Kelet-Magyarország, 1967. július (24. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-23 / 172. szám

Ez is érdekvédelem! Molnár Gábor Balatoni keszeg és a piraiba Ulti, vagy könyv? A munkásszállások művelődési életéről Ezernyolcszáz építömun- kas dolgozik megyénkben la­kóhelyétől távol az EM Szabolcs megyei Állami Épí­tőipari Vállalatnál. Szak­munkások, technikusok, se­gédmunkások, tisztviselők. A vállalat állandó és idő­szakos munkásszállást ren­dezett be nekik, s ahol ilyen nincs, lakásokat bérel számukra. A szállásproblémák tehát megoldottak. Van hol lakni, megmelegíteni este az ételt, pihenni a munka után. Nem mondanám, hogy mindez már tökéletes, egyformán kielégítő és színvonalas, de alapjában véve rendezett. A munkásszállás elnevezésé­ben foglalt alapfeladatának megfelel, de sokkal prob­lematikusabb a válasz arra: az ágyon, lepedőn, takarón kívül nyujt-e valami mást is? Mivel töltheti szabad idejét a műszak után haza­térő munkás? Van-e alkal­ma, hogy kikapcsolódjék, szórakozzon, művelődjön? Igény és lehetőség Az alkalom és lehetőség felvetése jogos. Tény, hogy ma, a sokéves differenciáló­dási folyamat eredménye­képpen — az építőipari munkások igénye megnőtt. Kialakult a törzsgárda. a szakmunkások mellett fel­nőtt a tanult vagy tanuló segédmunkások tábora, a rádió és televízió mellett kulturális érdeklődés tá­madt a korábban közömbö­sökben is, a város, nagyobb település felfokozta a kíván­csiságot, érdeklődést a mű­velődés iránt. A nyíregyházi központi munkásszálláson például a bentlakó 166 munkás közül több mint nyolcvan tanul, s a túlnyomóan fiatal gárda nem éri be a csendes üldö- géléssel, vagy a vég nélküli ultizással. Sajnos, a Széchenyi utcai munkásszálláson — az épü­leten belül — másra alig van lehetőség. Van egy kis szoba, ahol a tanulni akarók meghúzódnak, van néhány régi társasjáték, egy tv és egy rádió, viszont nincs egyetlen helyiség sem, ahol mindezt zavartalanul élvez­hetnék. Az ebédlő — jogo­san — tabu, a társalgó pe­dig átjáróház, tudniillik ez egyben az előcsarnok is. A hetenként kétszer nyitva tar­tó könyvtár forgalma igaz nagy, viszont azt is meg kell mondani, hogy az ol­vasóknak sincs egy kis klubjuk, ahol csendesen él­vezhetnék a műveket. P eti nyolcéves lesz, ez a jelentős sors­forduló magvas gon­dolatot szült a család külön­féle rendű-rangú, tagjaiban. Vasárnap délután levisszük a közeli kerthelyiségbe és ott ünnepeljük. Jó lesz, Peti? Jó? — ér­deklődtünk a leendő ünne- peltnél — lesz torta, szörp, fagyi, minden. Mi az, hogy jó lesz — a srác fénylő szeme minden szónál többet mondott. de azért hozzátette: — Hűha, ez aztán igen... Hát csakugyan csupa bol­dogság volt még rá is néz­ni, ahogy ott feszített a pa­pa, mama között s fölényes mosollyal kiadta a pincér­nek a rendelést. — Hozzon kérem, hozzon kérem, nekem először is egy... egy nagy gyümölcs­fagylaltot! így mondta, hogy Naaagy — vagyis óriásit értett alat­ta! összenéztünk, nem kezdi rosszul? Előbb talán süti ké.. ne, kicsit papizni igen, ebéd után van, de azért mégis. Peti azonban leintett ben­nünket — ő tudja, mit csi­Fehérgvarmaton, Fényeslit- kén és Tiszavasváriban a munkásszállásokon tv és könyvtár is található, ezzel azonban a kulturális lehető­ségek ki is merültek. Még ennyi sem jut azoknak, akik magánházaknál laknak és sokszor egy tál vízért ins- tanciáznak, s talán erejük se marad arra, hogy művelő­dési igényeiket megfogal­mazzák. Ha a problémának csak ezt a részét nézzük, látható: nem ad okot túl­zott lelkesedésre. Ne hízzunk semmit a véletlenre Jó — mondhatja erre va­laki —, ez igaz, de ne te- ledjük el: a munkásszállás nem művelődési otthon, s talán nem kell ennyi ra sar­kítani. Vegyük hozzá a fen­tiekhez, hogy mind Nyír­egyházán, mind a nagyobb községekben van, más szó­rakozási lehetőség is, van KISZ-klub, műszaki klub, táncos hely, mozi, esetleg színház. Aki keres — az ta­lál is tehát magának alkal­mat arra, hogy kikapcsolód­jék, művelődjön. Ebben az elméletben is van igazság, bár- vitatható. Indokolt-e hogy munka után a munkásszállás lakóit „há­zon kívülre” kényszerítsék? A szállás csak szállás, s nem pótolhatja az otthont, az ott elképzelhető művelő­dési és szórakozási alkalmak? A válasz erre nyilván az le­het — a józan ész szerint —, hogy a munkások szállá­sa legyen lakás, de foglalja magába, a kollégiumokhoz hasonlóan az alapvető mű­velődési lehetőségeket és al­kalmakat is. De hol? Vető­dik fel erre a kérdés. Ha egyszer hincsen megfelelő terem, szoba, helyiség. Itt viszont a vita helyett meg­állapítás kívántatik: tervez­zék és építsék úgy a mun­kásszállásokat, hogy a kul­turális igényeket is vegyék számításba. Az építőipari vállalat szakszervezeti bizottsága mindezt jól tudja. Ismeri a jelen gondját, s már eddig is sokét tett annak érdeké­ben, hogy a jövőben a hely­zet változzék. A nyíregyházi munkásszállás űj szárnyába már terveznek klubot, a munkásszállásokra letéti könyvtárakat telepítenek, ahová futja a pénzből, tv-t vesznek, s a munkásszállá­sok önkormányzati szervei­ben megválasztják a műve­lődési munkát szervező és koordináló személyeket is. így tehát nem kizárt, hogy a jelen spontán és gyakran Nagy S. József: nál, mi indulhatunk süte­ménnyel is, de a maga ré­széről hajthatatlan. Na, ha ő formabontó, mi sem maradhattunk el, álta­lában a sörnél kötöttünk ki, csupán az anyai nagyapó Simi bácsi kért konyakot, a testvére kisüstit, a az idő­sebb hölgyág néhány tagja szopogatott édes likőrt. Jó­magam, mint egyik nagv- báty kezdtem a felköszön­tést sörhabos szájammal. — Ecsém, nőj.i nagyra, ne ess hasra, fejedben legyen ész, s nem pediglen mész. Szellemességem osztatlan letszést aratott, a gyermek szüleivel homlokcsókot vál­tottam, Petivel derekasan ke­zet ráztunk, s mindannyi­unknak könnyes lett a sze­me a meghatottságtól. Eb­ben az ünnepi hangulatban stagnáló kulturális élete megpezsdüljön. S eközben a fő gond: mindez ne legyen ötletszerű. Ez is érdekvédelem Erdei András, a vállalat szakszervezeti bizottságának titkára így fogalmazott: a munkásszállások kulturális munkájának megjavítása is érdekvédelem. Talán az egyik legfontosabb feladat. Az emberek tudatáról, gon­dolkodásáról, tudásáról és ebből fakadóan emberi elő­relépésükről van szó. Ezért is fektet erre mind nagyobb súlyt a szakszervezet. Viszont ehhez hozzá kell tenni azt, hogy a megye munkásszállásainak kultu­rális céljaira a szakszervezet csupán 52 ezer 600 forintot tud fordítani egy évben. Ezt ugyan megfejelik a tagdí­jakból valamivel, de így is elenyésző az összeg. A mű­velődési lehetőségek fejlesz­tése tehát véges, jóllehet az ebből származó haszon szin­te felmérhetetlen. A művelt, olvasott, munka után fel­üdült, a szabad időt kultu­ráltan eltöltött munkás, az elégedett ember értéke fel­becsülhetetlen. A kilátások biztatóak A jelen problémákkal ter­hes időszak, a vitatható kulturális élet a munkás- szállásokon szükségszerűen eredményez egy kérdést: milyen lehet a kivezető út? Szerencsére az általános­ságok helyett lehet mondani néhány konkrét javaslatot és elképzelést is. Az első: lényeges, hogy a jövőben a munkásszállások kialakításánál tervezzenek lehetőséget kulturális célok­ra is. A kialakuló közössé­gek válasszák ki azokat, akiknek szenvedélyük a kul­turális munka, s ezek mint kis tanácsok szervezzék, irá­nyítsák a szállások művelő­dési programjait. Legyen rendszeres, hosszabb távra kimunkált műsor, mely a szükség és az igény össz­hangjából születik. A tartal­mi munka kialakításában mind a szakszervezeti akti­visták, mind a szállások KISZ-esei vállalják a rájuk háruló megtisztelő feladato­kat. így válhat a szállás otthonná, a munka utáni kulturált élet színhelyévé. Bürget Lajos habozva szólalt meg a gye­rek: — De ugye... ugye én kér­hetek még egy nagy gyü­mölcsfagylaltot? Ismét összenéztünk — megint fagylaltot? És újra csak nagyot? De olyan es­deklő szemekkel tekintett ránk, nyelve olyan sóváran nyalogatta az ajkát, hogy megszavaztuk — ám legyen. Mindenesetre többen is ki­oktattuk. így Pista bá egy najdani operaénekesjelölt, eképp tremolózott: — De egészen óvatosan kanalazd, mert megfázik a gégéd és a hangod elvesz­ted, mint én. Persze lehurrogtuk, sőt felkértük, a gyerek tisztele­tére énekeljen el valami szép dalt. Szenvedélyes horgász ba­rátom jobb ügyhöz méltó buzgalommal markolja üvegszálas horgászbotját a siófoki mólónál. Suhogva in­dul botja zsinórján a halak számára rendkívül ízletesen szervírozott gilisztás horog. — Fogott már valamit? — csilingel egy finom női hang. Enyhe mordulás a felelet. Növekszik körülöttünk a kiváncsiak gyűrűje és a rá­érősebbek letelepednek Fel­hördülnek a hozzáértők, amikor a buktató nagyhi­telen alámerülését látják. Barátom óriási lendülettel „bevág” és a népes társaság felett körbeutazik, a — tíz- dekás „piros szárnyú” ke­szeg. Szisszenés, mordulás. Hamar elfogynak a kiváncsi­ak. A keázeg lekerül a ho­rogról, s mi pirulunk. — Hát — kap el a derű — nehezen kerülne ki itt egy vacsorára való. Ül előttünk a vizen a buktató. Lágyan. Semmitől sem zavarva. Mi meg oda- kinn, a kövön. — Nos, neked talán tekin­télyesebb zsákmányod akadt az Amazonasnál? — néz barátom szemrehányóan. Tud brazíliai gyűjtőutazá­saimról, állítólag bele is lapozott már egyik-másik könyvembe. A haltartó hálóban pihe­nő „piros szárnyú” kicsi ke­szegre gondolok és eszem­be jut egy sokkal nagyobb hal. — Az Amazonas menti Cararassu mocsarak szom­szédságában kikötve — kezdem — a bronzvörös, há­rommázsás súlyt is elérő pi- ráibákra „vadásztam”. Gye­rekkori könnyedség, vígság kapott el akkor is, mint mikor pajtásaimmal, nyári vakáció idején beleénekel­tünk a bakonyi erdőalj al- konyi, szarvasbogárzúgásos csöndességébe. — Hurkot hurokra vetve kötöm a nyolccentis görbü- letű, afaszos és vastag ho­rogszárra az indiánfonta erős curuazsineget, kétmé­teres eresztéket hagyva a rőzseág-„buktató” alatt. Pá-_ húzom az óriási horogra a matrincha csalit. Az ara- szos horog szinte teljesen el­tűnik a matrincha tömegé­ben. A zsinór végét magam után húzva egy méter ma­gas. bóbitás urucuri-pálma tövéhez tekerem. Idehaza a harmínckilós. horogra ke­rült harcsával is nehéz el­bánni, hát még a tízszerte súlyosabb piraibával. — Vízbe vetem a horgot. Tovalibeg a rőzseág, viszi a sodrás a csöppet sem köz­napi buktatót, eresztékén a csalit. Feszül a kiengedett zsineg amelyet most már csak a pálma töve tart. Hirtelen alábukik a mesz- sze, benn úszó rőzseág. Ij- húrként váj a homokba a pálmatőről vízbe vezető zsi­neg, amelyet megmarkolok. Húzás vág vissza, és vad erő- I vei kitépi ujjaim közül. ‘ Ö húzott' egyet egy újabb korsóból, és sokat ígérőén azt mondta: — Van saját szerzemé­nyem. Erre mi is lelkesen csap­tuk össze a mi újabb kor­sóinkat — ez igen, saját szerzemény, naccerű, nacce- rű! Ahitatosan hallgattuk, a pincérnek is csak suttogva közöltük: hozhatja a rnég újabb korsókat, meg egy kis pezsgőt, hadd legyen igazán ünnepi a hangulat. S milyen szépen énekelt Pista bá. — Oh. oh, ooo, drága gyermek Péter, élj még sok, sok évet ezzel a szép névvel, nappal is, meg éjjel éljen, éljen, éljen! Odabenn — ki tudja hány méter mélységben, harminc evezőhúzásra a homokos parttól — küzd a bronzvörös hal. Szabadulni szeretne, de az indiánfonta curuazsineg miatt nem lehetséges. Kifárasztom — határozom el — és elborít a piruló iz­galom. Ezt az óriási erejű halat? Felvág a sárga vízben a piraiba sötét bronza, majd alábukik. Semmiképp nem eresztem el a piraibát. Rö- videbbre kell fognom a zsi­neget. Futva igyekszem a pálmá­hoz. Odatérdelve, vállamat a barna, fiatal törzsnek vet­ve, vonom kifelé a zsine­get. Óriási erő ránt, ellen­kezik húzásommal. Vállam, markom keményen horzso- lódik. A zsineg, ha nem fe­szülnék vállammal a törzs­nek, arcra rántana. Rázkó­dik, zörög felettem a zöld pálmabóbita. A törzs állja a küzdelmet, a horog. s a zsi­neg is. Vérezhet a brotizr- vörös halragadozó és a töb­biek — akár a tengeri cá­pák sebesült fajbélijükre — rácsaphatnak. Sietnem kell. Húzva a zsineget, vonszo­lom a zsákmányt a homok, a csónakom irányába. Vizes már az Amazonasból kike­rülő zsineg, közben bele-be. lerezriül a vad erejű rántá­sokba a pálmabóbita. Vál­lam véresre zúzva, hamaro­san több méter zsineg gyű­lik össze a pálmatörzs tö­vénél. Fogást fogás követ. Már csónakközeiben ver, csapdos a bronzvörósét mindinkább bemutató hal­óriás. Most — mérem a távol­ságot — tiz méterre lehet csónakomtól. Fél órája küz­dőm vele? Lehet. Vizesen csurgó a homokkal elegyes curuafonás, és ez jól hű­síti tenyerem, ujjaim égését. A bronzvörös hal derék­tájon öles, kör méretű farok­csapásai, amelyekkel maga körül a vizet tajtékossá ve- rv i félelmetesek. Nagyot rántok a fonáson, rövidítve a hal meg az urucuri pálma­törzs közti távolságot. Rög­zítem a zsinórt, s a félig Előkészületben: Az utolsó szakaszt már együtt zúgtuk rá: — Éljen, éljen, éljen! És odafordultunk a gye­rekhez: — Na, Péter, mit szólsz ehhez a csodálatos költe­ményhez? — Ehhez a csodálatos hanghoz! — helyesbített a 60 éves Malvin néni, aki hároméves kora óta titkos imádója volt a dalnoknak. Péter meghatottan rebeg- te: — Gyönyörű, gyönyörű, de izé... én megehetnék még egy nagy gyümölcsfagylal­tot? Szájtátva meredtünk rá! így kitartani a gyümölcs­fagylaltnál, mikor mi már a pezsgőnél jártunk! És ráadásul nagyot? Eset­leg kicsit.. Vagy azt se? Orvos is volt körünkben, tőle kértünk tanácsot — mi legyen? Ö dadogva mondta! — Nem... dem... árd... had meg... ha jól... gyól... esik ne... neki... és ...sés... homokra húzott csónakhoz futok. Közvetlen közelből mindennél vadabbnak tűnik a horogra került, csapdasó hal. Hatalmas példány, óriás a piraibák közt is. Nem csoda, hogy a többiek elől másodperc töredéke alatt elmarta a matrincha-csalit. Elejtéséhez nem vágóvas, szigony, vagy fejsze kell, megfelelőbb a Winchester. Előszedem a puskát. Az evezőpadra állok, öt lépésre csapdoshat a csónakvégtől a küzdő, időnként egész töme­gével a víz fölé emelkedő hal. A lövés belezúg az Amazonasra boruló csöndes­ségbe. Az ólom a hal szeme táján csapódhatott be, a pi­raiba lassú pörgéssel veri a vizet. Mint súlyos, nehezen en­gedő tüsköt, vonom kifelé a hatalmas halat, majd mögé­je, az Amazonasba lépek, és fél combig vízben állva, gör­dítem, döntöm kifelé — minden erőmet beleadva — a csúszós fogású piraibát. Bőre nyálkásan érdes, nem annyira csúszós, mint a harcsáé. Pikkelyzete némi­képp hasonló a süllőéhez. Ha sutája világosabb, mint bronzvörös hátarésze. Végre a homokra segítem a zsákmányt: már tudom, a közelben tanyázó indián ha­lászoknak adom... — Hát ez, és ott, így esett — mondja barátom, és nézi a visszavezető, múltba érő „szálat", a hálóban lévő tíz- dekás „vörös szárnyú” ke­szeget. — De vigasztaló, hogy ez az apró „vörös szár­nyú” keszeg „hozta ide” a piraibás horgászkalandot. Szedelőzködünk. A magá­nyos, árva kis keszeget visszadobja a vízbe. Lépé­seink a part felé kopognak, az emlékeket idéző köveken. — Hát pajtás — mondom — én egyetlen „paptetűért” sem cserélném el a legszebb, hárommázsás piraibát. — Miért? — Megmondom. A „pap- tetű” balatoni hal, a piraiba pedig, és legyen bár három­mázsás, odaátra való, idegen világbéli. Itt megakadt, de mindnyá­jan tudtuk, mi a diagnózis vége. — és ha lassan eszi! Am legyen, de bizony a negyedik gyümölcsfagylaltot már nem engedélyeztük! Hogyisne — hiszen ez már valóságos kicsapongás! Állí­tólag az ananászban rum is van! Sőt egyöntetűen meg­állapítottuk — gyereknek ilyenkor már ágyban a he­lye! Még ha ünnepelt ls!Ri- mánkodva nézett ránk — csak még egy negyedik gyü­mölcsfagylaltot! De az or­vos szava döntött, erélye­sen verte pezsgőspoharával az asztalt. Dem... dem.... dem... nem... eng... eng... eng. Nem tudta befejezni, de tudtuk: nem engedélyezi, így aztán anyja néhány ko­ros hölgy társaságában csak hazavezette Pétert. De mi persze tovább ün­nepeltük őt Hű, de meny­nyire! Még a rendőrségi ri­adókocsi is kijött. Na hallják, elvégre a* életben nem lesz többszőr nyolcéves a gyerek... Ünnepeljük a gyereket Falu monográfi a a 750 éves Nvírbogdánvról Két év múlva ünnepli Nyírbogdány község fennál­lásának 750. évfordulóját. A községi tanács vb ideigle­nes bizottságot alakított az ünnepség előkészitésére é1- egy falumonográfia elkészí­tésére. A monográfia szerkeszté­sét Nagy István iskolaigaz­gató végzi, megírására dr Mező András főiskolai ta­nársegédet és Csermely Ti­bor megyei tanulmányi fel­ügyelőt kérték fel. A falumonográfia a ter­vek szerint feldolgozza a község háromnegyed évezre­des történetét, összegyűjtve közli a község határának földrajzi neveit, önálló ta­nulmány foglalkozik majd a község néprajzával és mű­velődéstörténetével. „A gyártelep fejlődése” és „A feudális nagybirtoktól a szocialista mezőgazdaságig” című tanulmányok Nyírbog­dány gazdasági életének tör­ténetét adja közre. Ugyancsak megkezdődött a gyűjtőmunka egy helytör­téneti, régészeti és néprajzi kiállítás összeállt'tására Is.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents