Kelet-Magyarország, 1967. szeptember (24. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-10 / 214. szám

A ZUQLÓI PER Kálmán I.ászló, az egyik gjyilkos a nyomozati kísérleten bemutatja a Duna-parti kivégzést. „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, — s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest” (Radnótii Miklós 1944.) K TÖMEGGYILKOSOK embereknek tűnnek, ha na- ckmáléjukat nézzük. Sőt egyszerű dolgozó emberek­nek; kazán tisztító, művezető, elektroműszerész, szállító- munkás, lakatos, hivatalse­géd, segédmunkás, órás kis­iparos. A háború alatt vagy nem voltak katonák, vagy általában rendfokozat nél­küliek voltak. Egy őrvezető és egy őrmeste akadt közöt­tük. Kik ők, ezek az ember- íormájuak, tizenkilencen, akik fölött június 28-án ítélkezett a Legfelsőbb Bí­róság? Kik ők azonkívül, hogy nyilas pártszolgálatosok vol­tak Magyarországon 1944- ben Budapesten, Zuglóban a Thököly út 80 szám alatti kerületi nyilasházban? A Kossuth Kiadó nyilvánosság­ra bocsátotta „A zuglói nyi­lasper'’ címen az egész bí­rósági anyagot, Sólyom Jó­zsef és Szabó László kitűnő munkája. A gondolatokat e könyv tanulmányozása idé­zi fel. A szerzők írják: „E perben a vádlottak közül többen is azzal védekeztek, hogy ők szintén áldozatok: Szálasi nyilaskeresztés esz­méjének! A legfőbb bűnük az, hogy hittek és ennek je­gyében cselekedtek: raboltak és öltek, zsidókat épp úgy, mint kommunistákat, anti­fasiszta ellenállókat ugyan­úgy, mint a Nyomorék Gyermekotthon kis lakóit. Ma, több mint két évtized­del Szálasiék bukása után sem állíthatjuk, hogy a nyi­laskeresztes párt tagjainak egy része nem volt valóban megtévedt, egyszerű kisem­ber. Nem lett közülük min­denki gyilkos! De a szadis­ta-fasiszta fenevadak, akik képesek voltak a gyermekek szemét kiszúrni; falhoz csapni őket, úgy, hogy ki- loccsanjon az Aíyvelejük, akik bajonettei metszették fel tizenhat éves lányok mellét? S akik kéjjel öltek — azok nem egy eszme megtévedt áldozatai!” Egyetértünk, ezek nem egy eszme megtévedt áldo­zatai. EZEK PÉLDÁUL rabló- gyilkosok is. Is! Hiszen azo­kat akiket kivégeztek a nyilasház pincéjében, a Rá­kos pataknál, a Stefánia úti padokon, azokat ki is fosz­tották. Lakásukról elhord­ták az értékeiket és egy­más között rendszeresen szétosztották. Jutalmaztak. Éz a vonásuk érthető és vi­lágos. De azért ez mégis esek mellékkérdés. Kísértetiesen azonos mó­don öltek a német fasisz­tákkal. Az előzőleg megkín­zott embereket; katonaszöke­vényeket, kommunistagya­núsakat, zsidókat általában tarkónlőtték. Az emberek nem mertek a környékére sem menni a háznak, hi­szen hajnalban nem egyszer láthattak megderesedett, mereven ülő hullákat a pa­dokon. (A támlával szem­be ültették le éjszaka férfia­kat, nőket, gyerekeket és tarkónlőtték őket.) Még nappal is kiszűrődtek az ut­cára a pincében kínzottak jajkiáltásai. A 380 OLDALAS per­anyagból egyetlen lapot hadd idézzünk! Bükkös: 1944 december első felében már nem em­lékszem rá, hígy honnan hurcoltuk el az embereket, de azt tudom, hogy gépko­csival vittük ki őket a Du- na-partra, az Eskü tér irá­nyába. Ha jól emlékszem, 8 fogoly volt. Ekkor én voltam a kivégzőosztag parancsno­ka. A foglyokat a partsze­gélynél, arccal a víz felé sorba állítottuk, mi pedig mögéjük álltunk és sorozat- lövéssel tüzeltünk rájuk. Egyedül én lőttem pisztoly- lyal. Ezen a kivégzésen részt vett Erős János, Füredi Pál, ifj. Baráth János, Kraut Jó­zsef, Kröszl Vilmos, Német Lajos, Kálmán László, Her­nádi Jenő és Pintér László. A holttesteket mi lökdöstük a vízbe. Elnök: A foglyok csak úgy, minden ellenkezés nél­kül sorba álltak? Bükkös: Hát nem éppen... Ütni kellett őket... meg rúgásokkal kényszerítettük, hogy a víz szélére álljanak. Közben jajgattak, meg kö­nyörögtek az életükért... Néhány nappal később is­mét volt eigy tömegkivégzés a Duna-parton, szintén az Eskü téri szakasznál, de ak­kor már nem én voltam a kivégzőosztag parancsnoka. Ekkor emlékezetem szerint 10—12 embert vittünk ki és ugyanúgy lőttük le őket, én itt már géppisztollyal lőt­tem... Elnök: Mit tud arról, hogy a Thököly út 80-as ház pincéjében két kisgyereket is megfojtottak? Bükkös: Ezt hallomásból tudom. December első felé­ben megkérdezte tőlem va­laki, hogy hallottam-e, hogy a pincében két gyereket megfojtottak? Mondtam, hogy nem. Hogy ki mesélte ezt nekem, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy megkérdeztem, kik csinál­ták. Az illető azt mondta, hogy Németh Lajos és Erős János.” Napközben ettek, ittak, osztozkodtak, este és éjszaka kínozták; majd elvitték ki­végezni a foglyaikat. Mind a tizenkilenc számtalan em­bert ölt meg. Amit a náci fasiszták nagyüzemi szinten csináltak, azt ezek a zuglói nyilasok kicsiben intézték, de azonos módszerekkel. Véres fejezet és konkrét adalék a politikai szeminá­riumhoz. Mert ezek tizen­kilencen — és hozzájuk ha­sonlóan még százan és szá­zan lumpenproletárok. Hit­lerrel és a német fasizmus­sal, majd Magyarországon Szálasi uralomra kerülésé­vel hatalmat és fegyvert ka­pott a kezébe a csőcselék. MEGELEVENEDETT és igazolódott az elmélet, hogy amikor a burzsoázia képte­len a hagyományos diktatú­rájával és erőszakszerveze­teivel az uralmát fenntarta­ni, bevonja a hatalom gya­korlásába a csőcseléket. Mert ezeket a vérengzése­ket, ezeket a bestiális ke­gyetlenkedéseket még a sa­ját rendőrségükkel sem va. lósíthatták volna mc)T. Eh­hez már ezek kellettek. A szovjet hadsereg fel­szabadítása után szétszóród­tak, többségük vidékre ment, lapultak. 1956-ban né- hányuk újból aktivizálódott. Volt aki megint géppisz­tollyal kommunisták letar­tóztatásában vett részt, vol­tak akik csak az ellenforra­dalmi megmozdulásokban vettek részt. Az egyik fél lábát hagyta ott egy ilyen büntetésnél, — golyót ka­pott a lába. (Lehetséges e a demokratikus társada­lomnál szentebb ügynek hitványabb arculköpése, amikor ezek a nyilas gyil­kosok a demokráciáért óbé- gattak?) 22 év után ítélkezett a zuglói szadista nyilasok felett a törvényszék. Az íté­let megtörtént. A KÖNYV SZERZŐI el­ismerésre méltó mértéktar­tással szerkesztettek meg munkájukat. Nem engedtek utat az érzelmeiknek, nem mondták ki a teljes véle­ményüket. De talán gondoltak ők is arra, amire a peranyag is­meretében mi is gondolunk; ugyan mi keresnivalója van a többi 16-na}c az emberek társadalmában, még ha a börtönben is? A 19-ből ugyanis hármat végeztek ki, a többit 8—15 évig terjedő szabadságvesz­tésre ítélték. ★ S végül is: ideje lenne már végre megtanulnunk azt is, hogy ne feledjünk! Ordas Nándor Móricz-fesztivál Tiszacsécsén Vita a szülőházról — Szemtől szembe egy regényhőssel Mitől boldog az ember i'f A Tiszaháton jártunk Mó­ricz Zsigmond emlékei után. Először szülőhámnál tiszte­legtünk Tiszacsécsén, halá­lának huszonötödik évfordu­lóján. Éppen negyedszázada már, hogy a magyar próza nagy mestere kinyújtóztat­ta fájós lábait végleg. Lá­bait, melyekkel azért beba­rangolta élete utolsó há­rom esztendejében, a má­sodik világháború első évei­ben még egyszer az orszá­got, riasztva, féltve, figyel­meztetve. Huszonöt éve már, hogy írók, újságírók, haza­fiak számára üres maradt a rajongott Zsiga bácsi író­asztala. a Kelet Népe szer­kesztőségében. Budapest azon az éjszakán kapta egyik első, figyelmeztetésnek szánt bombázását. Akik ott él­tünk, nem tudtuk, melyik híren bánkódjunk jobban. S most itt állok bölcsője előtt. Nem lehet elfogódott­ság nélkül közeledni az ap­ró, nyárikonyha nagyságú ícis házhoz, melynek búbos nádfedelét még az író édes­apja, a mindig álmodozó Mó­ricz Bálint rakta fel ilyen tornyosra, hiszen idehozta asszonyát, Pallagi Erzsit, a pap lányát. Szerény csé- cseiek: Emlékszobának ne­vezik ezt a meghitt kis táj­múzeumot. Hiszen az író könyvein, levelein, kézirata­in kívül van itt korabeli bútor és megyei épületek makettjei, például a nyír­egyházi városházáé is. Alig találnánk jellegzete­sebb, megyénk problémáival tele szabolcsi falut. Nincs négyszáz lakosa, de ebből hetven iskolás és elsőtől a nyolcadikig minddel Novák István pedagógus bajlódik. Saját maga igazgatója úttörő­csapatvezető, vb-elnökhe- lyettes, és még van vagy tucatnyi funkciója. (Az már egyenesen Móricz-téma, hogy a papné a tsz agronómusa s mikor szült, férje helyet­tesítette.) Az emlékszoba mellett — vele egyidőben — megnyílt tavaly a Móricz Zsigmond művelődési ház. Tágas, csi­nos. Bálint apa, az építő és Zsigmond fia, az álmodó sem képzelhettek volna ide együtt kedvesebbet. A boldog embernél Csecsén tudtuk meg, hogy egyik utolsó remekművének hőse, a „boldog ember” még itt él a közelben, Magos ligeten. Elindultunk hát a Tiszahá­ton, hofcy megkeressük. És ezzel menthetetlenül bele­utaztunk a Móricz-világba, mintha egy könyve papjai nyíltak volna ki előttünk, szép illusztrációkkal. Égő mezőkön át, hatalmas por- felleget kavarva robogtunk el Milota napon sülő kis fatornya alatt, Tiszabecs rizsföldjein át, Uszkán, aho­vá a másik fatorony tövébe szelíden bekanyarodik a Szovjet határ. Közép-Európa talán legrosszabb útjain dö­cögtünk és mire a pici já­tékfaluba értünk, már túl voltunk az óperencián... Ha Csécse igazi szabolcsi falu, Magosliget már fene­mód az. Egy kis utca, 93 ház, az elején már világit a vége. A 291 lakosból 49 kisiskolás. Hogy lehet még­is, hogy a Zöldmező-Kelet Termelőszövetkezetben 185 család van? Hiszen 185 apa és 185 anya már maga 370 lenne? Úgy tehet, hogy ez a maígányos öregek köz­sége. Ide jött férjhez Mó­ricz Borbála, az író nagy­nénje. Az ő fia az a Papp Mihály, akit kerestünk, az író unokatestvére, ö mond­ta tollba a „Boldog em­bert” Kis sárga ház. Balról a ha­todik. A 77 éves Eszti néni vasal. Mindjárt bevezet a földes szobába és mutatja a talajvízfoltokat: — Hátha értenek hozzá, lelkem. Nem petróleum ez? Megérkezik a disznóete­tésből Mihály bácsi. Gyer­tyaegyenes, csak a válla magasságában törött meg kissé a kanóca. De a fejét egyenesen tartja. Jövőre, szeptember 25-én lesz nyolc­vanéves. Hat gyereket ne­velt fel. Tizenöt holdat ka­part össze maga munkájá­val, azt vitte be 1960 kará­csonyán a közösbe. — Most boldog, Mihály bácsi? — Tavaly még kilencven munkaegységet ledolgoztam. — De boldog? — Most háromszáz forint nyugdíjat kapok. — Bold; |í? — Tizennyolc kasban zen­genek a méheim. Már 1902- ben ostoros gyerek voltam fél bérért... Ja, ez benne van a könyvben. — Igaz az a könyv? — Még úgy is, hogy nincs elhallgatva semmi. —Mikor jutott eszébe Zsi­ga bácsinak? — Fenn jártam nála 1909- ben. Még legény volt, az Üllői úton lakott. Meséltem magamról. Feljegyezte, hogy ezt megírja. Ha tudom, mi lesz belőle, ezer forintért sem mondok egy szót sem, — Hát mi lett belőle? — Mennyit, de mennnyit faggatott még huszonöt évig, amíg meglett a könyv. — Van egy példányuk? Eszti néni már hozza isJ Három példányát a Boldog embernek már széthordták az ismerősök, ezt nem adja ki a kezéből. Jól kiolvasott lapok, többször átnézték. — Mihály bácsi érti, hogy értette a bátyja a „boldog”- ot? — Persze, hogy értem. Olyan boldog ember voltam én, aki egy lóval szánt, asse az övé. — De felnevelte a hat gyerekét. —Hát, nem voltak se éhe- sebbek, se rongyosabbak, mint a másé. Miska villany­szerelő, gyárban, ritkán ír. Bertinek szabó a szakmá­ja, de autóbuszkalauz. Kül­dött 2800 (forintot a disznó­ra, amit neki hizlalok. — Tegnap este beszéltek: a rádióban a könyvről. Hal­lotta? —Nincs rádiónk. Telepes volt, eladtuk. — Ha élne Zsiga bácsi, telne még egy kötetre való abból, ami azóta történt? — Kettőre is. A filmszerep Még sokat beszélgettünk.’ Színesen, élénken beszél, meglepően tájékozott, pedig az utóbbi években nem jöt­tek mér errefelé írók, új­ságírók. Bátran mond hibá­kat, jót akaró őszinteséggel. Kincset őrző mosolyát, tisz­ta életét, aki nem ismeri, sajnálhatja. Még ma is küzd azért, ami becses neki. Talán a nyugtalanságában van a titka. Hogy aztjjész ország sorsa érdekli. És mindig el is mondta, amit gondolt. Talán ebben van a boldogsága. Magyar bol­dogság. Móriczi boldogság. Elmondhatni véleményün­ket... Amikor elbúcsúztunk és a lombok eltakarták egye­nes alakját kis falujával együtt, mintha ismét egy szép, igazi könyv lapjai csu­kódtak volna be mögöttünk. G. Z. Simon Lajost Emlék a nyárból A kkor nehéz szekerek tördelték dara­bokra a dűlőutakat, magba szökött pipacsok szirmát kavarta a hirtelen támadt boszorkányszél, gépek hang­ja lebegett a mozgalmasságban és Olyan nehéz illat hömpölygőit át a határon, mintha a mindenség minden tű­hegynyi pólusát betöltötte volna az ember verejtéké. Távolról hallgattam egy vén cséplőmasina szívverés-ritmusát, de minden ízemben érez­tem a munka lendületét és tisztán, élesen hallottam a kiáltást, amelyen nem tudott győ­zedelmeskedni a cséplőgép zúgó-morgó han­goskodása. Ismerősöm a hang! Az emberé is, a gépé is. Gyermekkoromban hányszor megcsodáltam a fekete vasbikát, a tüzesgé­pet, amellyel lomha bivalyok lihegtek osztag­tól, osztagig mintha nagyra nőtt testvérké­jüket tanították volna járni. Hányszor fi­gyeltem irigyen a velem egyivású cimborákat, a törekes fiúkat, akik már gyermekfővel em­berré váltak az én szememben, mert hitem volt, s mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet emelt fejű felnőtt, aki eszével, vagy dereka feszítésével, saját maga keresi a ke­nyerét. A zsákolókat bálványoztam leginkább, mert ők találkoztak elsőnek a föld tiszta áldásá­val. Ahogy kötözték a zsák száját, olykor ke­zükbe percent egy-egy búzaszem, amely úgy simogatott, mint a tenyérbeszálló katicabogár. Néha lapát nagyságú tenyerüket belemerítet­ték a zsákba, s úgy gyönyörködtek a szín­arany gabonában. Szemem elé emelt tenyérrel bámultam a magasban dolgozó kévevágó lányt, tudtam, hogy a munkája fenségesen szép, de azt is, hogy halálosan veszedelmes. Veszedelmes, mert a cséplőgép „cápafogakkal” megtűzdelt rémséges sebességgel pörgő dobjáról úgy vá­gódik vissza minden idegen anyag, mint puskagolyó. Mert sok mindent takar a kév. Törött kaszát, lovak patájáról lehullott sze­rencsepatkót — amely ilyenkor szerencsét­lenség — félbetörött kaszakövet, éles, hegyes kavicsot, két esztendeje pedig háborúból ma­radt lövedéket találtak a búzakévében. Az élet kévéje halált takart, még szerencse, hogy észrevette egy okos, ügyes kilány. Csak a kazlasokat nem irigyeltem soha! Jó lábú legények voltak ők is, erősek mint a fákat nyűvölő mesebeli ember, hosszú hegyes nyársakra szúrtak egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetejére. Nem iri­gyeltem őket, mert ma is elém villantja az idő azt a hórihorgas Kinizsi Pál termetű le­gényt, aki baromi terhe alatt a földre ro­gyott és vízért sóhajtozott. A szalma, amit egy pillanattal előbb még szinte győzelmi lobogóként emelt a feje fölé, testét teljesen elborította, s úgy jött az a sóhajtás a sárga- fehér halom alól, mintha sírgödörböl érke­zett volna. Ezt a sóhajtást én már soha nem tudom elfelejteni... E nehéz emlék társaságában álltam a nyár közepén, hallgattam a vén cséplőmasina szív­verés-ritmusát, amely egyre halkult, lassacs­kán teljesen megszűnt dobogni, mint a ki­múló állatok szíve. Tudtam, jól tudtam, ak­kor csak azért halkult a gép, mert az ég te­tejére kúszott éppen a nap, s a töredezett dűlőúton feltűnt az ebédet hozó asszonyok tarka karavánja. Tudtam, hogy egy szussza- násnyi szünet után, majd ismét felmordul a gép, de az már hattyúének, a cséplőgépek hattyúéneke, mert nehéz, szinte lelketlen munkát üldöz el a falvak határából a mo­dern miág, a kombájnok csordája, amely oly jó szívű, hogy nemcsak zsákba takarítja a termést, de napernyőt is feszít a földműves feje fölé... S a nyári emlékre — amely itt maradt bennem és jegyzetfüzetemben, e parányi boU a dog érzéssel borítok naplófedelet.

Next

/
Thumbnails
Contents