Kelet-Magyarország, 1967. december (24. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-10 / 292. szám

Szabolcs-szatmári tájakon OTT, AHOL AZ OLVASÓK NEM /ÁRNAK Záhony, a holnap városa 'Záhonyi vasúíáUotnás. Soltész Albert rajaa Húsz évvel ezelőtt is va­jon ki tudta a nevét? Révay lexikon, 1920; „...kis község 1171 lakossal...’' Nyír­egyháza és Szabolcs várme­gye monográfiája, 1930; ^...Lakosainak száma 1267. Egy ipartelep, a Záhonyi Ho­mokkotró és Mészégető RT. és egy malom. Földbirtokos herceg Odeschalchi Miklós...” Szabolcsi Szociográfia, 1939: „...A község keletkezéséről semrry feljegyzésünk nin­csen, csupán annyit tudunk, hogy 1848 előtt úrbéres köz­ség volt, 18G0-ban Szabolcs megyéhez tartozott és min­dig Záhony elnevezés alatt volt ismeretes... Kis község a tiszai járásban. Területe 1090 kát. hold. amelyből szántó 702, kert 68, rét 19, legelő 125, erdő 60 és ter­méketlen 116 kh. Lakosainak száma 1267, lakóházak száma 238. Református templom van a községben... egy 'állami kisdedóvó, egy állami nép­iskola és egy állami általá­nos továbbképző működik. Lakosainak főfoglalkozása a* őstermelés és az ipar. Gyá­ri üzeme egy fűrésztelep és egy hengermalom. A község gazdaságilag Kisvárdára gra- vitál. Körorvos helyben, leg­közelebbi gyógyszertára Mándokon —• 11 kilométer­re... Vasútállomása is hely­ben...” Nemrég került elő egy fontos okirat a Nyíregyházi Levéltárban: a záhonyi átra­kó és rendező pályaudvar létesítési irata. A magyar közlekedésügyi miniszter 1947 márciusára tűzte ki a helyszíni bejárást, amiről ér­tesítette Szabolcs megye ak­kori alispánját. Innen kezdődött Záhony igazi története. Az Uj Ma­gyar Lexikon 1960-ban írja: „...Lakossága 2130. Fűrészte­lep, dohánytermesztés. Nagy vasúti átrakodó állomás a magyar—szovjet határon...” Kereskedelmi út lett Zá­hony. Főútvonal, amely már az ókorban is meghatározta egy helység jelenét, jövőjét. Móré Imre és még rajta kívül sokán abban a szeren­csében részesültek, hogy ott voltak Záhony bölcsőjénél. Büszkék rá„ a most húsz­éves és már nemzetközi hí­rű gócpontra. Nekik az Záhony, ami az őslakóknak, az építőknek Dunaújváros. Nagy feladatra vállalkoztak itt is akkor, negyvenhétben. Lapátos munkásnak jött ide Tornyospálcáról. — Nagy kötéllel kellett hórrukkolni, öt-, hattonnás csomó rönköket behúzgáini a szovjet vagonból a ma­gyarba. Ennek a munkának is nagyon örültünk, mert akkor nem volt munka szin­te az egész megyében. Hu­szonnégy, huszonnyolcat dol­goztunk, ha két kocsit kap­tunk — akkor már jól ke­restünk. Említik, kokszcsúzda még nem volt, de koksz már jött. Leengedték a földre, nagy szívlapáttal nyúltak alá. (Tgy nevezik az óriási lapátot a formája miatt. De bizonyos, hogy erős kéz és szív kellett hozzá.) Hányszor elkubikol- ták ezekkel a lapátokkal maguk alól a földet, úgy néztek ki, mint az ördögök. Emlékek, megszépült ese­mények, ma már történelem, amit mesélnek még a közel­múlt két évtized elejéről. Nagyméretű nyersvasat kaptak, s mire átrakták, el­kínozták az izmaikat. Aztán jött a kokszcsúzda. a daru, majd a vasérccsúzda. Megkapták a mágnest — a darú emeli — és most tnár nem kell hórukkolni, ötven­hatvan mázsa megy a ma­gasba emberi érintés nélkül. Mondják, sokat változott itt az ember körülménye is. Körülírják, megrajzolják a munkáslakóhelyek, a barak­kok deszkából összetákolt kecskeláb asztalát, amelyre csepegett a tetőről leolvadt eső, hói". Vályúnál mosa­kodtak. Tüzet raktak a vas­érctárolónál. nagy lobogó tá­bortüzet, mert nem volt vil­lany,'' úgy dolgoztak ennek fényénél. És ma? Fürdő, öltöző, higanygőz villanyoszlopok, nappali vi­lágosság éjjel. — Négy száz tonna, ha itt átjött és ment abban az időben. Azután évek múlva négy-, ötezer, ma pedig egyetlen nap harmincezer. Kétszázötven ember helyett most ötezer keres kenyeret Záhony térségében. Kilencmillió tonnás évi áru — és ezt hetvenöt szá­zalékban gép rakja át. Húsz­milliót fordítanak öt év alatt csak arra, hogy az emberek munkáját tovább könnyítsék. S, hogy mit jelent a milliár­dos értékű beruházás, az új rakodók, rendezőpályud- varok, az új állomás, meg az hogy 1967 végére befut ide is a vilanyvonat? Csak az értékeli mínde2t, aki itt volt akkor is, amikor még harmincassal pöfögött a gyenge teherrel a gőzma­sina. Az emberek — akik itt kezdték, s ma sem mentek el (minek is mentek volna?), mint Móré Imre még vagy kétszázadmagával, mint Fa­zekas András, meg a többi­ek, azóta lapátosból lettek jegyvizsgálók, vonatkísérők, gépkezelők. Pártbizottsági politikai munkatársak, állo­másfőnökök, országgyűlési képviselők, mint Tóth Géza is. — Ez a jellemző Záhony­ra, az itteni emberekre — mondják, hogy a munka kényszeríti a munkást, sze­rezzen szakmai, politikai, általános műveltséget, mert a feladat már most sem egyszerű. Tóth Géza, aki tizenkét éve legalul, az őrhelyen kezdte, most az állomást irányítja. A szenet, a vasér­cet, a rengeteg Moszkvicsot és Volgát, a Belorusz trak­torokat, a kombájnokat, amelyek ' a szántóföldeket vetik, takarítják be az éle­tet. — Jönnek a földgyaluk, az új M—62-es mozdonyok, a dieselek, a vasút szivei. Jönnek a vegyészeti alap­anyagok, olaj és pakura. Hét állomás tartozik Zá­honyhoz. Hét éve kaptuk innen a hírt: „...a legmodernebb ter­vek alapján megépült. Zá­honyban egy harmincötla­kásos összkomfortos bérház, s befejezés előtt áll tizenhá­rom, egyenként négylakásos munkásbérház építése. E mellett üzletházat, eszpresz- szót, cukrászdát és divatáru üzletet építenek. Átadják rendeltetésének az ország egyik legkorszerűbb üzemi konyháját, éttermét, s hama­rosan befejezik a vasúti munkásszálló építését is. Bo­kor Dezső építésvezető azt mondta, a kérdésre, mikor fejezik be az , építkezést, hogy hamarabb nyugdíjba megy, pedig csak harmincöt esztendős... Záhony a holnap városa lesz”. Elégedettek. ,héí én; műn-:, kajával? j, . Tóth Gé?a azt mondja. Igén is, rheg nént is. Renge­teg az új munkaalkalom, sok szép ház van már Zá­honyban és a környező köz­ségekben. Az itt dolgozók jö­vedelme meglátszik kint. De ezzel nem halad a kulturá­lis szint. A Balaton melletti községek ragyognak, ezen a környéken nagy gond az óvoda, bölcsőde, az iskola. Vajon elég-e. ha az itt dol­gozó embereknek már jó, a családjuknak még nem? Negyvenkilencben kétszáz- negyven gyerek járt a zá­honyi általánosba, egy hat­tantermesbe. Az sem volt kevés, most pedig szinte hi­hetetlen — hatszáz jár ugyanoda. „Komorón sok a gyerek, szűk, zsúfolt a ren­delő, s ez a helyzet Fényes- litkén...” Szűk a záhonyi öl­töző, melegedő, fürdő, s most már minden igyekezet­tel szorgalmazzák, hogy Zá­hony is megoldja a munká­sok haza és visszaszállítá­sát. Mert sokszor hiába a jó kereset, az ezernyolcszáz, —háromezerötszáz a havi borítékban, ha még kevés az utazgatás miatt a szabad idő. Szépek most is a tervek. Hőerőmű segíti a község távfűtését is, várják a léte­sítményeket. Semegi János, a községi tanács elnöke azt mondja: „...egy primitiv köz­ségből leszünk várossá, amely az egész környéket von- za. Ide járnak vásárolni, jönnek szórakozni a kör­nyékből. Ezen segítenünk kell. s gyorsan. ABC áruhá­zát akarunk, egy ruházati boltot, de legfontosabb az iskola. Záhony 3 éve 3200 lakosú volt. Azóta? — Csak ki kell menni és nézni az építkezé­seket. 1972-ig elérjük az 5 ezret. Mind aki jön, új la­kásba. De ehhez más is kell. Autószerviz is, benzinállo­más, vízműfejlesztés, sütőü­zem, patyolat, kulturház, új presszó, ahol a fiatalok tán­colhatnák. Sajátos, megoldásra váró gondok a sinrengetegben, amely úgy tetszik nekünk Is az, mint a Fejér megyeiek­nek Dunaújváros, Kopka János Az irodalom „idegenforgalmi irodája" A nyíregyházi megyei könyvtár egyik eldugott kis szobájában, ott ahol az olvasók, kölcsönzők soha­sem járnak, értékes kutató­munka folyik. Az asztalon cédulák, könyvek, sűrűn teleírt papírlapok feksze­nek. Egy üveges könyves­polcon számos kis és nagy­alakú könyv: bibliográfiák, tanulmányok. Olyan mű­vek, amelyek mind itt, eb­ben a kis helyiségben, a bibilográfus csendes biro­dalmában születtek. Lapozzunk bele egyikbe- másikba. Az irodalom „idegenvezetője“ Ajánló könyvjegyzékek sora, melyekkel szinte pon­tosan végigkövethetjük az elmúlt évtizedek legjelen­tősebb politikai, történelmi, irodalmi jubileumait, ese­ményeit. Hány meg hány ünnepi alkalomra adtak ezek a könyvek tanácsot műsorok, irodalmi esték, társadalmi és politikai ün­nepek műsoraihoz! Itt van például a felszabadulás óta eltelt két évtized ajánló bibliográfiája, melyet oly sok haszonnal forgattak megjelenése óta diákok, pe­dagógusok, kutatók, szakdol­gozatukat készítő főiskolá­sok és maturandusok. De méltó elismerést ka­pott a legtrisebb bibliográ­fiai munka, amely a nagy október 50. évfordulójára készült. Bár egy kutatót leginkább munkái mutathatják be. mégis szólnunk kell arról, aki több mint másfél évti­zede végzi ezt a rendkívüli szorgalmat. Ifitartó gyűjtő- ni unkát követelő tevékeny­séget. 1 ' Somogyi Jolán, a megyei könyvtár bibliográfusa. Ö az a mindig siető, önma­gával sohasem elégedett ember, aki jegyzetekkel tömött táskájával folyton keresve kutatva jár. Ott van a levéltárban, múzeum­ban, mindenütt, ahol újat és régit találhat. Munka­helye? A megyei könyvtár? A Széchenyi könyvtár? A lakásában gyakorta nincs egy tenyérnyi üres padló. A lerakott, szortírozandó cédulák, jegyzetlapok min­dent beborítanak. Mi is a munkája célja, eredménye? — Olyan könyvjegyzéke­ket állítok össze, amelyek a szakirodalom és a szépiro­dalom milliós értékrendű, hatalmas világában „ide­genvezetőként” kalauzol­ják az olvasót, kutatót. A bibliográfiák egyike másika — bizonyos téma köré csoportosítva — csak könyvcímeket, folyóiratok cikkeit, azok lelőhelyeit közli, megint másfajta a rövid történeti kivonatok­kal, vagy szemelvényekkel készülő ajánló bibliográfia. Szabolcsi könyvtártörténet készül Somogyi Jolán munkájá­nak ez csak az egyik — a nagyobbik része. Egy évti­zede látott hozzá Szabolcs- Szatmár megye könyvtár- történetének gyűjtőmun­kájához, s megírásához. A kezdetektől a felszabadulá­sig terjedő időszak anyaga már kéziratban van, az elmúlt két évtized históriá­ja megírásra vár. Érdemes fellapozni a már kész és kiadásra érett munkát. A megye első könyvtára Nyírbátorban, 1718-ban jött létre, majd kétszáz évvel ezelőtt a máriapócsi könyv­tár, mely már világi tárgyú szépirodalmat is kínált a búcsúkra eladó leányaikat hozó nemes uraknak, A kö­vetkező évszázadban Szé­chenyi reformjai szellemé­ben alakultak olvasókörök és olvasóegyletek a megy“ több községében. A könyvtártörténeti mun­ka idézi az akkori helyi lap, a Nyírvidék egyik cikkét: .....világosságot hát a népnekl Pap, tanító, jegy­ző, mint a nép vezetői, indítsák meg a mozgalmat a községi olvasókörök lét­rehozására. Ne csak hivata­los teendőiket végezzék ro- botszerűen, hanem együt­tesen emeljék a nép javát azonkívül is.” Nyíregyházán 1832-ben jött létre a magyar olvasó­társaság. 1867-ben a nyíregy­házi polgári olvasóegylet, ahová a század végén 161 olvasó iratkozott be. (Ma háromezer a Nyíregyházát ellátó megyei könyvtár ol­vasóinak száma!) Í898: Megkezdi működé­sét a vármegyei törvényha­tósági könyvtár, amely a századfordulón még csupán 500 kötettel rendelkezett, de állománya 1942-ben 13 eze# 800 kötet volt. Évi 24 korona tagsági díj Ismét egy érdekes Nyír­vidék idézet 1934-ből: „A* olvasók hetven százaléka főiskolát végzett munka- nélküli. Ezek a könyvtár leghűségesebb olvasói. A könyvek áldásos hatással vannak rájuk; a „gondolat hősei” nem engedik szélső­ségekbe terelni, egyensúly­ban tartják a lelkűket"... Somogyi Jolán könyvtár­történeti tanulmánya ugyan­ebből az esztendőből szár­maztatva az olvasói igénye­ket is elemzi; „A legkere­settebb művek a szociálpo­litikai munkák.” A tanulmány egyik igen érdekes fejezete az iskolai könyvtárak történetével foglalkozik. Megtudhatjuk belőle, hogy ezek közül a legrégibb keletkezésű a Kossuth gimnázium könyv­tára, melyben ősnyomtat­ványok, régi kéziratok, ok­levelek is vannak. A megyei könyvtártörté­net második része a megírás stádiumába érkezett. A fel- szabadulás utáni történet­nek eszmei mondanivalóját azonban egy haladó gondo- ’ latokkal megfogalmazott 1901-es Nyírvidék cikk adhatja meg; „Ez a nagy kincs, ami­nek rendeltetése az, hogy arany nyomként hagyva, amerre jár, közkézen forog­jon, el van dugva. A gim­názium gazdag könyvespol­cai el vannak zárva a tu­dásszomjas nagyközönség elől, akárcsak a patikai üvege]?, A cassinói könyv­tárhoz sem juthat a közön­séges halandó, míg a 24 korona évi tagsági díjat le nem szúrja. De jó volna ezen változtatni!” A' változtatás négy évti­zedet váratott magára, s a könyvek ma már nem pa­tikai üvegek, s hogy mind kevésbé legyenek azok és mind többen jussanak kö­zelebb kultúránk mai és régi kincseihez — ezért fá­radozik az olvasóterem, a kölcsönző hátterében a bib­liográfus is. Szilágyi Szabolcs Pentli Haanpää: Pussinen anyó* A FALU VÉGÉN LAKIK, korhadt fakunyhóban, amely akár emberi fészek­nek is nevezhető. Köröskö­rül mocsár és láp, és sar­jadó erdő. Szigorú zord te­kintetű táj: többnyire ilyen a szegény ember la­kóhelyének környéke Finn­országban. Pussinen anyó már java korabeli asszony, szikár termetű kunyhólakó, akinek arcára az idő fel­irta, amit felírt. Szája já­* Pentti Haanpää az új finn próza legeröteljesebh egyéniségé Toivo Pekka- nen és Väino Linna mellett. Parasztszülők gyermeke volt. Szülőfalujában élt, ott írta remek, rövid elbeszéléseit és regényeit a zsel­lérek és béresek életé­ről. Elbeszéléseinek hősei is egyszerű emberek: föld­művesek, útépítő munká­sok, munkanélküli vándo­rok, a finn nép nehéz küz­delmekben edzett, életerős fial, leányai. 1953-ben be­következett halálával pó­tolhatatlan veszteség érte a finn irodalmat, amelynek új műfajt teremtett, a ,,juttu”-t: voltaképpen be­szélgetés, csevegés, kis tör­ténet, rövid história. írásait a Finn Köztársaság kikiáltá­sának 50. évfordulója alkal­mából közöljük. rasa is olyan, hogy kimű­velt ízlésű ember meghök- kenne hallatára. Dehát a faragatlan szóhasználat az égetnivaló kölyök koponyá­jának széthasításáról nem olyasfajta a fenyegetés, amelyet a szó igazi értel­mében, komolyan kellene venni. Q már olyan, amilyen, hajlott korú asszony, a leg­tiszteletreméltóbb emberi teremtmények közül való itt ezen a földön. Minde­nekelőtt: ez a szigorú és fukar föld az ő jóvoltából bugyogtatta ki a Pussine- nek sokaságát, Zsendülő if­júkorának legnagyobb ré­szében állapotosán járt­kelt, szétvetett lábbal, Ígé­retesen gömbölyű hassal. Élete virágzó éveit el­árasztotta a gyerekbőgés és sivitás, a csecsemők ringa- tása, szennyes pelenkák mosása. És azután idővel megtelt a föld Pussinenek sokaságával, azzal a jól is­mert nemzetséggel, amely­nek csattogó fejszéje és sivitó fűrésze visszhangot ver Finnország erdeiben. Ugyanaz a nemzetség ez, amelynek sarjadéka! el­jutottak a dübörgő füstöt gyárakba is... Széles és hatalmas a Pussinenek nemzetsége. És ez az öregasszony fontos személyiség volt a nemzet­ség gyarapításában. Több mint- egy tucat Pussinen bi­zony nem kis eredmény a maga helyén, hát még ha meggondoljuk, hogy ezek legnagyobbrészt férfiak, egészségesek és életreva- lóak — egészen az anyjuk. És hát persze, az apjukra is hajaznak, Pussinen apó­ra, hiszen az ő fejszéje és fűrésze, kapája és ásója erejével növekedett és iz­mosodott a Pussinenek se­rege. De bizony asszony is kell ehhez, mégpedig asszony a javából. A Pus­sinenek neveléséhez sok fazék kását kellett megfőz­ni és olyanféle tüzelővel, az erdőben nagysietve ösz- szekapkodott gallyakkal. Éf korhadt rönkökkel, ame lyekről el lehetne máá mondani egyet s mást, ami- kor a fa nem akart fel­gyulladni, mert hát a tűz- hely befelé fújta a füstöt míg végre aztán a rárakot? gally ropogni kezdett. Meg

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents