Kelet-Magyarország, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-07 / 158. szám

lTEt,RT-Mí€TARORSZAG július T. M* cJÍíÍsíÍ r Éhes emberek aratása Krúdy-szobor a A kormány felügyelőié jelenti., Ma rgi t szigeten Tízéves tervet készített a fővárosi tanács népművelési osztálya a margitszigeti mű­vészsétány fejlesztésére. A két, régebben Itt állott szo­borral — Arany János és Tompa Mihály portréjával — a lombos fák határolta sé­tány már valóban művész jel­leget kapott, s ma kulturá­lis létünk kiemelkedő nagy­jainak 22 mellszobra díszíti a kertgalériát. A most elkészített fejlesz­tési terv szerint 1969-ben kap itt helyet Kodály Zoltán szobra, Bihari János, Balassi Bálint, Csontváry Kosztka Tivadar és Radnóti Miklós portréja. A következő évben Kelemen Lászlónak, a ma­gyar hivatásos színjátszás megteremtőjének állítanak emléket, majd Izsó Miklós, a romantikus kor nagy tehet­ségű szobrásza, Jászai Mari, József Attila és Barabás Mik­lós kap emlékművet. A tervek szerint 1974-ben halálának 125. évfordulóján állítják fel Petőfi Sándor szobrát, később Vörösmarty Mihály, Weiner Leó, Egres- sy Gábor, Ripp-Rónai József és Krúdy Gyula művész- portréját. A kormány gazdasági fel­ügyelője ugyanezen a nyáron nyilatkozott a Nyírvideknek a várható gabonatermésről r „Rozsból 773, búzából 615 vagonnal kevesebbre tehető a vármegye várható összter­mése” — közli a felügyelő, majd tovább elemzi a sza­bolcsi aratást. Az őszi árpa 1922-ben holdanként 6—8 mázsát adott, a rozs 4,8 mázsás, a búza 5,7 mázsás átlagtermést hozott. {Össze­hasonlításul hadd írjuk le, mondjuk az 1965-ös szabolcs- szatmári mezőgazdasági sta­tisztika adatait: őszi árpa 10,3 mázsa, rozs 8,2, búza 10,2 mázsa holdanként.) A következő években mind gyakoribbá váltak az ehhez hasonló hangú írások. A több Szabolcsi arany mezők — Barát Emma tragédiája Tallózás 50 év újsághírei között Az idei aratás kezdetét je­le, no MTI hírek, <udósítá- So.í telévszázados rekordot említenek, ami a korai, jú­nius eleji kezdést illeti. Ez­úttal mi is felidézünk né­hány évet az utóbbi ötven- ből, a Nyírvidék korabeli aratási tudósításai nyomán. Száras kenyér, szegény ember A millenium esztendejétől a huszas évekig a Nyírvidék számaiból lehetetlen regiszt­rálni az aratásokat. Néhány írás közvetve említést tesz ugyan róluk, de jobbára csak a terményárak alakulását követi nyomon a lap. Az ara­tással kapcsolatos első igazi Írás a vármegye lapjában 1922 július 6-án jelent meg. Patelikus, keserűen lírai so­rok köszöntik az új termést. „Szabolcs aranymezőként ragyog' a júliusi nap fényé­ben. Aratásra érett kalász- tengere, az élet, a magyar valuta igazi aranyfedezete. A forró nap ttizében erős munkáskarok vágnak rendet és az emberé az áldás, ame­lyért aggódva verejtékezett. Álmodva jár ott az apostoli lelkű ember és boldog jö­vőre gondol amikor a dús kalász kincse kaláccsá fog válni a ma csak száraz ke­nyérrel tengő szegényember asztalán...” oldalas hirdetés rovat május­tól augusztusig naponta rek­lámozza a legkorszerűbb szalmatüzelésű cséplőgépet és az aratómunkás teljesít­ményét fokozó sósborszeszt. ,.Ha bedörzsöli testét, meg­nyugszanak és megfeszülnek izmai. így öröm az aratás!” Nyírlugoson egy szép fiatal aratólány a gép dobjába esett. (A tragédiát ma tánc- balladában őrzi a tsz-tánc- csoport Szabadság-telepen.) 1929 július 26-án egy ugor- nyai aratótragédiáról tudósít a Nyírvidék. „Barát Emmát a hő ölte meg” — írja az egykori tudósító. Mi volt a legnagyobb gond 1935 nyarán? A július 14-5 lap így válaszol: „...az évszakhoz viszonyít­va a munkásságot nem fog­lalkoztatják kellően és csak az aratások idejére mutatko­zott olyan munkásk érésiét, hogy az egyes gazdasági munkálatokat munkáshiány miatt teljes pontossággal nem lehet kellő időben ellátni. A munkásság táplálkozása na­gyon gyenge volt, mert a kenyérhiányhoz még burgo­nyahiány is járult.” 1941. Javában gyújtogatják a háborús lángokat Európá­ban. Az első oldalakat lap­jainkban hadijelentések töl­tik be, s bőven jut ólombetű az antikommunista propa­gandának. Az első fasiszta harci sikerek győzelmi má­morát reprodukáló magyar lapok az egyre súlyosbodó hazai közellátási gondokról is kénytelenek tudósítani. Együnk főzeléket... „Uj kenyér előtt” című cikkében így ír a Nyírvidék munkatársa: „Ma, amikor Európa las­san-lassan két háborús esz­tendőre tekinthet vissza, igazán megérthető ha itt-ott a közellátás terén kisebb- nagyobb zavarok mutatkoz­nak... A kenyérhiányt azon­ban igen jól lehet pótolni azzal, hogy fokozottabban fogyasztunk főzelékféléket, burgonyát, és más élelmisze­reket.” íme néhány szabolcsi ara­tás az utóbbi fél évszázad­ból. S*. Sz. Pillanatképek ROSSZ SZOKÁS A Nyírségi Áruház előtti útkereszteződésnél a közle­kedés a gyalogjáró felnőt­teknél is veszedelmes játék, akkor ha nem működik az automata közlekedési lámpa. A minap (akkor sem műkö­dött) az új ABC-áruhúz elolt egy fiatalasszony vezette négy-ötesztendös kisfiát. Ám a gyerek egy váratlan pilla­natban kirántotta kezét és előrerohant. Egy gépkocsi- vezető időben fékez, fülsi­ketítő csikorgás. Szerencsére, vem történt baj. Azaz, hogy majdnem. Mert ha az a bar­na ruhás, ősz hajú férfi idő­ben közbe nem lép, a mama agyba-főbe veri épen maradt gyermekét. Ijedtében ugyan­is olyan ideges lett, hogy ezt csakis a kicsi elagyabugyá- lásával tudta volna levezet­niPedig egy pillanattal előbb még: „Megállt a szív­verése”, jaj csak baja ne legyen a gyereknek... — Asszonyom! Inkább ta­nítsa meg közlekedni gyer­mekét. A verés nem pótolja sem a magyarázatot, sem a nevelést — szólt az idegen férfi. S néhány megnyugtató szótól a fiatalasszony vissza­nyerte önuralmát, szégyenlős mosollyal bólintott és gyor­san elment a szepegő kisfiú­vá l. A VADORFAGYLALTOS Háromkerekűjén pedálozik a fagylaltos az ibrányi ha­tárban. Árnyékba húzódik, közben a szemével az út­menti földeket fésüli. Ga­bonatáblák, répatáblák és egyelt kukoricaföldek nyúj­tóznak az akácfák mögött fel a lankákra. Nyírségi táj. Amott asszonyok kapálnak. Az egyik a korsóból nagyot húz. Ugyancsak langyos le­het már a víz. megmelege­dett reggeltől. Ilyenkor jól­esik a fagylalt. Tapossa szorgalmasan a pedált. Meglátják az asszo­nyok. Lecsapják a kapál, kendőt és integetnek. — Fagylaltos, hé fagylal­tos! — Van-e még a jóból“)! — A lábát leveszi a pe­dálról, bekormányoz egészen az útszéli fák alá. Az asz- szonyok már ugrálnak is ét­jeié az árkon, mintha nem is kapáltak volna fél napjá. — Milyen fájtát hozott? Málna van-e? — érdeklőd­nek a frissebbek. — Vanília, málna, citrom, amelyikből tetszik. Leveszi a fafedelet és tö­mi az ostyakosarakat. Nem méri se kanállal, vagy de­kára. Csak gyömöszöli fe­néktől tetőig, púposra Az asszonyok három ujjat fog­ják a tömör, súlyos kosara­kat. Nyelvükkel Ízlelgetik, forgatják, a mohóbbak leha­rapják a fagylalt tetejét. Majd csak ezután kapnak észbe. — Jaj, hiszen nincs is ná­lunk pénz. Es nagy zavar­ban már nyújtanák is a megnyalt-kívánt ostyabunkó­kat. De a fagy táltos nagy­lelkű. — Semmi baj, majd meg­adják este vagy holnap, ha erre járok. Csak el ne felejt­sék, mert én nem írom. A fagylaltos mindenkit el­látott, l.elyre rakja a faku­pakokat és indul tovább. Úgy emlékszik, túl a kanya­ron tegnap is kapált egy csapat asszony „ közösben. ÖNTUDAT — Egy ifjú ember, olyan tizenhét éves forma toporog a Beloiannisz téren a köny­ves pavilon melleit. Hol a karóráját nézi hol eltávo­lodva a TÜZÉP-Uzlet fölöt­ti utcai időmérőt, hol a messzibe fürkész, hol pedig maga elé. Sóhajt, csettint, egy szóval olijan megnyil­vánulásai vannak, amelyele kétségtelenné teszik ott-tar- tázkodásának miértjét. Arra megy a barátja! Megáll, kesét nyújtja: — Szia. Hát te mit csi­nálsz itt? — Semmit, csak úgy... — Értelek. Vársz valakit. — Várja a halál! — Sokat késik? — kérdezi a barát inkább részvéttel, mint gúnyosan. — Nem tudom. Lehet, hogy rosszul emlékszem es nem fél kilencre beszéltük meg, hanem kilencre. — Már akkor is késik egy tízest. — Még öt percig várok. — Én öt percnél továbS sosem várok. — Én is csak azért várom meg, hogy megmondjam ne­ki, engem csak egyszer lehet megvárakoztatni. — És ha nem jön egy át­lóiéban, hogy mondod meg neki? — De eljön — mondja * randevúzó határozottan. — Ugyan, komám,' álé fél óráig nem jön, az már nertt jön. — Te nem ismered öt (így nagy „ff’-vel mondja), a múltkor egy teljes órát ké­sett. Orosz Szilárd .................................. --——-g Maupassant: SZALONKÁK’ Szalonkák... — szólalt meg elgondolkozva Mathieu d' Endolin. — A szalonkákról jut eszembe ez a szorongató, nagyon szomorú háborús történet... Ismeritek a hazámat Cor- meilben... Amikor a poroszok előretörtek, odahúzódtam. Szomszédom egy meghábo. rodott, szerencsétlen nő volt, szörnyű csapások zavarták meg az eszét. Nagyon régen — talán huszonöt éves lehe­tett ekkor — egyetlen hónap alatt vesztette el apját, fér­jét és újszülött gyerekét. Ahová a halál egyszer be­kopogtat, oda rendszerint hamarosan visszatér, mint aki már ismeri a járást. A szerencsétlen fiatal nőt szinte kiütötte az életből a sok csapás, ágynak esett, hat hétig eszméletlenül ver­* Hetvenöt esztendeje halt meg Guy de Maupassant, a francia irodalom nagy egyénisége. Egyik méltató- ja írta róla: „Maupassant valójában nem is regényei­ben mondta el látomását a korról, ö másként összege­zett : egymásba f ogózkodó novelláinak teljességében. Tizenkilenc kötet novellá­ig: felrúgó erdó. A legha­talmasabb keresztmetszetek közé tartozik a nagy össze­foglalásokat kedvelő francia Irodalomban is.” gődött. A rettenetes, válsá­gos napokat tompa kábult- ság követte, az asszony moz­dulatlanul feküdt, alig evett valamit, a tekintete rebbent csak néha. Ha fel akarták ültetni, szívszaggatóan kia­bálni kezdett, mint az éle­tére tömének. Hagyták, hadd feküdjék: többé nem boly­gatták, legfeljebb akkox-, ha mellette, az itatta meg, s ágyneműt váltottak és a matracait megfordították. Egy öreg cseléd maradt mellette, az itatta meg, s időnként belediktált néhány harapásnyi hideg húst. Mi zajlott le a kétségbeesett lé­lekben? Senki nem tudhat­ta; soha többé nem szólalt meg. Halottaira gondolt? Vagy csak szomorúan álmo­dozott, elhomályosuló aggyal keresgélve emlékeit? Vagy éppen ellenkezőleg: kilobbant emlékezete mozdulatlan volt, mint holt ágban a víz tük­re? Tizenöt évig élt így, meg­közelíthetetlenül, s tétlenül. Azután kitört a háború; és december első napjaiban a poroszok bevonultak Corme- ilbe. Tisztán emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna... Farkasordító hideg volt; magam is mozdulatla­nul gubbasztottam karosszé­kemben, egy köszvényroham valósággal megbénított; és ekkor az utcán felhangzott csizmájuk súlyos, ütemes dobbanása. Ablakomból néz. tem a bevonulást. Csak jöttek, jöttek, végte­len sorokban és tömegben, s ahogyan így mereven és gé­piesen mozogtak, teljesen egyformák voltak valameny- nyien. A tisztek végül beszál­lásolták a legénységet az egyes házakba. Én tizenhetet kaptam. Szomszédom, az őrült asszony, tizenkettőt; egy őrnagy is volt köztük, kardcsörtető, indulatos, köte­kedő alak. Múltak a napok, s eleinte minden rendben ment. Az őrnagynak megmondták, hogy háziasszonya beteg, nem is törődött vele. De hamaro­san bosszantani kezdte a nő, akit sohasem láb Érdek­lődni kezdett, mi a baja? Azt felelték neki, hogy tizenöt éve fekszik, nagy csapás ér­te. De ezt nem hitte; olyas­mit képzelt, hogy a szeren­csétlen, háborodott nőt a gőg tartja ágyban, látni sem akarja a poroszokat, beszél­ni, találkozni sem kíván ve­lük. Hangoskodva kiabálni kezdett, hogy háziasszonya fogadja őt. Erre bevezették a szobába. Itt nyersen rászólt a fekvőre: — Kérem, asszonyom, kel­jen fel és jöjjön ki! Mutat­kozzék meg katonáim előtt. Az asszony ráemelte téve- teg, üres tekintetét, és nem felelt. A tiszt tovább patto­gott: — Csak semmi szemtelen­ség! Ezt nem tűröm! Ha nem. kel fel jószántából, megtalá­lom a módját, hogy megsé­táltassam! A nő meg se rezzent, moz. dulatlan maradt, mintha nem is látná a poroszt. Az őrnagy elvörösödött, a nyugodt hallgatást végtelen megvetésnek érezte. Erre fe­nyegetően hozzátette: — Ha holnap nem jön ki... És becsapta maga után az ajtót. Másnap a rémült, breg cseléd fel akarta öltöztetni, de az örült üvöltve védeke­zett. Az őrnagy besietett; a cseléd térdre borult, így körvyörgött: — Nem akar, uram, nem akar! Bocsásson meg neki, hiszen olyan szerencsétlen. A tiszt megzavarodott; forrt benne a méreg, de mégsem merte kiadni a pa­rancsot, hogy legényei^ ágy­ból ráncigálják ki a nőt De egyszerre felnevetett, német parancsokat osztogatott: Nemsokára néhány kato­na jött ki a házból, a kis csapat egy matracot vitt, mintha csak sebesültet szál­lítanának. Szegény őrült, szomszédnőm csendesen, nyu­godtan feküdt a matracon. A katonák hagyták, hadd fe­küdjön, nem nyúltak hozzá — őt meg nem érdekelte semmi. A menetet egy ka­tona zárta le, karján női ruhaneművel. Az őrnagy kezét dörzsöl­te: — No, most meglátjuk, tud-e egyedül felöltözni? Majd én megmutatom, hogy megsétáltatom! A kis csapat az imauvillei erdő felé tartott, hamarosan eltűntek. Két óra múlva a katonák visszajöttek, de csak a ka­tonák. Az őrült nőt többet nem láttuk. Mit csináltak vele? Hová vitték? Sohasem tud­tuk meg. Akkoriban éjjel-nappal ha­vazott, földre és fára fehér fagyott takaró borult. A farkasok egyre beljebb szo­rultak, már-már a küszöbön üvöltöztek. Kínzott és nyugtalanított az eltűnt nő sorsa, elmentem a német parancsnokságra is, hogy megtudjam, mi lett ve­le? Majdnem falhoz állítottak. Lassan kitavaszodott. Az ellenség tovább vonult Szomszédnőm háza zárva maradt; kertjében az utakon sűrűn ütközött a fű. Az öreg cseléd is meghalt azon a télen. Már senki sem gondolt a szorongató eltűnés­re, csak engem foglalkozta­tott az eset; sehogyan sem tudtam megnyugodni. Mégis — mit csinálhattak vele? Talán bevette magát az erdőbe, és elmenekült? Valaki megtalálta, beszállí­totta egy kórházba, és mos* is ott fekszik, mert hallgat, mert nem tudják megállapt» tani, hogy kicsoda? Kétség» im, aggodalmaim nem múl­tak, de az idő eltompított. Azon az őszön nagy csapa­tokban húztak a szalonkáin köszvényem éppen nyugton hagyott, kisétáltam hát az erdőbe. Az aggatékomon ló­gott már négy-öt a kedves hosszúcsőrüekből, amikor is­mét rálőttem egyre, de az el­tűnt az árokban, a száraz ágak között. Le kellett eresz­kednem, hogy a sneffemel megtaláljam. Ott feküdt — egy emberi koponya szom­szédságában. Mintha mellbe vágtak vol­na — egyszerre eszembe ju­tott őrült szomszédnőm. Az elmúlt borzalmas télen töb­ben is ott pusztultak az er­dőben. Nem tudnám meg­magyarázni miért, biztosan tudtam, higgyétek el, egészen biztosan, hogy annak a sze­rencsétlen eszelősnek a k«v panyáját találtam meg. Egyszerre mindent megér­tettem... Minden tisztán állt előttem. Otthagyták a mat. rácon, a hideg, elhagyott er­dőben; és ő hű maradt rög­eszméjéhez, meg sem moz­dult, és meghalt a hó vastagi könnyű takarója alatt. Később aztán fölfalták S farkasok. És a madarak fészket rak­tak széttépett fekhely» gyapjúszálaiból. Megőriztem koponyáját1 Gyerekeimnek pedig azt kí­vánom, hogy soha ne ismer­jék meg a háborút. Kohán György: BIVALYOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents