Kelet-Magyarország, 1967. december (24. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-24 / 304. szám

4 HECC-BRIGÁD forgatta az inget, nézte Ida nagyitóval, nézte nagy na­gyítóval, aztán mondta, tényleg arany ez, egy szá­lat bele is tett sósavba (ami víz volt) hogy bizonyítsa: arany. Dehát, mondta, ő állami alkalmazott, ilyen susmusba nem mehet bele, neki nincs joga ezt megol­vasztani, szóval vigyük is ezt az inget gyorsan, ő nem is tud róla, nem is voltunk itt Ekkor harapott rá igazán a horogra Palkó. Egészen elkomolyodott, és úgy ment mellettünk, mint egy gaz­dag őrgróf. Nem szóltunk, csak vártunk, hogy Palkó szólaljon meg, és mert is­mertük, ez be is követke­zett. Azt kérdezte: hát most mi lesz? Vettük a „lapot”, csak néztünk egymásra, a válunkat húztuk: hát mi lenne, mit tudjuk mi? Vé­gül aztán kifundáltuk hár­man: a legjobb lesz, ha egyik nap stikában, a mű­helyben, munkaidő után, hogy senki ne tudjon róla, az aranyinget megolvaszt­juk a kis üstben. Palkó ne­hezen, de belement. Na, egyik nap elsötétítettük a műhelyt, bele az üstbe az aranyinget. Szili qjeg Rá­gyújtott. Ültünk a sötétben — vártunk. Piszkos nagy füst lett. Palkó csak kap­kodott, nézni akarta, hogyan olvad a sok aranyszál, de nem látott semmit. Egyszer aztán azt mondja Szili, na, megvagyunk! Kinyitotta az ablakokat, megszűnt az el­sötétítés, Palkónak meg odaadta az üstöt. Palkó ki­ment. piszkálta, aztán or­dított. hogy hamú az egész! Hamu hát mondta Szili, hát nem az volt a célunk, hogy telies titokban történ­jen minden ígv aztán soha, senki nem fogja megtudni, hogy az ing arany volt egy­szer. Autó Nézze meg Szilit, milyen girhes, mert nem eszik, csak száraz kenyeret. Hát így gyűjtött össze az édes egy autóra valót. Nem tud­tuk mi, csak egyszer jött Szili, hogy meghívna ben­nünket estére kártyázni. Ó néztünk össze, mi történt? Kétszer hívott életében, mert még a kaját is saj­nálja, arról nem is beszélve, hogy még a vizezett bort is vizezi, szóval kétszer hívott egész életében, hogy men­jünk már kártyázni. De a látogatás csak arra volt jó, hogy megmutassa az új bú­tort, meg a frizsidert Nahát, azért néztünk úgy össze: mit akar megint megmutat­ni? Mondtuk, megyünk a meghívást elfogadjuk, Palkó meg mondta, ő meg „kiszi- mázza”, mi van itt a dolgok mögött. Hát egyik nap jön: Szili autót vett. „Wartburg, műanyag tokkal”. Na jó, elérkezett a nap, amikor el­indultunk hozzá kártyázni. Na, mondom, hol a kártya, keverjük meg, aztán csinál­juk, amit ilyenkor csinálni kell. De erre mondja Szili, a felesége most csinált egy kis harapnivalót, ne kezdjünk addig kártyázni, addig men­jünk le az utcára, mutatna valamit. Jól játszik ez a banda, tettük, hogy nem tu­dunk semmiről, nagykiván- csian mentünk utána, fag­gattuk, és amikor leértünk és mutatta a kocsit, mind­nyájan csak ilyesmiken mondtunk, hogy hű-ha, na- ja, menő vagy! Csak állt, nézte a kocsit, zsebkendőjével még egy ki­csit le is törölte az üveget, mert ugye rászállott egy légy. Azt mondja Palkó, hát ha már így együtt vagyunk, 1 mennénk már odébb egy öt lépéssel, megmutatná ő is az autóját. Erre megint úgy tettünk, mintha csodálkoz­nánk, Szili meg igazából csodálkozott. Megyünk oda, ott áll egy gyönyörű Cadil­lac. Mondja, hogy örökölt vidéken egy házat, eladta, aztán ezt a kis vacakot vet­te érte. (Mi tudtuk, hogy kölcsönkérte). Kérdezzük milyen sebességgel mehet egy ilyen kocsi? Palkó mondja, hogy 150—220 kilo­méterrel, de ő kétszázzal megelégszik, nem kell túl- strapálni a motort Szili csak áll. Mondom Szilinek, hát a te kocsid milyen se­bességgel megy? Szili már vörös. Hát, mondja, ugyan ez nem megy annyival... Szili már sajnálja, hogy hívott minket! Megyünk vissza a lakásba. Szili hall­gatagon ballag utánunk. De a felesége, aki már sürög öt szendviccsel, mert öten va­gyunk, csillogó szemmel megkérdi, na. mit szólunk a kocsihoz? Hát a Cadillac, mondja Makovátz, jó kocsi. Többet nem is szólhat, mert Szili lecsapja a kártyacso­magot az asztalra, és keveri a kártyát. Egészen beleme­rül, és többet nem is szól | az autóról. Ez volt az első eset, hogy kártyázni men­tünk és tényleg kártyáz­tunk!” Ki a brigádvezető? Szili, — amikor Gravács elmondta a történeteket, el­búcsúztam tőle, és menni készültem — odalépett hoz­zám: „Gravács ugye azt mondta magának, hogy ő a brigádvezető. Hát idefigyel­jen, ő most mindegyikünk­ről elmondott egy balhét, de magamagáról egyet se. Mert ő ám nagyokos, azt hiszi, hogy vele nem lehet heccet csinálni Hát idefigyeljen. Fél éve Gravács azt hiszi, hogy ő a brigádvezető. Ak­kor nagyon gyengén meló­zott, már mindent kipróbál­tunk vele, de csak a lógá­son járt az esze. Na. mond­tuk hárman, mit lehet csi­nálni? Beszéltünk a főmű- /ezetővel, hogy úgy balhé­ból, de rendes papírral ne­vezze ki Gravácsot brigád­vezetőnek, és így a felelős­ség súlya alatt majd meg­változik, majd már ő nyom­ja a melót, mert hát neki meg kell mutatni, hogy ő a brigádvezető. így is lett Azóta prímán melózik. így ő a brigádvezető, ártatlan Megkapaszkodva e század falában, kastély kövéből épült iskolákban. Lekuporodva kis tanyák ölébe, csudá'.kozó, nagy modern gyár tövébe, Sárga homokdombok hátára vetve, folyton fújó szelekbe számkivetve. Mutatóba maradt nyírfák ezüstjén, Magyarország északkeleti csücskén: Itt élünk mi! békébe vagy haragba, egymást ölelve, egymásba harapva, Ágat növesztve, gyökeret eresztve, arcunk keleti napfényben fürösztve. S itt élek én — elvágyom innen váltig, de ha lehet, itt maradok halálig, dolog, hada mgyje. Pedig *> brigádvezető én vagyok”. Amikor Szilivel beszéltem, Gravács erősen lesett távol­ról. Aztán, amikor Szilit® elbúcsúztam, utánam sza­ladt: „Ugye, most Szili azt mondta magának, hogy 6 a brigádvezető és én csak beképzelem, hogy én va­gyok a brigádvezető, mert csak balhéból neveztek ki. Hát, a brigádvezető én va­gyok, mivelhogy engem tényleg kineveztek, a Szili csak volt, de őt le kellett váltani, mert balhékat csi­nált, és azért, hogy ne sér­tődjék meg, amiért levált­ják, azt mondták neki hegy továbbra is ő a brigádveze­tő, én csak amolyan álbri- gádvezető vagyok. Tehát most ott tartunk: ő azt hi­szi, hogy én nem tudom, és azt képzeli, hogy én csak képzelem magam' brigád ve­zetőnek, pedig tényleg én vagyok az”. Amikor Gravácstói ',smé- telten elbúcsúztam a .lapu­ban Palkó várt. Azí mond­ta: „Ne hagyja magát átver­ni. Ezek mind a ketten azt állítják, hogy ők a erigád- vezetők, pedig ér; . am, hogy én vagyok az. Amikor Palkótól is -,oú- csúztam. a portásfülkéből Makovátz ugrott elém. és azt mondta: „Idefigyeljen ezek mind a hárman, kü- lön-külön azt hiszi!., hogy ők a brigádvezetők. Ne hagyja magát átverni! Hát nincs is brigád!”. Idehúz egy vén tölgyfája Nagyarnak, és sírja két tépelödő magyarnak, Ebben a iáiban nevelgetek lombot, s ha le nem törnek, virágot is bontok. — Hogyan lehetne a jövődbe hinnem, ha fognám, és kivándorolnék innen? Sötétnek hívtak, hivatalból szántak? én kinevezlek kicsike hazámnak! Én így hívlak: kedvet kis Szabolcsország, s letörlöm szépen mindig poros orcád, Brigádot szerzek Szatmárból, Beregből, akik szeretnek, olyan emberekből; S a huncut nyíri szél hiába tombol: felépítünk vályog helyett betonból! Bory Zsolt: Itt élünk mi Jiöft Méans, es m essrvw*- gyári Hecc-brigád. Én va­gyok Gravács, a brigádve­zető, az ott Palkó, amott Szili, ez meg Makovátz. La­katos-brigád vagyunk, de Hecc-brigádnak hívnak minket, merthogy nálunk nemcsak a meló, de a balhé is minőségi™ Az első balhé. • Sóbel-díf Az egyik nap Makovatz nem jött be. Sok volt a meló, nem győztük, károm­kodtunk. Azt hittük, vala­mi baja van, délután ki­mentünk, meglátogattuk. Hát beivott a Makovátz! Káöntöttünk egy vödör vi­zet, lassan felébredt, kér­deztük, hogy mi van. Azt mondta semmi, és aludt to­vább. Akkor megint neki efflr vödör vízzel. Ismét megkérdeztük, mi van, ak­kor megint azt mondta, hogy semmi. Na, mondtuk, ide hordó kell! És lett. És akkor már megmondta, hogy szóval bepiált. Palkó meg is kérdezte: nahát az­tán Makovátzkám, hogyan számolunk el a mai nappal? Makovátz nem mondott semmit, mert megint el­aludt Másnap jön be Mako­vátz, az öltözőben mondja, megoldotta ám a tegnapi napot Hozott igazolást, mu­tat egy receptlapot, és mondja, amikor a felesége megszülte a második gyere­küket az orvostól kapott egy receptet. De nem vál­totta ki, és ezt most megta­lálta a szekrényfiókban. Nem volt rajta név, hogy kinek adták, odaírta az ő nevét így aztán a bélyeg­ző, meg a latin írású recept­szöveg között volt egy kis üres hely, oda beírta, az orvos írását utánozva, hogy- háh Markovátz ezen és ezen a napon kezelésem alatt állt. Na most aztán így rendben lesz, mondta, ezt ő megmutatja a bérosztá­lyon, aztán beírják, hogy igazolva. Nem szóltunk semmit, csak mikor Mako­vátz délben ebédelni ment, ml elmentünk a bérosztály­ra, és kérdeztük, hol a re­cept. Mondták, ott járt Makovátz. de a recepet a jogtanácsosnál van, mivel­hogy gyanús volt. A jogta­nácsos tudott latinul, ki- bőngészte, hogy Makovátz valami nőgyógyászati recep­tet kapott Mentünk a jogtanácsos­hoz, és mondtuk, ha már így van, csináljunk ebből balhét így is lett Egyik nap hívják Makovátzot, mondják, fegyelmije lesz, menjen már föl az egész brigád, ott kell nekünk is lennünk, mivel a fegyelmi nyilvános. Nahát akkor ne­künk sem kellett több, csi­Simon la jós: Embernek egészen ifjú, újságírónak és költőnek pe­dig csak inas voltam akko­riban. Kóstolgattam az éle­tet, megírtam néhány kó­cos újságcikkét, néhány ver­set is, de a faluról, mindig csak a faluról. Akkor azt mondta nekem irodalomban jártas öreg barátom: — A fiatal Jeszenyin köl­teményeihez hasonlítanak a te verseid... — Kiéhez? — kérdeztem, mert akkor még nem is hallottam a híres orosz köl­tőről. — Hát Szergej Jeszenyi­néhez. — Ja, igen — biccentet­tem fülig elvörösödve, res­telltem tudatlanságomat, járatlanságomat a világiro­dalomban. De erőmet legénykedve próbálgattam. Egy lelkes pillanatban elhatároztam, hogy elbeszélő költeményt írok. Olyan poémát, hogy megcsodálja a világ. Mu­zsikál majd minden sora, cseng a rím, mint az üveg­csengő, két világ ütközik össze benne kérlelhetetle­nül, hiszen arról íródik, hogy egy párttitkár belésze- ret egy zsírosparaszt csoda- -ssép lányába, H. Barte Le fost náltuk mi a propagandát! Ott volt az egész műhely. És, mert a jogtanácsos is értette a balhét, miután el­mondta, Makovátz miben vétkezett, átadott neki, az öntödében erre a célra ké­szített Nobel-díj másolatot. Tíz kiló volt, odatűzte a mellére, és azt mondta: ez azért van, mert férfi lété­re gyereket szült, és ilyen még nem volt. Nagy röhö­gés támadt. És azóta mond­ják is a gyárban: Mako­vátzkám, te miért nadrá­got és miért nem szoknyát hordasz? És kiszaladna már a világból, ha erre módja lenne, de hát ezt nem tehe­ti, így aztán csak egyet te­het, többet nem iszik. Arany mg Hát, akkor ezután elmon­dom, hogy Palkó, az a suty- tyó, aki néhány éve jött a brigádunkba, mindig kül­földbolond volt. Hogy így az amcsi cucc, meg úgy az amcsi cucc, meg hogy ez az ing még „gyűrhetetlen amerikai”. Egyszer aztán jön befelé, hoz egy csillogó aranyszínű, fémszálból szőtt inget. Mondja most küldte az egyik rokona Kanadából. Nézzük az inget, forgatjuk, és egyszer csak azt mondja Makovátz: te Palkó, arany ez! Ugyan már hogyan le­het arany, mondja ő. Job­ban nézem én is, kacsintok Szilire, mondom, tényleg arany. Szili előveszi a na­gyítóját, amit a zsebében hord, egészen ráfekszik az ingre, nézi jobbról, nézi balról, és mondia ő is, hát Palkó, arany ez! Ne röhög- tessetek, mondja Palkó, hát ma kaptam csomagban, nem lehet ez arany. Hát pe­dig az, mondja Makovátz, csakhát a vámon nem lehet behozni aranyat, így aztán a nagynéni kéd. aki küldte, az aranyat feldolgoztatta ingnek, és így küldte el ne­ked. és kár lenne ezt elhor­dani a te rusnya testeden, amikor ez nagy érték. Szóval így ment a duma, egyszer aztán látjuk, hogy Palkó harap a horogra, to­pog, és aztán meg is kérdi, akkor mit lehetne ezzel csi­nálni? Hát mondja Mako­vátz, van nekem egy isme­rős aranyművesem, ahhoz szépen elvisszük és szaksze­rűen szétszedi az aranyszá­lakat, összeolvasztja, aztán azt csináltatsz belőle, amit akarsz. Egy délután el is mentünk az aranyműveshez, aki Makovátz ismerőse, öreg barátom jeges vizet zúdított a tüzemre. — Ne írd meg — mondta — felesleges fáradtság len­ne, hiszen Jeszenyin meg­írta. Olvasd el az Anna Sznyeginát, abban majd­nem ugyanez a szituáció. Kerítettem egy Jeszenyin kötetet, elolvastam a gyö­nyörű poémát, amelyben Jeszenyin elregéli a forra­dalom viharába sodródott költő és egy cár tisztfele­ség csodaszép szerelmét. E pillanattól kezdve minden­napi olvasmányom volt az Anna Sznyegina. A hősnő kilépett a könyvből, láttam megelevenedni, láttam töré­keny termetét, apró kezét, fehér arcát, szomorú szemét. Irigyeltem Jeszenyintől a poémát is. az asszonyt is, s bármerre jártam az or­szágban, lázasan kerestem, kutattam Anna Sznyogina magyarországi mását Akkor azt mondta nekem a szerkesztőm: — Ülj vonalra, utazz el valahová, hozz egy riportot arról, hogyan élnek ma a falusi fiatalok. Elutaz’am egy isten háta mögötti falucskába, találom­ra bekopogtattam a szélső ház ajtaján és ott egy olyan lányt láttam, hogy majd­nem felkiáltottam az öröm­től. Hiszen ő az, akit kere­sek. Ö, talán ő lesz a ma­gyarországi Anna Sznyegi­na. Arca, keze, finom volt, mint egy grófkisasszonyé, szeme szomorkás, a szava pedig olyan barátságos, mintha a húgomhoz top­pantam volna be váratlanul. Megmondtam, hogy mi szél hozott, de nem lapoztam fel a jegyzetfüzetemet, hiszen anélkül is megjegyeztem minden szavát. Túlságosan finom kezén, túlságosan fe­hér arcán megakadt a sze­mem, kérdeztem is azonnal: — Hogy lehet az. hogy magát nem fogja meg a nap meg a szél? Szomorú mosollyal elhúz­ta a szája sarkát. — Mert az apám nem en­ged a napra, meg a szélre. Azt mondja, ő el tud tarta­ni egy 'ányt meg egy asz- szonyt. Tanulni sem enge­dett, mert akkor a városban kellett volna laknom. — Hát mivel tölti a na­pot?... Annácska? Csodálkozva nevetett. — Hiszen bemutatkoztam. Mondtam, hogy Mari va­gyok. — Nekem akkor is An­nácska. — Ahogy akarja — mond­ta beletörődve —, de hogy a kérdésre feleljek: itthon ülök, gondolkodom, néha szomorkodom. — Vannak barátnői ? — Vannak, de dolgoznak. — Udvarló? — Apára minden fiút el­mar mellőlem. Azt mondja, egyik sem vólő hozzám. Nem tudom kire vár. Megsajnáltam szegényt, fel akartam deríteni a ked­vét, hát azt mondtam neki kedveskedve: — Hanem tudja-e An­nácska, hogy maga kísérte­tiesen hasonlít egy pesti színésznőre. — Felragyogott a szeme. — Igazán? Aztán melyik­re? — Nem mondom meg. Hanem tanácsolok valamit. Amikor senki sem látja, álljon a tükör elé és mond­ja el háromszor egymás után. hogy tükröm, tükröm mondd meg nékem, melyik pesti színésznőre hasonlítok. Vele töltöttem a napot. Elkísért a barátnőjéhez, ösz- szebarátkoztatott a fiúkkal, s olyan gondosan megmutat­ta a falut, mint egy hiva­tásos idegenvezető. Búcsú­záskor, amikor még fogtam a kezét, azt mondta kicsit szégyenlősen: — Nekem is lenne egy kérésem, ha meg nem sér­teném. De ne nevessen raj­tam! — ígérem, hogy irtózato­san komolyan hallgatom. — Maga könnyebben hoz­zájut, küldjön nekem né­hány fényképet a pesti szí­nésznőkről... Nem állhattam a szavam, úgy nevettem, hogy a sze­mem teleszaladt könnyel. — Nem bízik a tükörben Annácska? Arcába szökött a vér, úgy mentegetőzött: — Nem azért, csak gyűj­töm a képeket. Már az autóbusz lépcső­jén álltam, amikor utánam kiáltotta: — Férfiképeket is küld­jön... legyen szíves... Ettől én pirultam el, na­gyon szégyelltem az iménti nevetésemet. — Teltek, múltak a he­tek, néhány hónap is el­szaladt, amikor ismét eszembe jutott az én An­na Sznyeginám. Karácsonyi ajándékokat vásároltam éppen, amikor egy dohány­bolt kirakatában megpillan­tottam egy sereg színész­portrét. Erről eszembe ju­tott a lány zavart arca és ígéretem. Nem gondolkod­tam sokat, kabátom zsebét teletömtem színészképekkel és fiatalosan, hebehurgyán felpat'antam a legelső vo­natra. Ott, a városban tud­tam meg, hogy mert kará­csony este van, nem megy már aznap autóbusz a fa­luba. De engem már semmi sem tarthatott vissza. Mint­ha valamelyik garabonciás kései utóda lettem volna, nyakamba szedtem a lá­bam, nekivágtam a három­órás útnak. Még nem hul­lott le az első hó. fekete volt a karácsony, erős szél fújt. de az is engem segí­tett, szinte szárnyára vett, mint az álom. Jókedvem volt, úgy emlékszem dúdol­tam. fütyörésztem, olyan tisztának még sohasem érez­tem a szívem. Talán félúton jártain, amikor rámtört a veszede­lem. Mintha nagy sötét er­dőbe tévedtem volna, fö­löttem, körülöttem elfekete­dett a világ, s olyan hirte­len, mint a májusi zápor, megeredt az eső. De nagy, hideg esőcseppek kopogtak a kalapomon, buzgón, ki­tartóan. Menedék után néz­tem, rátaláltam egy közeli szalmakazalra, beletúrtam magam a szalmába, mint a csavargó, mint a bujdosó. A nyirkos szalmában azon­nal csontomig hatolt a hi­deg, később átázott rajtam a vékony szalmaréteg, majd a télikabátom, a zakóm, az ingem, zsebemben didereg­tek a színészek meg a szí­nésznők, hiába óvtam őket szinte a szivem melegével. Ott. a kazalban töltöttem az éjt, melynél a betlehem’ éjszaka sem lehetett csen­desebb. Hajnal felé, amikor elcsendesedett í\z eső, kiká­szálódtam a szalmából, az­tán szomorúan visszafordul­tam. Nem az elázott aján­dék miatt fordítottam hátat a falunak, hanem eszembe jutott, hogy ázott-sáros öl­tözetemért talán ki is ker­getne a házából az én Anna Sznyeginám rátarti édesap­ja. Azután még sokáig em­lékeztem a lányra is. arra az éjszakára is. A lány em­lékétől sokáig fájt a szivem, bal térdem pedig olykoí még ma is sajog a reumá­tól blendes

Next

/
Thumbnails
Contents