Kelet-Magyarország, 1967. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-26 / 280. szám

Még a gépnek is szíve van... Szakmájukat hivatásnak tekintő tapasztalt munkások azt tartják, hogy még a gép­nek is lelke van. Csak ér­teni kell a „nyelvén”, tudni kell a motorral, esztergapad, dal bánni. Még a zümmögé­séből is kitalálják, mi fáj a masinának. Miért? Mert sze­retik. Még ezek is megkí­vánják, hogy ápolják őket. Pedig csak holt tárgyak. Hát még az emberek! A kétkezi, fizikai munkások! „Nagy szívük” van. Érteni kell hoz­zájuk is, megtalálni a meleg emberi hangot, s képesek, még hegyeket is megmozgat, ni... Állami Termékgazdálko­dási Igazgatóság kállósemjé- ni telepe. Iparvágányok há­lózzák be, vontatógőzösök jönnek-mennek. Hangya szorgalmú munkások pakol­ják a vagonokat Forró nap­sütésben, hidegben. Úgy mondják itt: fogdmegmunka. Puesok János párttitkár em­líti: — Fizikailag annyira igénybe veszi a pakolóbri­gádok tagjait ha reggel 7- től este 11-ig ebédszünettel csinálják, hogy remeg a lá­buk... — Mert ha szükséges tt maradnak, s képesek 750 'tonnát is megmozgatni. Fizikai dolgozók. Pufajká- Ban, bakancsban. Ma még nem érkezett vagon. Debe- etésre készen állnak. Be- úzódtak'a brigádszobába, a nelegedőbe. — Ritka az ilyen pihenő. Naponta 18 órára vagyunk kötelezve. Volt már úgy, hogy hajnal 4-ig pakoltunk, de reggel 7-re be kellett jönni — mondja Jurecska István. — A* a* M8 már elmúlt — szól közbe Bezdán Fe­renc. De megtörtént. Domo­kos István magyarázza, hogy a rakodók 8 órára havonta 1500—1600 körül keresnek. Ha ebben az időben vagon ki, vagy berakást végeznek az árutól függően mázsán­ként még 3, 8, 15 fillért kapnak. Nyolc órán túl tel­jesítménybér van. Ez a tizenhatórázás a leg­nagyobb sérelem. Központ­ból jött utasítás. Ott őrzi a vezető a „páncélban.” „Ha az üzem érdeke úgy kíván­ja, akkor... stb.” Mikor nem kívánja úgy?! — Ezt aláíratták velünk is. Csak így vettek fel — szól az egyik munkás. De eddig csináltuk is becsület­tel. Kell a pénz, családunk van. Ilyen nehéz munka még- inkább igényelné a gondos­kodást, az emberi hangot, e munkások megbecsülését, a figyelmességet. Miből áll ez? Kapnak nyári-téli ruhát, egy pár bakancsot két évre. Ök itt mindenesek. Takarít­ják a vezető irodáját, me­szelnek. kőművesmunkát vé­geznek. — Csak jó szót kapunk ke­veset — említi egy három- gyermekes apa. — Pedig itt könnyen „kikészül” az ember. Egyik munkás két vasár­nap nem ment be. A veze­tő, Bihari Ferenc felelősség­re vonta. „Ha az új mecha­nizmusban így viselkedik, elbocsájtjuk.” Panaszkodott a másik munkás a raktár- noknak, hogy nincs szeg: Vá­lasz: „Talán megreggelizte!” Egyik alkalommal a nyolc órai munka után odament Silimon a telepvezetőhöz, s mondta, elmenne az orvos­hoz, rosszul van. „Maga MEGfEGYZÉSEK: m „Biznisz“ Elővigyázatosan válaszol a feltett kérdésre az „ügy” elő­adója. Pedig régi ismerőse, mondhatni bizalmasa az újságíró­nak, akitől számos érdekes, közérdekű információ származik. „Igaz, hogy tovább folytatjuk a városfejlesztést, igaz az is, hogy újabb házsorokat húzunkfel, de hogy hol, merre és mii kor, hagy maradjon titokban...” Újabb keresztkérdések és fény derül a titokra. Ügy mondja: a városfejlesztésről és a különböző parcellázásokról megjelenő híradások a legtökéletesebb „hirdetéseknek” bizo­nyulnak, hiszen amikor napvilágot lát, hol, merre kerül sor szanálásra a közeli jövőljen, azon a városrészen valóságos ro­ham kezdődik nemcsak a főbérletekért, magántulajdonért, ha­nem a mellékhelyiségekért is. Az ok pedig egyszerű: a város érdeke a szanálás, arra pedig több példa van, hogy az elbon­tással járó kártalanítás sohasem jött rosszul az érintetteknek. Hovatovább „jövedelmező befektetés”, ha valaki szanálásra, lebontásra ítélt területen vásárol ingatlant, kerül főbérlet bir­tokába, hiszen a következmények tekintélyes ezreket, tízezre­ket hoznak egyeseknek. Aki cseppet is tudja, milyen nagy anyagi áldozatába ke­rült Nyíregyházának az eddigi városfejlesztés során a szaná­lás, elgondolkodik mindezen. Majd amikor mégiscsak felfe­dezi a napilapban, hogy már nemcsak cél, hanem reális le­hetőség is Nyíregyházán a szanálás nélküli építés, megduplá­zódik öröme. Végtére is a kárt alanításnál megtakarítandó tíz- és százezer forintok — egyes ügyeskedők helyett — a város egész lakosságát szolgálják újabb szociális, kommunális léte­sítmények útján. i Érvek Van, aki a viszontagságos és szeszélyes időjárásra hivat­kozik. Mások szerencsétlenségnek, pechnek nevezik, hogy a város több pontján rendületlenül hullik a vakolat a köz­épületekről, a bérházakról. Akár az Irodaház homlokzatát vesszük szemügyre, akár a tanácsi és más intézmény ottho­nát sokhelyütt pereg le a külső vakolat, szőkül, foltosodik a homlokzat festése. A Kiss Ernő és a Kölcsey köz sarkán álló egyemeletes lakóház pedig a nyugdíjig is munkát ad a tata­rozóknak. A legtöbben pedig azok vannak, akik esküdnek rá: a baj nem a falakban és nem az időjárásban, hanem a munkát felvállalókban és végzőkben van. Némely szép épületünk év­tizedek óta „megtűri” magán a vakolatot, mostanában pedig — újkeletű szójárás — a tatarozók azért izgulnak, hogy amíg odébb állnak, addig mutasson valahogy a munka. Vagy talán az idő haladtával állandóan romlik a cement, a malter és a festék minősége? Ez is egy érv, ha nem is számíthat minde­nütt — hitelre. i Sor Megint a sorállás, életünk leggyakoribb megszomorítója. Hiába a háborgás, a javaslattétel, a pultok előtt a helyzet változatlan vagy talán állandóan rosszabb. A város velejárója is ez a nagyforgalmú üzletekben, de hogy a példa ennyire ra­gadós! Mert mi van a postán a hónap első tíz napjában?^ Vé­geláthatatlan sor a pénzbefizető helyek ablakainál. (Azelőtt a lakbért is be tudta szedni a házmester, a kollégiumi dijat a gondnok, most ez a praktikus módszer már elavult...!) Es miért a hosszú várakozás? Mert a közületek képviselői is be­állnak a sorba, s amíg ők leszámolják a tízféle pénznemből álló napi bevételt, leszáll az este. Pedig, ha tőlük másutt — csak az ő részükre fennartott postai helyiségben — vennék át a pénzt, egyszeriben felére csökkenhetne a lakosok teilen sorállási ideje az ablakok előtt... Persze, ez megint csak egy szerény javaslat, s mi ne legyünk álmodozók! Angyal Sándor ilyen gyenge fizikumú l” — válaszolta Bihari Ferenc. Ez a ridegség, érdektelenség el. távolította az embereket Négy év alatt keveset fogott kezet az emberekkel. Pedig reggelente ott talál­kozott valamelyikkel mindig az irodában, amint éppen takarítottak. önérzetében bántotta meg az embereket. Tartottak tőle. — Én már elmentem ettől a vállalattól — említi Elek László, aki négy évig volt itt rakodómunkás. — Még a pártmunkát, az emberek­kel való foglalkozást sem nézte jó szemmel. Pedig sok. szór megtörtént, hogy a 16 órán túl még 3 órát dolgoz­tunk. —Ez nem blabla, ott van a teljesítménylapon —jegy­zi meg Domokos István. — Egy vagon még így is kirakatlan maradt, de már nem bírtuk. 'Hajnal 4 óra volt. Azon tanakodtunk, szólni kellene a vezető elv­társnak — folytatja Elek. — De egyikünk sem mert. Ami­kor meg én mégis vállal­koztam egyik alkalommal, azt mondta hangadó vagyok, változtassak a magatartáso­mon, s „tudja, hogy jön az új mechanizmus”. Mumus­ként említette. S mindezt 19 órai munka után. És felgyülemlett az embe­rekben a keserűség. Hiába szóltak a párttitkárnak is. ö is takargatta a bajokat. Tudja, beismeri, hogy hibá­zott. Barátilag próbált a „fe­jére” beszélni. Nem használt. A sok panasz eljutott a já­rási pártbizottságra is. Itt figyeltek fel a tarthatatlan állapotra. Súlyosbítja a hely­zetet az, hogy Bihari Fe­renc párttag, a pártvezető­ség tagja is. így kommunis­ta vezető nem viselkedhet! Pedig kezdetben jól dolgo­zott. szerény volt. Aztán nem ismert maga fölött „senkit.” Kijelentette, hogy ő nem a nép és a párt bizalmából van itt, hanem x vezetőéből. Valamikor Bihari Ferenc is napszámosként kezdte a Kállay uradalomban. Apja azoknak az apjával volt cse­léd, akiknek a fiai vele dol­goznak a telepen. Elidege­nedtek tőle az emberek. Mondják, hogy mióta a párt- bizottságon beszéltek vele, változott a magatartása. — Nekem mondta — em­líti a párttitkár — „Nézd János, megváltozók, nem le­szek parancsolgató, s igyek­szem úgy viselkedni, mint egy párttag vezetőhöz illik.” Kezd olvadni a jeges, ri­deg hangulat, melyet oko­zott. Egyik munkás: — Közülünk való. nekünk kell megváltoztatni. De nemcsak őt. A munka- körülményeket is. Ideje. Farkas Kálmán Az okot Orosz Máriának hívják Beszélgetés hárommal az ötezerből — Miért tértek haza, hogyan boldogulnak az ingázó munkásokból lett új tsz-tagok Valami megfordult Sza­bolcs megyében. Ez évben először — megírtuk már — gyorsan nő a visszavándor- lók száma. Vagyis: egész rajokban jelentkeznek ter­melőszövetkezeti tagnak olyan szabolcsi lakosok, akik eddig távoli munkahelyeken munkásként dolgoztak. Meg­nőtt a falu vonzereje. Nemrég adatot Is közöltünk: több mint 4800-an kérték eddig ez évben felvételü­ket ilyen vándormunkáséle­tet élők, — jórészt fiatalok — a szabolcsi termelőszö­vetkezetekbe. Az indokokat keresve el­beszélgettünk hárommal a hazatért ötezemyi fiatal közül. Az eredmény megle­pő. Már az első két beszél­getésből kialakult egy tipi­kus — és nemvárt — kép. A harmadik viszont rendha­gyó történet. Áll a családi ház Az első, akivel beszélget­tünk, Németh Elemér, 31 éves, deresedé hajú nyurga legény. Tíz évig dolgozott különböző vállalatoknál. O tulajdonképpen nem Sza­bolcsba „tér haza”, csak a falujába. Szabolcsi munka­helyeken dolgozott, a Nyír­egyházi Magasépítő Válla­latnál és a Vízügyi Igazga­tóságnál. Épített gátat a Ti­sza áradása ellen, részt vett a fehérgyarmati kórház épí­tésében is. Az átlagkeresete 1500,— forint volt, túlóra nélkül. De sokat túlórázott. Míg oda volt, itthon meg­házasodott, született két kis­gyereke és felépítette szép kis családi házát. Jól járt-e, hogy január el­sejétől ismét a kölesei Kos­suth Tsz tagja? Kiszámítot­ta: jóL A keresete nem lesz kevesebb, viszont itthon van a családdal. A zárszámadás doni) el Megbánta-e, hogy elment akkor? Nem. A házat, úgy érzi, nem tudta volna fel­építeni, ha itthon marad. A másik kölesei fiatalem­ber, Szilágyi Zsigmond már 35 éves. ö is nős, neki is két gyereke van, ő is abból építette fel a családi házat, amit Salgótarján mellett, a kisteleki bányában kere&ett mint segédvájár, ö csak hat évig volt oda, viszont a bá­nyában 3500,— forint volt az átlagkeresete. Miért jött haza? Mert ez volt a terv: ha a ház megépül, hazajön. Harmincezer forint volt csak a telek, fürdőszoba is van, vaskerítés a porta előtt, tu­catnyi hízóra szerződött, már 520 munkaegysége van. — Szilágyi Zsigára sose mondták, hogy nem szereti a munkát, ha egyszer meg­fogja. Akármikor visszame­het a bányába is. Várják. Itthon jobb, de a zárszám­adás dönti el, végleg itthon marad-e. A két hazatért férfiben két érdekes közös vonás van még. A pedagógusok úgy emlékeznek rájuk, mint minden csínyre kész, jóvé­rű, vállalkozó szellemű fiúkra. És arra a kérdésre, van e szükség valami se­gítségre, büszkén felelik, hogy nem, megállnak ők a maguk lábán is. S még egy érdekesség: a falusi életbe való beillesz­kedésnél mindketten azt hiányolják, hogy itt nincs szakszervezet, ez hiányzik nekik. Romantik a házasság A nagy meglepetés a har­madik hazatért fiatalember történetéből bontakozott ki. Minden statisztikai adatsor mögött meghúzódik ilyen rendhagyó eset, de ez vala­mivel több a szokottnál is. Császár Laci nemcsak ab­ban különbözik a másik két férfitől, hogy még csak 22 éves, hogy ő csak 1965-től 66-ig volt távol. Abban is más, hogy asztalos a szak­mája, családi hagyomány szerint. Haza pedig az húz­ta, hogy közelebb akart lenni a fiatal feleségéhez, akit ő vár haza. Laci ugyanis szovjet me­nyecskét vett feleségül. Be­regszászon volt tavaly ilyen­kor, családi látogatáson. Éppen egy éve annak, hogy társaságban bemutatták — ahogyan ő megfogalmazza — a világ legszebb lányának. Orosz Máriának hívták a kislányt és a két fiata.1 még azon az estén olyan nagy- szerelemre lobbant, hogy tíz nap múlva, december' 3-án, szüleik beleegyezésé­vel házasságot kötöttek, összesen négy napjuk ma­radt, amíg a Laci útlevele lejárt. És három hónap múlva, március 25-én ér­kezett meg a kis asszonyka Kölesére, a szabolcsi faluba, ahol az egész Császár csa­lád — meg az egész falu — rokonszenvét megnyerte. Sajnos, a tartózkodási enge­délye minden meghosszabbí­tás után lejárt július 31-én és a szép tavaszi mézeshe­teknek vége szakadt. Azóta határon innen és túl ostro­molják a hatóságokat, hogy ismét együtt lehessenek. Már a konzul is tett meg­jegyzést bizonyos lassú ügy­intézőkre, de ettől sem gyorsult meg Marika letele­pedési engedélyének elinté­zése. Laci nem bírta ki Pes­ten, a 42-es Építőipari Vál­lalatnál, hazajött, hogy közelebb legyen szép párjá­hoz. Hiszen, ha kinéz a* ablakon a Kölcsey utcai kis szobából, ami nekik van be­rendezve, láthatja hét kilo­méterre a beregszászi he­gyet, melynek tövében Ma­rika él. őrzi a fényképét, hátlapján a felírással: „So­ha el nem múló szeretettel Lacinak, Marikától.” Az ele­ven szemű kislány a keres­kedelemben dolgozott, de már felmondott és várja a hivatalos papirt. Laci néha titokban megcsókol ja a ké­pet. Társai a termelőszövet­kezet építőbrigádjában ele­inte ugratták ezért. de most már mindenki a fiata­lok boldogságáért szurkol. ö az egyetlen, aki segít­séget kér: ha lehet, kará­csonyra Marikát. Reméljük, meg is kapja. Gesztelyi Nagy Zoltán Tanyai képek - esti világításban Tanya Virányos? Kicsit megsértődnek az itt lakók, ha az ember ezt kérdi. Nem. Virányos „továbbfejlesztésre kijelölt település”. Az utca menti lámpák sora szabályos rendbe sorolja a házakat, s a régen elszórt csillagként pislákoló ablakok ma a fény bűvkörében egyesültek. Kör- be-körbe bomlik a régi ta­nyavilág. Új házak épülnek itt, költöznek Virányosra egykor magános házakban életet tengető családok. A villany várja a házat — mondják erre, s az esti fé­nyekben is jól kivehető a telkek sokasága, ahol építe­nek a jobbra vágyók. A kertész Vojtkó József kertész a ti- szanagyfalui szövetkezetben. A szőlő és gyümölcs gazdá­ja. A kultúrházban beszél­getek vele, a színpadon. Mellettünk berreg a kes- kenyfilmvetítő-gép. A néző­tér tele öregekkel és fiata­lokkal. A vásznon a Titok című film kockái peregnek. A duruzsol ás közben Vojt­kó József egy zárt világ ön­törvényei szabályozta életét villantja fel. Amikor meg­szívja cigarettáját, a fény­ben kirajzolódnak kemény vonásai. Harminc, tanyán töltött év edzette, tanította meg világos kategóriákban fogalmazni. Az emberekkel nehezebb — Most a kultúrával is én foglalkozom. A művelő­dési otthon igazgatója a ker­tészeti agronómus, de ő is­kolán van. Nekem meg ez nem új dolog. Hogy mi ne­hezebb: a növényekkel, vagy az emberekkel bánni? Az emberekkel bonyolultabb. Az almafát és a szőlőt ha­mar kiismerni. Az ember — ahány annyiféle. Ez ben­ne a szép. Parasztember va­gyok. Pár éve, hogy befe­jeztem a nyolc osztályt. De úgy érzem: Mindig többre kell vágyni. Tanulni kell egymástól. Ezért is jó az em­berek között. És tanultam még valamit: nem olyan könnyű annak, aki kultúrá­val foglalkozik. Ha kint dol­gozom a földön — utána ki­alszom magam. Pihenten éb redek. Ha az emberekkel kell foglalkozni úgy elfára­dok, hogy zúg a fejem. Pe­dig régen csinálom már. Építettem a sportpályát. Dolgoztam, amikor tataroz­tuk a kultúrházat. Foglalko­zom a fiatalokkal. Szerve­zek előadást. Meghallgatom az időseket. Akik nagyon szeretik elmondani gondjai­kat. Ez is kertészkedés. Csak nem fákkal, tőkékkel, ha­nem élő emberekkel. Hogyan és miért A településen a 130 csa­ládnak 25 televíziója van. S egy a kultúrházban. A fia­talok ide jönnek szíveseb­ben. Mert társaság is van. Most alakul újra a KISZ- szervezet. És a fiatalok az idősekkel együtt azon gon­dolkoznak : hogyan lehetne kitölteni a hosszú téli estét. „Előadások kellenek” — mondja az egyik. A gyü­mölcstermesztésről. „Sok játék volt itt valaha. Elrom­lottak. Új kellene.” Rend­behozzuk a klubszobát. A tiszta, a szép szoktat csak a rendre. „Gazda kellene, aki gondoskodik arról, hogy es­ténként legyen mivel tölteni az időt" — mondja egy asz- szony. Igény? Több. A te­lepüléssé rendeződő tanya- világ követelése. — Mert kérem nem elég az, ha valaki tudja, hogy a csemetéből fa lesz. Azt is kell ismerni, hogyan, és mi­ért. Szemafor A tanítónő, Csemussi End- réné esti fényben böngészi a másnap: óravázlatot. A szo­ba sarkában a tv szól. A négy magyar nyelvtan órá­ra készül. A virányos: gye­rekek nyiladozó agyába önt majd újat. Akik már nem tanyasiak lesznek. Akik él­vezik azt, amiért a maiak olyan sokat küzdenek. Ra­gok, képzők, nyelvtani for­mulák sorakoznak a vázlat­ban. „A kultúrházban fil­met játszik a mozi” — mi állítunk? „A villany von;, dudál a virányos: állomá­son” — mi dudál? Dudái a villanvvonat. fénysorompónál zöldet mu­tat a villogó szemafor. Sza­bad az út. Virányos villany vonatot vár. És egy szellem vonatot. Ez előtt is zöl< utat jelöl a lámpa. Bürget Lajo*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents