Kelet-Magyarország, 1967. november (24. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-12 / 268. szám
Í75 éves az erdélyi magyar színjátszás Repertoár a homlokzaton Részlet az Operaház „szoborgalérlájából”. 175 ÉVVEL EZELŐTT, 1792. november 11-én hangzott el az első magyar nyelvű szini előadás Kolozsvárott, a Rhédey ház emeleti tánctermében, amelyet az Erdélyi Nemzeti Já- tékszini Köztársaság vett bérbe erre az alkalomra. Pest-Buda alig két évvel előzte meg Kolozsvárt a magyar szini előadások tekintetében, de a pest-budai 1790-es két előadás után a fővárosoan Ls csak 1792. május 5-én kezdődhettek el a rendszeres játékok. A hivatásos magyar színészet mind a fővárosban, mind pedig Kolozsvárott a „nemzeti nyelv pallérozásának” célkitűzésével indult meg. A felvilágosodás nemzeti eszméket hirdetett s a nemzetté válás egyik eszköze a nemzeti nyelv fejlesztése volt. Ebben azonosak a pest-budai és a kolozsvári törekvések. Kolozsvár azonban szerencsésebb helyzetben volt: polgárai, köznemessége, sőt főnemessége körében is támogatói, pártfogói voltak a magyar színészetnek. Az első színtársulat, amely magát „Köztársaság”- nak nevezte, hat fiatalemberből és négy leányból állott. Az elöljáró tisztét, aki első volt az egyenlők között, kezdetben Fejér János látta el, míg a társulat rendezője Kótsi Patkó János ▼olt Ö mondta ki az első szót a Rhédey ház színpadán 175 éve a „Köleséry vagy a titkos ellenzés” című először előadott színműben. Nemsokára a „köztársaság” vezetését is átvette. Ez a nagy műveltségű, világot járt, több idegen nyelvet beszélő férfi a pártfogó id. Wesselényi Miklós segítségével nemcsak anyagilag lendítette fel a színjátszó társaságot, hanem elméleti tanításaival és gyakorlati útmutatásaival megteremtette a szinészóktatás és nevelés alapjait, megírta az -első magyar nyelvű színház- és drámatörténelmet. Amikor átvette a vezetést, szabályozta a társaság működését és meghatározta a jó vezető és a jó színész kívánalmait: „A színjátszó sokkal fontosabb ember a Köztársaságban, mint amilyennek sokan képzelik. Az ő kezében vannak a lélek munkáját ébresztő szerek, melyeket sem a törvény, sem a király tekintélye mozgásba nem hozhat. A hatalmas, a magát tettető kivonja magát a törvény hatalma alól, de a színjátszóé alól * bajosan, sőt egyáltalán nem, ha i színész jól játfésxl Endrét A z újságíró bekopogtat az öreg Júliához, a nyugdíjas tanítónőhöz, immár a negyedik öreg, akit e napokban fölkeres. Földszintes, lap- padt. bérház, a régi házak egyike, az udvart már fölásták, tavaszra készülődve. Az előszobaablak félig nyílik, a kis nyíláson arc tekint kifelé, egy idős asz- szony élénk s az időtől még nem agyonmart arca. Hamuszürke haját turbánszerű sapka fogja össze, most érkezhetett kintről, a borús ég alól. Az újságíró megriad az asszony bizalmatlanul mozgékony tekintetétől, valójában már bánja is, hogy becsöngetett. Nehéz megmagyarázni valakinek, akihez semmi különlegesség nem fűződik, hogy írni akarnak róla, újságba szánják a mozdulatlan élet eseménytelen napjait. fahl '5U*U Kótsi Patkó János, a kolozsvári magyar színészet megalapítója. (Korabeli rajz) szik. Ki büntette meg Nagy Sándort, hogy Cletust megölte? Hát IX. Károlyt, hogy tulajdon jobbágyait öldökölte? De a dán királyt megbüntette a játékszín, nem állhatta ki lelke furda- lását és világosságra jőve, hogy Hamlet apját ő ölte meg. A törvény csak azokat a vétkeket büntetheti, amelyek nyilvánosságra kerültek, de a bűnös lelkére nem hat; ellenben a színész hatalma behat a szívre.” KIFEJTI, HOGY HA A SZÍNÉSZ jól játssza szerepét, a régi dicső nagyokat alakítva, azok erényeit és tetteit jelenvalóvá teszi, a nézőket, és hallgatóságot csak követésére serkenti, tehát erősíti a jó erkölcsöket, a nemzeti érzést, Kótsi Patkó János síkra száll az őszinte, természetes játék és beszéd mellett és ösztönzi színészeit műveltségük, nyelvismeretük, zenei és képzőművészeti Ismeretük gyarapítására, mert csak ezek birtokában játszhatnak történeti, külhoni, más rangbéli vagy éppen fejedelmi személyeket hitelesen. Egyszerű szavakkal és köznapi példákkal bizonyítja mindezt, amiért színészoktatásunk mindig küzdött, s ami a színésznevelésnek ma is legfőbb feladata. A 175 évvel ezelőtt alakult erdélyi szini „köztársaság” tagjai és részben utódai jöttek át Erdélyből Magyarországba, hogy Miskole, Debrecen, Szeged lakosságával is megismertessék a magyar színészetet, ök jöttek fel Pestre 1807-ben, hogy a „Hacker”-ben, majd a Rondellában a fővárosi második magyar szinté rsa- ság tagjaiként működjenek, művészetükkel és példájukkal toborozzák az újabb színjátszókat — Dérynét, „Rendezett szegénység” — utóbb ezt írja noteszébe első benyomásként, de hát milyen is legyen egy negyven évet szolgált özvegy tanítónő lakása! Az utóbbi években javult ugyan a fizetés, de egy élet szűkös szolgálatát ez már nem ütheti helyre. A tárgyakat vékony szürke réteggel belepi az idő, a szürkeség összekapaszkodik, mozdíthatatlan. Juli tartózkodása gyorsan föloldódik, emberszerető lénye átsüt a kezdeti bizalmatlanságon. Visszatekint a múltba, hunyorító szemmel, mintha a napba nézne. —' Valaha úgy volt, hogy karácsonytályt egy kollégámmal kimentünk az ócs- kás-piacra cipőt vásárolni a szegény gyerekeknek. Hosszú rúdra fűztük a kis cipőket, úgy vittük az iskolába. Ez, hálistennek, elmúlt. Most inkább ők nézhetnék meg a ml cipőinket Kantomét, Megyerit, Lend- vayt, Szentpéteryt, Egressyt. A KOLOZSVÁRI MAGYAR SZÍNÉSZET már a múlt század első harmadában annyira megerősödött, hogy a pártfogók és a közönség közös erőfeszítése és adományai révén 1821-ben megnyílhatott az első állandó otthona a színészeknek, az egykori Farkas utcai színház, majd 1906-ban új otthonába költözött a Kolozsvári Nemzeti Színház, a Hunyadi térre. Ez a színház adta a magyar színjátszásnak Szentgyörgyi Istvánt, E Kovács Gyulát, akit az „erdélyi Egressy Gábornak” neveztek, s aki példaképéhez hasonlóan szereplés közben halt meg: 1899-ben, a segesvári csatasíkon rendezett Petőfi emlékünnepen. Hosszú lenne felsorolni azoknak a kiváló művészeknek a nevét, akik részint Kolozsvárott kezdték pályájukat, részint ott is maradtak és gyarapították a kolozsvári és általában az erdélyi színészet érdemeit. Szakács Andor, Dezséri Gyula, Laczkó Aranka, Ja- novics Jenő, Pór Lili az ország határain túl is ismert művésznevek ebből a kiváló gárdából. Hazai színművészetünk az első világháború előtt rendszeresen Kolozsvárról nyerte az utánpótlást, mert a kolozsvári színház kiváló iskolának bizonyult. Külön korszaka a kolozsvári színészetnek Janovics Jenő működése. Szakmai tudás, a színház szeretete, széles látókör, mély kultúra és kiváló tájékozottság jellemezték ezt a páratlan színházi szakembert, aki színésznek, rendezőnek, igazgatónak, sőt filmrendezőnek is egyaránt kitűnő volt. Ha Kótsi Patkó Jánost tekintjük a kolozsvári magyar színészet egyik alapítójának, aki az alapokat rakta le, akkor joggal tekinthetjük Janovics Jenőt a századfordulótól kezdve a kolozsvári színészet meg- újítójának, aki az elődök által lerakott alapokra virágzó és nagy kultúrájú színházat épített. NEM KÉTSÉGES, hogy a háromnyelvű Erdélyben egymásra is hatottak a nemzetiségi színházak, s ez a kölcsönhatás a második világháború után kifejlődött baráti együttélésben a szlnházkultúra általános fellendülését eredményezi Kolozsvárott, épp úgy mint az erdélyi területeken. Dr. Cenner Mihály S mint aki tettenéri magát a tréfán, jót nevet-m-T o, most a fiókhoz megy és előveszi a tablókat, gondolja fanyarán az újságíró, és valóban, ez történik. Előkerülnek a szokásos év végi csoportképek, mint amilyenekből a mi fiókjainkban is lapul egy-egy. Mogyoró arcocskák, szőkén, barnán, feketén kapaszkodó hajbozótok, negyedik elemi, végzősök. Együtt nézzük a képeket. Harminc év is eltelt azóta. Az alsó sorokban csupa mezítlábas kisfiú; Nyolcán, tizen. És mezítláb, és törökülésben. — Igen, ez így volt, — mondja a tanító néni, — ennyi az egész. Az újságíró arra gondol, a mezítlábas motívum, az már valami, megér egy hasábot, dőlt betűkkel. — Meséljen egy-két epizódot, — nógatja az öregasszonyt, ugrásra kész tollal — egy-két érdekes esetet. — Érdekes semmi sincs. Ez nem volt érdekes. Volt egy család, ahol négy gyermeknek volt egy cipője. Felváltva viselték őket. A kislányoknak inkább jutott cipő, akárhogy is, de jutott. A fiúkra már nem telt Nyolcvan esztendeje, hogy az ünnepi előadásra összegyűlt közönség először gyönyörködött a 3 300 000 forintot felemésztett Ybl-alkotós, a budapesti opera épületében, s feszülten várta Erkel Sándor, az akkori igazgató karmesteri pálcájának első intését. Az épület frontján a hatodik emelet magasságában már akkor is ott csillogtak az operaköltészet mestereinek hatalmas szobrai: a repertoárt tehát már az első előadás idején a homlokzatra került. A régi „szoborgalériában’* ott láthattuk Pergolesi, Orlandó di Lasso, Lully, Cherubini, Spontini, Haydn, Gluck, Mozart, Beethoven, Weber, Meyerbeer, Rossini, Wagner Rihard és mások képmásait. A második világháborúban több találatott kapott az Öpe- raház felső teraszának mellvédje, a szobrok is kibillentek helyükről, s veszélyességük miatt valamennyit el kellett távolítani. A fel- szabadulás után mindmáig készült felvételek és levelezőlapok — köztük híres fényképészünknek, Seidner Zoltánnak világot járt képei — már ékességük nélkül ábrázolták Budapest egyik legszebb épületét, az Operaházat. Az elmúlt esztendőkben a Műemléki Felügyelőség el— Nevekre nem emlékszik? — kérdi türelmetlenül az újságíró — nevekre, konkrétumokra — őt szorítja a feladat és még mindig attól fél, ebből nem lesz riport G yakran eszembe jut egyik-másik. Külön az arc és külön a név. Ha tudom a nevét azt is tudom, hol ült, milyen tanuló volt. — Kiválaszt egy kis gyerekarcot a csoportképből. — Erre a kis mezítlábasra jól emlékszem. Rosszul táplálták, ha elmentem mellette, mindig a szoknyámba kapaszkodott. — Tűnődik. — Egyik se lett híres ember. Sokan dolgoznak közülök a pamutiparban, a bőrgyárban, az egyik mérnök lett a hajógyárban. — Kérő szemmel néz az újságíróra. Nem tud semmi érdekeset mondani. — Higyje meg, nem volt semmi különös az életemben. Negyven esztendeig mindig ugyanabban az iskolában, mindig ugyanaz. Talán naplót kellett volna írnom... — Azt, azt — helyesel ingerülten az újságíró. — É.s mi lett volna, ha naplót ír? — Ma már egészen más a gyerekek élete. Ok mmhatározta, hogy ismét „régi helyükre” állíttatja a zene '-őbe mintázott mestereit, s minthogy az Operaház repertoárja alaposan kibővült új szoborsorozat készült Művészeink legjobbjai vállalkoztak a megtisztelő feladat elvégzésére: Ispánky József, Győri Dezső, Marton László, Tar István, Mikus Sándor, Pá- tzai Pál, Várady Sándor és Antal Károly vésői nyomán két-két szobor készült a nagy magasságban lévő homlokzati sétány báboskorlátjára, ballusztrádjára. Ispánki készítette a sorozat Dalszínház utcai oldalának első figuráját, Monteverdit, Győri Dezső faragta Scar- lattit és Gluckot, Marton pedig Mozartot és Beethovent. A Népköztársaság úti főbejárat fölötti fronton találjuk Rossinit és Donizettit (Tar István műve), majd Glinkát és Wagnert (Mikus Sándor alkotása), végül Verdit és Gounod-oi Az utóbbiak Pátzai Pál művészetét dicsérik. A Hajós utcai beszögellésében helyezték el Bizet és Musszorgsz- kij (Várady Sándor), Csajkovszkij és Moniusko (Antal Károly) szobrát. A sort a csehek nagy zeneköltője, Bedrich Smetana zárja. A szobor — akárcsak Monte- verdié — Ispánki József Százados úti műterméből került a színház homlokzatára. Minden bizonnyal lesznek majd zenekedvelők, akik kifogásolják egyik-másik új szobor jelenlétét. Az első Monteverdi bemutatóra — Poppea megkoronázása — csak azután került sor, Scar- lattinak és Glinkának van ugyan szobra, de alkotásaik nem szerepelnek az egyik budapesti operaház műsorán sem. Bizonyára szemet szúrt az is, hogy Mascagni, Johann és Richard Strauss, Goldmark Károly művei a színház állandó műsordarabjai közé tartoznak* S mégsem kerültek a homlokzatra. Nem jutott szobor például Puccininek, pedig 6 műve — á Manón, Lescaut, a Pillangó kisasszony, a Bo_ hémélet, a Tosca, a Turan- dot és a Nyugát lánya — egyaránt siker zenekarnak, énekesnek, karmesternek. Nem akadt hely a magyar kapcsolataiért is annyira tisztelt Haydnnak, sőt büszkeségeinknek, Bartóknak és Kodálynak sem, pedig énekeseink, táncosaink és karmestereink az ő műveikkel vendégszerepeinek külföldön. De sajnos tizenhat szobor, ban nem fér el az egész zenetörténelem. Kép és szöveg: Szüts István guk se tudják, hogy menynyire más. Fogalmuk sincs róla. — Ezt már á küszöbön mondja a tanítónő, ám az újságíró nem is figyel a szavaira. Julia beteszi az ajtót, vi$z- szamegy a szobába, túr bános szürke feje keresztülmetszi a rézsútos fémpász- tát. Leül, a fölkavart csend visszaülepszik, kicsit rös- telli magát, hagy nem tudott semmit, de semmit mondani. Hiszen mutatta á > tablókat, mesélte a mezítlábas gyerekeket, de az kevés, minden öreg tanítónő ezen a vidéken ugyanezt mondja. Kis fényszilánk csillan a szemében. Azt kellett volna elmondania az újságírónak, hogyan lett egyik napról a másikra csöndes a világ. Nyugdíj. Nem mintha nem vágyott volna már pihenésre. A test megtörődik, a türelem megcsappan. De reggelenként, nyolc óra előtt, amikor elhúznak az ablak alatt az iskolába siető gyerekek, nem néz ki, úgy érzi, hogy őt itthagyták a szobában. De lassan ez is oldódik. Jönnek szülők, egyik is, másik is, volt tanít ványokkal. A múlt hé ten pedig megkocogtatták az ablakát. Ezt kellett volna elmondani aa újságírónak. Legyint magában, ex sem szenzáció... Utóda, egy fiatal tanítónő állt az ablak előtt. A szemközti járdán gyerekcsoport Elsősök. Ezeket ó már nem tanította. — Azért jöttünk, Julia néni — kezdte a tanítónő —, hogy mondja el nekünk a tavaszt. Vagyis, hogy tartsa meg az óráját a tavasz ébredésérőL B eengedte a gyerekeket az udvarra, eléjük állt a fénybe és elmondta a tavasz ébredését, úgy mint azelőtt, minden évben, a rügyet, a bimbót, sziklevelsgskéf. Megmutatta, hol dugdossa ki világoszöld dárdáit a nácisz hol pattan sárgába a forzi- eia. Ezt kellett volna elmesélni az újságírónak. Hogy van tapintat a világon, és van irgalom. Meg hogy nincsenek már mezítlábas gyerekek. Dühösen legyintett, mert rajtakapta magát az ismétlésen. Csoportkép
