Kelet-Magyarország, 1967. szeptember (24. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-24 / 226. szám
Szovjet filmek sorozata 54 moziban Hatezer vetítés, ötezer ifjúsági bérlet a megyében Külön filmtervet készített a megyei moziüzemi vállalat a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójára. A megye mozijainak műsorára 1474 filmet biztosítottak, a várható előadások száma 6000, a látogatók száma 600 000-re tehető. A szovjet filmakció keretében 54 moziban 245 film bemutatására indítanak filmsorozatot. Díszünnepségen mutatják be november 7-én Nyíregyházán a „Csillagosok, katonák”, Mátészalkán a Férfi, akit szeretek, Balkányban a Jó napot, én vagyok, Csengerben a Senki sem akart meghalni, Nagyhalászban a Noc— turné, Tunyogmatolcson a Hívás a 03-on, Kántorjáno- siban az Autót loptam című filmeket. Október 1-től a megye tíz községében kezdődik meg a keskeny, cinemascope vetítés, ahol a kiemelkedő szovjet filmek cinemascope változatát is műsorra tűzik. A szovjet filmakció keretében mutatják be a megyeszékhelyen a Háború és béke című filmalkotást, felújítják a korábban már vetített nagysikerű szovjet filmeket is —- Cirkusz, Sivatagi 13-ak, Aurora cirkáló, Csapajev. Hasonlóan az utóbbi évek nagy alkotásait, a Ballada a katonáról, a Béke első napja, a Szállnak a darvak és más emlékezetes szovjet filmeket. A szovjet filmművészet történetét feldolgozó kiállítást Nyíregyházán és a megye nagyobb községeiben mutatják be. Ifjúsági előadásokat is tartanak a megye iskolásai részére. A moziüzemi vállalat az 1967—68-as évre 5 ezer ifjúsági bérletet bocsát ki, mely mintegy 200— 250 ezer szabolcsi fiatalt érint. d filozófus festő Gadányi Jenő nyíregyházi tárlatáról Megemlékezés Pap Károlyról Most volna hetvenéves Pap Károly, a két háború közti magyar irodalom egyik legjelentősebb novellistája, ha a fasiszták nem végeznek vele közvetlenül a felszabadulás küszöbén, haláltáborban. Váratlan és szinte társ- talan jelenség a magyar irodalomban, a szélesebb olvasóközönség még ma sem ismeri eléggé, pedig a magyar novella legavatottabb mesterei és újítói közé tartozik. Tüneményszerű föllépését Móricz Zsigmond elragadtatott szavai jellemezhetik a leginkább: „Úgyittam írásait, mint élő forrást, amely, amint feltör, sarat, követ, dágványt robbant ki, aztán elúszik és megtisztul és partjain már gyönyörűséges rétek, s virágos kertek, nagyszerű tájak, s élő és tűzzel táplált emberi szörnyek látszanak.” Első nagy művéről a bibliai tárgyú Megszabadítottál a haláltól című füzérről írta Móricz ezeket a megrendült sorokat Pap Károly e művét is, csakúgy, mint novelláinak nagyobb felét, átitatják a vallásos elemek, de néha a csodavárás hangulatának megidé2ése sohasem a babonaság igazolása. Hőseinek gyermeki hite a megkövesedett dogmáik, társadalmi formák elleni lázadással párosul a küszöbön álló forradalmi változás vallásos-legendás szimbolikájú előérzete. Annak az írónak közvetett vallomása ez a forradalom mellett, aki a Tanácsköztársaság bukása után szabadcsapatot akart szervezni az ellenforradalom megdöntésére, akit a terroristák meghurcolták, börtönbe vetettek. Pap Károly élete csupa küzdelem és hányattatás, akár kedves költőjéé, Csokonaié. Bár a magyar irodalom legnagyobbjai álltak mellé, Móricz mellett Babits Mihály és Németh László is, forradalmi múltja miatt minden hivatalos elismerést megtagadtak tőle, gyakran a mindennapi betevőre se futotta sovány jövedelmé- bőL Novelláinak második csoportja és Azarel című regénye élesen elüt bibliai vonatkozású történeteitől. Közvetlenül az író társadalmát, sötét és gonosz előítéleteit ábrázolja; mintha egy másik Pap Károlyt ismernénk meg belőlük. A kétkedőt, a val- latót, az emberi természet gonosz hajlamaitól elrette- nőt. Legmegrendítőbb novellája az Irgalom, melynek kisgyermek hőse nem akarja megcsókolni csúfnak tartott nagyapját, végül „megkegyelmez” neki, de mélységes gyermeki ügyetlenséggel: „meg akarlak csókolni háromszor, mert ha meghalsz, az isten is annyit fog megítélni neked.” B. városában történt című nemrégiben kiadott gyűjteményes kötetéből az is kiderül, milyen otthonosan mozog az író a szegény nép között. Erényüknek tartja, hogy a kiábrándultság, a hazugság, az álszentség tengerében még őszintén hinni tudnak valamiben, mint Csuromné is, aki „istenkáromló módon” a háborúban elpusztult fia képmását ismeri föl a falon lógó feszületen, erényüknek, hogy halálukig ragaszkodnak a munkához, mint a Kéz kórházba dugott öreg parasztja. A negyvenes években előtörő fasizmus rettenete mind radikálisabb irányba viszi az írót. Sajnos, e korszakából csak kevés műve marad fenn. De állásfoglalását jól jelzi Illyés Gyula visz- szaemlékezése. „Nyilvánosság elé lépni most? Csak olyan írásművei volt hajlandó, — azzal is falragaszon — amely után mindkettőnket agyonlőjjenek.” Az irodalomkritikusok megegyeznek abban, hogy Pap Károly új irányzat előfutára volt: a novellát klasszikus szigorú formává nemesítette, kortársához, Gelléri Andor Endréhez és Tamási Áronhoz hasonlóan egy lebegő, varázslatos „tündéri realizmus” megteremtője. Megérdemli a mai olvasó figyelmét, szeretetét is. Életműve tiszta párlat, az emberi szellem diadalát hirdeti az elnyomó Horthy-fasizmus hatalmával szemben. B. Nagy László Gauguinnek, a nagy francia festőnek az aláírásával találkoztam a minaf>akönyv borítóján. Érdekesek furcsa gé-i, artisztikus n betűi. Nyugtalanság érződik aláírásában. A francia festő ecsettel leírt aláírásához kísértetiesen hasonlót talál á nyíregyházi tárlatlátogató. Gadányi Jenőét, akinek képeit a József Attila Művelődési Ház nagytermében állították ki. A névaláírások hasonlósága azonban nem az egyedüli, ami a két művész közötti rokonságra utal. Van a művekben is valami, ami Gadányit Gauguinhez hasonlítja. Említeném először talán Gadányi háború alatt festett képeit. ,,A háború alatt ellenszegültem gondolkodásban és cselekvésben a meghamisítások, a butaság és gonoszság perverzitása ellen. Az embertelenség meg- utáltatta velem az embert és a valóságot” — írja Gadányi naplójában. Ennek megfelelően ekkor keletkezett művei — Kenyér és . víz, Fekete táj — nélkülözik is az embert, visszafojtott színei, komor kompozíciói olajba merevített tiltakozások. Mint Gauguin. Gadányi is kiábrándul valamiből, s az absztrakció ebben az időben menekülés a való világtól, a kolorit lelke komorságának barna- fekete vetülete. A nyíregyházi kiállítás anyaga világosan mutatja, Csanádi János: Ma is A ha jnal itt elér, átdereng az üvegfalra sikló függönyön, a félhomályon átköszönve éget: Evőé! kéklő csontok, rigófüttyök, indulj mindig, új-indítású élet! A szív túlfeléről felkel a nap, a jó nap, új, égni-kész szorgalomma héliumlángja egek föggönyén szelídre szűrve fénylő verssorok módjára hull a kifésült mezőkre. Jóreggelt, ifjúság! Jóreggelt, istenék Ma is kell még az egek békessége, ma is kell még a szerszám és a toll, ma is kell még a szellem és a nagy a jó harc, amely élet és halál senkiföldjének újra nekivág, s a kín, amely világot .vált valóra, ma is megváltjuk véle egy napunk, mert sosem lesz megváltva a világ! Emberpár korsóval. (1950) hogyan lépett tovább Gadányi, hogyan formálta az elvonatkoztatás művészi útját. Nem szakad el az élettől, csak átlónyegít, kompozíciói és színei egy maga alkotta világba helyezik. Tobzódik a színekben, s nála Békásmegyer tanyái és tájai is buja dzsungellé válnak. Itt is rokon Gauguinnel, alakjai, térlátása, színvilága egy nagy álmodozó természet élményeinek transzfiguráclója. Gadányi Jenő egyszerre szemléli a világot mikroszkóp alatt, s látja az életet mint a mak- rokozmosz részét. így tud minden nézőjének adni valamit. És amit Gadányi ad, nem kevés. Megtaláljuk benne a tiltakozást az embertelenség ellen, majd a felszabadulás utáni műveiben a színorgiában tobzódó ember életsze- retetét. Filozófus, aki a legkisebb résztől, az elemi mozgástól jut el az emberig, aki akár mint fekvő női akt, vagy kakast tartó parasztasszony, vagy mint önmagát ábrázoló mű egyesíti magában a gondolatot, a problémát és a feloldódást is. Ez a feloldódás azonban Gadányinál — éppúgy, mint Gauguinnél — a természet, annak törvényszerű rendje, sokszor talányos összetettsége. Gadányi Jenő absztrakt és nonfiguratív. Modern tehát, de korszerűsége nem olyan mértékben rendhagyó, ami idegen lenne a nézőtől. Kiállításának legfőbb erénye: megtanítja a nézőt, hogy elvonatkoztasson, lehetőséget ad arra. hogy a naturális alkotások után beilleszkedjék egy olyan művész lelkivilágába, aki egy üveg barna színű vízben és egy darab fekete kenyérben az élet zavarosságát és sötétségét tudja kifejezni egy adott történelmi korban. Megtanuljuk megérteni a művészt, aki felnagyított formáival és az egész palettát felvonultató színeiben a természet szín- és forma- törvényét tanítja, maid a mikroszkopikus kép kaleidoszkópjában felvillantja az Erő, az Rend, a Szépség, a Törvény világát. Gadányi Jenőt Nyíregyháza felfedezte magának. Csak elismeréssel említhetjük azt a tényt, hogy műveit láthatjuk. Mert Gadányi európai ugyanakkor magyar, ábrándja és álma közel áll hozzánk, elvonatkoztatása a gondolkodó ember józan határain belül marad. Tanulságos tárlatot láthatunk, mely éppen kontrasztjai révén igazolja: az élet szép. B. L. ttjú, akit szántén Ambrusnak hívtak. — Mit tanulsz olyan erőszakkal? — kérdezte az apja. — A növényeket — mondta a fiú. Az apja gondokozott egy percig, aztán mégis úgy döntött, hogy a könyvet leborítja a szavaival. — Hagyd ott a belénde- fcet, s gyere inkább velem! — Hova? — Patkót veretünk a lóvékra. A könyv rögtön árván maradt, mert a kicsi Ambrus nagy lovas fiú volt; s szerette látni azt is, amikor vasal a kovács. Mert füstöl a lónak a körme, ahogy rápróbálja a patára a tüzes patkót; s gőzölve cser- szen a víz is, amikor utána vízbe mártja. És aztán két ütéssel mindig átsza- lasztja a patán a patkószeget, s el nem görbíti soha, csak akkor esetleg, _ ha összeveszett a feleségével. — Felülhetek-e az egyikre? — kérdezte. — Jövet — mondta az apja. . A két kötofék szárat a markába fogta Ambrus, de meg eem kellett huzintani, mert a két ló megindult utána. A fiú is ott ment az apja mellett, a piros ló előtt, amelyik nem volt még háromesztendős, ámbár a fekete sem. Különös, meleg szél mozdult, ahogy kimentek a kapum. Vagy nem is szél volt, ami mozdult, hanem a levegő kezdett mélyen és furcsán hullámzani. Az acélszín is megemésztette már a napot, sőt gomolygó réteges felhőket kezdett magából gyúrni, amelyek nyugatról úgy görgették magukat előre, mintha valami égi tenger hullámzott volna. Este előtt már félig sötét volt — Igaza lesz Mohának — mondta Ambrus. — Mit mondott? — kérdezte a fiú. — Vihart A diák is megnézte az eget és a mozduló fák tetejét, mintha az ő tudománya nélkül nem tudna vihar lenni, s engedelme nélkül nem is lehetne semmiképpen. Nagy megfontolás után megadta mégis magát, sőt a jóslatot messze hagyva, így szólt: — Biztos. Olyan pontot tett a szó végére, hogy ebben a dologban többet még sóhajtani sem lehetett. Hallgatva mentek hát a lovak előtt, csak később és nagy elgon- dolkozás után szólalt meg Ambrus: — Gondolkoztál-e a dolgon? — kérdezte. — Milyen dolgon? — Azon, hogy mi leszel. A fiú ismét a fák teteje felé nézett, de most nem olyan kétkedés nélkül, mint az előbb; s éppen akkor port is csapott a szemébe a morduló szél. — Gondolkoztam — mondta. — S mi leszel? — Nem tudom. Az apja elnevette magát, hogy milyen biztos eredménye lett a nagy gondolkozásnak, de éppen megérkeztek a kovács kapuja elé, nyugton hagyta ezt a kérdést. Inkább kérdőleg nézett körül, amikor bévezette a két lovat a patkóverő udvarra. Csend volt mindenütt, de az első pillantás nagyon bíztatta, mivel a műhely nyitva volt egészen. Igaz, hogy nem is lehetett volna másképpen, mert a műhelynek ajtaja nem volt. A tűzhelj^n azonban még pislogott a szén. — János mester a szomszédban van! — kiáltott oda valaki. Az útról szólott rá egy ember, aki látta, hogy az udvaron tévelyegnek a szemükkel. Mondott egy köszönő félhangot Ambrus, maid rögtön szalasztotta a fiát, hogy hívja haza János mestert a szomszédból. De már ákkor erősen méregbe jött a szél is, hogy a fiú markába kapta kalapját, s lebbenő ruhában úgy futott á szomszéd felé. Ahogy Ott bényitott az ajtón, nagy társaság közepiben találta János kovácsot, aki rögtön a fiúnak szegezte a szót: — Ennek tudnia kéll! Annyi ideje sem volt a fiúnak, hogy bár köszönjön; de az eszét nefn tudták a támadó szóval félreütni, mert rögtön megkérdezte: — Mit? — Ki találta fel a villámhárítót? — folytatta a kovács. — Franklin Benjámin — mondta a diák. A kovács nagy diadallal felemelte azt a körmos, nagy kezét, s miközben az öt ujja elágazott a levegőben, csak ennyit mondott: — No, ugye! Dé ott ült, szelíden és mosolygósán, egy ókulárés öreg ember, aki csendesen így szólt: — Akárki mondja, úgysem igaz. Mert ugyanis tudni kell, hogy már a Salamon templomán is volt villámhárító! Mindenki nevetett, mivel az öreget már régen el akarják vala mozdítani a Salamon király temploma mellől, de őkelme annyira gyökeret eresztett Ott a villámhárító tövében, hogy mozdulni sem akar onnét. S ha már ilyen reménytelenségbe esett az igyekezet, a fiú bátorsággal szólhatott a kovácsnak, s a kovács is jöhetett mindjárt, hogy patkót verjen a lovakra. De sohasem hitték volna, hogy a közel is olyan mesz- sze legyen, mert ahogy kiléptek a házból, a vihar rögtön megragadta őket. A fiú mondott is valami affélét, hogy ne húzódjanak-e vissza, de a hangjának felét elvitte a zivatar szele, s a másik felére pedig azt ordította a kovács, hogy menjenek csak, mert fent az égben is most edzik a patkót. Amikor tépetten megérkeztek, Ambrus a nagy műhely mélyéről lesett kifelé; a két ló pedig, odakötve az udvari fához, röpdöső sörénnyel nyújtotta a nyakát, harapdálva a hidegen lobogó levegőt. A kovács szenet öntött a tűzhely bölcsőjébe, amely hamarosan izzásba merült és pirosra hevítette a hosszú vasat. S miközben tűz lett a vasból és az üllő tetejéről telepozdorjázta fényes szikrákkal a levegőt, az udvar fölött is szikráztak a felhők és akkorákat csattant az ég, mintha odafönt is óriás lovakat patkoltak volna valami óriások. A fiú káprázva nézte, hogy miképpen szikrázik mindenütt a világ. A fénylő elemek között a szeme is röpdösve világolt, majd az arcán enyhe öröm kezdett nevetni. Aztán nyugalom szállotta meg. Mire a patkók elkészültek, nagyjából a vihar is elvonult; s amikor pedig már ott feküdtek a két ió négy lábán, akkor üdén és derűbe Vonva a világot, kinevetett az idő is. — Minden megtörtént — mondta a fiú. Már olyan jókedvük volt, mint magának az időnek. Úgy lendült fel Ambrus atya a feketére, mintha egy hét múlva akart volna házasodni; s utána a fiú is pattant egyet, s már ott feszített a piros hátán. Künn a kövesúton megugrottá magát Ambrus alatt a fekete ló, s ahogy a négy patkós lába csattogni kezdett a köveken, szikrák ugrándoztak a föld felett. — Tudom, mi leszek, édesapám! — kiáltotta előre a fiú. — No, mi? — Szikra fia! — Micsoda szikra fia? — Hát tudós, aki a tüzeken uralkodik. Úgy érezte Ambrus, hogy a füle boldog és a szive örvend; a fiú pedig a csillaggal nevetett össze, mely a házak feje felett éppen kiragyogott.
