Kelet-Magyarország, 1967. szeptember (24. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-03 / 208. szám

Egy hét a világpolitikában Kambodzsa fenyegetése, kudarcok Vietnamban Vitatkozó arab „csúcs“ — Londoni gondok — Londoni megállapodás —* Budapesti tárgyalások előtt II megújult Varsó A lengyel nép nem íelejt PBLTAVA Nylkolaj Podgomfj, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa elnökségének elnöke szom­baton átnyújtotta a Lenin- rendet az ukrajnai poltavai terület vezetőinek. Ukrajna e fontos ipari-mezőgazda­sági vidékét a gazdasági és kulturális téren elért sike­reiért tüntették ki. MAGDEBURG Szombaton a magdeburgi kerületi bíróság ítéletet hir­detett a július 6-i langen- weddingeni vonatszerencsét­lenség felelőseinek ügyében. Mint emlékezetes, a kelet­németországi vasúti szeren­csétlenségnek 94 halálos ál­dozata volt. A bíróság Ro­bert Benke sorompókezelőt és Günther Mantei forgalmi irányítót öt-öt évi börtön­büntetésre ítélte. KAIRÓ Nasszer elnök szombaton délelőtt tárgyalásokat folyta­tott Aref iraki köztársasági elnökkel a jemeni kérdésről. Irak Szudánnal és Marok­kóval együtt tagja a megkö­tött egyiptomi—szaud-arábiai egyezmény végrehajtását el­lenőrző bizottságnak. A Nasszerral lefolyt megbeszé­lés után az iraki elnök egye­nesen Bagdadba utazott to­vább. KHARTOUM Butéflika algériai külügy­miniszter pénteken este úgy nyilatkozott, hogy országá­nak az öt külföldi olajválla­lat államosításáról hozott döntése nem függ össze a khartoumi csúcsértekezlettel. BELGRAD Sztambolics, a jugoszláv allamszövetségi tanács tag­ja Tito elnök különmegbí- zottja pénteken Algériába utazott, hogy Tito elnök sze­mélyes üzenetet átadja Bu- medien elnöknek. PORT SAID Az EAK kikötőiben jú­lius 10 óta baráti látogatáson tartózkodó szovjet hajóraj két egysége szombaton kifu­tott a Földközi-tengerre. A távozó hajók szovjet legény­ségét melegen üdvözölte a Port Said-i lakosság és a ki­kötőben tar tózkodó hajók le­génysége. MOSZKVA A Szovjetunióban szep­tember 3. és október 30, között újabb hordozóraké­tákat próbálnak ki. A raké­ták a Csendes-óceán vízfel­színére csapódnak be két egyenkint 40 tengeri mér­föld sugarú körben. Kambodzsa következik-e a sorban, mint az amerikai­ak agressziójának újabb ál­dozata? A kérdést jogossá teszi, hogy egy rendszerint igen jól értesült (a Penta­gonhoz közelálló) amerikai hetilap, a US News and World Report e heti számá­ban már megemlítette, hogy az Egyesült Államok „ha­marosan kénytelen lesz” ki­terjeszteni a vietnami há­borút a délkelet-ázsiai tér­ség e semleges országára. A kambodzsai kormány eré­lyes nyilatkozatban cáfolta meg az amerikai hírverés rágalmait, amelyek célja az esetleges támadás előre iga­zolása lenne: Washington­ban azt állítják, hogy észak­vietnami hadosztályok tar­tózkodnak kambodzsai te­rületen, s hogy Sihanouk- ville kikötőjében fegyvere­ket tesznek partra a Dél- vietmami Nemzeti Fel szaba­di Lási Front számára. Az amerikai eszkaláció, a háború lépcsőzetes kiterjesz­tése során mindenesetre várhatók újabb veszélyes „lépcsőfokok”, de bizonyos, hogy a Pentagon erőfeszíté­sei nem érnek célt. Vietnam déli felében a szabadság- harcosok — nyilván az esős évszak nyújtotta kedvezőbb körülmények felhasználásá­val, de tűzerejűk látható megnövekedését is latba vetve — minden eddiginél nagyobb arányú támadó hadműveletekbe kezdenek. Az egyik legmerészebb és leglátványosabb partizán- offenzíva az amerikaiak Da Nang-i támaszpontja körül zajlott le. a DNFF katonái valósággal gyűrűbe fogták és elzárták a külvilágtól az Egyesült Államok expedi- ciós haderejének ezt a fon­tos bázisát Ami pedig a Vietnami Demokratikus Köztársaság népének az amerikai légi kalózok meg­ismétlődő terrortámadásai­val szembeni ellenállását il­leti, a nyugati sajtó is el­ismeri, hogy az USA had­vezetése a légi agresszió fokozásával sem tudja térd­re kényszeríteni a vietna­miakat, viszont a légelhárí­tás mind nagyobb vesztesé­get okoz az amerikai légi­erőnek. A hét érdekes és nagy je­lentőségű eseményét a kö­zel-keleti válság probléma­körében a khartoumi arab csúcsértekezlet szolgáltatta. A szudáni fővárosban né­hány kivétellel az arab or­szágok állam- és kormány­fői gyűjtek össze, hogy megvitassák az arab világ egységes fellépésének lehe­tőségeit az izraeli agresszió következményeinek felszá­molás« végett, s hogy meg­tárgyalják az arab világ belső gondjait. Viszonylag sikernek számított, hogy a csúcsértekezlet egyáltalán létrejött: balról is (Szíria részéröl például) és jobbról is (mint Tunézia esetében) elhangzottak meggondolások a csúcskonferencia összehí­vásával kapcsolatban. Az állam- és kormányfők előtt Nasszer, az Egyesült Arab Köztársaság elnöke, a megfigyelők által igen reá­lis hangúnak minősített felszólalásában az arab országok gazdasági megerő­södésének fontosságát emel­te ki. A jordániai király ar­ról szólott, hogy kinek-kinek szembe kell néznie az izra­eli agresszió előtt, az alatt és az után történtekkel, az elkövetett hibákkal. A ma­rokkói miniszterelnök és a libanoni elnök a csúcsérte­kezlet meghozandó határo­zatainak egységes végrehaj­tásában való részvételt ígér­te meg, s ami feltűnt: még Tunézia államminisztere is az összhang meglétét hang­súlyozta. A jemeni elnök kilátásba helyezte, hogy fátylat borítanak a múltra... A jemeni kérdés, mint az arab világ egyik legsúlyo­sabb belső problémája, na­pirendre került Khartoum- ban is. Nasszier és a szaud- arábiai uralkodó, Fejszal király között külön megál­lapodás jött létre az öt éve tartó, Jemen miatt támadt ellenségeskedések megszün­tetésére. Jemeni részről vi­szont nehezményezték, hogy Nasszer és Fejszal meg­egyezése nyomán iraki—ma­rokkói—szudáni ellenőrző bizottság alakulna, amely jemeni területen ellenőriz­né az egyiptomi csapatok kivonulását és a jemeni ki­rálypárti erők szaud-arábiai támogatásának megszűnését. A héten került sor Tito elnök emlékezetes közel-ke­leti körútja után arra, hogy a Kairóban, Bagdadban és Damaszkusziján járt jugo­szláv államfő személyes üzeneteket intézzen számos állam vezetőjéhez. Nikeíics külügyminiszter Washing­tonban Johnson elnöknek, Kocsa Popovics, az állam- szövetség] tanács tagja Pá­rizsban De Gaulle'tábornok­nak adta át Tito üzenetét. A távol-keleti események a hongkongi összetűzések­kel már korábban is kínai— angol incidensekre, tiltakozó jegyzékváltásokra vezettek. A két ország viszonya most még inkább megromlott, miután Londonban a kínai, Pekingben pedig az angol nagykövetség előtt véres ve­rekedésekre került sor. A diplomácia történetében ri t- ka botrányos jelenetek ját­szódtak le itt is, ott is, és ugyancsak példa nélkül ál­lónak mondható korlátozó intézkedéseket vezettek be a másik ország diplomatáinak rovására a két fővárosban. London volt a színhelye az előző hét végén tíz tő­kés ország pénzügyminiszte­rei fontos tanácskozásának. Az úgynevezett „Tízek klub­ja” (USA, Anglia, Francia-, Nyugatnémet-, Olaszország, Japán, Kanada, Svédország, Belgium, Hollandia) évek óta heves vita színhelye volt e tőkés világ pénzügyi rendjének reformjáról. Em­lékezete, hogy Franciaor­szág nevében De Gaulle tá­bornok az aranyat javasolta nemzetközi fizetési eszközül a dollár és a font . sterling helyett. A vita — nem egy­szer már a szakítást felidéző vita — most kompromisz- szummal zárult, kifejezve a fejlett tőkés országok közös gazdasági érdekeit. Az Egyesült Államok enged­ményeket te*t, elsősorban az európai Közös Piac or­szágai javára, amelyék együttesen hasonló vétójog­ra tettek szert, mint ami­lyen 20 éve csak az USA- nak van. Ezek fejében az Egyesült Államok megtart­hatta számos eddigi előnyét és kiváltságát. Magyar vonatkozásban a hét legfontosabb eseménye az a bejelentés volt,., hogy az MSZMP Központi Bi­zottságának és a magyar kormánynak a meghívására szeptember elején hiva­talos baráti látogatásra hazánkba érkezik a Szov­jetunió párt- és kormány­küldöttsége. A küldöttséget L. I. Brezsnyev, a Szovjet­unió Kommunista Páríja Központi Bizottságának fő­titkára 1 vezeti. A látogatás során Buda­pesten aláírják a Magyar Népköztársaság és a Szov­jetunió közötti új barátsági, együttműködési és kölcsö­nös segélynyújtási szerző­dést: <Az első magyar­szovjet" barátsági, együtt­működési. és kölcsönös se­gélynyújtási szerződés a le­jártához közeledik, 1948 február 18-án kötötték meg 20 évi időtartamra. De nemcsak e formai ok, ha­nem a két országban a két évtized alatt megmutatko­zott fejlődés, politikai, tár­sadalmi, gazdasági és kato­nai téren egyaránt, indokol­ja az új szerződés létrejöt­tét.) A Szovjetunió párt- es kormányküldöttségének lá­togatása, mint az .erről szóló közlemény előre jelzi, al­kalmat ad a magyar—szov­jet kapcsolatok továbbfej­lesztésének megvitatására és a jelenlegi nemzetközi helyzet áttekintésére. Pálfy József Aki ma Varsó új városne­gyedében, a Nowe Miastoban jár, nemigen talál műemléke­ket. Legfeljebb eredeti for­mában visszaállított épüle­teket láthat, de ezek is csak huszonegynéhány éve­sek, A Wehrmacht szörnyű pusztításának nyomai már csak itt-ott lelhetők fel. A porig rombolt város újjáépí­tése annak idején nemzeti üggyé vált, egymás után nőt­tek ki a földből a 20—30 emeletes házak, közintézmé­nyek, iskolák, üzletek. Sajá­tos hangulatú világváros, mo­dern utcáival, fényeivel, lük­tető életritmusával. Azon­ban van benne valami, mely egy percig sem engedi feled­tetni a német fasizmus bor­zalmait. , Kövek az utcán Az első pillanatban talán jelentéktelennek tűnnek azok az alig egy méter magas kő­tömbök, melyeket gyakran látni a modern sugárutak mentén, parkokban, mellék­utcákban. Pedig ezek a kö­vek történelmet idéznek. Ahol ma allnak, a németek tömeges kivégzéseket hajtőt, tak végre. A lengyel fővá­rosban több, mint háromszáz ilyen kő található. Némelyi­ket jelöli csak apró emlék­tábla, koszorú, melyeket a meggyilkolt édesapa, test­vér, rokon, vagy jóbarát em­lékére helyezett el valaki. Nem látványos emlékművek­ről van szó, egyszerű kövek- rő csupán, de minden len­gyel tudja, hogy mit jelente­nek. Az öregasszony galambjai A régi városnegyed utcájá­nak egyik lakóházán néhány kőből faragott galambot lát­hat az idegen. A háború ide. jén ebben a házban egy idős asszony lakott, aki minden délben leült a ház előtti lép­csőre és eleséget szórt az örökké éhes galamboknak. Először csak kevés, majd néhány száz, később mintegy ezer galamb várta idős jóte­vőjük déli megjelenését. A háborúban a házat talá­lat érte. Az öregasszony máshová költözött, de min­den délben visszajött, hogy eleséget szórjon. Ott halt meg a lépcsőn szeretett ga­lambjai között. Ma is ga­lambok tucatja ropnod a ház körül. Emlékfa Ahol valamikor a varsói gettó bejárata volt, ma em­lékmű áll. Árnyékában sze­rényen húzódik meg egv vastag törzsű fa. Évekkel a háború után egy édesanya a gettóban pusztult fia emlé­kére kis táblát szegezett a fa törzsére. Hamarosan újabb és újabb tábla került a tá­ra, s jelenleg nincs a tör­zsén egyetlen négyzetcenti- méternyi hely, ahol tábla ne lenne. Ez a fa mindenki fá­ja, hiszen Varsóban alig van olyan család, aki ne gyászol­na valakit a gettóban pusz­tultak közül. A fát — egy kicsit képle­tesen — ma mindenki gon­dozza. Eltávolítják száraz gallyait, rendbentartják a hozzá tartozó alig két négy­zetméternyi füves területet. És minden reggelre ismeret­len kezek friss virágot he­lyeznek a törzse köré. ítélet; éhhalál A varsói gettó területét 16 kilométer hosszú, három mé­ter magas kőkerítés vette körül. Élve innen senki sem juthatott ki. A németek ide telepítették a főváros megle­hetősen nagyszámú zsi­dó lakosságát. Ké­sőbb az ország többi részéből is megindult a te­lepítés. Egy szobában 20—30 embert zsúfoltak össze. A havi élelmiszerfejadagot de­kában mérték. A cél világos volt: éhhalálra kényszeríteni az embereket. 1943. áprilisában kitört a gettófelkelés. Az egyenlőt­len küzdelemben százezrek vesztették életüket. A hat hétig tartó elkeseredett harc után a német tisztek büszkén jelentették Hitlernek: a get­tó teljesen megsemmisült. És valóban, az egész negye­det a földdel tették egyen­lővé. Az egykori borzalmak he­lyén ma lakóhazak magasod­nak, A tereken gondtalan gyermekek játszanak, azon­ban a lengyel nép sohasem felejti el, hogy mi történt itt 1943-ban. Bogár Ferenc ♦ ♦ Öten a százezerből HzAmagyar vörös- katona harcolt Szovjet- Oroszországban a forrada­lom győzelméért. A neves és ismeretlen harcosok kö­zül ragadtunk ki ötöt, hogy bemutassuk olvasókö­zönségünknek. 2. A különös biblia Ligeti kiskőrösi kovács­mester fia nem követte ap­ja mesterségét, ahogy az ak­koriban szokás volt. Azt mondta a tanító: olyan jó fejű, eszes ez a gyermek, hogy vétek lenne nem to­vább taníttatni. Akkoriban nem ment rosszul a kovács­műhely, s Ligeti Károly ap­ja elhatározta: tanult em­bert csinál a fiából. A Li­geti család történetében ez a gyerek volt az első, aki érettségizett. Alig hogy kézbe kapta azonban az érettségi bizo­nyítványt, mozgósította a Monarchia. A fiatalember­nek is be kellett vonulnia. Mint tanult embernek, járt neki az úgynevezett önkén­lesi jog. El is végezte a tar­talékos tiszti lanfolyamot, annak iendje-módja szerint. Hadapród lett belőle, az­tán. amikor menetszázadba került, már zászlósi válla- pot viselt. A zászlós már tiszt, s a tiszt a hadifogságban is kü­lön elbánásban részesül. De Ligeti Károly, aki fogság­ba esése után az omszki ha­difogolytáborba került, job­ban érezte magát a legény­ség között. Esténként ott­hagyja a tiszti barakkot, s átmegy a legénységi barakk­ba. Biblia van a kezében, abból olvas fel valamit a katonáknak, akik nagy fi­gyelemmel hallgatják. A tá­bor orosz őrsége persze nem tud sem magyarul, sem né­metül, amilyen nyelveken ez a furcsa „bibliaóraV folyik, így nem tudják, hogy a „Biblia" tulajdonképpen bol­sevik könyv az ájtatoskodók pedig bolsevik szemináriu­mon vesznek részt. A hadifoglyok bolsevik szervezkedése szorosan kap. csolódott az orosz munká­sok szervezkedéséhez. Az összekötő „Burzsujka” egy bájos kilány. Becenevét ar­ról kapta, hogy szülei gaz­dag emberek voltak, de mi­után megismerkedett Lenin tanaival, . szakított velük. Forradalmi munkájáért a cá­ri rendőrség három évre száműzte Szibériába, s most, hogy ideje letelt, letelepe­dett Omszkban, ahol senki nem ismeri. Ki gondolná, hogy a naponta órákig zon­gorázó, szemmel láthatóan jómódú úrilány az omszki bolsevik szervezet fontos összekötője. Ligeti Károly is Burzsuj- kától kapta a könyveket. S tőle kapta g hirt is: Pet- rográdon nemsokára meg­kezdődik a felkelés. Ha meg­jön a jó hír, Omszkban azonnal kikiáltják a szov­jet hatalmat. A vörösgárdát előre megszervezték, fegy­vereik biztonságos helyen pihennek. Ha a vörösgárda kivonul Omszk utcáira, a bolsevik érzelmű hadifog­lyok is azonnal fegyvert kapnak. S néhány nappal novem­ber hetedike után fegyve­rekkel megrakott nehéz te­herautók robogtak be a bőr­és nyeregárugyár kapuján, ahol a hadifoglyokat dolgoz­tatták. Az átvételi elismer­vényt Ligeti Károly írta alá. Öt bízták meg a hadi­foglyok vörösgárdájának megszervezésével. A hadi­foglyok forradalmi bizottsá­gának három tagja közül is ő lett az egyik. Magyar nyelvű lapot adtak ki, amely, nek Forradalom volt a cí­me és Ligeti a főszerkesz­tője. Dolgozott, agitált. S közben feleségül vette Bur- zsujkát... 1918 májusának utolsó napjaiban á csehszlovák lé­gió fellázadt és néhány nap alatt elvágta Omszkot a külvilágtól. Az egész kör­nyék a fehérek kezére ke­rült, csak Omszk tartotta magát. A kirgiz sztyeppék felől újabb ellenséges erők közeledtek; Rinov fehér tá­bornok tiszti ezredei. Ligeti elbúcsúzott feleségétől, hogy egy vörösgárdista egység élén Tatárkára menjen, ott akarta megállítani a fehé­reket. Útközben azonban a fehérek lovassága és gyalog­sága rajtukütött. Ligeti ka­tonáival visszaverte a tá­madást, eljutott Tatárkára, amelyet többször is meg­ostromoltak a fehérek, de mindannyiszor nagy veszte­ségek után visszavonultak. Ezalatt azonban a front má­sik szakaszán, Marjanovká- nál áttörtek a légiósok és már közvetlenül Omszk alatt álltak. A városi párt- szervezet és a városi szov­jet elhatározta a visszavo­nulást. Egyetlen útjuk volt, a folyókon, az Irtiszep, a Tobon és Tábda vizén át írbitig, ahonnan már vasút­tal mehetnek Jekatyerin- burglg. A városi pártbizott­ság döntését a feleség vitte el motorcsónakon Tatárká­ra. Hosszú menetelés után ju­tottak el az Irtisz folyóig, mert az országúton nem mehettek, az Rinov kezén volt. A folyón rajtukütöttek a fehérek. Ellenállásról szó sem lehetett, mert lőszerük elfogyott. Ligeti ismét hadi­fogságba került. Omszkban tartották fogva, amikor meg­érkezett a hir: Magyaror­szágon kikiáltottak a pro­letárdiktatúrát. Ligeti fáradhatatlanul har­colt tovább az újabb fog­ságban is. Az illegális szer­vezkedés a kolcsakista ez­redben szolgáló munkásokra, parasztokra épült. Május elejére kitört a felkelés. Az ezred katonái agyonlőtték tisztjeiket, a város egy ré­szét elfoglalták. A vörös fo­golytábort azonban nem tud­ták elég gyorsan megközelí­teni. Kolcsak parlamentert küldött ellenszegülő kato­náihoz, s sikerült őket fegy­verletételre bírnia. Azt ígér­te nekik, hogy büntetlenek maradnak, s a tapasztalat­lan, fiatal parasziikatonáK felültek az ígéretnek. Más­nap Kolcsak százötven ka- tonát végeztetett ki megtor­lásul, Ligetit pedig a váro­si börtönbe szállíttatta. S mivel közeledett a vörösök ellentámadása, 1919 június 2-án Ligeti Károlyt a vá­rosi börtön 150 forradalmár foglyával együtt a város szélén kivégeztette. Omszk egyik terén gyö­nyörű márvány emlékmű alatt nyugszik, kivégzett magyar forradalniártársaL val együtt. A város felsza­badulása után a börtöncel­lában, ahol raboskodott, falra karcolt verset talál­tak, Ligeti Károly írta: „Én ittmaradok névtelen síromban. De olthatatlan tüzü lelkemet Utánatok küldöm, hogy a harcmezőn Gyújtó fényénél csatat nyerjetek. Vörös magyarokkal harcolok ismét, Segíteni megtiport népemen. A kivívott szabadság árnyékában Az élők adják vissza életem.” Pintér István

Next

/
Thumbnails
Contents