Kelet-Magyarország, 1967. december (24. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-08 / 290. szám
„Az EAK nagyra értékeli a szovjet légierő baráti látogatását64 ILYEN EZ A HÁBORÚ . . . Betongyűrű a pálma alatt Egyiptomi szóvivő nyilatkozata Kairó (MTI) Dr. Mohamed Hasszán el Zajat tájékoztatási miniszterhelyettes szerdai sajtóértekezletén az MTI tudósítója megkérdezte az egyiptomi szóvivőt, hogyan fogadta az EAK közvéleménye a szovjet légierő bombázó egységének kairói látogatását? — Örömmel és baráti érzésekkel fogadtuk a szovjet légierő látogatását, amely méltán keltett nagy érdeklődést nemcsak az EAK-ban, hanem világszerte Is — mondotta. Ezt a látogatást éppolyan barátinak és éppolyan fontosnak tartjuk, mint a szovjet hadiflotta egységeinek alexandriai és Port Szaid-i látogatását. A légiraj látogatása rövidesen befejeződik. Úgy tudom, hogy 9-én. A szóvivő hozzáfűzte, hogy a magyar tudósítónak adott válaszával felelt annak a nyugatnémet tudósítónak is, aki arról érdeklődött, vajon huzamosabban berendezkednek-e Egyiptomban a szovjet légi egységek. Hangsúlyozta, hogy erről nincs szó. Az EAK — mondotta a szóvivő — ellenzi a külföldi katonai támaszpontokat. Nincs idegen katonai támaszpont az EAK-ban és nem is lesz. Arra a kérdésre mikorra várható Brezsnyev egyiptomi látogatása, a szóvivő azt felelte, hogy a megállapodás szerint januárra. Súlyos harcok Jemenben? A jemeni köztársasági erők és a volt imam hívei között súlyos harcok folynak — állítja a Reuter a szanaai rádió Adenben lehallgatott adására hivatkozva. A harcban, amely főleg az északjemeni falvak térségében folyik, bombázók, tankok, tüzérségi erők is részt vesznek. Jemen beiruti nagykövete szerdán megcáfolta azokat a hírügynökségi jelentéseket, amelyek szerint a köztársasági hatóságok a királypárti erők tevékenységének fokozódása miatt azt tanácsolták a külföldi diplomatáknak, hogy hagyják el Szanaat. Az AFP a Mena hírügynökség szanaai tudósítójára hivatkozva azt írja, hogy Jemen Embertelen helyzetben a bebörtönzött görög hazafiak Vízhiány van a görögországi Jura szigeti koncentrációs táborbari, ahol a bebörtönzött görög hazafiak, köztük 240 nő, 43 családanya rettenetes körülmények között néz szembe a téllel. Vízhiány van a Lérosz szi- I geti táborban is — közölték a Görögországból érkezett j legújabb értesülések alapján. fővárosa — annak ellenére, hogy napok óta érkeznek hírek a főváros közvetlen közelében folyó harcokról — szerda este a köztársaságiak kezén volt. A városban nyugalom uralkodik. A hatóságok azonban úgy döntöttek, hogy a lakosság között fegyvereket osztanak szét. A Reuter szerint a szanaai rádió bejelentette, hogy a jemeni köztársasági tanács ülésezik, s megtesz mindent, hogy ura legyen a helyzetnek. Tény viszont az, hogy Szalal elnök leváltását és azt követően, hogy megkezdődött az EAK erőinek kivonása Jemenből, a belső és külső reakció fokozta támadásait a köztársaság ellen. Nicosia (MTI) A nicosiai kormány rádiója szerda este bejelentette, a ciprusi kormány úgy határozott, hogy U Thant ENSZ-főtitkárt jószolgálatra kéri fel a ciprusi probléma rendezése céljából. New York Az amerikai sajtó szerint Cyrus Vance „jószolgálati” missziójának eredményei kellő alapot nyújtanak az Javaslat Ceausescu államelnök! kinevezésére Bukarest (MTI) A Román Kommunista Párt országos konferenciájának csütörtök délelőtti ülésén Chivu Stoica javasolta, hogy Nicolae Ceausescut pártfőtitkári tiszte mellett nevezzék ki az államtanács elnökévé. Az ez utóbbi tisztséget eddig Shicu Stoica töltötte be. A javaslatot a szombaton összeülő román nagy nemzetgyűlésnek kell törvényerőre emelnie. Mint ismeretes, a pártfőtitkári és az államelnöki funkciót Romániában 1965. márciusában, Gheorghiu-Dej halála után választották S2ét (Gheorghiu-Dej mind a két funkciót betöltötte.) Egyesült Államoknak ahhoz, hogy még inkább kiszélesítse beavatkozását a Földközi-tenger keleti térségében. Az Egyesült Államok ciprusi beavatkozása nyomán az amerikai sajtó félreérthetetlenül hangoztatja, hogy Washington közvetlen célja Cipruson a fontos katonai támaszpontok megkaparin- tása, amelyek jelenleg Nagy- Britannia tulajdonában vannak. Washington a ciprusi katonai támaszpontokat akarja A kerékpár a legfőbb közlekedési eszköz. L Amikor felszálltunk a kínai határvárosból Nan- ningból, hamarosan megszólalt a rádió. A pilóta közölt valamit. S már fordították is több nyelven: — Szíveskedjenek eloltani a fejük fölött lévő kis- lámpákat. Kérem ne gyújtsanak cigarettára. Hanoiból kaptuk a jelentést, a közelben légi harc folyik'. Egymásra néztünk, mi lesz most? Milyen is ez a háború? Hányszor merült fel bennem a kérdés, amikor készültem a Vietnami Demokratikus Köztársaságba. A közel 14 ezer kilométeres repülőúton volt időm töprengeni, hiszen csak odamenet több mint 25 órát töltöttem le- levegőben. Próbáltam ösz- szerakni a 44-es időkből megmaradt emlékfoszlányokat. A bombázásokat, a pusztításokat. De milyen emlékei lehetnek olyan valakinek a háborúról, aki abban az időben mindössze 5—6 éves volt. — Nézzenek jobbra — közölte az útkísérő. — Tőlünk alig húsz kilométerre a vietnami és amerikai gépek. A ránk telepedett sötétségben jól kirajzolódtak a lövedékek nyomvonalai, a levegő-rakéták tűzcsíkjai. Ez hát a háború? Nem. Ennél sokkal több. Az amerikaiakat „kitessékelték” Vietnam légiteréből. Nemsokára megjelent alattunk az ezernyi szemével pislákoló Hanoi. Egy háborús ország fővárosának repülőtere! Vártam a sötétséget, magam elé képzeltem a lefüggönyzött épületek ablakait, a mécseslángok mellett útleveleket vizsgáló határőröket. Helyette fényárban úszó modem épület fogadott. Várótermében jégbehűtött sört és limonádét ittak az emberek. Elmondom „csalódásomat” To Tuongnak, a kulturális kapcsolatok bizottsága osztályvezetőjének, akinek figyelmessége ott-tar- tózkodásom három hete alatt aranyat ért. — Más ez a háború, mint ahogy európai szemmel elképzelte. A repülőtér egyébként állandó kapcsolatot tart határaink légvédelmével. Már száz kilométerről jelzik, ha az amerikaiak közelednek a főváros felé. Mire ideérnek, itt minden sötétségbe borul. Robog a gépkocsink a főváros felé. — Ez lesz a szobája — tessékel be To Tuong, a Metropol szálló 136-os szobájába. A mennyezeten csaknem másfél méteres ventillátor kavarja a levegőt. De ez is csak valamicskét enyhíti a 36 fokos hőséget. Az ágyon moszkitóháló. Enélkül nem lehet aludni Vietnamban. — Ez is állandó kísérője lesz. — A kezembe nyom egy katonai acélsisakot. — Meglátja, nagy hasznát veszi. És még egy: az elemlámpáját készítse ki. Légiriadó alatt kikapcsolják a villanyt. Az óvóhely a szálloda udvarán van. Minden hyil oda mutat Jöjjön vacsorázzunk. Hanoi hajnalban ébred, amikor még csak dereng az ég alja. És nem csupán azért, mert — a trópusi országokhoz hasonlóan — a munkaidő a reggeli és az esti órákra esik, s délben néptelenek az utcák. Itt a háború igényli ezt. A hajnali órákban ugyanis ritkábban bombáznak és Hanoit ébreszti a csengő, a kerékpárok tízezreinek csengője. Mert itt is, és egész Vietnamban, a kerékpár a legfőbb közlekedési eszköz Városnézésre indultunk Hanoi régi negyedébe. Egy- szercsak — mintegy gombnyomásra — megbénul az élet. Az emberek leszállnak kerékpárjaikról, megáll a villamos Mindenki a várost behálózó hangszórókat figyeli : MAY—BÁY—MI — amerikai gépek — közli a bemondó. Éelüvöltenek a szirénák, elnéptelenedik az utca, a középületek tetején megjelennek a milicisták. Rohanunk a legközelebbi óvóhely felé. Az egyik pálma alatti „egyszemélyesbe’' dugnak vietnami kísérőim. Még a betonfedőt is rámteszik, és ők csak aztán keresnek menedéket. Ott kuporgok a betongyűrűben és várom a fejleményeket. Szerencsére csak felderítő gép jött, néhány perc múlva lefújják a riadót. Az emberek folytatják útjukat, mintha semmi nem történt volna. így zajlik az élet Hanoiban csaknem egy éve, amióta az amerikaiak először bombázták a fővárost. Király Ferenc /oroslav Iwaszkiewicz: Ikarusz V7 an Breughelnek egy Ika- ’ rusz című festménye. Ha rápillantunk, egy parasztot látunk, amint a földjét szántja, egy pásztor őrzi a nyáját, a halász éppen most emeli ki evezőrúdját a vízből, és a háttérben álmosan szendereg a város. A tenger hullámain kibontott vitorlákkal halad egy hajó, »fedélzetén kereskedők vitatkoznak. Egyszóval a mindennapi élet gondjaiba, foglalatosságaiba merült embereket láthatjuk csupán és Jkaruszt sehol. Csak alapos szemlélődés után vesszük észre a két lábat, amint előmered a habokból és néhány tollat szétszórva a víz felszínén, melyeket az esés ereje szakított ki a zseniálisan megalkotott szárnyakból. Egy pillanattal azelőtt zuhant a tengerbe az Ikarusz, ez a fenegyerek, aki — a görög legenda szerint — szárnyakat erősített a hátára, és olyan magasan szállt, hogy majdnem elérte a Napot. Ám ekkor a Nap sugarai megolvasztották ászárny tolláit összetartó viaszt, és az ifjú alázuhant. Megtörtént a tragédia, Ikarusz éppen most merült a tengerbe, de senki sem vette észre. Sem a paraszt, sem a vitorláson utazó kereskedők, sem az égre bámuló juhász — csupán a költő, vagy a festő látta halálát, és megörökítve továbbadta az utókornak. Mindig ez a festmény jut eszembe, valahányszor felidézem magamban életem egyik epizódját 1942, vagy talán 1943 júniusából. Szép nyári este Volt, a Nap éppen lenyugodott Varsó felett és a vöröses sugarak szeszélyes árnyékokat vetettek a romos házakra. Hullámzó tömeg lepte el az utcákat, a járművek sűrű sorokban haladtak, és az élénk forgalom láttán egy pillanatra azt képzelhette az ember, hogy szabad városban él. De csak egy pillanatra... A Trebacka és a Kra- kowskie Przedmiescie sarkán álltam a villamosmegállóban. A csilingelő villamosok szinte fáradtan vánszorogtak a hatalmas embertömeg súlya alatt: a várakozók megrohanták a kocsikat, mindenki haza akart érni a kijárási tilalom órája előtt. Lépcsőkön, ütközőkön csüngtek az utasok, mint a szőlőfürtök. Néha-néha feltűnt egy vörös O-jelzésű kocsi is, „Nur für Deutsche” (Csak németeknek) felirattal, üresen. A villamos, amire vártam, sokáig nem jött, s éppen amikor befutott, meggondoltam magam. Egyszercsak jólesett ott lennem a tömegben, amely magíbafogadott, öntudatlanul, tudomást sem véve rólam. Előttem Adam Míckiewicz szobra magasodott, körülötte virágok nyíltak, merészen illatozva. A kocsik csikorogva fordultak be a karmeliták templománál, az újságárusok hangosan kiabálták a címeket, s a verebek népes rajokban lepték el a fák ágait. Úgy éreztem, hogy Varsó dobogó szívét hallgatom, ha elidőzöm egy kicsit az utcasarkon és élvezem a nyári este különös szépségét. Ekkor hirtelen felfigyeltem egy kisfiúra, aki a Bed- narska utca felől jött. Vigyázatlanul kilépett egy mozgó villamos mögül, fel a járdaszigetre, majd a kocsiknak háttal állva olvasni kezdett. Talán tizenöt, legfeljebb tizenhat éves lehetett. A homlokába szemtelenkedő fürtöt időről időre hátrasimította, de közben le sem vette szemét a könyvről. Bizonyára épp akkor kapta kölcsön barátjától, vagy valamilyen titkos könyvtárból és képtelen volt kivárni, amíg hazaér: ott, rögtön, a forgalmas utca kellős közepén tudni akarta, miről szól. Messziről tankönyvnek látszott, de kétlem, hogy tankönyv ekkora érdeklődést ébreszthet egy fiatalemberben. Lehet, hogy verseskötet volt, lehet, hogy valami más, ki tudja? Egy másik könyv csücske kikandikált a zsebéből, ezt pedig csak fogta mindkét kezével, szeme rátapadt a sorokra. Úgy látszott, észre sem veszi a lökdösődő tömeget, a zajosan tovahaladó járműveket, megszűnt körülötte a világ. Azután mégis elindult, hirtelen vágytól hajtva, hogy otthon teljes nyugalommal szentelje magát a műnek. Elindult lefelé nézve, egyenesen egy arra jövő kocsi elé. Élesen csikorogtak a fékek, s a kocsi megállt, ügyesen kikerülve a fiút a Trebacka sarkán. Borzadva vettem észre, hogy a Gestapo autója volt. Kicsapódtak az ajtók és két szürkezubbo- nyos, halálfejes sisakot, viselő katona ugrott ki belőle. Egyikük torokhangon ordítozott a fiúra, a másik széles mozdulatokkal és gúnyos fölénnyel tessékelte be a kocsiba. Ma is látom a fiatal gyerek megrettent arcát, azt a gyerekes mosolyt, amely- lyel tiltakozni próbált, mintha azt mondaná, többé nem teszem. Védekezőén és magyarázkodóan a könyvre mutatott, hogy csupán az okozta elővigyázatlanságát — de a magyarázat itt nem segített. Az egyik szürkeruhás a papírjait kérte, kikapta a kezéből a személyi igazolványát, a másik pedig durva mozdulattal belökte a kocsiba és már csapták is az ajtót. Felberregett a motor és az autó hamarosan eltűnt a Szucha körút, a varsói Gestapo főhadiszállás irányába. Körülnéztem, s az együttérzés jeleit kerestem az arcokon. És azt kellett tapasztalnom, hogy senki sem látta, mi történt. Hiszen gyorsan és váratlanul jött, mint a villám, és minderten elfoglaltak a maga apró ügyei. Mellettem két nő állt, s azt vitatták, melyik villamossal utazhatnának célszerűbben: egy férfi tüzet kért a másiktól, a fal tövében pedig egy öregasszony ült a kosara mellett és egyre csak ismételgette, kántálva, mint valami buddhista imádságot: „Citromot, citromot, finom citromot tessék...” Mickiewicz nyugodtan állt magas talapzatán, a virágok bódítóan illatoztak, s a falevelek meg-meglebbentek az esti fuvallattól. A fiatalember eltűnése mit sem jelentett az embereknek, egyedül én vettem észre Ikarusz halálát. Még sokáig ott maradtam, s néztem, ahogy lassan gyérül a tömeg. Tudtam, a fiú soha többé nem fog visszatérni. Elképzeltem az otthonát, a szüleit, azt, hogy édesanyja talán éppen most főzi a vacsoráját és sohasem fogja megtudni, hogyan pusztult el a fia. Mai napig kísért ennek a gyermeknek a tragédiája. Azoknak, akik harc közben hulltak el, talán vigasztalást nyújthatott, hogy haláluknak értelme van. De hányán akadtak olyanok, mint az én Ikaruszom. Leszállt az est. a város aludni tért, nyugtalan, lázas álmát aludta. Hazaindultam én is. Arra a kérdésre, lehetségesnek tartja-e a tartós békét a Közel-Keleten, a szóvivő így felelt: — Nemcsak lehetségesnek tartom, hanem el is utasítom azokat a véleményeket, hogy ez nem lehetséges. Az EAK békét akar. A Nílus völgyének népe békeszerető, de a béke csak akkor lehet tartós, ha az nem kényszerbéke, ha az nem diktátum eredménye. A szóvivő megcáfolta azt a híresztelést, hogy az EAK az arab csúcstalálkozót Kairóban akarja megrendezni. Kijelentette, hogy az arab liga színhelyül kijelölte Ra- batot és az EAK elfogadta a liga döntését.
