Kelet-Magyarország, 1967. június (24. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-11 / 136. szám

Kőbányai György;

TEMETÉS PESTEN

AZON A NAPON elsőként érkeztem reggel a szerkesztőségije, a telefont én vettem fel. „Egy olvasó'’ telefonált be: hallották?, egy asz- szony két gyerekét kidobta az ablakon, aztán ő is utánuk ugrott

Ezekből a családi drámákból, véres tragédiákból már jég nem születnek riportok, a rendőrség hivatalos szövegét, nem feltűnő helyen szoktuk közölni. Azért jelentettem a telefont, s lelkiismeretességből — hátha későn jön a hivatalos, s nehogy arról a nyolp-fíz sorról is .lemaradjunk — kiküldött a szerkesztőm.

A megadott utca egy piac közelében volt, de már délelőtt felé járt, kiürijlt a csarnok, üres volt az utca, végig lehetett látni rajta: egy postás vágott át, kurta kis utca, az utca közepe táján két kislány bámult félteié. Házszámot nem tudtam. Talán ott történhetett a tragédia, azért néz felfelé gz a két lány. De még hiányozhatott néhány perc az időből, amikor a hirek nem szabályozható, nein siettethető, s nem késlel tethe- io törvénye szerint megérnek, kipattannak, s bekerülve egy várqs közlőrendszerének vivőér hálózatába, érdeklődésünk közlőrendszerébe. s addig keringenek — alakulva, újabb formát öltve növekedve, felgyorsulva, majd ismét csak szervezetük törvénye szerint lassúdva, összetöppedve, míg felszívódnak, vagy kipukkadnak, s egyik percről a másikra el- . tűnnek- A két lány egy ház második emeleti ablakára kiáltott fel: Emmi néni, dobd le a tornazsákot!

Az esemény helyét az utca végén felszórt sárga homokfolt jelezte, de ez sem volt feltűnő, annyi sem, mint egv kisebb karambolnál a közlekedési rendőrök jelölései. Egy marék homok, igazán szerencse, hogy észrevettem.

EGYEDÜL ELŐ, öregedő lány volt a házfelügyelő, nagy darab nő, nagy virágmintás pongyolában, kérdezgetnem sem kellett, igazolványt sem mutatni. áradt belőle a szó, a boldog szereples; reflektorfény (jen áll must nyilatkozhat, végre eljött a várva várt főszerep. Reszteteket mesélt, Intimitásokat, benfecLeskent a harmadik emeleti család életéről; aiig három éve volt a lakodalom — húsvéti esküvő a hazban — s már több mint fél éve otthagyta a fiatal- asszonyt a kicsikkel, az a kölyök — persze a házban gyerekeskedetf, s még mindig kölyökn-ek tartott fiatal férj — otthagyta az anyóssal. a két kicsivel, mert két gyereket azt tíjdqtt csinálni neki! Az anyós meg pokollá tette az eletet, küldték, rugdosták, menjen el, nincs szükség rá, idegen, mit keres jtt. Két kicsivel kérem az az asszonyka^ Csak tessék a szomszédokat megkérdezni milyen pokol volt tegnap este isi És m«á téggel is, ahogy az udvaron feküdt a Marika, mert tetszik tudni a gyerekeket az utcai ablakon dobta ki, ő átrohant a szobákon — képzelheti milyen veszekedés lehetett az anyóssal — és a gangról az udvarra vetette magát, szóval hogy ott feküdt az udvaron, akkor is csak azt mondta nekem, mert , 1 én azonnal odaszaladtam, hogy Térus néni, ez mind az anyósom miatt volt. Az

kölyök persze most a nőjénél vám- Hát hogy tudna a dologról- Mert mondom: elment, itthagyatt az csapot. papot. Még engem is félre akart vezetni. Nézze csak a lakókönyvet. Tessék, itt a neve. Beáta, hogy elköltözött, Vecsés, ennyi és einy- nyi. Az új nőjéhez költözött. De a körzeti rendőr mondta. hogy ez nem is szabályos. ez nem egy rendes kijelentkezés. Ja, hogy a gyerekekkel mi lett? Szemben a pincében van egy műszeripari szövetkezet. Egy lakatos jött fel a pincéből és vitte le a gyerekeket, amíg 3 mentők jöttek. A nagyobbik már nem is ólt Egy mérleg serpenyőjébe tették a kicsit Egy meretőkocsl vitte el aztán mind a hármukat. Kérem, szabálytalanul je- |gn£taeaett ki az a kölyök. De

ebből még baja lesz, a körzeti rendőr is megmondta...

Hétköznapi tragédia — „családi dráma” —, napilapok hírrovatában ©gyhasá- bos címmel. De én mégis elővettem noteszom és kiírtam a lakónyilvántartási könyvből e dráma szereplőinek adatait, a ki jelentkezett férj új címét.

A KÉRJ 23 ÉVES, tehát alig lehetett húsz azon a húsvélon. amikor a házba hozta a menyasszonyt. A feleség három évvel volt a fiúnál idősebb. Első gyerekük, a kislány kétéves és kéthónapos volt, a kicsi — „akit egy műszerészmérleg serpenyőjébe raktak, mjg kijött a mentő” — kilenchónapos.

Nem, nem a szörnyű tett hátterét akarom valamiféle társadalmi magyarázattal felderíteni — két kicsit kidobni az ablakon a pszichopatológia körébe tartozik — de mégis fel kellett jegyeznem az adott címeket, neveket- A házmesterné egy mondata indította meg bennem a kíváncsiságot. „Hús- vétkor volt az esküvő, akkor hozták a házba Marikát, de eiebb arra vették rá, hagyja oft a kalauzságot. Vidéki lány volt, szabolcsi, az autóbusznál volt kalauz, de a család előbb kivette a busztól, nem akarták, hogy kalauz legyen a menyük. Betétették egy újpesti mu- anvagüzembe. Azért az más...”

A harmadik emelet, ahonnét kidobták az utcára a két gyereket, egy háromszobás társbérleti lakás, a pater familias szigorú, fegyelmet tartó szabómester.

(Mikor kiléptem a kapun, már az utca túlsó oldalán többen álltak, s néztek felfelé a harmadik emeleti ablakra. A hír már megérett, bekerült a város közlőrendszerének áramkörébe. Azon túl is — majd tíz napig a temetések utáni napokig — minden időben, akár kora reggel akár a sötétedés utáni órákban, mindig akadt magányos, vagy kjs csoport, aki állt a túlsp oldalon és nézett felfelé, arra a harmadik emeleti ablak felé.)

Először — egy fotós kollégámmal — a harmadik emeletre mentünk fel, a fiúval, vagyis az ifjú férjjel szerettünk volna beszélni. De nem volt odahaza — „nem is lakik itt” — s különben is rövid álon ajtót mutattak.

Az ajtón sem nagyon kerültünk bővül, a nagy előszobában öreg nők — rokonok;, tantik? — jöttek, mentek edényekkel, ruhákkal, mintha családi ünnepre készülne a ház. Magyarázkodtunk, hogy kit keresünk — 4 fiút is úgy hívják mint a családfőt — majd végre előjött a szabómester. Köpcös

szigorú kis úr. „A fiam nincs itt, nem itt lakik. Semmit sem mondhatok, ezt megérthetik, különben is a fennálló rendelkezések ezt megengedik. De a fiammal sem beszélhetnek, ő sem mond semmit, Ö még fiatal, megtiltom neki hogy nyilatkozzon...”

Három öregasszony is állt az ajtóban, ahogy kitárlak előttünk. Büszkék voltak a ház erős, határozott férfiújára.

(De a fotósok is megérik a magukét. Ha tudom, hogy ilyen hamar végzünk, belelövök egyet a vakuval — mondja kollegám ahogy jövünk lefelé a lépcsőkön —, láttad az előszobaszekrény tetején a hintalovat és a kis biciklit? Már feltették mint az összegöngyölt szőnyegeket nyáron. Pedig jó kép lett volna.”)

AZT A VECSÉSI CIMET

keressük, ahová („a másik nőhöz”) bejelentkezett a la- kónyilvántartási könyv szerint az ifjú férj. Vecsés központjában több embertől is kérdezzük az utcát, de nehezen igazítanak útija; fiatal parcellázás ez, kevesen ismerik még ezt az új reszt. Fiatalos nyárfaerdőt kerülünk, kint vagyunk a határban, földek közt kövezetlen, nemrég hasított utcák határolják a települést. Tábort vert nagy sereg — a városon kívül, a várost ölelve. Szétszórva felépült, vagy épülőfélben lévő házak, vakolva, s vakolás nélkül, a kerítés sok helyütt csak néhány kóró, cövek, s láncon haragos kutya, de mindenütt mór helyet foglalva, lábat megvetve. Az udvaron kifeszített köteleken fehérneműk, ingek, pelenkák.

Ahová ml mentünk se kerítés, se kapu, de a házhoz már toldalékszárny is van ragasztva, veranda is, üvegezett. Széles, erős asszony jön élő a gyerekek Máltására. Bárom kiesi is fogja a szoknyáját. Akit keresőnk, az a húga. Bizonyára elkerültük egymást, mert épp az imént ment el kenyérért. Ide a bolt olyan 10—15 perc. Jöjjünk beljebb a szobájukba, várjuk meg.

Külön szobájuk van a fiataloknak: „mikor felépítettük ezt a kis szobát, idevettük a húgunkat, ő meg hozta 4 férjét.’’

„Férjét” — így mondja, s valóban a szoba ifjú, kezdő páréhoz hasonló. Uj csőgarnitúra, ezt a fiú hozta. (A motorját — hallunk még róla — tette a zaeiba, s úgy hozta a házhoz est az új igénytelen garnitúrát.) A falon hajlított fémből mesefigurák, a rekamié felett akár egy gyerekszobában. A fiú csinálta „mondja az asz- szony; „csendes, itthonülö”.

Ez a tábort vert, ptthont teremtő család Szabolcsból jött a város alá- Négy esztendeje még Balkányban éltek. Nagy családból való ez az erős asszony: nyolcán vannak testvérek. Az ő embere mindent csinált, a tsz-t is próbálta, kubikolt, gyárba járt, Záhonyba vagont rakott A harmadik gyerek után először a férj jött fel Pestre. Előbb a kénsavgyárha, aztán Csepelre került. Most is Csepelen dolgozik. Egy esztendő után vették itt eat a telket. Akkor a gyerekekkel, testvérekkel feljött az asz- szony is. Nyár volt, a telken — a mezőn, mező volt ez — fedőit emeltek, s hozzálátott 4 család a ház építéséhez. A ház, a szoba, az első, egy hét alatt elkészült, utána épült a többi. Az építkezés idején a férfi a gyárból egyszer sem hiányzott, a gyári pluszak után, holdvilágnál még virradatig is emelte a halat.

A testvérek közül kettő albérletbe ment, 4 húg is, aki kalauz lett, miként az a másik fiatalasszony is, aki az emel ettől leugrott; itt maradt ez az asszony heted- magával, gyógyíthatatlan beteg fivérével, ipart tanuló öccsével, urával, s három kicsinyével. A város alá eljutott, lábát megvetette, de a városba egyszer se jutott be. Mert mig húga megjő a boltból, beszélgetünk: jobb-e itt fenn Pesten?

— Ó, azt mindig mondom a férjemnek, ugye visszamegyünk Balkányba? Hogy miért vágyakozom oda, nem tudom, hisz látja milyen szép házunk van itt, mindenünk megvan már. A férjem ilyenkor azt mondja: soha nem megyünk már vissza, a gyerekek miatt, azoknak csak itt lehet jövőt csinálni.

Hogy merre volt már a városban? A legmesszibb a Nagyvárad tér, beteg fivére a Szent István kórházban feküdt.

MEGÉRKEZIK VÉGRE A

HUG a kenyérrel. Hány év választhatja el nővérétől ? De mintha más földtáj: ideges, vékony, divatos prém- kucsma a fején, s a kenyér orgonalila nylon neccszatyor. ban.

Fotós kollegám dörzsölt, kedves érdeklődéssel adja magyarázatát látogatásunknak: „a férje mikor jön haza, mert vele szerelnénk találkozni.”

— Ma este később jön, nem is tudom mikor. A szüleihez ment még fel, tetszik tudni délben a rendőrségre hivatták, ugye tudják, abból az ügyből, utána meg fel kell mennie az édesapjához beszámolni.

A neccszatyoi'bol kipakol, a kenyéren kívül húst is hozott, holnap vasárnap, külön háztartást vezetnek, a vasárnapi ebéd...

Most gyárba jár, reggel négykor cseng a vekker, az ötórás vonattal indul, hatra jár be dolgozni. Ez is nehéz, de mégis jó: önálló élet, az emberével.

Villamoson volt kalauz, de azt a férfi kérésére hagyta ott, amikor összeköltöztek. Egy kalauznőve} mégsem élhet. Azelőtt Erzsébeten lakott albérletben, akkortájt ismerkedett meg a párjával. így meséli:

— A huszonnégyesen jártam, már látásból ismertem. Szomorú volt mindig. Egyszer a fordulónál fennmaradt a kocsin, s azt kéri, menjek el vele moziba. Mondtam, hogy nem. De ő csak beszélt. Nem, nem, nem— Nagyon erőszakos volt. Ismét, ismét fordult 3 villamos, de ő nem szállt le. No- hát jó. Várjon meg a Nagyvárad térem Arra is emlékszem, a moziban az Arany csempészeket adláK. Mozi után aztán majd minden este megvárt. Jött elém a motorral és hazavitt Erzsébetre. Tudom, azt kérdezi mindjárt: hogy tudtam házas emberrel járni? Mert azt is tudtam. Megmondta nem sokkal később hogy megismerkedtünk. De hogy pokol az élete otthon, s ő velem nemcsak úgy jár: hozzám menekül. Miért pokol az élete, azt is kérdeztem. Merthogy „ felesége nem egyezik az édesanyjával. Hát akkor miért nem költöznek el a szülőktől? Mert nincs lakás és nagyon drága az albérlet. És akkor már volt is egy gyerekük, a kislány.

Igen, ismertem is, nagyon te szerettem. Nem, nem csak képről. Gyakran felhozta hozzám a villamosra. Mikor meg végeztem, elvittük hintázni. A Közvágóhíd- nál van egy hintatér. Nagyon megszerettem, hisz megígéi-te elválik, a kislányt nem engedj, azt idehozza. Azt én nevelem, én lettem volna az anyukája. Nagyon szeretem a gyerekeket. Úgy vártam már a kicsit. Hpgy tetszik kérdezni? Igen, akkor még csak az egyik gyereke volt meg. Amikor megismerkedtünk, akkor még csak a kislány volt, a kisfiú később született. És mind a kettőt vállaltam volna.

(Mikor elmentünk, kollegám a kicsik képéből elkért egyet. Foto azért legyen.)

A FIATALEMBERREL IS

találkoztam. A vecsési látogatás után másnap rámnyitotta a szerkesztőségi szoba ajtaját. Kedves, haragos, kisfiús képe volt, aki most az Önálló felnőtt szerepét játsz- sza. Még most sincs huszonhárom éves. Hogy mertük elvinni — szikrázik — a gyerekei fényképét?! Mutatták — a lápy elővette re- íiküljéből, s mutatta kit is várt ő kislányának — elkór- tük, ideadták. „De az hogy lehet, én nem is voltam ott, azt nem lehet engedélyem nélkül elvinni!” De ezzel ki is pukkadt, minden méreg elszállt, csend lett. Kínáltam hellyel, üljön le. A kamaszos dacból még annyira futotta, hogy állva maradt Kértem, hogy beszélgessünk. Már kevesebb indulattal mondta: „nem nyilatkozom”.

Csak azt szerettem volna kérdezni — kezdtem a szót, mert állt és várt — hogyha elköltözött hazulról és otthagyta feleségét a kisgyerekkel (közbevág: „de gondoskodtam róluk. leadtam *mi jár”) ami mindenkinek

a magánügye, joga, akkor, a szakítás után, a döntése után, vagyis mikor úgy döntött: ezzel a nővel nem élek tovább, hanem azzal a másikkal, csak azzal — miért született meg a második gyerek is, miért hagyta ott épp akkor két gyerekkel a feleségét?

Mentegetőző a válasz: „én nem is gondoltam véglegesen ezt az elköltözést. Úgy gondoltam fél, egy év után visszamegyek, addigra megtörik, talán addig a természete is megváltozik.”

Miért, milyen volt a természete?

„Amit a fejébe vett, arról nem tett le. Az anyámmal sem jött ki. A pénzzel mit csinált, nem tudom. Én kétezren felül hoztam haza, ő 1500 forintot és semmit sem vett. Ruhát sem vett magának, csak egyszer amikor szülni ment 450 forintért egy pongyolát és kétszázötvenért egy retikült. Mire tette a pénzt? Találtam most nála két takarék- könyvet ezer-ezer forint körüli összeggel. Mire, kinek gyűjtött?!...

(Két takarékbetétkönyvet

találtak az elhunyt személyi holmijai közt. Két gyereke volt. Vagyis két gyerekkel hagyták ott.)

Különben még azt is megtudom: az 57-es busz hűvösvölgyi végállomásánál ismerkedtek meg négy éve. Akkor buszon volt még kalauz a lány, s csak eljegyzésük után vette ki a család, s adták egy vegyipari vállalathoz.

A FIATALASSZONYRÓL,

apjától és testvéreitől hal- lók. Egy budafoki megsüly- lyedt öreg ház konyha szobájában az összegyűlt család körében vagyok. A temetésre Szabolcsból feljöttek a szülpk. A gyerekek — nyolc gyerek — már rég idefenn élnek. Ez a tábor érdekes mód a túlsó parton, a budai oldalon telepedett le, onnét veszik közre a várost. Budafok, Érd, Törökbálint; egyedül csak a legfiatalabb fiú lakik albérletben a hetedik kerületben. A középső fiúnál szálltak meg a szülők, aki elsőnek, már ötvenháromban jött fel Pestre.

Sokan vagyunk a szobában, az unokák is itt vannak, a menyek is és 4 gyásznak nem a szomorúságát érzem: valamiféle elkésere- dettségét, nehéz vádat. Kibukkan még az is —szoknyájánál a kisgyerek — a meny felelősségre hívó, de „semmit sem tudó” kérdéséből: „Nem mondunk mi semmit, de mégis, látta valaki, hogy Marika dobta M az ablakon a két gyereket?...

Mert annyira érthetetlen. Egy nagyon zárt, elmaradt világból, szigorú vallásos házból jött fel a testvérek közül legutoljára a lány és épp ót, a legszelídebbet vészé j ti el a város.

Asztalos az apa, de a háború után Kisarnál napszámosként az első Tisza-hid verésénél ott volt a legidősebb fiával. Feketében ül, balján mozdulatlanul, megtörve a felesége. Az első fiú nem a legidősebb volt, aki elindult Pestnek — még sokan voltak odahaza, a legidősebbnek az apja mellett a helye —; a középső, de nem egyedül, ketten jöttek fel ötvenháromban: fivér és

nővér. Hogy egymásra vigyázzanak. A fiú Csepelen kapott munkát, most is ott dolgozik, a csőgyárban. (Két tábor: a Duna túlsó oldalán is, Vecsésen is a férfiak Csepelen dolgoznak.) A nővér a ruhagyárban helyezkedett el. Mikor már mindegyik gyerek fent volt — „az én Marikám nem akart elhagyni bennünket” — sírja az öregasszony — hatvanegy őszén a legkisebbik lány, s a legkisebbek fiú is «Krakelt,

Először a nővér vette szárnya alá, a ruhagyárban dolgozott, de ezt a gyárat átprofilírozták, női fehérneműre tért át, leesett a kereset, kalauzi állást- hirdettek, felvette hát az egyenruhát.

A hetesen is járt, utána az

57-esen, amelynek a végállomásánál megismerkedett férjével. Albérletben lakott akkor a Fehérvári úton, egy idős nő gyári lányoknak adta ki tiszta szobáját, Szigorú volt a házirend, akár egy leánynevelő intézetben, férfi oda be nem tehette a lábát, még a rokonok sem. Marika öccse is csak lehívhatta a nővérét. Mindezt azért tudom, mert a testvérek a fiatal férj — akkor még udvarló — karakterét festik. „Feljött egyszer Marikáért, de a házinéni nem engedte be. Féltékenységében erre zárastul betörte az ajtót.” „Volt úgy, hogy motorjával egész délután követte az autóbuszt, amelyen Marika járt..”

Vagyis, ahogy mondják: tombolt a szerelem.

MEGTÖRTÉNT AZ ELJEGYZÉS és a család — a fiú édesanyja, az anyós — kedveskedő levelet írt Szabolcsba: kedves, csevegő, barátkozó hangon, Marika jó helyen lesz náluk (mert eljegyzés után odavették lakni), boldogok, hogy ilyen hejyes menyük Jesz, mert hogy ez a levél kérő is, meg hívó te, a húsvéti lakodalomra.

A lány szülei az esküvőre nem utaznak fel.

A házasság nem sikerült a fiatalember hamarosan mást talált. Előbb ki-kimaradt, majd elköltözött Két gyermekkel feleségét, az odahozott, kalauzságból kivett asszonyt otthagyta anyósára. Idegen volt a házban. Szerették volna, ha elhagyja a lakást, de egyedül, az unokák felől már tárgyaltak nélküle, a kislány — mint hallottuk — Vecsésre, az új asszonyhoz került volna.

Magárahagyottságában csak öccse — hűséges kis apród — állt melletteA TEMETŐKÉRT BEJÁRATÁNÁL az eligazító tábla hosszú lajstromának közepe táján szerepelt a két kiesi neve. „fi,30. G. testvérek* 20-as terem-" A két gyereket külön temették.

Déli féltizenkettőre volt tehát kitűzve a temetés, de a huszas ravatalozó előtt már nagyszámú tömeg állta, s _ várta végig egy 79 éves néni és egy 68 éves férfi utolsó búcsúztatóját, A 11,30-at vártákAz újságok nem közölték a temetés idejét, s mégis olyan nagy közönsége volt ennek az utolsó szertartásnak, mintha ismert színészt, vagy ifjú korunk szerelmes bonvivánját temetnék.

Tizenegy harminc előtt a 20. terem elé gördült egy fehér temetkezési autó. A temetkezési vállalat gondos felkészültségére vall, új gépkocsiállományából fehérre lakkoztatott egyet, u kicsiket fehér gépkocsi viszi utolsó útjukra.

A két kis koporsót a két gyászoló család vette körül. Az egyik oldalon az ifjú férjé, s vejük szemben, farkasszemet nézve a koporsó túlsó odalán. a szabolcsi család, a fiatalasszony családja.

A gyászszertartás megkezdése előtt az utolsó percekben érkezett meg prémkucsmában az a lány, akivel most a férj él. Befurakodott a tömegbe, áttörte magát: a fehér koporsóktól akart elbúcsúzni. A halott kislánytól, akit hintázni is vitt, szeretett, akit gyermekéül várt.

Szerencse, hogy nem ismerték fel, mert a várakozás idején az emberekben megnőttek az elsuttogott, képzelet-pletykahordta történetek a „csábítóról”, * gyúlékony indulatokkal telítődtek.

A fehér gyászautót koszorúk borították. Hosszú sor-1 ban elindult a tömeg. AJ asszony családja leszakadva a férj családjától, egymásba karolva, külön, szoros tömött kis csapatban követték a menetet.