Kelet-Magyarország, 1967. december (24. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
Villámriport a Tiszahátról SZALAD A SZÁN...! Egykori záradék: ,„..megvalósításához semmi remény4* Mégis győzött a szorgalom A tél örömére megfordítottuk a riporteri ceruzát. Végigcsilingeltünk a Tisza- háton egy igazi gyors szánkón. Csak azt jegyeztük fel, amit úgy, a gőzölgő lovak mellett két-három mondattal el tudtak mondani. Üde kis csokor lett belőle, hadd nyújtsuk át az olvasónak. Kár, hogy a csengőszót nem tudjuk mellékelni hozzá, lévén, hogy a hangos újságot még nem találták fel — papírra nyomtatva. Havazás Hóesés hajnalán a Füles- di úton találtuk Kormány Zsigmondi útőrt. Korán feküdt, éjfélkor kinézett a kisajtón... Nem azért ment, de meglátta, hogy vastagon esik a hó. Azonnal felöltözött, negyed kettőkor már kint volt és elindította a hóekét. A tiszaháti körzet 157 kilométerén — huszonnégy útőr közel húsz órai munkája nyomán — a motoros hóekék, az „U tusinak bevezeti MTZ-s vontatók, s a négy „Fürge” segítségével tiszta volt az út és fel is volt szórva. A télire tartalékolt 250 köbméter „csúszásakadályozó” anyagból 17 köbmétert szórtak szét. Egyelőre ne dicsérjük meg az „ut”-asokat Várjuk meg az első komoly szabolcsi hófúvást De az utak, mire este visszafelé jöttünk — kitűnőek voltak. VőíéSyjárás Sonkád felé két vőféllyel találkoztunk. Pántlikás botokkal, vállszalagokkal felszerelve bandukoltak. Kérésünkre nekünk is elmondták a hivogatót. íme: „Vő- félyek volnánk mi, pálcánk a bizonyság, — vigasságba hívjuk gazdasszonyt, s a gazdát, — nem jó az embernek egyedül, magában — kell a nő a házhoz, mint hús a kamrába — úgy illik a férfi és a nö egymáshoz — amiképp a virág illik a pohárhoz — ezért hívogatunk a nagy vígasságba — Lukács Kálmán helyett a lakodalmába.” A két vőfély, Tanta Gusztáv és Fiam Kálmán, tizennégy falut járnak be a szalagos botokkal, százhárom családot hívnak meg. Alig lesz elég karácsony másnapján a vacsorához a kul- túrház. A táncot a legjobb kebelbeliek „provokálják” muzsikáljukkal. Sok boldogságot Lózsi Irma menyasz- szonynak. Pálinka Kőród felé két kisgyerek menetelt az úton. Hová? Disznótoros vacsorára. Hányán lesztek? Vagy negyvenen. Miért kellett délben elindulni? Hogy idejében odaérjünk. A kisfiú pálinkaszagű volt. Ittál? Sokat, — mondta. Ki adta? Édesapám. Ejnye, ejnye. Kóródon is be kellene mutatni H. Bar- ta Lajos barátunk „Kiáltás” című színművét. Szabályosan A színdarabban a vidéki elmaradottság egyik jelképe lett a nyíregyházi fiáker. Ez eddig rendben van. De a szán kiváló közlekedési eszköz. A legrosszabb tiszaháti utakon is elsuhantunk vidáman — négy bajlódó gépkocsivezetőt hagyva magunk után. Hajtónk udvariasan megkérdezte, az országút szabályai szerint: — Segíthetünk valamiben? A válaszokat majd a Nagyvilág szóhasználati an- kétja elé terjesztjük. Suhantunk tovább. „ÍBISZ*. menyasszony Találkoztunk a kis „IBUSZ-menyasszonnyal”, Orosz Máriával, Császár Laci beregszászi feleségével. Itthon járt, megmérni a szobát, hozhatja-e a bútorát, összecsomagolva várja az útlevelét, a bútort Csapon rakja vagonba majd. Csinosabb, mint fél éve. A fiatal egyéves házasok közt nagyon nehéz volt a búcsú. Betlehemezés Megérkeztek Kölesére a filmesek előőrsei, akik a bábtáncoltatós betlehemezést filmre veszik. A szereplő gyermekek között óriási az izgalom. Érthető, ez lesz első filmszerepük. Részt vettünk egy próbán. Egy kis karácsonyi előzetesen az öreg Bunda, a mindent félreértő főpásztor jelenetéből: ANGYAL: Glória! PÁSZTOR: Hallod-e, öreg, angyal szól! ÖREG: Hallom, hallom, hogy kukorékol a kolbász a kéményben... ANGYAL: Glória! PÁSZTOR: Hallod-e öreg, megint szól az angyal! ÖREG: Hallom, hallom, hogy rotyog a töltött káposzta a fazékban... Mindezek, — mint Sira Péter bácsi, a játék megőrzője, elmondta, félreérthetetlen célzások voltak egy kis vendéglátásra. Nagyon jó még, amikor aranyalma helyett hagymát ad, annak is a héját a kis „Jézuskának”, hogy azzal döntse meg az ördög hatalmát. Végül jön a betlehemben a baba- Heródes, a baba-ördög és a baba-halál. Utóbbi ki végzi, előbbi elviszi Heródest, minden demokratikus érzésű néző nagy örömére. Almás falvak A falusi boltokban és áruházakban óriási a karácsonyi vásárlás. A vevők legnagyobb örömére, ismét lehet a Tiszaháton kapni fekete cipőpasztát is. Nagy öröm az almás falvakban Jánkon, Szamosbecsen, Ga • csályban és még sok községben, hogy a HUNGARO- FRUCT küldi a ládaanyagot: almaládákat, több mint százezret szegeznek össze szerződésben a szövetkezetiek. Itt is marad, ennyivel több lesz jövőre. (K. «•) összedőlt egy ház. A család körülállta, mindenki mosolygott. A széles falak helyén nem fognak emléktáblát állítani: „...itt állt az utolsó cselédház”. Ibrány hétezer cseléd faluja volt. Hajnal, mezítláb, kapa és... és pár fillér napszám. Ha volt. Nyáron vastag por az utakon, ősszel kerékagyig érő sár. Koldus falu volt. Ma a tanácsi irattár már történelem. 1945, 1946, 1947. Számok, dátumok és hivatkozások minden aktán. „Vörös hercegnő, Kis- moszkva”. A tegnap cseléde új szavakat tanult. Hamar megtanulta. „Tsz, tanács dolgozó”. Ezt már elfelejteni sem lehet. Az alázatos faluból rebellis falu lett. A Kismoszkva, ahogy Ekkor elnevezték. Itt mindenki földet kapott, mert azelőtt senkinek sem volt. Mindenki lelkesedett, egyformán éreztek magukénak mindent. Hiszen azelőtt is egyformák voltak. Cselédek. Nagy volt a feladat Egyszerű ésszel, csak szívvel lehetett életre kelteni a tönkretett falut Építeni, sokat. Megsárgult tanácsi határozatok. Az első, még 1947- ből: „Mivel a községnek 200 hold gyümölcsöse van, ezért a háború előtt magántulajdonban lévő szárítóüzemet konzervgyárrá kell átalakítani”. Szabolcs-Szatmár megyének nem volt konzervgyára, igaz, más nagyobb üzeme sem. Ibrány ban 1947-ben akarták létrehozni. „A vasúti összeköttetés nemcsak Nyíregyházával, de a környező falvakkal is teljesen megszakadt. Rendbe kell hozni a vágányokat, kocsikat, mozdonyt kell szerezni”. Közben még évekig gyalog vagy szekérrel járták a vidéket, gyakran 50— 100 kilométereket is. „A községben lévő pár kút mellé még legalább tízet kell fúrni”. A szabad kutak vizétől sok gyerek és felnőtt fertőzést kapott. „Egészségház, népfürdő, szülőotthon és gyermekjátszótér kell”. A hétezer cselédnek előbb meg kellett tanulni, hogy mit jelentenek ezek a szavak. „Kultúrházat kell építeni”. A lakosságnak több, mint a fele írástudatlan volt. Színházban addig egyszer sem voltak, moziban is csak nagy ritkán. És végül az indoklás: „Mivel a lakosság nagy része új földtulajdonos, s ezekre a tervekre súlyos százezrek kellenének, amit a község saját erőből megszerezni nem tud, így egyelőre semmi remény sincs arra, hogy ezen elképzelések valóra is váljanak. Aláírás: olvashatatlan főjegyző”. Huszonhárom éve már karácsony előtt szabad volt a község. Nemsokára megalakult az első tsz, az első földművesszövetkezet. Megalakít ói elsőként kaptáit meg a Magyar Népköztársaság legmagasabb polgári kitüntetését, a Kossuth-dí- jat. — Nem csoda kellett ehhez, csupáh szorgalom — mondták akkor a Parlament kupolatermében Az első hároméves tervet lehetetlennek tartották És mégis... A fogyasztási szövetkezet egy liter olajjal kezdett, s valóságos cserekereskedelem alakult ki Ma milliós forgalmat bonyolítanak le. A tanácsi tervezés? Akkor közadománynak hívtál; ma felajánlásnak. így kezdődött! „önkéntes hozzájárulásból villanyhálózat -oővi tés: 150 forint. Adomány az általános iskola felszerelésének bővítésére: 1553 forint. 71 darab új lakás építése bontási anyagból: a munka értéke 568 ezer forint”. És 1950-ben az első S éves terv kidolgozása Á tervek kivitelezésére közel hárommillió forintot szántak. A valóságban jóval többet fordítottak rá. És ma, ha véletlenül valakinek a kezébe kerül az első hároméves terv, jót mosolyog a záradékon: „...megvalósítására semmi remény”. A község teljes villamosítása, a korszerű fóld- művesszövetkezeti üzlethálózat, a modern általános iskola, a gimnázium, a icul- túrház, az egészségház, az átadás előtt álló „népfürdő” mindennél jobban bizonyítják, a volt cselédek nemcsak álmodoztak, dolgoztak is. A ma terve, a távlati terv: „az Ady utcára csak emeletes lakóházakat lehet építeni, a teljes közművesítés, egészségügyi kombinát, sugárutak, korszerű áruház”. S a záradék? „Ilyen lesz!" Horváth János. Cj szerelőcsarnokkal gazdagodott a Tiszaszalkai Gépjavító Állomás, Hamme) J. íelv. Karácsonyfa és betlehemezés Nagyon csalódna, aki — körülnézve saját utcájában fenyőt cipelő családapákon éa a Parlamentben, pályaudvarokon felállított óriásfenyőkön — azt hinné, hogy a karácsonyfadíszítés ősrégi világszokás. Nem ősrégi, mart legfeljebb kétszáz esztendős. És nem világszokás, mert a három nagy létszámú vallás hívei közül a nyolc- százmillió buddhista egészen másképp és máskor ünnepel, a hétszázmillió mohamedán is máskor és másképp a Próféta menekülését Mekkából. A kilencszázmillió formailag számontartott keresztény közül is északon még mindig erős versenytársa a fenyőnek a fagyöngy, ez az ősi, még a kereszténység előtti északi szokás. Legkedvesebb Angliában, ahol az ajtó szemöldökfájára szegezik és ha egy nő alatta megáll, azt meg KELL csókolni. Dél- Európa keresztényei sem fenyőfát díszítenek, hanem kis betlehemet rendeznek be otthonukban, a gazdagoknak szobrászok, festők készítik. ' A meggyújtott fenyő Amióta a nagy földműves társadalmak kialakultak, mindig megünnepelték a földműves népek a téli napfordulót, amikor a nap hosszabbodni kezd, vagy — tucatnyi vallás nyelvén, — amikor „a fény legyőzi a sötétséget”. A földművesek izgalma érthető, hiszen a talajba került mag megter- mékenyülése és termése a most hosszabbodni kezdő napsugártól függ. Papjaik különféle szokásokat találtak ki a megtermékenyülés kikönyörgésére, a jő termésért folytatandó napfordulói áhitat látványossá tételére. Az észak-európai nagv fenyőerdők között laké germán törzseknél példáu1 az volt az egyik ilyen szó- káp Hóítv n '■'uz.1 pnv meggyújtott fiatal fenyőt dobtak le az áhítatra összegyülekezettek közé. Amikor Nagy Károly Német—Római birodalmában elkezdődött a germánok megtérítése a keresztény hitre, egy Melli- tusz nevű szerzetes panaszos levelet írt 811-ben a pápának, hogy a germánok felveszik ugyan a kereszténységet, de karácsonykor nem hajlandók lemondani az ökörsütésről és a meggyújtott fenyő ledobásáról. Alma, gyertyák Az első mai értelemben vett karácsonyfát azonban csak 1605-ben állították fel a strasszburgi püspök palotájában. A barokk ízlés szerint agyondíszítették bibliai történeteket ábrázoló ké- pecskékkel. A püspök környezete szerint azonban a festő túl érzékien ábrázolta Ádám és Éva paradicsomi történetét. Hosszú vita után ez a kép lekerült a fenyőfán berendezett kis képkiállításról és helyette egy alma került oda, a történet jelképéül. Később be is aranyozták. A strasszburgi első karácsonyfán azonban még nem voltak gyertyák. Csak cukrok és papirrózsák. Csak százötven év múlva tették rá magára a fára az eredetileg körébe helyezett egyre apróbb fáklyácskákat. Még mindig sajátos helyi szokás volt, bár a város gazdagjainak palotájában már elterjedt És akkor, a Hanza- városok vásárain, az élelmes kereskedőszellem kezdte meg 160 évvel ezelőtt a terjesztését. Az 1807-es évben tudunk az elsőkről, melyeket Strasszburgon kívül, a drezdai piacon állítottak fel, apró gyertyácskákkal. ajándékozásra szólítva fel az embereket. Magyarországi megjelenéséről is van feljegy^s Az első hazai, karácsonyfát Al- bertirsán j Podmaniczki- kuriában gyújtotta a kis Henriknek egy Bécsből vendégségbe érkezett nagynéni. A többiről gondoskodott a karácsonyi vásárok rendező- gárdája. A századfordulón már Budapesten is volt karácsonyi vásár, karácsonyi kirakatverseny. Bábtáncoltatás Ezerkileneszázötvenötben több száz kérdőív röppent szét szabolcsi diákok között, sok-sok megyénkbeli faluból érkezett vissza a válasz. Farkas József tanár, szenvedélyes néprajzkutató a karácsonyi szokásokat kezdte gyűjteni annak idején, s a mai napig a fehérgyarmati, a mátészalkai és a csengeri járások 72 községére kiterjedt gyűjtőmunkája, s diákjai segítsége nyomán értékes etnográfiai anyag gyűlt össze. A karácsonykor hazánk minden vidékén szokásban lévő betlehemezésen a régi nomád pásztorélet szokásai mutathatók ki, de szinte ahány falu, annyi változata van. Nálunk, például Oroson öt szereplővel. Nyírbátorban hattal. Nagyhalászban néggyel játsszák. Mátészalkán régen csak felnőttek játszották, ma már gyerekek is. Kocsordon pedig csak cigányok. Hermán- szegen nem szokás a betlehemezés. itt kántálni járnak ilyenkor Az 1930-as évek közepén az etnográfusok itt, a szatmári tájon találták meg a betlehemezés legősibb formáját, a nem élő személyekkel bemutatott pásztor- játékot, az úgynevezett „bábtáncolta tást”. Ez a középkori marionel- te-játék hagyományait őrizte meg a közelmúlt időkig. A harmincas években még élő játékot ma már hiába keresnénk, csak az idősebbek elbeszéléséből lehetne rekonstruálnunk. Tiszaháti — szatmárcsekei és tiszacsí- csei emberek — tudnának erről a legtöbbet mesélni. Kik is voltak a bábtáncoltató betlehem-játék szereplői? Két „öreg juhász*, két „Titiri bojtár” — a ver- gilisui Titirius pásztornév itt adoptált változata —, két „angyal” fehér vászoningben és fejkendőben. „He- ródes” piros posztóruhában, a fekete báránybőrbe bujt „ördög”, a „halál” fehér ruhában, fején és nyakán macskaprémmel. végül „Kismiklós”, a gyertyapéns szedő fehér ingben, kék gatyában. piros mellényben és sárga pipakupak-sapká- ban. A csekei és csécsei karácsony estéken ez a hát báb és három-négv él* ^»'replő játszotta e1 a ''^/ismert Vergilius* (gesztelyi—szilágyi) 1967, december 34
