenni. Képes arra, hogy a gyerekének sivárrá, örömtelenné tegye a jövőjét — csak azért, mert nem képes magán uralkodni. De szeretet ez egyáltalán? Ha valaki azért, akit szeret nem képes áldozatot hozni, azt mondja ugyan, hogy ez szeretet, de nem az, hanem önzés. Kártékony, gonosz önzés és annál köny- nyebben pusztít, mert felveszi magára a legemberibb, legnemesebb érzés álarcát. Emiatt sokan összetévesztik a szeretettel. Julika mamája is önző. Nem is a gyerektől esik nehezére megválni, hanem a legkisebb gyerekének gondozójától. Ugyanis

Julika csaknem teljesen egyedül gondozza: eteti, fürdeti, pelenkázza 7 nór.apos kis öccsét. Mintegy tél órányi rábeszélés után elengedem Julikát Nagyon fájt a szivem érte, de többet nem Cehetek. Mint ahogy Jan- •siék ügyében sem tehettem temmit.

JANCSIÉN négyen vannak testvérek Apjuk 40 éves, teljesen vak, nyugdíjas. A legkisebb gyerek Annuska születésekor anyjuk meghalt, 5 évvel ezelőtt, azóta a most 15 éves Marilik gondozza három testvérét és vak apjukat. Természetesen már a negyedik osztályból kimaradt. Sápadt, vézna kislány, még babáznia kellene, — ám 5 év óta egy család gondja a vállán és egy -est- vérét csecsemő kora óta gondozza. Itt is megkíséreltem mindent. Beszéltem a Vakok Intézetével, hogy vegyék fel az apát bennlakónak az intézetbe. Jártam a tanácsnál, hogy vegyék állami gondozásba a gyerekeket, míg legalább az általános iskolát elvégzik. Minden el volt intézve, mikor aztán felajánlottam az apának, hogy tudnánk neki segíteni, hogy a gyerekekből egészséges felnőttek legyenek, azt mondta: „hogy ő nem válik el gyerekeitől, mert szereti őket”. Mikor azzal érveltem, hogy 700 forint nyugdíja nem elég az élelmezésre sem annyi személynek, a tanácsot kezdte átkozni, mert nem vették fel Marikát a gyárba, pedig ő már három éve el akarta küldeni cJo’- gozni. Hiába volt minden. A tanács kivizsgálta a körülményeket, tisztának találta a lakást is, a gyerekeket is, úgy döntöttek, hogy nincs ok beavatkozni, én pedig gyakran látom, hogy a sápadt, görbe hátú, szomorú kislány elkíséri hozzám az apját igazolásért, mert anélkül a tanács nem ad vaksegélyt. És ilyenkor sírni tudnék, mert eszembe jut. a szomszédban lakó takarítónő egészséges, jókedvű három gyereke, akik Ugyan gyakran maszatosak, de egyiknek sem kell egyedül belefogni a nagym ásásba.

Julika mamája diadalmas san távozott. Én pedig hirtelen nagyon tehetetlennek éreztem magam. Mintha már a nap se sütne olyan szépen. Szerencsére rövidesen ismét jön egy édes, csacsogó kisgyerek is — míg játék közben megvizsgálom, lassan megnyugszom...

Dr. Nagy Margit

Szállási László:

Cséplőzúgásban

A Kenderföld utcai Guba- Tót Áron nem tartozott a leghétköznapibb emberek közzé.

Mindent, tudott, amit a hozzá hasonló akkortájt.

Kinél érdemes kapálni. Harmadába, esetleg paszuly- tök feles természetesen egy kis leplezett uzsorával, mi úgy kezdődött, hogy jó lenne ha ráérnétek a minap stb. Melyik gazdánál kifize- tőbb a kommenció nélküli aratás a kömmenciósnál, hol biztosabb az alkalmi napszám és ahonnan a kenyérnek való zömére számít, melyik cséplőgéphez érdemes szerződni.

Ha tehette traktor vontatásához szegődött

Ami a gépállomás létrejötte után nem is okozott külön gondot, mert csak szólott utcabelijének, Imre Imrének, aki brigádvezető volt ott.

— Te fiú, te fiú, el ne felejtkezzél rólam!

Imre csak intett, vagy bólintott és Guba-Tót Áron, nyugodtan szívhatta pipáját.

Azt a tégla színű, égetett eszközt — hat tojás volt ára különben — aminek szárat, mindig maga csinált. (Egyéb fa se volt kertjében vadmeggynél.)

Elvégre — emlegette nem egyszer mások előtt— ki segítsen az ember fián, ha az se, aki ott nő fel szeme láttára!

Az a plusz pedig, ami a hozzá hasonlók fölé emelte valamelyest — csak annyira, hogy nem mindenki moso- lyodott el mögötte — a humor volt benne.

Az a természetes, mindig szeg fejére találó mondás, vagy tett, amiben azért több volt a nem hagyom magamból, mint a feltűnni vágyásból.

Az alkalmat se kereste mindig rá. Ha úgy adódott, úgy jött ki a lépés, nem szalasztotta el, de ha nem, akkor nem erőltette.

Számítás se húzódott meg mögötte. Hogy addig sem csinálok esetleg mást, meg csak könnyebb a szó, mint a eó_.

Vállbán görnyedt, kissé hórihorgas alakja a fent említett munkáknál is, ott volt látható, ahová állították.

Történetesen a szalmakazal tetején — mert kazlat rakni, már akkor sem szeretett, vagy tudott akárki — amit nem unt meg soha csi- nosítgatni. Főleg ha a szóbeli ígéretet, hogy csak jó legyen Áron — hamar követte a tett.

Nem soron kívül, hanem a reggeli, vagy a déli pálinkaosztásnál — hisz ennyi maradt meg a kaláka szokásból — amikor kétszer töltött neki a gazda. Csordultig, vagy ahogyan az egyszerű asszony mondta, jujjig. (Juj, mindjárt kimegy.)

Csige Béni, komja és tőszomszédja, annál élheteöe- nebb ember volt

Ugyannyira, hogy a legnagyobb lehetőséget a földosztást is elszalasztottá.

— Hogy kellene neki a másé, méltatlankodott szinte! Meg, majd lesz itt még haddel-hadd, ha az uraság

hazajön, hangoztatta flton- útfélem és vissza vitte a kihúzott cédulát

Ezért fordult vek* nem egyszer elő, hogy félkutya- tarisznyával érkezett munkahelyére. Azért nem egészszel, mert kenyér, ilyen, vagy olyan megakadt a hurkosban, de zsírozó, ami az erőt a tehetséget adja, nem.

Sovány-Vacsora Ádámnál — ahol két nap szokott tartani a cséplés, egyrészt van is mit verni, másrészt, hol ezzel, hol azzal vész össze az öreg — észre vette ezt Guba-Tót

Azt is látta, hogy az étel- hozók között nem tűnik fel komja asszonya. Nem látja szoknyáját, azon az ismerős, másszinű foltot — a küszöb koptatta ki a rossznyelvek szerint — és nem hallotta, sopánkodó hangját.

Ebéd végén, amikor újra elhangzott a jólismert bíztatás — dobra kévevágó, kazalra szalmás — szinte ráparancsolt sóvárgó komj ára (Az illatok, szagok elől ugyanis hiába húzódott a csűr mögé.)

— Hallja kend — kendez- ték egymást mind a hajdaniak — holnapra, papírt is tegyen a tarisznyájába.

Komja szeme, kérdően meredt rá.

— Úgy, úgy, ahogyan mondom — és ujját itt figyelmeztetőleg emelte magasba — olyan legyen, mintha szalonna lett volna benne!

A többi az én gondom lesz, tette hozzá sokat sejtetve.

És másnap délben, amikor elcsitult a zaj, a mosdás, porrázás, izzadtságtörlés

után, minden életre való, hűvöst keresett feje fölé, arra figyeltek, hogy a csűr hátánál a szilvafák alatt, nagyon ordít a kutya.

Oda kötötték, hogy láb alatt ne legyen, hogy ki ne szabja valakinek a nadrágját.

Rohan a gazda, közelebb lép egy-két, kiváncsi és meglepetve látják, hogy Guba- Tót náspágolja a villával. Módszeresen, ütemre szinte, mintha csak babot csépelne az udvaron.

— Minek bántod te, minek — csattant össze Sovány-Vacsora foga?

Guba-Tót, felháborodottan, nézett végig rajta.

— Hogyne bántanám — váltotta fel szóval a nézést

— amikor ennek a szerencsétlennek megette a heti szalonnáját. Az egész hetit

— és újra ütésre emelte a villát!

Csige Béni ezalatt, azzal bizonyította a tényt, hogy ügyetlenül forgatta kezében a szétmarcangolt, zsíros papírcafatokat. Hogy lássa mindenki, nem 6 a hibás.

Sovány-Vacsora nyakán

kidagadtak az erek. öröklött gőgje ott látszott homlokán, álla aiatt megnőtt tokája, és már majdnem kimondta, hogy hová menjenek panaszra, mert nem ő tette a kutya elé, amikor észre vette a köréjük sereglett embereket.

Többen az ebédet hagyták abba, a száraz koszton lévök pedig folytatták tovább. Kis szalonna, nagy kenyér, egyszer szalonna, kétszer kenyér, szegény ember módjára, hogy a kielégülés tökéletes legyen.

A bicskák, kések akaratlan villantak meg a napfényben és a kezdeti kárörvendő mosoly, a tények láttán, hamar változott részvétté.

Sovány-Vacsora, felismerte a helyzetet. A pillanatnyit, az utána jövőt és a legsúlyosabbat, mi ebből következett volna.

— Nem baj öcsém — erőltette a megkezdett mosolyt — megadom, már ha így esett, na! Meg én! Hisz az ördög se mindig olyan, mint amilyennek festik. Nem igaz emberek?

Guba-Tót azt akarta rá mondani, hogy nem. De nem szólt, mert többet ért az a pár kiló szalonna, minden kimondott igazságnál...

& flWfefí

Szabó László;

KELET-lSlSGYARORS25ÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET