Kelet-Magyarország, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-21 / 170. szám
ft oM* M&mMÄi5?£SötSZÄiS -VÄSARNAPT MBLtEKtCT ¥968. fSHtis SO' „Mi vagyok én, Robert bácsi?” — sokan ma is élnek ezzel a kiszólással, ámbár nem tudják, honnan is ered. ki is volt Róbert bácsi, s hogyan alakult ki róla az a téves közhit, hogy ő a „jótékonyság apostola"? Szabó László krónikája feltárja a „jótékonyság apostolának’ titkát, a harmincas évek híres Róbert bácsijának életét és manipulációit. Sipőcz nélkül Róbert bácsi népkonyháinak az ötletet egyáltalán nem a véletlen szülte... A Hcirthy-féle ellenforradalmi rendszer első éveiben, vagyis a huszas évek első felében a főváros tiszti kara volt kénytelen felállítani ilyen konyhákat, hogy legalább valamelyest enyhítse a szegények szörnyű éhségét, a munkanélküliek hatalmas seregének nyomorát. Ilyen népkonyha állt a város több pontján, s a főváros évente körülbelül húszezer aranykorona értékű pegnőt szavazott meg ilyen célokra. Lévén akkoriban dr. Sipőcz Jenő alpolgármester a szociális és népjóléti ügyek legfőbb főnöke a városházán — e levesosztó helyeket Sipőcz- konyháknak nevezte el a nép. Kétségkívül jelentős volt ez az összeg, de mégiscsak csepp a tengerben, ha tudjuk, hogy volt olyan nap, amikor Budapesten hatvanezren tolongtak a népkonyhák előtt. Ennyi éhes ember- szájat betömni, jóllakatni, ebből a pénzből — eleve kilátástalannak tűnt. Mindenesetre néhány esztendőn át megszavazta a főváros ezt az összeget, aztán 1925-ben egyszercsak bejelentette, hogy még ennyi pénzt sem tud áldozni a nyomorenyhítő akcióra, mert a főváros kasszái is kiürültek. (Soványnak valóban sovány volt ez a kassza, csak éppen azt nem mondták meg miért? Dúltak a panamák a fővárosnál épp úgy, mint a kormányban. Vessék csak össze a sovány fővárosi kasszát az Esküit Lajos féle kormány-panamával...) Miután a főváros beszüntette az ingyenkonyhát, egyszercsak megjelent a városházán egy köpcös, görbe lábú, keménykalapos, alacsony úr, s bemutatkozott: — Feinschllbert Róbert török állampolgár vagyok, aki Budapesten telepedtem le, s életem nagy célja, hogy az emberiségnek jót tegyek. Tudom, hogy önök már nem tudják fenntartani a népkonyhákat. De éppen ezért jöttem. Adják át nekem a meglévő berendezéseket, s én gondoskodom róla, hogy Budapest szegénysége továbbra is megkapja a maga meleg leves adagját... Sőt, teljes vagyonom feláldozásával hajlandó vagyok biztosítani tízezer ember számára második fogást is... Feinschilbert Róbert török állampolgár persze nem ilyen tökéletes folyékonysággal adta elő mondanivalóját, mint ahogy ezt ml most leírtuk, hiszen csak törte a magyar nyelvet, de mondó- kájának mindenesetre ez volt a lényege. És Sipőcz alpolgármester úr, a fővárosi szociális és népjóléti ügyek főnöke kapott az ajánlaton. Hogy is ne kapott volna, amikor leginkább őt szorongatta a nyomorában lázongó budapesti szegény nép. Nyomban összehívta a sajtó képviselőit és bemutatta nekik Feinschilbert urat: — Aki beszél németül, angolul, oroszul, franciául, spanyolul és természetesen törökül, különben özvegy, foglalkozása magánzó, hat gimnáziumot végzett. Ez utóbbi azonban egyáltalán nem zárja ki magas műveltségét, nagy vagyonnal rendelkezik, amelyet a közjó szolgálatába szeretne állítani. Kérem a hírlapíró urakat — szólt az újságírókhoz Sipőcz alpolgármester —, szíveskedjenek a közvélemény tudomására hozni, hogy Feinschilbert úr átveszi a népkonyhákat, természetesen engedélyt kap bizonyos szeretet adományok gyűjtésére... — Ez semmiség... — kiáltott közbe kissé tiszteletlenül Feincshilbert úr. — Formaság... — ... Az engedélyt mindenesetre megadjuk, s kérjük Budapest úri közönségét, részesítse erkölcsi és anyagi támogatásban a népjólét emelésének e nagyszabású vállalkozását! Feinschilbert úr ily módon rövidesen a budapesti szegények Róbert bácsija lett. Elhitték, hogy akadt egy jótékony lélek, aki egész vagyonát arra áldozza, hogy az ő éhségüket csillapítsa, gyermekeik éhes száját reggel, délben és este betömje.Fényképek, életrajzok és kissé homályos utalások jelentek meg az újságokban arról, hogy Feinschilbert Róbert horibilis vagyonnal rendelkezik. De ennek pontos hollétéről, nagyságáról egyelőre senki sem tudott, mint ahogy arról sem, hogyan került Budapestre a török Róbert bácsi, s mit keresett az egyik héten Angliában, a másik héten Isztambulban, majd Madridban, aztán meg Helsinkiben... Az újságolvasó közönség az utóbbit betudta Róbert bácsi világutazó szenvedélyének. Akik meg levest vártak tőle, aligha kutatták, hogy milyen vagyonból fedezi a népkonyhák költségeit Róbert bácsi... Következik: Csak melegen! A folytatást jövő vasárnapi számunkban közöljük. Történetek a „nyugdíjasok Csengerben a piactérnél van a „nyugdíjasok padja”. Csendes délelőttökön, vagya naplementék óráiban itt is életre kelnek a régmúlt emlékek, a hajdani ifjúkor eseményei. Ott találni gyakran az őísz vendégkoszorúban Simon Józsefet, Szabó Sanyi bácsit, s a Petőfi térről érkező Szatmári Józsefet. Mindhárman veteránok, egykori vöröskatonák, győzelmek és megtorlások részesei, szenvedői. Megérték a nagy álmot, ma ők Csenger község tisztelettel, szeretettel körülvett „nagy öregjei”... Milyen volt erre az élet, hogyan látták a megbotozot- tak, s ilyennek képzelték-e a nép sorsának fordulását évtizedekkel ezelőtt? Tőlük kérjük a válaszokat. Simon bácsi egy híján hetvenéves : — Ott, a nyugdíjasok padján néha rajta kapjuk magunkat: kritizáljuk a demokráciát, pedig tudjuk, hogy az úri osztály száz évig sem tett annyit, amint a mostani hatalom az utóbbi évtizedben. Dehát az ember, ugye, mindig többet szeretne, kiváltképpen, ha a lehetőség is megvan. A Simon-fiúk nem a szegényekhez tartoztak a faluban. Iparosok voltak, gépészek, ügyesek, és dolgosak. Azért belekóstoltak a cselédsorsba is még az első háború előtt. Józsi bácsit is ez a tapasztalat siettette a „vörösök közé” tizenkilencben. Józsi bácsi a felszabadulás után a helyi gazdaságnál állami szolgálatba lépett, esztergályos lett, kiváló dolgozó, szocialista brigádtag, egész sor fiatalt indított el életútján. „így képzeltem régen... Akik abban a világban annyit éheztek, most boldogulnak. Szép szülőotthonban jönnek világra a csöppségek, a buszon fürdőjárat. van Szálkára, meg beteglátogató kocsi Gyarmatra. Aztán itt a kultúrház, mindennel felszerelve, épül az új ABC-áruház, kikövezték az utakat, úri módon öltöznek az emberek...” És Simon bácsi legnagyobb öröme, amiről álmodni se merészelt egykor: huszonharmadikán mindig hozza a postás a szép kis nyugdíját. > vt Szatmári József azzal kezdi: — Tudja, mit csináltak itt a szegény fiatalok régen? Bigecseltek, irtották a szúrót az úr birtokán, napi egy kiló lisztért... Sose felejtem azt az asszonyt sem, aki özvegy létére az uradalmi sertéstelepen szedte volna össze a lerágott kukoricacsutkát fűtésre, merthogy öt gyermeke volt: az intéző két nap ingyenrobotra kötelezte Ö szijjártó volt, „iparos ember”, akiknek mégiscsak könnyebben alakult. — Jött hozzám egszer Péchy Manó főrendiházi tag, porcsaimai földesúr: csináljak meg két ülést a kocsijára. Sokallta a hivatalos 6 pengő tarifát. Később láttam, hogy1 egy früstökért 12 pengőt fizetett. Hát ilyen volt az iparosember jobb sorsa. Emlékszem, nyári ünneplőruhám is úgy lett, hogy a feleségem hozományba kapott vásznából szabtuk ki. Fehérlett, mint a mész, de jó volt, csak sokat kellett mosni...” Szatmári József „Vörös zászlórend" kitüntetése, amit a szovjet kormánytól kapott, regényre való történetet takar. Most csak annyit mond erről: „A családom, a gyermekeim érdekében titkolni kellett a múltomat, magamba zárni, mint a sír. Negyvenötben végre leszakadt rólam ez a feszültség...” S már mondja is: ő volt az első gyalogos a robbantás után 3 évvel újjáépített hídon: szervezője, segítője az új iskola, a kenyérgyár, a gimnázium, a szülőotthon építésének. — Persze, sokmindent nem emlegetünk már, főképp a fiatalok veszik természetesnek. És ez így van jól, ők szépen végighallgatnak bennünket, de a jövő izgatja őket. Mint például a hőforrás ügye, ami miatt én is türelmetlenkedem. Abbamaradt a fúrás, pedig gyógyvíz, tán még olaj is van a föld mélyén, összefogás kellene, kis befektetés és lenne termál strandunk, fűtött hajtatóházunk... Kétségbeestünk. Nem tudtuk, hogyan csípjük el ezt a rőt dögöt. Kirabolt bennünket minden éjjel. Olyan ügyesen bujt el, hogy egyikünknek sem sikerült meglátnia. Csak egy hét múlva kemencéhez vonult, elnyúlt rajta és békés horkolásba fogott. Azóta már hozzánk szokott, együtt lakott velünk — és nem is fosztogatott töbderült ki — végre-valahára — hogy a macskának tépett fülei vannak és hogy hosz- szú farkából is hiányzik egy darab. Ilyen volt ez a macska. Ezért, no meg különösen villogó szemei miatt aztán Csórónak neveztük el. Mindent lopott: halat, tejfölt, vajat, kenyeret. Sőt, egyszer a kamrában szétszabdalt egy konzervdobozt, amelyikben a gilisztákat tartottuk. Nem ette meg, de a szétrombolt doboz köré oda- sereglettek a tyúkok és felfalták egész gilisztakészle- lünket. S mikorra elérkezett a tetemrehívás ideje, a tyúkok kinn feküdtek a napon és nyögtek. Mi körülöttük tén- feregtünk átkozódva — no de a halászatnak mór befellegzett. Majd egy hónapba is beie- tcllett, amíg a rőt macska nyomára akadtunk. A falusi gyerekek segítettek nekünk. Egy szép napon lélekszakadva vágtattak te hozzánk, hogy Csóró hajnalban átvi- harzott a veteményesen fogai közt egy sügéres hordócskával. lerohantunk a pincébe és felfedeztük, hogy a kis hordó bizony eltűnt. Tíz kövér sügér volt benne, •Kansztantyln Pausztovsz- kij (1892—1968) ismert szovjet író haiála alkalmából közöljük elbeszélését. azok amiket a holt mederben fogtunk. Ez már nem is tolvajlás volt, hanem rablás. Rablás fényes nappal. Megesküdtünk, hogy elfogjuk a macskát, meglakol gaztetteiért. Rajta is kaptuk, még aznap reggel. Az asztalról elcsent egy jó darab májashurkát és felmászott vele egy nyírfára. Elkezdtük rázni a fát. Csóró elejtette a hurkát és ez éppen Ruvim fejebúbjára esett. A macska fentről méregetett bennünket vad szemeivel és fenyegetően borzonkodott. De nem volt számára menekvés és kétségbeesett lépésre szánta el magát. Félelmetes fújással levetette magát a nyírfáról, a földre vágódott, felpattant mint egy gumilabda és hajrá a ház felé. Estefelé értünk haza, fáradtan, napégetten, vadrózsáktól összeszurkálva cipeltük haza az ezüstszínű halak csomóit és minden alkalommal a rőt kandúr kalandozásairól szóló történetek fogadtak bennünket. No de végül is rajtavesztett. Bemászott a kazán egyik búvólyukába a ház alá. Innen pedig nem volt más kiút. A nyílást elzártuk egy halászhálóval és vártunk. De a kandúr csak nem jött. Mérgesen fújt, mint valami föld alatti szellem, szüntelen, s anélkül, hogy akár egy csöppet is Isifáradt volna. Elmúlt egy óra, kettő, három... Már régen le kellett volna feküdnünk aludni, de ő még mindig fújt, tombolt a ház alatt, s mi már kezdtünk idegeskedni. Ekkor végre elhívtuk Ljonykát, a falu cipészének fiát. Ljonyka híres volt fa- luszerte rettenthetetlen bátorságáról és talpraesettségéről. Rábíztuk, csalja ki valahogy a macskát a ház alól. Ljonyka vett egy selyem horogzsineget és rácsomózta egy napközben fogott hal farkára, majd behajította a búvólyukon. A fujásnak hirtelen vége- szakadt. Rágcsálást, szilaj ropogtatást hallottunk — a kandúr megragadta fogaival a hal fejét. Ráharapott halálos harapással. Ljonyka pedig lassan elkezdte húzni a zsineget kifejé. Csóró eltökélten szegült szembe, de Ljonyka erősebb volt no meg a macska semmi áron nem akarta elereszteni az ízletes ajándékzsákmányt. Egy perc múlva a nyílás száján megjelent a macska feje a fogai közé szorított hallal. Ljonyka elkapta Csórót, s felemelte a földről. Először vettük szemügyre, amúgy istenigazából. A kandúr lehunyta szemeit, füleit feszesen koponyájához szorította, s farkát mindenesetre behúzta maga alá. A rablások ellenére, bizony véznának tűnt ez a tűzvörös, sárgafoltos csavargó. Ruvim hosszasan nézegette, majd némi töprengés után megkérdezte: — No és — most mi legyen vele? — Verjük meg — mondtam én. — Nem használ — felelte Ljonyka. Már „gyerekkora” óta ilyen a „jelleme”. Inkább adjatok neki enni egyszer rendesen. A macska várt, lehunyt szemmel. Megfogadtuk a tanácsot, bevonszoltuk Csórót a kamrába és pompásan megva- csoráltattuk; adtunk neki disznósült-pecsenyét, siigér- kocsonyát, túróslepényt és tejfelt. A macska több mint egy óráig falatozott. Annyira jóllakott, hogy ingadozva jött ki a kamrából, leheve- redett a küszöbre. Pimasz tekintettel nézegetett bennünket. Megmosakodott, majd sokáig prüszkölt, aztán mereven feltartott feijel hengergőzni kezdett. Ez biztosan annyit jelent, hogy meg van elégedve — gondoltuk. De már féltünk is, hogy ledörzsöli a szőrt a tarkójáról. Aztán hátára penderült, elkapta a farkát és harap- dálni kezdte: köpött egyet, a bé. Sőt már másnap reggel páratlan és nemes cselekedetet hajtott végre. A tyúkok felmásztak a kerti asztalra és nagy tolakodás, karattyolás közepette nekiláttak szedegetni egy tányér pohánkakásából. A macska a méltatlankodástól remegve hozzájuk lopakodott és az asztalon termett. A tyúkok kétségbeesetten leröppentek. Feldöntöttek a tejesköcsögöt és tollaikat hullajtva, kiinaltak a kertből. Elől sűrű csuklások között, egy ostoba, hosszúlábú kakas szedte a lábát. A kandúr utánavetette magát. Csak úgy repült a kakasról a toll meg a pihe. És bensejében minden ütésre valami puffant, kongott — mintha a macska gumi- karddal csapdosta volna. A kakas ezután révetegen feküdt egy darabig, szemeit forgatta és halkan nyögdé- cselt. Leöntöttük hideg vízzel — erre felocsúdott. Ettől fogva a szárnyasok sem mertek rossz fát tenni a tűzre. Meglátják a kandúrt és máris kotkodácsolva, lökdösődve iszkolnak. A kandúr pedig úgy jár- kel a házban és a kertben föl s alá, mintha a gazda, de legalábbis felvigyázó volna. Vagy éjjeliőr. Fejét a lábunkhoz dörzsöli. Vigyázni kell vele, mert szőrcsomókat hagy az ember nadrágszárán. Fordította: Raáb György Egy hatvan év előtti elmaradt randevúval kezdi Szabó bácsi: — Legény voltam, mentem a kislányhoz, jöjjön velem sétálni. Mutatta a ruhával bekötött bokáját, hogy fáj, nem jöhet Nemrég tudtam meg a kiko- sarazás igazi okát: Juliskának nem volt cipője, hát bekötötte a lábát, mintha tényleg fájna... Felidézi azt is, hogy verték el őt, amikor fiatal nős korában gallyat szedett Pá- tyod alatt, hogy meg ne fagyjanak otthon. Eljártak fiatalon a dörzsölőkbe, a fonókba, ahol cseréptányéron főtt kukoricát „tálaltak”. Máskor puliszka, krumpli, meg tengerikenyér is jó, ha volt a magukfajta napszámosnak, cselédnek. A forradalom után hetente háromszor jelentkezett a csendőröknél, hetente háromszor ütötték, verték... És ő, az egykori cseléd 45 után földet kapott, majd a hitelszövetkezetnél volt „bankigazgató”, étteremvezető, s végül az állami gazdaságból ment nyugdíjba, ahol most is van félállása, a telefont kezeli néhány órán át. — Nem mondom én, hogy a mai fiatalok nem becsülik a sorsukat. De némelyik hu- zogatja a vállát, ha esetleg vasárnap akad sürgős munka. Hej, pedig a mi időnkben néha már azt is elfelejt tettük, mikor van a vasár-’ nap... Meg elnézem, máma még az állatgondozónak, a rakodónak is karóra fehérük a kezén ö is, mind másik két táv-: sa, csak azt sajnálja, hogyj már nem lehet újra fiatal. Angyal Sándaf Szabó László: Konsztantyin Pausztovszkij: Macska a kazán alatt’
