Kelet-Magyarország, 1967. december (24. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
QYERTYAFÉNYNÉL Kiss Attila rajza Jobbágy Károlyi Amíg a csillagszóró perceg t szikrája robbanva röpül, orrodba fojtó szaga ül, gondolkozz el — csupán egy percei — mi lenne ha— ez a karácsony éjszaka csodát tenne és szárnyat adna s a kilőtt golyó nem zuhanna erőt vesztve, hanem suhanna, száguldana a föld körül; minden kilőtt gépfegyvertöltény míg célt nem ér — mert ez a törvény — repülne, amíg ideér, nyárból ide hol peng a tél, itt süvítene cefetül, itt verné át az égő gyertyát, hogy hullanának a cukorkák, s a „békesség” a lenge tüli, mely úgy tűnik, hogy van és altat, ölében hordja a nyugalmat s boldog jövőt nevetve szül.-, egyszeriben csak leomolna, futnánk kiáltva és sikoltva, átkozva létünket belül— Ám ne ijedj meg! Mert hogy van vonzása a földnek, a golyó itt senkit sem öl meg ott fütyül gyilkos végzetül Távol-Keleten a vadonban, ahol ma épp úgy Karácsony van, akár csak itt, és bomba is van, téged csupán csak elkerül. II ajnalodik. Az ablak üvegére ködös derengés kúszott és a világosodással együtt nyílik mind tágabb- ra a szemem. Úgy érzem ünnep van. Valami nagy ünnep. A fenyőgerendák gyanta szaga régi karácsonyokat juttat eszembe és a félálom vakációs nyújtózkodása szétterül bennem, mint az erdőn a szabadság. Ha akarok: felkelek, ha nem akarok: nem. Holnap is nap van, sőt azután is... S az erdő ráér. Az erdő az enyém! Persze nem úgy, hogy kivághatom felét, vagy akár egy fáját is, mert az erdő nem az enyém. Nem is kellene. Ha falum lenne, akkor se a temetőt szeretném... De az élő erdő az enyém. Levegője, gyalogútja; vadcsapása, szállongó levele, madár kiáltása, hava, jege, csillogó égboltja, minden kósza felhője, vadja, hala mind az enyém, s ezért Igen nagy „úrnak” érzem magam. Kivel cserélnék? Senkivel! Szívemre teszem a kezem, magamba nézek: igazán nem cserélnék senkivel? Nézem az ablakon a reggel arcát. Nézzük egymást, egyszerre ébredtünk és szeretjük egymást nagyon. — Gyere be — hívom én — itt minden a tied. A szoba melege, álmaim meséje, takaróm simogatása, sóhajtásom megelégedettsége — minden... — Hát felkeljek? Csak ne siessünk, — csillapítom magam és melengetem szívemben az ébredés boldogságának kék madarát. Jó így. Hiszen szeretemén a barátaimat, de így most a legjobb. Király vagyok, várúr, vagy kóbor igric — minden, amit akarok!... Ili a nem lesz napsütés, de ez nem baj. A reggel elácsorog még egy kicsit az ablakom alatt, aztán benevet még egyszer és leszalad a völgybe, csak úgy porzik lába alatt a hó. Fúj a szél. Látom, a gyertyánfa vékony ágai itt suttyogatnak ablakom előtt és néha cinkék szállnak rá. Arra a fagyos ágra... hogy el n;m fagy a cérnaszál kis lábuk! A cinkék aztán eltűnnek, s a szél is megnyugszik. Azon gondolkozom, hogy a király, vagy a várúr szokott-e magának parancsolni? S ha szokott, hogyan szokott? Mindenesetre nyolc óra van és ilyenkor már illik felkelni. Megdöngetem a „királyi vár” falát, mert ez itt így szokás. Hallom, csapódik az ajtó és bejön Gyuri. — Milyen az idő? — Hó lesz. Jó lenne elindulni. Csupa rókacsapás az erdő. Mit tagadjuk, vége a boldogságnak. Felrángatok bakancsot, nadrágot, megiszom a teát és nyakamba hajítom a puskát. Fekete István: Nyúlslró — Gyerünk. A vadászház dombon áll és — mint a gazda, ha elhagyja a házatáját — körülnézek. Havas, csendes, fehér világ. A felhők lassan szállnak nehéz terhükkel és az erdő néma, mint a gondolat. A túlsó domboldalon egy róka egerészik. Gyurira nézek, aki úgy tudja a gondolatomat, mint én az övét. — Meg lehet próbálni. A völgyben patak, jó sűrű fűzfabokrokkal. Odáig kell lecsúszni, aztán cin- cogni, mint az egér. — Maradjon itt! —mondom. Elnyel a sűrű fiatalos. A hó puha, mint a pehely. Tíz perc alatt a bokrok mellett vagyok. Innét nem látom a rókát, de látom Gyurit, aki bólint, hogy rendben van a dolog. Régen cincogtam már, egy fogam is éppen hiányzik a megfelelő helyről, de amikor ajkam a fogamhoz szorítom és szaggatottan megszívom a levegőt, elég élethűen hangzik. (Egy király, aki cincog!) Közben nézem Gyurit, aki mozdulatlan s ebből tudom, hogy a róka jön. Kedves csemegéje az egér, hát miért ne jöjjön? Már látom. A puska lassan megmozdul, vállamhoz támaszkodik, aztán végigcsattan a lövés a völgyön. Szép nagy, kanróka. Gyuri a kalapját lengeti, s möst megint királynak érzem magam.. A róka „kabátját” hamarosan „legomboljuk” és most már igazán elindulunk. Ezt a környéket már felzavarta a lövés, messzebb kell menni, mert itt már hiába csalogatjuk a rókákat. 4 mai napra ugyanis " rókahívást írtam elő magamnak, s ez a nap nagyon jól kezdődött. A bundát gyorsan kifeszítjük a száritódeszkára, s a boldogult róka „földi maradványait” kiakasztjuk egy fára, hogy a cinkék hadd egyenek. Még el se indultunk, már felfedezték a rókahúst és csipegetik szorgalmasan. Aztán tovább tapossuk a havat. Meg-megállunk, hall- gatódzunk és nézzük a fák Solymár Józsefi Egy pohár tej A téren egy kerek pavilonban tejet árusítottak, tejet, kakaót, kiflit és kalácsot. Egy fehérkabátos asz- szony papírpohárba mérte a tejet meg a kakaót azoknak a járókelőknek, akik néhány percre le tudtak fékezni a pavilon előtt. Szolárnak is eszébe jutott, megiszik egy pohár tejet, de aztán rájött, hogy nem is kívánja. Egy emlék miatt nem nagyon szerette. Szolár tizenöt éves volt a második világháború utolsó esztendejében. De jó növésű, erőteljes kamasz, akiről fel lehetett tételezni, hogy hozzájárulhat a nagy háború sorsának eldöntéséhez. Amikor közeledett a front, elhajtották, mint leventét. Nagyon hosszút gyalogoltak, lábukról lefoszlott a bakancs. Iskolákban és hodá- lyokban tetves szalmán aludtak s tíz körömmel vájták ki a sáros földből a ■marharépát, hogy a híg zu- sjöcoffi kívül valamit még tömhessenek kamasz gyomrukba. így jutottak el Ausztriába, ahol munkára osztották be őket. A Linz környéki kisváros nagy vasútállomását az amerikaiak kétnaponként menetrend szerűen szétbombázták. A íegi erődök után ők következtek: összeszedték a hullákat, eltakarították a vagonroncsokat, betömték a bombatölcséreket, lefektették az új síneket s mire végeztek, újra jöttek a repülők. Csak attól féltek, hogy az amerikaiak egyszer megváltoztatják a menetrendet, de mindig megbízhatóan, pontosan érkeztek. Az elhajtott kamaszok életében viszonylagos nyugalom alakult ki s főleg hazafelé vonulva nem is bánták, ha egy kicsit megénekeltették őket. Szolár, mint jó növésű, testes fiú, a második sor balszélén menetelt, közvetlenül Lukinlcs mögött Ezt a Lukinicsot különben Cézárnak le nevezték, mert nemcsak a legmagasabb és legerősebb volt a társaságban, hanem még ráadásul végtelen fölényesség, hellyel-közzel gőg is áradt magatartásából. Ö például csak akkor énekelt, ha kedve volt, mégsem mert neki szólni sem az oktató, sem a légnyomástól kacsingatós zu- pás őrmester. A rövid viharkabátját is úgy hordta Lukinics, hogy elegánsabbnak tűnt sok fiatal tisztecs- kénél. Ezt nemcsalt a többi leventegyerekek állapított- ták meg, hanem a járókelők is felfigyeltek rá, -a sarki tejboltból pedig az eladónő mindig kijött, ha már a magyar nótát meghallotta. A szakaszból sokan nézték a nőt, pedig nem sok néznivaló volt rajta. Az alakja lapos, mint a deszka, az orra pisze, a bőre szeplős, s világos vörös haján fehér gubanc volt a kendó. „A Cézárt nézi. Lukinics a kedvenc. Cézár imád téged az a »Sr* — mondogatták vihogva, há beérkeztek te egyik helyi iskolából átalakított szálláskörletbe. „Hagyjatok! Kell a... ez a tiroli Böske” — tiltakozott bosszúsan Lukinics.. Ez az ügy bizonyára megmaradt volna tréfának, ha a kis Havasit el nem tapja valami kórság. Már az úton nagyon behabzsolt a marharépából, aztán még lóevett valamit, elég az hozzá, hogy legyengült, járni se bírt, csak feküdt a szalmán s fogyott, fogyott, pedig már akkor is nyápic volt, amikor bevonult. Egy szanitéc megnézte, adott neki gyógyszert, de azt mondta: akkor maradna meg legbiztonságosabban a gyerek, ha sok tejet inna. Dehát a munkaszolgálatra osztott leventék soha, még véletlenül sem kaptak tejet, a városban is csak jegyre adták csecsemőknek, gyerekeknek meg szoptatós anyáknak. Akkor jutott valakinek eszébe, hogy Lukinics esetleg tudna tejet szerezni, bizonyára adna neki a „tiroli Böske”. Lukinics háborgott, far- barúgással fenyegette, aki szóba hozta előtte a témát, de mert a kis Havasi állapota egyre romlott, § más attól lehetett tartani, hogy végleg kinyújtózik, mégis elindult tejért. És kapott is. Minden este egy liter pasztőrtejet adott neki a „Böske”. Záróra után adta s csak az üveget kellet neki visszavinni másnap Lukinics majd két héten át hordta a pasztőrtejet. Ügy vitte be a körletbe, hogy be sem nyomta a papirku- pakot. Havasi kapta a tejet az utolsó cseppig. Először úgy látszott, hogy ez sem használ, de aztán lassacskán csak felpendült a gyerek. Rákapott a babakosztra is. Mint egy istent, úgy imádta Lukinicsot, s amikor érezte, megél a tejkúra nélkül is, megköszönte hogy megmentette az életét, de most már több tejre nincs szüksége. Lukinics azonban aznap este is elment „tiroli Böské- hez” és elhozta a járandóságot. A többiek csak bámultak. hogy vajon mit akar. ö pedig leült a szalmára, kipiszkálta a papir- kupkot s egymaga itta ki mind a liter tejet. Aztán falhoz vágta az üveget, hogy a fehérhólyagos cserepek szanaszét hullottak a pokrócokra. Lukinics utóljára nem vitte vissza az üres üveget, hiába várta a „Bös- ke*. sűrűjét, hogy nem mozdul-e valami. Hallgat az erdő. Várja a hóesést. A dombháton régi kunyhó maradványai. A gerendák közt sár jak nőnek, az idő őrli önmagát, s odalent a cinkék eszik a rókát. — Gyuri, menjen le az oldalban negyven-ötven lépést és hívjon a nyúlsiró- val. Én itt fent maradok. Szél nincs, a róka bárhonnan jöhet, s Íja én is lemegyek, nem látom meg, ha ismét jön. Gyuri lecsúszik, megáll és nézelődik. Vár. Meg tudnám mondani, melyik pillanatban veszi a szájához a hívót, any- nyira egyformán gondolkodunk. Olyan élethűen sír fel & „halálos veszedelemben vergődő nyúl”, hogy megrándul kezemben a puska. Róka legyen a talpán, ha erre ide nem rohan osztozkodni. A sírás elhallgatott, s • szemem úgy jár a dombhát és az oldal között, mint & motóla. Csend. Ág se rez- dül. Csak a szívem ver figyelő élénkséggel. Hallgatom. Mintha nem is az enyém lenne. Nem tudom, mikor indult el és nem tudom mikor áll meg. ti allgatom a szívem. Ha majd egyszer megállt, lehajolok, és megcsókolom; megcsókolom, mert szeretett engem és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze. A túlsó domboldalon most mozdul valami. Messze van még... róka! ügy jön felénk, mintha csak éppen erre volna dolga. Siet. „A nyúl elhallgatott s most az a másik róka már eszi ». csemegét...” Csak a Gyuri most ne kezdjen „sírni”. A róka gyanút fogna. Gyuri is látja a rókát és áll, mint a bálvány. Idegeim, úgy érzem tovább már nem feszülhetnek. A havon simán csúszik az árny és — sajnos — Gyurit előbb észreveszi, majd, mint engem. S akkor elugrik jobbra, vagy balra. Ezt a pillanatot kell elfogni. Úgy megy a róka Gyuri felé, mintha kövesút vezetné hozzá. A finom rókafül nem téved egy millimétert se, de a gyanú ott feszül a levegőben és megtorpan a róka Gyuri alatt, hogy semmiképpen nem lőhetek. I Aztán kiugrik balra. ' Csattan a puska kétszer egymás után. A róka szinte repül, -de aztán meglassudils a futása, tétova lesz, dülöngél és elfekszik. Gyuri ismételten megemeli a kalapját és én hasonlóan visszaintek. Ezt a rókát Gyuri hívta be, fele érdem az övé, tehát ó is királynak képzelheti magát, aki a rókát ideparancsolta. A róka hátizsákba ke« ** rül, mi pedig rágyújtunk. Száll a füst. Jó nagy utat bejárunk, így jólesik az ülés. A fákról néha leszakad a hó, később pedig esni kezd. — Talán elég is volt mára? Gyuri körülnéz. — Nincs miért erőltetni. Esik a hó. Száll némán, mint a* álom. A kezünkön elolvad, a kucsmánkon megmarad. Elindulunk hazafelé. Házunkon még füstölög % kémény, ablakából ránk né* a csend. A nagy kulcs gorombán csikorog az ajtóban, de ■ kis szoba álmos melege körülvesz, mint az ölelés. Teszek-veszek, öregesen, komótosan, amíg Gyuri odakint a második rókát vet- kőzteti Múlik a téli nap. Az ablakot már a hamvas délután árnyai simogatják, a kályhában újra fellobog » tűz és villanásai kint játszanak a padlón. JVT ézem őket s a két ró- ' kára gondolok. A két életre, melyet elloptam az erdőtől, a két bundára, amelyet asszonyok sétáltatnak majd as vállukon.*.
