Kelet-Magyarország, 1967. szeptember (24. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-10 / 214. szám

A nyírbátori zenei napok Minden kezdeményezés annyit ér. amennyi támoga­tója van. A nyírbátori ze­nei napok ügye lelkes támo­gatókra talált, s ennek kö­szönhető, hogy a nem kis felelősséggel járó vállalko­zást siker koronázta. Augusztus 19-én este megszólalt a református templom XVII. századi ha­rangtornyában Tinódi em­lékét idéző tóronyzene. Far­kas Ferenc Ko&suth-díjas zeneszerzőnek a zenei na­pokra komponált műve mél­tó keretül szolgált minden zenei rendezvényhez. (A debreceni és nyíregyházi helyőrségi fúvószenekar hét­tagú együttese adta elő.) Az est ünnepélyességét emelte a remekül megvilágított temp, lom lenyűgöző látványa. A Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola KISZ kamarakórusa „zsúfolt ház” előtt mutatta be mű­sorát. (900 jegy kelt el!) Párkai István hosszas töp­rengés után állította össze az együttes műsorát, amely tökéletes válogatását adta a régi és mai kórusirodalom­nak. Kedves meglepetésként még a helyi vonatkozásokra is gondolt.' Első számként Palestrina: Báthoriak dicsé­rete című műve hangzott fel. A műsorban nem egy mű hangzott el, amely szin­te egyidős a bátori temp­lommal. Talán ez is emelte hatásukat. S még valami. Az őszinte mélyen átélt mu­zsikálás, művészi alázat, tö­kéletes technikai biztonság, ritka bensőséges pillanato­kat szerzett. Uj szint jelentett a hang­verseny második részében a kamarazenekar megszólalá­sa. Koncertmesterük, Rolla János vezetésével Händel: g-moH concerto grossoját adták elő, eszményi megva­lósításban. A hangverseny méltó befejezését adta Bach két művének megszólaltatá­sa. A 131. kantáta Marik Péter átélt tenorszólójával, Lehotka Gábor stílusos or­gonakíséretével, a teljes együttes előadásában került bemutatásra. A viszonylag kas létszámú ének- és zene­kar tökéletesen visszaadta a mű minden szépségét A János Passió zárókórusának monumentális arányait, méltóságteljes nyugalmát is érzékeltetni tudták. Bach műveit hallgatni mindig ünnepi alkalom. Itt, ebben a környezetben élmény. Elis­meréssel kell szólni Párkai Istvánról és az együttes minden tagjának szereplésé­ről. Augusztus 26-án Ismét kl- gyúltak a reflektorok, is­mét megszólalt a toronyze­ne. Ritka alkalom vonzotta az érdeklődőket ismét a re­formátus templomba. A Ma­gyar Rádió és Televízió énekkara adott hangver­senyt Sapszon Ferenc ve­zényletével. Különleges ran­got kapóit ezáltal a nyír­bátori zenei napok művészi színvonala. Ezt akkor tud­juk Igazán értékelni, ha fi­gyelembe vesszük, hogy a rádió méltán világhírű együttese igen ritkán lép, főleg vidéken, dobogóra. Műsoruk — művészi rang­jukhoz méltóan — az ének­kari irodalom legnagyobb műveit sorakoztatta egy­más mellé olyan tökéletes megformálással, amelynek méltatására igen nehéz sza­vakat találni. Viadana: Exultate-jának áradó ünnepélyessége, Las­sus kórusművének szélesen hömpölygő, ölelkező dalla­mai Lotti: Crucifixus-ának freskószerű, monumentális víziója, mind csodálatos „akusztikával” szólaltak meg az évszázados falak között. Vagy említhetném Monte­verdi kórusának mélyen át­élt drámai pillanatait, a Bach motetta — Jesu meine Freude — 'ünnepélyes kó­rustömbjeit. Vagy azt a kon­centrációt, amellyel karnagy és kórus a legnehezebb Ko­dály vegyeskari művek megszólaltatásakor a koncert hatását fokozni tudta. A Balassi Bálint szövegére komponált Szép könyörgés korálszerű ünnepélyessége, az Este (Gyulai Pál verse) csodálatos harmóniavilága, Mátrai Zsuzsa eszményi szó­lójával, az öregek (Weöres Sándor költeménye) mély, emberi mondanivalójával mély szépségű perceket szerzett Ahol a művészetek oly csodálatos harmóniában ta­lálkoznak, mint ezen a hangversenyen, ott élmények születnek. Kodály legna­gyobb műve, a Psalmus Hungaricus előadása számá­ra alig képzelhető el ide- álisabb környezet. Kórodi András keze alatt hatalmas­sá nőttek a mű drámai pil­lanatai és szinte megfogha­tatlan bensőséggel szólaltak meg lírai részletei. A rádió­kórus, a Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar ér­zékenyen reagált minden mozdulatára, felejthetetlen élménnyel ajándékozva meg a hallgatóságot. Külön kell szólni a Psal mus igen nehéz tenorszólóját éneklő Tárnái Gyuláról, aki külföldi operaszínpadokon aratott jelentős sikerek után látogatott haza, úgy is mondhatnám „szűkebb ha­zájába”. (Fehérgyarmaton született.) Igen szerencsés gondolat volt rábízni ezt a szerepet. Hangjának fénye, férfias keménysége, előadá­sának szuggesztív, drámai ereje csak fokozta a mű ha­tását. A nyírbátori zenei na­pokon vezénylő karmeste­rek: Kórodi András és Sap­szon Ferenc, Tamai Gyula, az est szólistája, a rádió­énekkar és a Debreceni MÁV zenekar tagjai, művészetük legjavát adva igazolták e szerény kezdeményezés élet­revalóságot. Tárcái Zoltán Radó György: Szeptember bolgár földön Szeptember bolgár földön, hol, űzd az ellenséget, szállt ősi hajdúk-ének, a hegyekből, hol a haldokló Hadzsi Dimiter körül táncolnak tündérlányok, és a nap tüzel, csak tüzel, ereszkedtek le partizánok. Szeptember és szabadság, ő®zi láz. Üszkös rom bár, de újra bolgár az ősi ház. Hol Cirill és Metód írást alkotott, s Bojána őrzi ősi ikonjait, ott, hol a Hilendári a török éjszakában fényt terjesztett s keletkeztek iga alatt kis olvasókörök, és a bolgár szó széjjeláradt, Trnovó századoktól simára koptatott szűk utcáin mindennap újra fel-feltámadt. Rózsavölgyek, dohányföldek fölött ős hajdúk-ének új szárnyon szárnyal, Vaporoy öntözte meg vére harmatával, mikor gyilkos-útján a hajdani töröknek a náci-hordák puskái dörögtek. De, űzd az ellenséget, szállt ősi hajdúk-ének, s a hegyekből, ahol már géppisztollyal harcoltak a lányok, ereszkedtek le partizánok. Szeptember bolgár földön. Nyíregyháza, Kéz utcai ház Soltész Albert raj;® Jósa András a tudós, a régész, az orvos Negyvenkilenc évvel ez­előtt, 1918. szeptember 6-án halt meg dr. Jósa András. Hosszú, 84 éves életpályája alatt működése és neve fo­galommá vált elsősorban a megyében, de ennek hatá­rain túl is. Jósa András nagy volt mint ember, nagy volt, mint tüdős régész, de legnagyobb volt, mint orvos. Olyan ki­váló orvos volt. hogy „a Ko­rányiak szülőföldjén vetél­kedhetett a legjobb magyar orvos titulusáért.” (Krúdy.) E nagy ember halála óta azonban már eltelt 5 év­tized, kortársai és barátai már nem élnek, s új nem­zedék — és ezen belül új orvosgeneráció — nőtt fel, amely már alig-alig tud valamit Jósa Andrásról. A helybeliek általában tudják, hogy van Nyíregyházán Jó­sa utca, a Jósa múzeum is ismert, de a névadónak, en­nek a zseniális nyírségi or­vosnak egészségügyi pálya­futása, orvosi működése és közegészségügyi működése már kevésbé. Ezek lassan-lassan mind feledésbe is mentek volna, 1958-ban dr. Csallány De­zső, a Jósa-múzeum jelen­legi igazgatója összegyűjtöt­te Jósa András hosszú éle­tének irodalmi munkásságát, mely most már minden ér­deklődő számára hozzáfér­hető. Jósa mintegy 334 ré­gészeti és 227 egészségügyi közleményt írt. A mai em­ber illetve mai orvos szá­mára különösnek tűnik, hogy írásai napilapban je­lentek meg. Gyakran elő­fordult, hogy az Archeológiái Értesítő nevű tudományos régészeti folyóirat közvetle-« nül a napilapokból vette át Jósa cikkeit. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy ak­koriban még kevés orvosi folyóirat volt Magyarorszá­gon, továbbá, hogy Jósa And­rás a „Nyírvidék” belső munkatársa volt. Sokan csak azért járatták ezt az újsá­got, hogy Jósa szellemeseik, keit, ismeretterjesztő írásait olvassák. S Jósa András orvosi munkájában éppen ez a leg­nagyobb és legmaradandóbb hogy már abban az időben felismerte a lakosság egész­ségügyi nevelésének, felvilá­gosításának döntő szerepét az egészségügy fejlesztése és a járványok megelőzése vo­natkozásában. Ezt Jósa tö­mören így fogalmazta meg, s ez ma is időszerű: „Egész­ségügyi vallást kell terem­tenünk, hogy a hygienia ke­reke Vígan forogjon.” Azt is mondhatnék, hogy Jósa András hosszú életének or­vosi és régészeti tevékeny­sége nem egyeb, mint sza­kadatlan felvilágosító mun­ka. Képzeljük csak el mek­kora eredmény az, hogy fel- világosító munkája hatásá­ra a megye lakossága többé nem dobta el vagy semmi­sítette meg a szántás köz­ben vagy az építkezéseknél talált régiségeket, hanem je­lentették vagy bevitték a múzeumba. Alapvető egészségügyi meglátása Jósának, hogy a lakosság egészségügyi ne­velését a legalsó fokon, az „elemi oskolában” kell ‘ kez­deni. Megemlítem itt még azt a javaslatát, hogy az egészségügy tanítása terén legjobb eredményt elért tanítókat külön jutalomban kellene részesíteni. Az emberek ölj kor még ma is húzódoznak a kór­házi kezeléstől és ápolástól, hát még 50—100 évvel ez­előtt mennyire idegenked­hettek tőle. Jósa a 20 éves nagykállói kórház igazgató főorvosi működése alatt annyira eloszlatta a lakos­ság bizalmatlanságát, hogy a Korányi Frigyestől átvett 8 ágyas kórházat 84 (!) ágy­ra kellett fejlesztenie a nagy igény kielégítése végett. Operált, ki2árt sérvet, meg­nyitott tályogokat, lympho- mákat, amputált végtagokat, nagy sikerrel végzett sze­mészeti (hályog) műtéteket. Szemműtéteit a világhírű Graefe, berlini szemészpro­fesszortól tanulta, de meg­fordult Langenbeck ugyan­Sipkoy Barna: Mese a háláról Volt egy falu a folyó ’ innenső partján. A legenda szerint a folyóban szörnyeteg élt. Időnként nagy áradattal csapott a falura, megtizedelte a la­kosságot, sorba rontotta a házakat, és halálba üldözte a szüzeket. Rettegésben, re­ménytelenségben élt a falu, amig egy napon a csodával határos dolog történt. A folyó túlsó partjáról átevezett egy férfi, aki egyál­talán nem tartotta termé­szetesnek, hogy a falu sem­mit sem, tett a szörnyeteg ellen. Beszédeket tartott, lel­kesített és szervezett, s amikor elérkezett a szörnye­teg ideje, maga haladt a falusiak élén, és rettentő vereséget mért a folyó fé­lelmes urára. Ettől kezdve megváltozott az élet a faluban. A félelem helyett a biztonság, a pusz­tulás helyett a teremtés, a megaláztatás helyett a meg­becsülés, a szegénység he­lyett a jómód uralkodott és senki sem gondolt többé a szörnyetegre. A Sárkányölő — ezt a címet adományozták annak a férfinak, aki valamennyiük háláját élvezte, — diadal­menetben vonult be a falu­ba, amelynek főterén kö­zös akarattal gyönyörű há­zat építettek neki, úgy, hogy mindenki adott egy téglát. A ház elé kertet ül­tettek a szüzek és a férfiak elhívták őt a kocsmába, ahol fizettek neki egy-egy félde­cit. Sárkányölő szerény em­ber volt, azért nem fogadta el a díszes fogatot a négy szép kancával, sem az ara­nyakat, amelyek egész életé­re biztosították volna a gondtalanságot. De okos em­ber is volt, ezért a házat elfogadta, gondolván, hogy annyit igazán megér a falu­nak, hiszen mig ő ott lakik, addig a szörny újra nem támad és nem ront otthono­kat, nem ejt meg szüzeket. A ház köré kertet művelt, mivel dolgos ember is volt, és a tűzhelyhez munkás menyecskéket kért meg. Idővel szépen gyarapodott mind családban, mind a szá­jak követelte kenyérben. Idővel kezdték úgy emle­getni, hogy lám, hogy kl- vackolódott a semmijéből a Sárkányölő. Neki aztán ér­demes volt koldusként a fa­luba keveredni, lám, házat építettek neki, kertet adtak és szüzet is, aki olyan szé­pen gyarapít, hogy sok más volt szűz elbújhat mellette. Később, amikor összeve­rődtek a kocsmában a hang­adók, valaki megjegyezte, hogy olyan nagyok az adók, és gyenge a termés, épp ide­je, hogy Sárkányölő is meg­fizesse a ház árát, amit ed. dig csupa jószándékból köl­csönöztek neki. Mások hoz­zátették, hogy erről szólni roppant kényelmetlen, de ha már valaki annyira po­fátlan, hogy hallgat róla, ha nem kérdezik, hát akkor muszáj. — Az ám! — dühödött Tneg egy szemrevaló férfi. — Épp a falu legdolgosabb szüze kellett neki, a betola- kodottnak, nem is lett volna elég a faluvégi Rima Sári! Ki elől vette el a szüzet, ha nem énelőlem, teelőled? így könnyű aztán olyan virágos ablakot csinálni, annyi al­mát nevelni, annyi tyúkot ültetni, annyi gyereket libá­val legelőre küldeni! — Áz ám! — ordított va­laki a füstös sarok felől. — Hiszen ha merne szólni va­laki ellene! De erejét fitog­tatja azzal is, hogy kirán­gatta a mocsárból a község bikáját! — Várjunk csak! — ve­tette közbe a legöregebb ember. — Ha nem rángat­ja ki a bikát a mocsárból, beiéiül. Közületek egy se mozdult volna érte. — Ha bolondok lettünk volna — mondták. — Belé- fulni a bikával együtt az ingoványba. — És ne feledjétek, az­előtt míg ő nem volt közöt­tünk, évenként jött a folyó­ból a szörnyeteg és megtize­delt bennünket, házainkat lerontotta, szüzeinket meg- becstelení tette! — Ez igaz — mondták erre. — Csakhogy. — Csakhogy? Hát van en­nél fontosabb? — Miért legyen neki szép háza, amikor mi adtuk, ösz- sze a téglát? Miért legyen az övé a legdolgosabb szűz? Miért nézzük mi, hogy gyö­nyörű gyerekei hajtsák a legszebb bikákat? — De hiszen mindnyája­toknak szép házatok van, dolgos feleségetek, gyönyö­rű gyerekeitek! Sokatoknak több almája, tyúkja, gazda­gabb kamarája! De mór akkor annyira ordítottak, hogy alig lehe­tett valamit érteni a ka­vargásból. — Inkább jöjjön a szörny! ■— üvöltött valaki és erre, mintegy vezényszóra, elin. dúlt a kocsma serege Sár­kányölő háza felé. Egy szó mint száz, felpa­kolták abba a csónakba, amibe érkezett annak ide­jén. Azután hajnalig mulattak. csak berlini sebésztanár kli­nikáján is. Két ízben járt Koch Róbertnél, a gümőba- cilus és tuberculin világ­hírű feltalálójánál, s útjáról a „Nyírvidék” hasábjain nyomban tájékoztatta a „vármegye közönségéé.” Életművének egy-egy tö­redéke is megőrizhette vol­na nevét az utókor számára. Még címszavakban is hosszú felsorolni nevezetes köz­egészségügyi intézkedéseit, meglátásaié. Bevezette a be­tegségi, és halálozási sta­tisztikát, reális adatokra tá­maszkodva állította össze híres „Egészségügyi jelen­tésiéit, amelyeket havonta közölt a „Nyírvidék” Hiva­talos melléklete. Foglalko­zott bábaüggyel, a gyermek- védelem rendezésével' a gaz­dasági cselédek lakásaival. Nagyszabású ivóvízjavításí programot kezdeményezett: javaslatára a typhus és cho- lefajárványok megelőzése céljából megyei szabályren­deletet hoztak, amely sze­riné minden község 1000 la­kosonként 1 kutat köteles fúratni. (kb. 400 kutat fúr­tak !) Jósa felismerte, hogy me­gyénkben egyes községek­ben a himlőoltás karról karra való végzése követ­keztében egész csecsemőge­nerációk fertőződtek meg vérbajjal, s az 1896. évi orvoskongresszuson tartott előadása és az illetékesek­hez benyújtott memorandu­ma alapján elérte, hogy az ártalmas oltási módszert be­tiltva helyette a mai eljá­rást tették kötelezővé. Mind kórházi főorvosi, mind pedig megyei főorvosi működése idején kiterjedt orvosi gyakorlatot is foly­tatott. Messze vidékről fel­keresték a betegek. Abban az időben a megtekintés, ta­pintás, kopogtatás és hallga­tózás mellett más módszer még nem nagyon állt ren­delkezésre a betegek vizs­gálatánál. Uj módszernek számított akkor még a ko­pogtatás is, amelynek Jósa nagy virtuóza volt. Türel­mesen meghallgatta, kikér­dezte, megvizsgálta betegeit „míg valamennyinek ki nem kopogtatta a betegségét.” A maláriát olyan jól felismer­te és gyógyította, hogy a chinin-pilulát „Jósa-pilulá”- nak nevezték. Természetesen nem ment minden olyan simán Jósa életében sem, mint ez a fel­sorolás, s meg nem értés vagy szűk látókörűség ese­tén gyakran mondogatta: „nem a mának dolgozunk, majd eljön az idő. amikor megértik.” Mi megértjük és megbe­csüljük dr. Jósa Andrást, büszkék vagyunk rá, hogy megyénkben élt és dolgozott. Jövőre lesz múzeumának centenáriuma, illetve halá­lának félévszázados évfor­dulója. A Szabolcs-Szatmár megyei múzeum és a megye orvosai készülnek a kettős évforduló megünneplésére. Dr. Jósa András Szabolcs vármegye volt főorvosának élete jó példa arra, hogy — Krúdyt Idézve — „No lám, nem mindig közepes a ter­més Nyírben, nemcsak a szabolcsi krumpli és a piri- csei árvalányhaj termés« van biztosítva, hanem a je­les embereké is." Dr. Fazekas Árpát)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents