Kelet-Magyarország, 1967. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-17 / 272. szám

Utazás a prémium felé Valóban utaztunk azzal a nyírrnihálydi szerelővel, aki Demecserben dolgozott a vasút villamosításán. Mit tesz ilyenkor az ember? Beszélget, természetesen, és — mi is lehetne két isme­retlent összekötő téma? — a munka, a kereset, meg hogy mi is lesz jövőre. Mondta, hogy december 20 helyett — már ez is egy vállalás, tíz nappal előbbre­hozni a határidőt, — tizen­ötödikére készen akarnak lenni a villamosítással. Csakhát... S ezen volt a hangsúly. Sok azzal a bab- ramunka, nem halad jól, — mondta a szerelőm, de azt is hozzátette, hogy ennek is megvan az oka. És el­kezdett beszélni a prémi­umról, amit kapnak. Egy- egy hónapban hol nyolcvan fillért, hol forintot, mikor mennyit adnak ledolgozott óránként. Ez 150—200 forin­tot jelent általában, ami pénz ugyan, — így 6 — de nem sok. Amiben van is némi igaz­sága. De aztán arról is ej­tett egy pár szót, hány és hány százezer forint meg­takarítást jelent egyetlen nap a villamosított forga­lom. (Pontosan tudta!) öt nap már milliókat hoz, de ebben ők nem érdekeltek. Menjen ütemesen a munka, akkor kapják az óraprémiu­mot, más nem érdekes. Megjegyezte, mi lenne, ha a napokban is érdekel­tek lennének, tudnák, hogy öt nap mondjuk ötezer fo­rintot hozna a konyhára. Nem lenne ez több, mint a mostani, semmivel. De egy­szerre nagy pénz lenne, s nem dolgoznának egyesek olyan ráérősen, mint most. Megkérdeztem tőle, ha ez így lenne, mikor végezné­nek. Azt felelte, ha lenne anyag, november végén ők itt már nem dolgoznának. A szerelő szavaiban több van, mint ami látszik. Megérné ez a népgazdaság­nak? De mennyire! És jó lenne a munkásoknak is! Hajtana még az is, akit kétszáz forint nem tud fel­lelkesíteni? Igyekezne, mert ezer forintról van szó, s ezen már ő is gondolkodna. Az UNIVERSIL Vállalat igazgatója — aki ismeri például azt a munkatempót is, amit a japán szakembe­rek megkövetelnek, — azt mondta, hogy a magyar ipar teljesítményét 30—40 százalékkal növelni lehetne mindenféle beruházás és korszerűsítés nélkül. És épp ő kérdezte, miért van a világban például nagyobb híre a magyar sportnak, mint az ipari termékeink­nek? Fordított is lehetne a helyzet. Olvasónk írja: Csehszlovák vendégek a nyírjákói Kossuth Tsz-ben A Rimaszombati Dohány­gyár és Kutató Intézet ve­zetői tanulmányozták a Ma­gyar Dohányipar munkáját, s" látogatást tettek hazánk jelentősebb dohánytermelő területeinek gazdaságaiban. A kisvárdai dohánytermelő körzetben hozzánk, a nyír­jákói Kossuth Tsz-be jöt­tek el, hogy tanulmányoz­zák a termelési munkaszer­vezését, a szárítópajták al kalmasságát, valamint a do­hány minőségét. Elbeszél­gettek dohánytermelőinkkel, s id. Takács István brigád­ja csomózási bemutatót tar­tott a csehszlovák szakem­bereknek. Barátaink elismeréssel szóltak a tsz-tagok hagyo­mányokban gazdag szaktu­dásáról és eredményeinkről hogy dohányterületünkön az elmúlt évek 3—4 mázsás holdanként! hozamát több mint kétszeresére emeltük, és a minőség is javult. Bodzás Árpád főagronómus Nyírjákó Ha egy természetes hajtó­erőt felhasználnánk. Ez a pénz, vagyis a pré­mium. (S most ne beszél­jünk az öntudatról, ami nagyon fontos, de egy má­sik cikk témája lehet.) Pré­mium: jutalom, külön díj — mondja róla az idegen szavak szótára. Külön díj a jó munkáért. Ezt hiányolta a Szerelő utazásunk közben. Meg azt, hogy díj, vagyis kitűzött valami. Hogy így nem jő. Ugyanúgy nem jó, mintha az „ütemes munka” megha­tározás helyett más szere­pelne a prémium feltétele­ként, gondolok itt a főnök­höz való viszonyra. Bár ilyen is van, igaz, nem sok, de például az egyik nyír­egyházi nagykereskedelmi vállalatnál sokat beszéltek róla a jubileumi jutalmak kapcsán. Mert ez döntött, a jó munka és a jutalom kö­zött a legcsekélyebb össze­függést sem lehetett felfe­dezni. Mi lesz az eredmény? Kedvetlen dolgozók, kedv nélküli munka, s ha ma még kitűnő eredményeket is ér el a vállalat, holnap ez már korántsem biztos. Mint például a tarpai fmsz- nél történt, ahol egy-két éve a kereskedők nagyon jó módszert találtak ki a tele­vízió eladására: Kivitték házhoz, hogy próbálják ki. Soha, egyetlen egyet sem kellett visszakérni. Volt, aki megszerette, volt, aki szégyellte volna, hogy pont az ő házáról viszik el az antennát. Még azt hinné va­laki, nem tudta kifizetni... Megszerettették a faluval a televíziót. Nagyon sokat eladtak, persze, többletmun­kával. De nemhogy prémiu­mot nem kaptak érte, még a többletmunkát sem fizet­ték meg nekik. Pedig nem­csak az országnak volt hasz­nos a tevékenységük, ha­nem az fmsz-nek is. Még egy eset, ezúttal Nyíregyházáról. Két keres­kedő óriási forgalmat bo­nyolított le, fejenként fél­milliót egy hónap alatt. Hogyan? Utaztak, mentek az áru után, kereskedtek, venni és eladni igyekeztek, — szóval éppen azt csinál­ták, amit tőlük az új gaz­dasági rend követel. S azt, amit mások, csak jobban. S mit kaptak érte? Mennyi külön díjat? Szó se róla, ebben a hónapban jól kerestek, de azután már azon gondolkodtak a veze­tőik, hogy csökkenteni fog­ják a jutalékkulcsukat. Micsoda fordított gondo­lat ez! Éppen külön jutal­mat érdemelt volna ez a két kereskedő, mert esetleg nekik is elmegy a kedvük a jó munkától, mint aho­gyan a tarpaiaké elment. Pedig — és ismét csak az érdekeket nézzük — tevé­kenységük nemcsak a nép­gazdaságnak jó, nemcsak az országnak, nemcsak a vásár­lóknak, nemcsak saját ma­guknak, — hanem a veze­tőknek is, hiszen az ő jöve­delmük iá függ a beosztot­tak jó munkájától. Mégis — fordított gondolatuk tá­madt. Vajon ők kapnak-e külön dijat ezért a gondolatért? Kun István Hét végi este a mátészalkai pályaudvaron Vége az „éjjeli menedékhelynek66 Jobb közlekedés, de még kevesen tudják Két férfi szomorkodik a mátészalkai állomás peron­ján. Az idő este tizenegy óra. Munkások. Az egyik tisztabereki, a másik tur- ricsei. Hajnal lesz, mire az ágyba kerülnek. Szidják a rossz közlekedést. Évtizede, mióta pesti munkatielyükről hazajárnak, ezzel ütik el az időt. Délben indulnak Pest­ről, délután érkeznek Máté­szalkára. És csak éjfélkor megy tovább vonatuk Zajta felé. összesen tizennégy órát utaznak, ebből öt és felet Idáig, a másik öt és felet itt szokták tölteni. Az­tán még egy kis zötyögés, egy kis gyaloglás a sáros országúton, — mert éjjel nincs autóbusz. Meghallja ezt Baki József vezénylőtiszt és csendesen megjegyzi: — Fél kilenckor lett vol­na egy vonatuk. De maguk akkor még a söntésben várták a zárórát. Nem hiszik. Berohannak a váróterembe. Valóban ott a hirdetmény. Október ki­lencedikétől van egy meg­felelő vonatuk. De nem tud­tak róla. (Eleinte alig pá­ran tudták. Most már sokan rájöttek.) Nekik is szokat­lan volt az üres váróterem, hiszen itt évtizedek óta százak szoktak éjszakázni. Kicsit bosszankodnak, de boldogok. Majdnem három órával közelebb kerültek az otthonukhoz. Három órá­val több jut a gyerekekkel játékra, az asszony megsi- mogatására, házimunkára, pihenésre. Nem kis dolog egy építőipari munkás éle­tében. Három meg három az hat. Minden hét végén hat, az havi huszonnégy. Évi háromszáz órai otthon­létet kaptak ajándékba a MÁV-tól. És az ajándékban három járás majd száz köz­ségének több mint százezer lakosa osztozik, közöttük hatezer ingázó munkás. Mindenki, akinek a megye- székhelyen van dolga. Nagy dolog ez a szatmári embereknek! MENNYI AZ A MESSZI? Egy férfi csatlakozik a' beszélgetéshez: — Kölesei pedagógus va­gyok — mondja — Buda­pestről én utazom haza vasúton a legtöbbet ebben az országban. Falum vég­állomás. A tarifa szerint is 420 kilométer a fővárostól. Tessék ellenőrizni: Nyolc­vannégy kilométerrel több, mint Záhony, 184-gyel több mint Szombathely, 147-tel messzebb mint Gyékényes és 195-tel több mint Lő- kösháza. Ha hazánk közsé­geit táguló körökben ren­deznék el aszerint, milyen messze vannak a főváros­tól, a csengeri, fehérgyar­mati, vásárosnaményi és mátészalkai járás 75 köz­sége minden rekordot verve túl esnék valamennyi töb­bin. De ha aszerint mérnék ezeket a köröket, hány óra alatt jut el az ember hazá­ja fővárosából az otthoná­ba, egy országnyival kelle­ne odébb tenni. Amikor a velem együtt induló külföl­di utasok gyorsvonata már rég túl jár Szmolenszken, Grázon, Belgrádon, Prágán, én még vidáman bumli- zok hazafelé a régi menet­rend szerint és még órákig tart, amig ágyba jutok. So­kat beszélnek az utazás kul­túrájáról. Arról kevés szó esett, hogy az utazás maga is kultúra. Közel lenni a járás, a megye, az ország székhelyéhez pedig ma már mindennapi ügyintézésünk­höz tartozik. VÁRÓTERMI LOCA KIADÓ Baki József vezénylőtiszt — és az állomás többi dolgozója is — „beszáll” az éjjeli beszélgetésbe. Ezt mondják: — Három évvel ezelőtt még csak napi 48 vonat érkezett, indult a mátészal­kai gócpontról. Most húsz- szal több, 68 a számuk. Na­pi tizennyolcezer utas, eb­ből ötezer lökésszerűen jön reggel és ugyancsak roham­mal fér vissza a késő dél­utáni órákban. Este 18,10- kor kezdődik nálunk a rumli. Akkor jön Záhony felől a 6521-es vonat. Aránylag kevés utast hoz, mert jobb a csatlakozásuk, ha Záhony, Namény felé mennek. De a nyíregyházi 1126-os mindig zsúfolt, tel­jesen elöntik utasai a pá­lyaudvar környékét. És amikor befut 19,31-kor Deb­recen felől a 6714-es, töké­letes lesz a kavarodás. Az utasok fele ugyanis tovább akar utazni. De évekig nem tudott. Éveken át Zajta fe­lé 0,59-kor — tehát öt— hat órai várakozás után — Ágerdőmajor felé 4,45-kor (kilenc—tí2 óra után) és Csenger felé 7,37-kor — majdnem tizenkét óra után — tudott tovább menni. Először a csengerieken segített az idei menetrend egy esti vonat beiktatásá­val. Most, október 9-ke óta mindhárom „kis” vonalun­kon van csatlakozó vonat: Zajtára 20,25-kor, Ágerdő- majorba 20,35-kor és Csen­ger felé 22,35-kor. Felmér­tük hétköznap átlag két­száz ember éjszakázott Má­tészalkán, csatlakozásra várva. Hétvégeken előfor­dult, hogy kétezer. Most meg lehet nézni, kiürült a váróterem, az eddig alvásra használt lócák üresek. Persze mindig akad utas, aki nem tud még erről. Pe­dig a MÁV meghirdette, sajtóértekezleten ismertet­te, plakátokon tájékoztatott. De az emberek egy része ritkán utazik s nem min­denki olvassa végig a hir­detményeket. Lassan ébred rá a környék lakossága, mennyivel jobb lett a Köz­lekedés. És még tovább javul: az új menetrendben lesz egy új közvetlen vonat Pestre, amely reggel 5.10- kor indul, Pesten van dél­ben, onnan 18-kor gyors­ként indul és ideér 22,30- kor. Ha csatlakozások lesz­nek hozzá, tovább javul a jövés-menés. VALAMI ELKEZDŐDÖTT Az egyik erdőháti utas bólint: — A MA VAUT is javított ugyanezen a napon, októ­ber 9-én. Nekem eddig, ha Sonkádról a szomszéd >s Ti- szabecsre át kellett mer nem, harminc kilométeres kerü­lővel be kellett menni és átszállni Gyarmaton. Most, — megszámoltuk — van egy sereg falu, ahonnan na­pi hat kisvonat és hat autóbuszjárat indul az or­szág belseje felé s ugyan­ennyi tér vissza. Mostohá­nak éreztük magunkat ed­dig, de úgy látszik, ez megszűnik. Valahol, vala­mi, hosszú idő utón elkez­dődött az érdekünkben. Re­méljük folytatódik. Nézzük a szokatlanul üres várótermet és neve­tünk. Jóleső érzés. Gesztelyi Nagy Zoltán Szép termést takarított be kukoricából az apagyi Hu­nyadi Termelőszövetkezet. Hammel J. felv Az ablakiisziifó Ablakmosó. Rang volt ez a régi időkben, az utcasep­rők, favágók, hólapátolók „kasztjában”. Aki megfog­hatta a létrát, a nagyzse- bes „surcot" igyekezett tü­körfényesre csiszolni az ab­lakot, hogy állandóra alkal­mazzák. így kezdte a negy­venes években Marsi Károly is. Most hatvanéves, lövő­re már nyugdíjba megy, de ma még hordja a létrát, tisztítja a városi kirakato­kat, a városgazdálkodási vállalat munkása. — Nekem nem sok válasz­tásom akadt — emlékezik a fiatal korára. — Az apám cselédember volt a Maj- láth grófoknál, aztán meg vincellér a sóstói szőlőkben. Én is az apám életét foly­tattam, jártam részes aratás­ra, gazdáknál. Bejártam a nyíregyházi tanyabokrokat, Salamon bokorban taksás- házban laktunk, olyan vert falu házban, aminek két vége volt, két-két csa­lád lakott benne. És a béréért ötven—hatvan na­pot kellett dolgozni a gaz­dánál. Ez volt a taksa. Marsi Károly igyekezett közelebb jönni a városhoz, hogy a megnövekedett csa­ládról gondoskodjon. Tizen­hét gyereket szült a felesé­ge, ötször ikreket. Hét él. Megvett egy kis házacskát a Ságvári telepen, azóta is ott lakik. — Nyáron még jó is, — mondja — de télen el­fagy az ember keze a hi­deg vízben. Meleggel nem merünk, ha egy kicsit is melegebb a víz az üvegnél, baj lehet, megrepedezik. Sokan ismerik, ráköszön­nek, szót váltanak vele. Hozzátartozik a városi ut­ca képéhez létrájával, kötő­jével, érdekes formájú sap­kájával. Baleset még nem érte, néha elszalad alatta a létra a síkos parketten, mint nemrég a Koronában, de néhány szög a létra végé­ben segít. Munkája szak­mának számít, iparengedély kell hozzá, s megvan a fortélya, hogyan kell a lét rát elhelyezni, s mitől fé­nyes az ablaküveg. Marsi Károly alig múlt harmincéves, mikor beállt ablakmosónak. Innen a ki­rakat mögül látta elvonul­ni a harminc évet, kemény, fárasztó munka közben Munkáját nem szégyelli, azt tartja, a becsületes szorga lom a fontos, nem az, mi­lyen munkát végez valaki Az ablaktisztítás nem sokat változott az évek során, de valami igen, aminek na­gyon örül. — Nyugdíjas leszek. Meg pihenhetek. Gondozhatom a kis kertet. És én is gyö­nyörködhetek a kirakatok­ban, amire eddig nem volt időm. <PG) MEGJEGYZÉS Csak az Északi...? Amióta átadták a vado­natúj ABC áruházat Nyír­egyháza északi lakónegyedé­ben, naponta gyarapodnak a dicsérő jelzők. Ki az áru­ház szépségét dicséri, ki a kiszolgálók messzemenő udvariasságát, a legtöbben mégis a bolt árubőségétől vannak elragadtatva. Ha számításba vesszük, hogy az Északi Alközpontban ma már több száz család lakik, megnyugvással fogadhat­juk mindezt. Csakhogy... ez az áruház — úgy tűnik — kivételes helyzetet élvez, mert nug az északi ABC-ben rogya­doznak a polcok a friss áruktól, addig másutt a vá­rosban hiába keresik a ve­vők a felvágottakat, a töl­telékárut, a válasz: „Sajnos, nincs.” Az sem titok, hogy aki teheti s ideje engedi még a belvárosból is ki- karikázik az Északi Alköz­pontba, vacsorához valót venni, mert ott mindig friss a hurka és nemcsak olcsó kolbász árválkodik az üveg­vitrineknél. Jó dolog a bőséges eúa- tása egy új városrésznek, de Nyíregyházán máshol is vannak boltok. Egyálta­lán: milyen elvek szerint történik az áruterités? Ki felelős azért, hogy a forga­lom arányában lehetőleg valamennyi szaküzlet ré­szesüljön hús- és töltelék­árukból? Először az Élel­miszer Kisker Vállalatnál ér­deklődtünk­Itt elmondták: ezekben a hónapokban a legnagyobb a kereslet, a húsipar nem tudja kielégíteni az igénye­ket, s ez minden baj gyö­kere. A kiszállítást egyéb­ként a húsipari vállalat végzi. Húsipari vállalat: — Va­lóban mi szállítjuk ki az árut, de a kereskedelem előírása szerint, így a terü­leti aránytalanság nem a mi hibánk. Zavaró, hogy Debrecenből is történik szállítás, mert így megtör­ténik, hogy valamelyik bolt kétszer is kap, míg a má­sik egyszer sem. Valahogy jobban kellene ezt az egé­szet koordinálni. Megyei tanács keres­kedelmi osztály: — Igaz, keretgazdálkodás van, de a tavalyinál lényegesen több árut kap a kigker is. A* elmúlt évi százzal szemben az idén töltelékfélékből a heti keretük 125 mázsa. Sajnos, mi is észrevettük a kivételezést, azt, hogy egyes boltokat jobban látnak el áruval, mint másokat. Ez a helyzet az Északi Alközpont eseté­ben is, ami helytelen. A kiskereskedelmi vállalat­nak nem szabad megfeled­keznie arról, hogy a város nemcsak ebből az egy al­központból áll. Furcsa, hogy a húsipari vállalat el­vállalta ennek a stadionkör­nyéki áruháznak a „patro- nálását”, amely végül meg­különböztetéshez vezet. Jó, hogy az alközpontban elé­gedettek a vevők, de mi már most mindent meg­teszünk azért, hogy a Sza­badság téri, a Hadzel téri, a Ságvári és a Guszev te­lepi szaküzletekben is vala­melyest az igényeket kielé­gítő hús- és töltelékáru áll­jon a vásárlók rendelke­zésére. Angyal Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents