Kelet-Magyarország, 1968. április (25. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-21 / 93. szám

LENIN SZÜLŐHELYÉN

Kilencvennyolc éve, UU április 22-én született V. L Lénia.

Aki egyszer is megfordult Uijanovszkban (a forradalom előtt Szimbirszknek hívták); a maga élményeiből megérti azt az izgalmat, amely ebben a városban elfogja az embert. A közel négyszázéves város krónikája számos ne- vezetes_ eseményt és hires nevet őriz. A régi Szimbirszk látta Sztyepan Razin szabad- csapatait és a bilincsekbe vert Pugacsovot. Járt itt Puskin is. Szimbirszkben született Goncsarov (ebben a városban írta Oblomov és Szakadék című regényeit), és az orosz kultúra sok más neves képviselője, haladó gondolkodású férfiak, forradalmi harcosok. De Szimbirszknek örök dicsőséget az adott, hogy itt született Lenin.

Uijanovszkban mindig találkozhatunk az ország különböző sarkaiból érkezett emberekkel és külföldi vendégekkel.

A volt Moszkva utcában

áll az a hétablakos faház, ahol Uljanovék 1878-tól 1887- ig laktak. N. K. Krupszkaja kifejezésével élve, a ház „sajátos történelmi dokumentum” és az Uljanov család mindennapi életéről beszél. Fennállása óta 4 millió ember kereste fel V. I. Lenin lakóházmúzeumát, a vendégkönyvben sok ezer az aláírás.

...Az emberek meghatva lépik át a ház küszöbét. Szalon, Hja Nyikolájevics puritán dolgozószobája, ebédlő, ahol az egész család összegyűlt gyermekszoba, a dajka szobája... Fenn Vologya Uljanov igénytelen szobácská- ja. Az ablaknál asztal, két Thonet szék, jobbra földgömb, balra keskeny ágy. Az asztalon elienőrző könyvecske a gimnázium negyedik és öíödik osztályának érdemjegyeivel, dicsérő okmányok és egy könyv, „Az európai népek élete.” Minden szoba a régi otthonosságot és meleget őrzi. Félig olvasott könyvek, kinyitott kották.

A lakóházmúzeum egyik szobájában Antonyina Tómul tudományos főmunkatárs régi fényképeket mutat a látogatóknak. Itt van az utca,

Uljanovszk T-enln könyvei a múzeumban.

táblá- AZ ablak felöli utolsó pádon kis tábla: „Itt ült Vlagyimir Iljics Uljanov, VII. osztályos tanuló.” Az iskola felsőbb osztályainak tanulóiból — komszomolis- tákból. úttörőkből — létrehozták az osztálymúzeum tanácsát. A tanács tagjai széles körű levelezést folytatnak az ország más városainak gyermekeivel és külföldi gyerekekké' 's, vezetik az iskola krónikáját, gondoskodnak arról, hogy az osztálymúzeum új kiállítási tárgyakkal bővüljön.

A történészek tovább folytatják a kutatásokat Uljanov életéről. így nemrég kinyomozták a házat, ahol V I. Lenin született. Eddig azt tartották, hogy ez a ház a régi Sztreleckaja utcában (ma Uljanov utca) állt, ahol rna a megyei gyermekkönyvtár kapott helyet. Most szakszerű vizsgálatokkal megállapították, hogy a kúria, ahol Vlagyimir Iljics Lenin született, a mai gyermekkönyvtártól egy házzal odébb állt.

ahol a gimnazista Vologya Uljanov élt, ahol pajkosan futott a Szvijaga folyócskához, ahol az amerikai négerek felszabadítójának szerepét választotta magának játék közben (az óceánon túl akkor ült el észak és dél háborúja.) Itt hallotta meg a rettenetes hírt bátyjának kivégzéséről.

Uljanovék házában minden a régi. Fenn Vologya szobácskája, Marija Alek- szandrovna zongorája, Ilja Nyikolájevics Nyekraszov kötete, a zöld udvar, ahol Vologya Mityával és Manya- sával futkározott — és az utca is olyan, mint a hetvenes években volt.

A térrel szemben, ahol a neves történész, Karamzin bronz emlékműve áll, fehér egyemeletes épület magasodik. Itt volt a humán fiúgimnázium, amelyet aranyéremmel végzett el Vologya Uljanov. Ma az 1. számú „Lenin” középiskola székel az épületben.

A díszterem mellett az osztálymúzeumba lépünk. Három sorban kétszemélyes padok, tanári katedra, osztályLenln sakktáblája

(APN — M. OzerszkiJ felvételei)

Fodor József:

Semmi se késő

Még itt jársz e földön, még semmi sem Késő; egy nap jó emlékkel vigyen,

Hogy nem rosszul használtad itt időd:

Több vagy, mint mikor lábad idejött.

Ha nem gondoltál rá, tedd ezután,

Szörnyű, későn bánkódni volt hibán —

S még nem késő. Míg fürgén mozgasz itt,

Hát tedd rendbe, barátom, dolgaid;

Mert száll az élet, fogy a fürgeség,

Még minden itt: éld, küzdve, tűrve még,

És itt még annyi nagyra alkalom,

Jaj, ha fecsérled, nincsen irgalom.

Mulasztás kínja jön csak, bűntudat,

Hogy megmutasd, ki vagy, ez itt utad;

Talán csak ez: hát álld, mint állhatod.

Okulva, míg rejtélyét Itt lakod,

A nyüzsgő mindent, ami itt van, éld,

Mi kint — s benned a lázt, a szenvedélyt S mit hoznak bőven kis és nagy csaták,

Ám másnak tett, neked tárgy e világ,

S amit megérsz, mi sújt vagy lelkesít,

Mert miért élsz valóban: verseid.

Versbe rótt élet: hát ezt jól csináld,

Erőid fogd, vezesd avagy ziláld,

Fő, hogy jól írd meg, mi izzít, betölt,

Tartam: az élet, — tartalom: a föld,

S e szörnyű-szép létben mi megragad —

S mely mindennél több még: mit hordasz magad. De mondj ki mindent, míg időd van itt;

Más szánt, épít, te írd meg álmaid,

Álmoknak nyelvén egy nagyobb valót,

Mit írsz, jól: él — (kiél, holnap halott) — Versbe-mentett élet. Csak jól csináld, így hívd porondra az időt, halált.

Hetven esztendeje született Fodor József Kossuth-díjas kŐUö, számos ismert verseskötet »Országutak énekei; Szertelen ünnep) és tanulmány-, portrékötet (A történelem sodrában; Emlékek * hőskorszakból) szerzője.

Paiotui Boris;

Szitakötő

I Anyu a szemével int. Vera elfogja a pillantását, s utánamegy a fürdőszobába.

— Menj át a nagymamához, s hozd el, amit otthagytam.

— Sütemény? — kérdi suttogva Vera.

Anyu bólint, megigazítja Vera pöttyös nyakkendőjét, helyreráncigálja gallérját. — Há apu kérdezné... —Nem néz rá, a hajóban babrál, — ha kérdezné, honnan van • sütemény, mondd, hogy nagymamától kaptad.

— Nagymamától —*■ ismételi Vera.

— Mindenkinek a tányérja mellett valami mézeskalácsmeglepetés lesz. Azt is nagymamától kaptad, érted?

— Pedig Ugye te vetted ma reggel? — villan rá Vera szémé.

Minek is rendezte ezt a sfcületésriapi uzsonnát, gondolja Ácsné. Hiszen sejthette, hogy ez lesz a vége.

A férje sértődötten ül az ebédlőben, nem szól, nem kifogásol semmit, csak olyan eltökélten dolgozik, hogy nem lehet leszedni tőle az asztalt. Kétszer is benyit a szobába, tesz, vesz, hogy eszébe juttassa, készülődni kell, teríteni, de a férje a rajztábla fölé hajol, tusos üvegek és színes tinták sorakoznak előtte, s körzőjével szaggatott vonalakat húz a papírra.

— Már 4 óra — mondja neki végül.

A féri ttefrt Válaszol, ösz- szahűzott szemöldökkel dolgozik tovább. Jól ismeri ezt

az arckifejezést, mindig olyankor ölti fel, ha a gyerekekről van szó.

— Fiam, mindjárt jönnek a vendégek — mondja olyan halkan, hogy érezni, milyen erőfeszítést kell kifejteni, hogy visszafogja a hangját.

— Persze, a vendégek... — Kenyérmorzsával tisztogatja a rajzlapot, nagy figyelemmel. — Majd átmennek a másik szobába.

— Az hideg. Es asztal sincs benne, csak két csúnya ágy,,.

— Két masszív diófaágy.

— Jó, hát szép, gyönyörű. De most nem az a fontos. — Kapkodva beszél, hallja, hogy csengetnek... „A gyerekek! Hová dugja őket?”

— Menj el ma délután. Mindössze két óráról van szó, legfeljebb háromról. Hétkor már jönnek a gyerekekért

Újból csöngetnek, türelmetlen, éles csöngetés vág a szavába. „Odakint topognak a gyerekek, ágaskodnak, vörös az orruk hegye.”

— Nem olyan hideg a másik szoba... Kinyithatjuk az ajtót — mondja a férje.

A két kis vendég végre bent van. Mit csináljak velük? gondolja Anvu. ahogy átmennek az ebédlőn. — Ide, ide — mondja és kinyitja a hálószoba ajtaját, ahonnan hideg csap ki.

— Vedd fe! a mackódat — ttiónd’a ijedtén, s már «zalad is ki. hogv ráadja s Verával ütközik össze aki a magasra fertő** közzel hozza ä süteményes csomagot.

— Már itt vannak? —

És egyszerre megáll a küszöbön, egyik lábáról a másikra lógázza magát, mint akinek nem akarózik bemenni... Ö már nagymamának elmesélte a születésnapi uzsonát: szépen meg van terítve az asztal, középen egy kis cserép lóhere, amit Ágitól kapott

De apa rajzol, mintha nem is lenne születésnap, pedig azért jött ilyen lassan, hogy addigra minden készen legyen, éppen úgy, ahogy nagymamának elmesélte. És hogy tudnak a másik szobában játszani? Hová állítsa a bababútórokat? Meg a síneket? Még ha el is férne a sínpár, a vonat az ágy alá fut

Jutka mackónadrágban ül az ágy szélén. Eszter meg nagyokat fúj a levegőbe és nézi, hogy a leheletéből csupa „füst” lesz.

— Később se megy el Apu? — kérdi Vera izgatottan, s Anyu szájára teszi az ujját, s int, hogy csendesen... Mozogjatok egy kicsit — mondja aggódva, mert Jutka prüszköl és könnybelábadt szemmel fintorog.

— Jó uzsonnát kaptok — mondja mentegetőzve, és siet a konyhába, eldugott do bozokat kotorász elő, melyeknek alján kis zacskók hevernek. Egyikben mandu la, másikban néhány szeletke csokoládé, a harmadik ban mazsola, mostanáig önmaga elöl is dugdosta... Az ujjahegye reszket, amikor kiüríti a zacskót, mintha valami gyógyszert csepegtetne.

melytől gyors javulást vár.

— Ez a nagy cécó Vera miatt van? — szólal meg mögötte a férje.

— Hagyj édes fiam, ne kezd megint™

— Úgy mondod ezt az édes fiamot... Mihelyt a gyerekek kerülnek szóba, már nem bírsz magaddal!

Ebben a pillanatban beszalad Vera. — Anyu, kérek egy poharat, meg sok gyufát! Kunsztot mutat Eszter! — kiabál az ajtóból. S miközben zsebébe sepri a gyu- faszálakat, azt gondolja: veszekednek. Biztosan Apu megint rákezdte, hogy a két gyerek miatt kell a nyugalmát feláldozni! Mindig ezt szokta mondani, de anyu nem hagyja őket! Anyu megmondja, hogy ha még egy szót szól a gyerekek miatt, pakol és soha többé nem látja... Az ő igazi apjuk a temetőben fekszik, néha kimennek oda és kihuzigálják a sírból a gyomot, s konzervdobozból megöntözik a virágokat De erről éppúgy nem szabad Apunak tudni, mint az almáról, meg a szőlőről, amit tízóraira a zsebünkbe csúsztat Anyu, meg a süteményről, amit nem is nagymama vett

*— Nagyon jól játszunk, nincs is hideg — mondja gyorsan, és kutatva nézi Anyu szemeit, melyek kive- resedtek, mint amikor soká olvas.

— Menj csak Verukám — és anyu az állávai int. hogy menjen befelé. Aztán tálcára rakja a csészéket. A mézeskalácsmeglepetést nem meri a tányérkák mellé tenni, A varróasztal fiókba dugta őket, nehogy a férje észrevegye.

— Hol fognak ezek a szegény gyerekek uzsonnázni? Az ágyra terítsek, vagy a szekrényre? — fakad ki

ingerülten, s térdével nyomja be az ajtót

— Elmegyek hazulról — mondja váratlanul a férje.

— Elmégy? — Anyu a hangsúlyt tapogatja. — Elmégy? — kérdi mégegyszer, mert nem bízik abban, amit hallott

— Igen... Vera ugyan nem érdemli meg, mert lusta és hanyag. De téged sajnaliak. Te nem tehetsz róla, hogy...

Hogy két gyermeket hoztam a házasságba — fejezi be keserűen, és beszívja sós ízű felsőajkát

— Ne így... Az ajtóhoz támaszkodik. Nehéz megtalálni a régi hangot.. Az ember ínye elvásik a sok türelmetlen szotóL Hisz ha nem kellene négyesben élni... ha nem érezne ezt az örökös fogságot. Két pár gyerekszem tapad rá, bármerre fordul, érzi a tekintetüket. Ha egyedül dolgozhatna az asztalnál, s csak Lenke lélegzetvételét hallaná! De Lenke alig van mellette, teli van munkával. Legénykorában minden nyáron a hegyek között csatangolt, így ismerkedett meg Lenkével, aki egy parasztházban lakott a sza- márköhögős Ágival. Szép volt akkor... A szemében zöldarany csillámok, szentjánosbogárnak hívta, meg szitakötőnek. Milyen nevetséges lenne, ha most azt mondaná neki hogy szitakötő.

— Szitakötő...

— Tessék? riad fel Anyu.

— Semmi — mondja zavartan és sután a keze után nyúl.

Anyunak megrezzen a karja az érintésre, csodálkozva. türelmetlenül, hogy •ni ütött belé.

— Hová sietsz? — kérdi szemrehányóan. — Mindig csak a gyerekek! Nekem

már semmi sem jut belőled!

— De hiszen... — Annyi mindent kellene megmagyarázni. Oly régen nem beszeltek egymással, csak védekeztek. hadakoztak lesben álltak.

A szobában furcsa nesz hallatszik. Mit csináltak adabent? Már köhög valamelyik... Bárcsak elmenne Sándor! Miért áll itt. mit akar? Igen... most már emlékszik, és gyorsan hozzasi- mul egyre a köhécselésre figyelve. Fejét a mellére ejti, érzi a bőrtárca keménységét, S eszébe jut, hogy Ági iratai is a tárcában vannak, még mindig ninos elintézve a nyaraltatási ügye.

— Ha csak egy kicsit akarnád... dadog, kapirgál a mondatok között... Talán ha másképp kezdene hozzá, minden rendbejönne, A gyerekek beülnének a meleg szobába, szépen megtérítene, a fiókból előkerülne a mézeskalács-meglepetés.

— Anyu! Eszter még kér süteményt és... Vera elképedve lép hátra. A játéktól kitűzésedéit az arca, fülcimpája, piros, mint a kakas taréja. — Anyu,.. — hangosan akarja mondani, de nem jön hang a torkán. Anyut átölelve tartja Apu, s az arca nem is látszik, csak a nyaka meg a haja. Pedig Apu nem en. gedi be őket á meleg szobába...

— Anyu! — kiáltja és maga is megijed, milyen reszelös a hangja, mintha nem is ő kiáltana. — Jutka haza akar menni, mert fázik, Eszter pedig...

— Mi?... Mi az? — riad fel Anyu. — Mi történt?

— Én nem akarok születésnapot! — kiáltja. -- Es hiába tuszkolja Anyu a fűtött ebédlőbe, teil szájjal sírni kezd...