Kelet-Magyarország, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-21 / 170. szám

KBbET-MAGYARORSZAG — VASÁRNAPI MELLÉKLET

7. oldal

KASZÁSOK

Balogh Lajos linóleum metszete.

70 esztendeje született Hemingway

Hetvenéves lenne, ha súlyos -ogiége elől nem menekül öngyilkosságba Ernest Hemingway. Egyéniségére és életművére emlékezve mondhatjuk: neve és néhány legjobb regénye, talán mint egy történelmi korszak jelképe is, fennmarad az időben. Egy vagy talán két nemzedék olvasóinak emlékezetében Magyarországon is a világirodalom legnagyobbjai között áll a boksz- mérkőzések és bikaviadalok kedvelője, a méltó harcban való helytállás és a szerelemben való felemelkedés egyik leghatásosabb szavú ábrázolója.

Hemingway az első világháború utáni években, az úgynevezett „elveszett nemzedék” szószólójaként tűnt fel. Párizsból amerikia lapokat tudósító újságíróként éli át a huszas évek intellektuális válságát, a polgári világ eszményeinek értékvesztését, a legjobbak kiútkereső nyugtalanságát. 1929-ben jelent meg első nagysikerű regénye, a Búcsú a fegyverektől. Tárgya az első világháború, célja a háború gonoszságának hű bemutatása. Hemingway az olasz fronton harcoló amerikai expedi- ciós hadsereg katonáiról írt, al ükben a háború erőszakos befejezésének gondolata is érlelődött. Egy tragikus végű szerelem születését és beteljesedését elbeszélő fejezeteken kívül a regény egyetlen hatalmas vita békéről é3 háborúról. Katonák és tisztek, nép és imperialista hatalom szembenállását, élesedő ellentétét is igyekszik feltárni. Hőse azonban végül is megkerüli a döntés kényszerét, olyan helyzetet választ, amelyben semleges maradhat.

A harmincas években afrikai vadászélményei és spanyol bikaviadalok ihletik a novellaírót. Az évtized vége felé azonban Hemingway figyelme ismét a társadalmi kérdések felé fordul. Ez időben rokonszenvezett leginkább a szocialista eszmékkel. öntudatos antifasiszta. A sponyol polgárháborúban önkéntesként harcol a köztársaságiak oldalán. Élményeinek foglalata az 1940- ben megjelent Akiért a harang szól című regénye, a nemzetközi antifasiszta irodalom egyik legszebb alkotása. Az író demokratikus humanizmusa ebben a művében jut fel először a csúcspontra. Meggyőződését követi a háború éveiben is. Hadi- tudósítóként vesz részt a fasiszta koalíció elleni háborúban. Párizs felszabadulásakor az elsők között vonul kedves városába.

Amíg a huszas évek párizsi élményeiből születő, Különös társaság című regénye a veszendő lelkek haláltánca, a gondolkodás kemény próbája elől alkoholmámorba menekülő, kiégett emberek súlyos elmarasztalása, a második világháború utáni regénye mintha igazolni látszana a tehetetlenséget, a célok és vágyak feladását. Ez a könyv, A folyón át a fák közé, talán a legkevésbé sikerült Hemingway-mű.

Annál nagyobb élményt szerzett híveinek Az öreg halász és a tenger című, 1953-ban megjelent kisregénye, amelyért 1954-ben Hemingway Nobel díjat is kapott. Mélységesen humanista pátoszú mű: az író mej- megbomló harmóniában kizengő életművének tiszta szólama, az ember nagyságába és legyőzhetetlenségébe vetett hit művészi dokumentuma. Hemingway, akit méltán sorolnak korunk legjelentősebb írói közé, az öreg halász történetében szembefordul a modern irodalom egy részét jellemző kiábrándult pesszimizmussal.

Haláláig a küzdelmes élet realizmusának kemény írója maradt, s erre az öreg halász hősies kudarca a legjobb példa. Santiagót a kegyetlen természet megfosztja zsákmányától. Mégsem hiábavaló a testét lelkét próbára tevő erőfeszítés. Az óriás kardhal puszta csontvázával tér vissza a kikötőbe, ám helytállása hűtlenné vált tanítványát visszatéríti Santiagóhoz, a természettel vívott küzdelem erőpróbájához. Ilyen küzdő életet vállalt Hemingway Is. A kitartást és a bátorságot becsülte a legtöbbre. Művészként ezeket az erényeket emelte a legmagasabbra. Hű maradt irodalmi programjához. (D.)

A

mire számított, bekövetkezett. A „Függetlenség” acsarkodva firtatta, hogy mit keres Nyíregyházán. Honnan veszi a bátorságot az önkényes nyomozáshoz, miért zavarja gyanús jelenlétével a vizsgálat munkáját. Ugyanazok, akik türelemről zenebo- náztak a liberalizmus nevében, kiszemelt áldozataiktól az önvédelemnek azt a minimumát is elvitatták, hogy fejükre boríthassák a tógát, mielőtt testükbe mártják a tőrt.

Kopogtatás rezzentette fel. Ajtót nyitott, s ott állt előtte a vidéki udvarházak öreg inasaira emlékeztető londiner.

— Meghagyta ugyan a nagyságos úr, hogy ne háborgassuk a déli harangszóig, de a portán várakozik egy másik nagyságos úr, tüstént feljönne, ha engedni méltóz- tatnék...

— Hogy hívják?

— Verhovay Gyula szerkesztő úr.

Nagyobbra nyílt a vajda mindig hunyorító tatár szeme. Semmi hajlandóságot nem érzett fogadni a váratlan látogatót. Mégsem küldhette el, illő volt megadni legalább a formális udvariasságot.

Mire kisimította az ágy térítőjét és magára vette a kabátot, Verhovay már a szobába lépett.

— Szervusz Károlyom! — köszönt mosolyogva, mintha hosszú távollétből érkező drága rokon lenne.

C. ötvös a gondjaiból *- örömre ocsúdó házigazda tétovaságával fogadta: — Szervusz... Úgy nézem, soványabb lettél. Sokkal fes- sebb vagy így. Na ülj már le.

Soha nem csalta meg az előérzete, s ösztönei most a legcsekélyebb jót sem Ígérték. Mély nyugtalanság vett rajta erőt, de balsejtelmét hibátlanul rejtette örökké kiegyensúlyozottságot sugárzó arcvonásai mögé.

A főszerkesztő valóban friss volt. Szőkén, jólápoltan virult a gyűrött szobában Eszterházy-kockás nyári ruhája, fehér szalmakalapja, fekete lakkos sétapálcája egy csipetnyi volt a pesti Korzóról és a bécsi Ringről, fényesre kefélt haja a brillantin divatos szagát árasztotta.

— Bocsánatot akarok tőled kérni, kedves Károlyom. Fiaskó volt az a kis cikkecske a nyíregyházi tartózkodásodról. Csak a megjelenés után jutott tudomásomra, hogy a vizsgálóbíró úr távirata invitált ide. Ugye nem fogod fel tragikusan ?

Eötvös bizonyos volt afelől, hogy a mellőzhető bocsánatkérés csak ürügy az ajtónyitásra valami súlyosabb ok előtt.

— Egyáltalán nem fogom fel tragikusan. Soha ne írjatok rólam gorombábban. Ami pedig az ittlétem jogosságát illeti, különb támaszom is van, mint a vizsgálóbíró távirata. Törvényeink oltalma, bármilyen csekély mértékben is, de kiterjeszkedik a védői tevékenységre. Eléggé csodálatos, hogy a vád pártolói

•Gerencsér Miklós regénye Eötvös Károlynak (író, újságíró. ügyvéd, 1842—1916) állít emléket, aki Pápán jogakadémiai tanár volt, majd a kiegyezés után vármegyei ügyész. A reformkori liberalizmus híve, ellenzéki vezér. Mint politikust a Függetlenségi Pártban a „Mi Vajdánk” címmel tisztelték. A hírhedt tiszaeszlári vérvád- perben — Solymosi Eszter meggyilkolásával vádolták a falu több zsidó lakosát — az ártatlanul vádlottak védőügyvédje szerepét

vállalta. Bátor fellépésének köszönhető, hogy — egy évvel később —■ nyolcvanöt eszendeje, 1883-ban a bíróság felmentette az uralkodó osztály által koholt vérvád vádlottait. Ezzel a tettével neve túljutott az ország határain is.

nem tudnak ebbe belenyugodni.

Verhovay furcsa következetlenséggel bátorításnak vette a nem éppen hízelgő feleletet. Leült Eötvössel szemben a kerekasztal mellé, fürge keze a megsárgult terítő horgolásmintáin babrált.

— Alig férhet hozzá kétség, hogy engem is a vád pártfogói közé sorolsz. Jól teszed. De nem a védő jogaid azok, amibe nem tudok belenyugodni. Egészen más okozott nekem igazi megdöbbenést.

L Ihallgatott, várakozón *- és biztatón fürkészte a vajdát, mint aki reméli, hogy kitalálják gondolatait, majd folytatta:

— Mindenekelőtt szeretnélek biztosítani a legteljesebb rokonszenvemről. Függetlenül a különböző politikai felfogásunktól...

— Erről meg vagyok győződve.

— Csakugyan behunyod a szemed a szakadék előtt? Nem akarod meglátni a biztos bukást? Hidd el végre, ez a vállalkozás nem hoz neked se pénzt, se borostyánt.

A vártnál is gyorsabban kiderült, hogy a bocsánatkérés csak ürügy volt, s hitte Eötvös, hogy ez a tolakodó faggatás még mindig csak előcsatározás. öklére támasztotta unott arcát.

— Soha nem érdekelt különösebben a pénz, ebben az ügyben pedig számomra semmi szerepet nem játszik. Persze, ami a borostyánt illeti, arra igenis áhítozom. Ha nem lenne így, akkor megmaradtam volna fiskusnak Veszprém megyében.

— Maradjunk hát a borostyánnál — lendült Verhovay egyenesen a vívóporond közepére. — Feléd nyújtották a borostyánkoszorút, miért vonakodtál elfogadni?

I

_f iába állította az imént

■ ’ a főszerkesztő, hogy Eötvös behunyja szemét a szakadék előtt. ' Most éppen ott nyitotta ki igazán. Váratlanul a szíve körül látta felvillanni a támadó pengéjét. Megvolt tehát az ok, amiért Vehovay jött. Semmi kétsége nem volt: egyetlen elhibázott jelző elég a vesztéhez. Kalandos kedélyhullámzása és a zaklatott gondolatok vég nélküli kergetőzése után fáradtságot érzett, fel kellett ráznia küzdőképességét.

— Már megbocsáss, de el sem tudom képzelni, hogy mire célozgatsz.

Verhovay szemérmesen mosolyogva billentette előre a fejét.

— Abszolút komoly és nagyon jelentős politikusok garantáltak neked fényes jövőt, amennyiben elállsz a védői megbízatástól.

A csapda kész volt, s any- nyira jónak látszott, hogy alig lehetett kikerülni. Kétségtelen, jártak nála az „abszolút komoly és nagyon jelentős” politikusok, megkísérelték bevonni praktikájukba, neki ígérték a miniszterelnöki méltóságot, amennyiben hajlandó lett volna a kormány megbuktatására szövetkezett erők élére állni. A tárgyalás eredményétől függetlenül előre szigorú titoktartást fogadtak. Verhovay mégis megtudta. Ettől a beszélgetéstől függ, nyilvános botránnyá robban-e az ügy? Ismerve a „Függetlenség” könyörtelen módszereit,

egyszerre a vállaira ült a teljes megsemmisülés réme. Mihelyt a legcsekélyebb hibái véti, Verhovay megragadja a kapaszkodót és két napon belül egész oldalas cikke; nyomat ki arról, hogy Eötvös, aki eddig a tisztességes politikai bajnok előnyös álarcával nyerte meg az ország rokonszenvét, nem más,

mint sötét kalandor, aki titokzatos éjszakákon puccsol szervez a törvényes hatalom ellen.

é'N lyan ártatlanul csodál- kozott, mint aki va lóban nem látja, hogy n végzet örvénye fölött lebeg.

— Már megbocsáss, Gyula, de nem tudtam, hogy felcsaptál tréfamesternek.

Átfényesedett a szerkesztő kövérkés arca a vékony verejtékrétegtől.

— Elvégre tréfának is fel lehet fogni.

— De mit, az istenért! Ennyi erővel a Gilgamest is szavalhatnál nekem óhindi nyelven — méltatlankodott a vajda, hogy a bolondját járatják vele.

Már gyöngyökké vastago dott a verejték Verhovay arcán. Nem bírta tovább a kötélhúzást, önkéntelenül az asztalra csapva kifakadt.

— De hiszen!... — A villámlás hirtelenségével abbahagyta. Felcsattanó hangjátó észbekapva majdnem hízelgőn folytatta: — de hiszen soha nem fog jobb alkalom kínálkozni, hogy elsöpörjük Tisza uralmát. Ez az antiszemita ügy szóba sem jöhet ahhoz a vágyamhoz képest, hogy megszabadítsuk az országot Bécs befolyásától. Mindenekelőtt függetlenségi politikus vagyok, akárcsak te. Tisza Kálmánék egyre pi- maszabbul szolgálják ki az országot Ausztriának. Hol vannak már a kiegyezés gondolatától? Deák Ferenc any- nyit iparkodott átmenteni negyvennyolcból, amennyit csak lehetett. Kiindulásnak szánta hatvanhetet és a nemzet bátor küzdelmére bízta, hogy később lépésről lépésre kicsikarja a teljes függetlenséget. Tiszáék meg éppenséggel soknak tartják a kiegyezést, olvad a kezükön, mint a jég. Az ország függetlenségének fő akadálya Tisza. Nem a nép szeretetéből. hanem a korrupcióval tartja fenn uralmát. A korrupcióhoz a zsidóktól szerzi a pénzt. Soha nem kínálta magát közelebbről és pontosabban a cél, mint most. Széthúzás helyett együtt kell kiadni a jelszót: Le a korrupcióval, le a zsidókkal, le Tisza Kálmánnal!

A vaj da nagy érdeklődéssel hunyorított, elszórakoztatta, hogyan csempészte bele érvelésébe Verhovay az ő gyakran megfogalmazott nézeteit.

— Gondolod? — kérdezte dörmögve.

Verhovay még az iménti lázzal kárhoztatta:

— Esztelenség volt elhárítani magadtól a vezér szerepét!

A szemrehányás cseppet sem változtatott Eötvös viselkedésén. Ráért, szükségtelennek tartotta az eszmecserét, zavartalanul fontolgatta a saját véleményét, nem törődve azzal, hogy hallgatása visszatetsző a vendég szemében.

Ha már ilyen közelről harsogták fülébe a bizonyítékokat véleménye helyességéről, megragadta az alkalmat, hogy pontosabbra fogalmazza magának a hitvány közéleti állapotokról alkotott képet. Hiszen a védő felelősségét nem szimpla ügyvédként, hanem az ország sorsáért, becsületéért aggódó politikusként vállalta és a világos gondolatok fényénél egyértelműbben láthatta elhiva tottságát.

Valóban, aligha tagadhatta az országot beburjánzó korrupciót, sőt ezerszer többet tudott erről, mint Verhovay. Elvégre a szeme láttára lepte el fokozatosan az utóbbi tíz esztendőben az önérdek bozótosa a közjó céljaira kijelölt vetéseket. Kétségbeesetten tapasztalta,

mivé lesz a szavakban hirdetett közüdv a hatalom embereinek kezén. Megnézte Tisza Kálmán, a bihari gróf, bágyadt pislogással, hogy kikben leli meg alázatos m- veit A tolongok sokaságából páratlan érzékkel válogatta ki a butákat, az alázatosokat, a gátlástalanokat — és persze a céljai szerinti eszeseket. Kegyeiért nem k£- vánt egyebet cserébe, mini a hatalma iránti hűségei, s azt a képességet, hogy a személyének megkövetelt szolgai hódolatot hazafiságnak tudjak feltüntetni. Aki ebben ügyesnek bizonyult, az mélyebb és vastagabb gyökereket ereszthetett a közéletben, mint Balatonakarattyán .lékbe..! szilfája. Parancsolta». a nemzetnek azon az alapon, hogy ők a nemzetet képviselik, lefelé kegyúri gőgge vál- -űztatva azt az alázatot, ameiy feletteseik előtt min- Jen urenj t potolt. A maguk vadonjában egy-egy bihari gróffá lényegültek a Kegyeitek, elkészült a piramis csúcsától a talapzatig: magasztos szólamok ragyogtatták fel az ország címerét a nyilvánosság előtt, míg t; címer visszája mögött általánossá vált a harácsolás szenvedélye. A közszereplésükkel tökéletesen elégedett urak véletlenül sem. vették észre, hogy a kiegyezés fundamentumát az aljasság egymásra rakodó rétegei váltották fel. Ök ezt a mocsáron lebegő lápszigetet is elég szilárdnak érezték a talpuk alatt, hiszen semmiféle veszély sem fenyegette az uralmukat. Nagy vigalmukban vérszemet kaptak a szolgák, sokallják már Tisza Kálmán zsarnokságát. Fárasztó az örökös alázat, annál csábítóbb gazdaként követelni másoktól azt, amit oly ügyesen gyakorolt a szolé»

_ oi.us eionozta ejjeli- *-szekrényéből a szivarvágót, lecsípte a kabanozs végét és a boldog ember élvezetével gyújtott ra.

— Emlékszem, — mondta — amikor Szabolcs vármegye főispánja volt Scharf József, ez a tiszaeszlári templomszolga, nem ismert hatart a korrupcióban. Telerakta az atyafiságával a hivatalokat és titkon vakmerő anyagi űzelmekbe keveredett. Komoly összegekért különböző engedélyeket szerzett a kormányzó hatóságoknál, amellett befogadta részvényesnek az egyik folyamszabályzó társaság. El sem tudod képzelni, mi okozta a vesztét. Az egyik nagy beregi vaddisznóvadászaton, amelyen csupa országos notabilitás vett reszt és néhány főherceg is jelen volt, ez a Scharf kilőtte a legszebb kant a miniszterelnök elől. Ilyen ember nem való főispánnak. Kiderítettek róla minden rosszat, még azt is, hogy zsidó. Most aztán védhetem Kornisa Ferenc úr szigorú színe előtt.

Egykedvűen verte le a hamut a szivarról.

A bambaságig megrökönyödött Verhovay. Kackiás bajusza alatt szétnyílt piros, lágyan duzzadt szája. Hangján érződött hogy száraz a torka.

— És még te mondod, hogy felcsaptam tréfamesternek?

__ vajda már nem mon7 ' dott semmit. Inkább a szivarjára ügyelt. Ahogy vadászatot szőtt képtelen anekdotájába, úgy vadászathoz hasonlította Verhovay nagyon is valós, veszedelmes szándékát. Hasztalan rontott rá töltött fegyverrel. Patronjait lesből eldurrogtatta, de csak bokrot talált. Hiába jött nagyvadért Nyíregyházára, mindössze azokat a szokásos döglött kányákat vihette magával, amelyeket Bar’- József vizsgálóbírótól Kapott ajándékba.

9m. jeflfus 21.

Gerencsér Miklós:

A QYÜLÖLET ELLENFELE"

— Regényrészlet —