Kelet-Magyarország, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-21 / 170. szám
NAPLÓ Munkahelyi ismeretségek Válóperes bíró nyilatkozott, hogy tapasztalata szerint az ital, a garázdaság és a munkahelyi ismeretség okozza a legtöbb házasság felbomlását. Az utóbbi rendkívül tapintatos fogalmazás: a munkahelyi ismeretség... Mondjuk durvábban, munkahelyi viszonyokról van szó, amelyekről tudnak az emberek, az illetékes vezetők is sokszor, de közbe nem avatkoznak, mivel az a legszentebb magánügy. De hát magánügy ez? Ha valaki kerékpárjával elgázol egy embert, alaposan megbüntetik, de ha valaki elgázolja egy család életét, az ugyan kérem, rántsuk meg a bal vállunkat diszkréten, szigorúan magánügy! Minden munkakollektívában feltalálhatok e jellegzetes figurák. A hatod osztályú Casanovák, akik „rámennek” az újonnan jött női dolgozókra és ott van a párjuk az ugyancsak hatod osztályú nőszemélyek, akik ugyanezt teszik a férfi kollégáikkal. Lehetőleg, és csaknem mindig nősökkel, mert valamilyen rejtélyes okból rég semmivé lett er- kölcsiségüket ezzel gondolják pótolni, hiszen ők a különbek, mert „győztek”, mert „elvettek” valakitől valakit. És ami a szajhának hosz- szabb-rövidebb ideig tartó kellemes sport a tisztességes feleségeknek, családanyáknak mélységes, sokszor egész életüket elkeserítő tragédia. A válóperes bíró harmadiknak említette a „munkahelyi ismeretséget”, de szent meggyőződésünk, ha volna reális statisztikánk, előbbre rukkolna rangsorban ez a rubrika. Éppen ezért nem kell „tapintatosnak” lenni sehol a vezetőknek. Ez a tapintat családok felbomlását, szomorúságot, nem egyszer halálos végű tragédiát okoz. Ha igenis rászólnak, és még hozzá durván rászólnak, (ez a típus finom célzásokból nem ért), a mellényzseb Don Jüanokra és a minden ágyban otthonos hivatali ringyókra, akkor — higgyék meg elmegy a kedvük a játéktól. Be lehet avatkozni és eredményesen lehet beleavatkozni az ilyen ügyekbe. Ha pedig végül a mini Rómeó és a mindenki Júliája egymást találná meg, — sajnos az ilyesmi nagyon ritka — akkor azt az ügyet nem kell bolygatni. Ilyenkor jöhet a tapintat. Azok íróasztal nászutazásai senkit aem zavarnak. Ez nem gond. Még a villamos kerék se köp rájuk. O. N. Sóstó, Tiszakanyar és a többi Buszok és külföldi rendszámú kocsik Sóstón és a Tisza-part gergelyiugornyai, tivadari szakaszán. Mind több a más megyékből, városokból érkező vendég a megye kevéske szállójában, campingjében. S van már — és nem is kevés — elismerő hang Szabolcs-Sza*- már tájairól, lehetőségeiről azok szájából, akik először látták ezt a vidéket. Az országos matematikai vándorgyűlés négynapos eseménysorozatára háromszázan érkeztek az országból. Nemcsak udvariasságból — miért is tennék? — dicsérik a városból azt ami sajátosan nyíregyházi, azt, ami szép. Aki rriég nem járt itt — felfedezi a megyét. S ha csalódik is egyben-másban, az általános kép mégsem negatív. Nekünk minden idegentől elhangzó dicsérő szónak örülnünk kell, annak itt nagyobb jelentősége van, mint a reklámozott helyeknek szánt jelzőknek például Siófokon. Nekünk, ahol, ha a legkisebb negatívum történik, mindjárt természetes egyszerűséggel mondják ránk mások: hát igen, Szabolcs... Nagy dolog, hogy vannak már idegenek a megyében, s hogy azzal búcsúznak sokan, máskor is szívesen visszajönnek. Lelkes patrióta szabolcsi mondott a napokban eseteket, amelyek mutatják: itt is lehet. A nyírbátori zenei napok, a nyírségi ősz (ha az első eset zökkenőkkel is járt), ugyancsak a nyírbátori múzeumi tárlatok mutatják, hogyan lehet országos rangra emelni egy-egy helyi kezdeményezést. Ehhez persze el kell törölni a szótárunkból azt a mondatot, amely szerint a jó bornak nem kell cégér. Reklám kell, különben honnan tudná a kiskunhalasi ember, vagy akár a pesti, hogy létezik Debrecenen és Tokajon túl is egy terület, hogy e két helységgel nem szűnt meg az országhatár, hogy Hajdú és Borsod között nem a senki földje terül el. A megyei idegenforgalmi hivatal — sajnos legutoljára alakult az országban — már sok erőfeszítést tett ezért, prospektust jelentetett és ad ki sorjában, s készül egy igényes megyei útikalauz. Az Országos Műemlékfelügyelőség tavaly megjelentetett jegyzéke mintegy négyszáz olyan építményt, épületet sorolt a műemlékek, műemlék jellegű, vagy város- és faluképi jelentőségű épületek közé ebből a megyéből, amelyek között nem kevés az egyedülálló, a páratlan, a ritka stílusú, a másutt nem található. Évekkel ezelőtt tett egy hosszabb kirándulást Szat- márban Mesterházi Lajos író. Sorozatában elragadtatással beszél a Tisza-kanyar, a Felső-Tisza vidéke romantikus, ősi szépségeiről, s elmondja, hogy az ország egyik legszebb campingező helye lenne, lehetne ez a táj. Aki járt a Duna-kanyar- ban, az látta, hogy a Tiszakanyar szépségben vetekszik az előbbivel, viszont nem kellenek nehéz tízmilliók ahhoz, hogy a turista itt fürödhessen is a folyóban — Gergelyiugomya és Tivadar a bizonyíték. Lehetőség vol- na irodalmi estek rendezésére például Tunyogmatol- cson, a „Kurta kocsma” szomszédságában, Nagyaron, Petőfi fája környékén akár ezzel az emblémával: Nyári napnak alkonyulatánál, meg- állék a kanyargó Tiszánál...” És még van sok minden. Campinghelye a Sóstón, Tiszateleken, Kisvárdán — ahol vár is van, és fürdő is. Nem állítja senki, hogy ezzel meg lehet előzni, vagy akár csak utói lehet érni Kőszeget, Sopront, Egert, vagy akár csak Gyulát. De azt igen, hogy egyszer nekünk is el kell kezdeni. És most kell elkezdeni. Lehetőségeink vannak, földművesszövetkezeteink, s mezőgazdasági tsz-eink is, amelyek közül egvik sem fizetett még rá hasonló vállalkozásra Vállalkoznának is arra, hogy szíwel-lélekkel és szakértelemmel részt vegyenek az ezzel összefüggő gondok megoldásában, tervezésében a jövőnek. Egy megyei idegenforgalmi tanács megalakítása talán az első lépég lehetne ezen az úton. Ezzel már sokat tennénk ahhoz is, hogy megoldjuk a többit, hogy az amatőr intéző bizottság javaslatainak figyelembe vételével felrúgjuk a ma még szűk üzleti szempontokat, s kialakuljon az idegenforgalom. Ksopka János A bútoroknak is megvan a maguk sorsa, élettörténete. Az egyiknek hosszabb, a másiké rövidebb. A képünkön látható almazöld Bie- dermayer szobaberendezésé egész regény. Száztizenegy évvel ezelőtt, — amikor a sóstói „fürdőházat” újabb hat szobával kibővítették — készült hat ilyen garnitúra ismeretlen mester kezemunkájával. Masszív, nagy darabok, az akkori úri kényelem és ízlés legelegánsabb és legdivatosabb darabjai. A Sóstón für- dőző uraságok, mulató grófok, színésznőt szöktető bárócskák, hajnalig pezsgőző dzsentrik, az „úri muri” és a „kivilágos kívirradtig” tipikus hősei aludták ki benne mámorukat. Szerelmeskedtek bennük nászutasok és hozzátartoztak a sóstói fürdő előkelő légköréhez. Amikor 1911-ben a mai ICrúdy-szálló felépült, néhányat átvittek oda. A legszebb lakosztályokat díszítették. Főispánok, itt vendégeskedő miniszterek alatt roppantak meg, katonatisztek, hátországi parancsnokok pihenőjéül szolgáltak. Aztán láttak tanácsköztársasági vöröskatonákat, ellen- forradalmár tisztecskéket, a változó hadi szerencse alku- lása szerint. Az első világháború után két híres vendége volt Nyíregyházának. Ebben az almazöld ágyban pihent Blaha Lujza, amikor 1921- ben a város vendégül látta. Három év múlva pedig az idős, már híres író Krúdy Gyula fekvőhelye volt az almazöld szoba. Aztán hosz- szú idők teltével termelőszövetkezeti tanfolyamok hallgatói pihenték ki bennük a kemény tanulás fáradalmait. Tavaly már csak ez a* egy szobára való berendezés volt meg, azt is kiselejtezték, mert új berendezést kapott a Krúdy-szálló. Szerencsére éppen vendéglátóipari kiállítás volt a nyírségi ősz alkalmából és a beregi terített asztal, meg a régi tányérok mellett figyelem ébredt a szakértőkben a régi bútorok iránt. Szabó László, a szálló vezetője altkor hívta fel a szakemberek figyelmét a kiselejtezett régi bútorokra. A múzeum munkatársa összecsapta kezét örömében. Elszállították. Most fejeződött be rendbehozásuk. A Várban a Fortuna utca 1. alatti Vendéglátóipari Múzeumban egy szobát rendeztek be velük. Sok nézője van a nemzedékeket kiszolgáló sóstói „Krúdy-szobá”-nak. Gondolatok Darvas József új könyvéről Olvasás után aszerint csuk be az ember egy könyvet, mit adott. S az a jobb, ha megfog, kavar, tovább gondolkodtat. Vagyis: nyomot hagy. Darvas József Gyűjtőlencse című, az idei könyvhétre megjelent könyve nem regény, nem dráma, nem novellák — mindegyik. Olyan értelemben mindegyik, hogy az olvasó emberi sorsokat lát, a sorsokban drámai feszültségek villódz- nak, a tömörség pedig no- vellisztikusan hat. Riportgyűjtemény. A legújabbkori magyar történelem, a magyar életsors legtragikusabb szakaszában (1936—1944) írta Dar vas J. riportjait. Tollát még avatottabbá tette, hogy maga is a „riporthősök”, a legszegényebb parasztok társadalmából vétetett. Irgalmatlan nehézségeket leküzdve szerzett tanítói diplomát, majd írásaival, riportjaival tért vissza övéihez. Az igazmondást, a tisz'ánlátást még inkább segítette, hogy maga is részese volt, megismerte közvetlen a kibékíthetetlen ellentétekkel terhes népelnyomó, immár teljesen gyökértelen rendszer gyűjtőfogházát... A mindig lényeget kereső és feltáró riportok témái gazdag változatát, megmutatását adják a mindennap létéért külön megküzdő szegényparasztság, a hazában is hontalanul hányódó agrárproletárok világának. Megmutatja az országutak életben csalódott vándorait, a gyermekfiúk, lányok kényszerítő éhség napszámoskodását, a szegényembe - rek önmagukat áruló piacát Az ötszázoldalas könyvben ötvenegy riport. A mai fiatalok előtt már csak történelmi ismeret lehet, de a harmincöt-negyvenen felüliek közül nagyon sokan „szereplői” voltak a riportoknak. Tudják annak a keserves emlékét, mit kellett küzdeni a napi szűkös kenyérért. Verejték, embertelen kín a részes aratásnál, a nyári summás munkáknál. amikor a napi fáradalom után urasági ököristállókban patkányok futkostak meggyötört testükön. Az sem egyedi esetnek számított, amit a Mit látok az országúton ? című novellában írt Darvas J. 1936-ban, hogy a cséplőgépnél a hajszolt szegényemberek „valósággal sárt köpnek”, ujjnyi vastag rajtuk a por; „egész héten nem mennek haza, így egy hétik nincs módjuk rendesen megtisztálkodni” ; este „szalmába ássák magukat” úgy alszanak valamit, „levetkőzésről szó sincs”. Másutt, más időszakban: „Felhordják a nagyvárosba a rengeteg élelmet, és az ország legtávolabbi zugaiból is mennek utána az emberek”. Esetenként egyetlen kisemberről, családról, faluról ír. De tisztán érzékelhető, hogy benne, vele együtt van azzal, azokkal az ország minden része Nemcsak a harminchat- negyvennégy közötti parasztságot láttatta egyértelműen. Lencse alá gyűjtötte a jobb remények által városba menekült parasztokat is, akik még inkább duzzasztották a városi lumpenproletárok seregét. Felhívta a figyelmet a néphez hű értelmiség tarthatatlan helyzetére, kálváriájára; összekapcsolta ezt a tájkultúrák ápolásával, az élet sokrétűségével. Azonban: „Sokszor hallottuk (a képzőben), hogy mi leszünk majd a falu vezetői, de arról, hogy mi is hát valójában a falu és mik a problémái, nem beszélt nekünk senki”. Mégis nagy ji próbálkozás, az élet jobbulá- sának óhaja. Emellett tanúskodott az a kis falu is, amelynek az Utravaló című riport szerint huszonhat szegény család állt össze egyik társuk jóeszű fiának taníttatására. Nemcsak láttatni akartak azonban a riportok, megbízható szociográfiai „felmérésekkel”. A teljes könyv minden külön írásán végigvonul — s éppen ez növeli meg erőteljesen értékét —, a kérdések kérdése: mi is lenne a teendő? Félreérthetetlenül írta le a szerző ezerkilenc- száznegyvenháromban, hogy „...nem elégedhetünk meg csupán az okok megállapításával”. Másik „...a háború befejezése után az egész világ mezőgazdaságában tovább érlelődő nagy átalakulás bennünket is nagy kérdések elé állít majd. „Hittétele ez annak, hogy a „hárommillió koldus” országát egy jobbrendűnek kell felváltania. Melyben — az utolsó riport szávai szerint — „...a népet cselekvő résztvevőjévé kell tenni” a dolgoknak, és ezt „...ne kívülről, ne katedráról tanítsuk a néppel, hanem a bennelé- vő cselei?vő erőket szabadítsuk fel”. (Külön is értékelendő, hogy ezek a megállapítások a feudálkapitalis- ta rendszer végső szélsősége, pusztulását érző, kegyetlen vérgőzös terrorja idején történtek.) Az az igény íratta Darvas J. riportjait, amit egyikben így fogalmazott meg: nem kedves, megható vagy mosolyra derítő, színes képeket szándékozott rajzolni, hanem ....a mindennapi élet problémáit akartam és akarom felkutatni”. A maga részéről becsülettel eleget tett. És ma ez már történelmi időre mutat. Asztalos Bálint „Sóstói “ a Vendéglátóipari Múzeumban
