Kelet-Magyarország, 1967. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-09 / 83. szám

&*esmxir Mik/ért Színészbejáró A szatmári tájmúzeum születése és problémái Mindenki hordoz magá­ban olyan vágyat, amiért mások kinevetnék. S ha ne adj isten: teljesül egy ilyen vágy, az ember csak­ugyan nevetségessé válik. Persze, könnyen beszél az, aki már tanult a maga ká­rán. De két nappal ezelőtt én még boldog hiszékeny voltam és nagy butaságom­ban elvittem megpatkoltat- ni a vesszőparipát. Ahogy egy magára sokat adó fiatalemberhez illik, pedánsra glancoltam magam és kiültem sörözni a csó­nakház elegáns teraszára a verőfényes délutánban. Gyürhetetlen nadrágom, nyesett orrú cipőm, ropo­gós panamaingem és vita­mindús egészségem az ifjú­ság boldog érzésével töltött el. Már-már nyegle nagy­képűséggel pillantottam le a Dunára, amely ráérősen, ringatta ananászsárga, lakk­tól ragyogó motorcsónako­mat. A bőség e csendes, ün­nepélye» tömkelegében Ró­zsira gondoltam, aki most a posztógyárban a végtele­nül hosszú vég fölé hajol és műstoppolja a szővéshibá- kat, akit pedig táguló tüdő­vel, ujjongva röpítettem volna végig a hús Dunán ebben a forró délutánban. Igazán, csak ez hiányzott a teljességből, hiszen ked­vem mellé ráadásul időmll- liomot voltam: halra járok dolgozni és kettőkor már e lukacsos bádogszekrény ben alszik az overall. Rózsi járt az eszemben, de helyette egészen más lé­pett a teraszra. Fennakadt a szemem, mint az egyszeri kanásznak, aki nem látott még repülőgépet. Nem csa­lás, nem ámítás. Viki volt, a szőke leopárd, városunk jeges méltóságú színészcsil­laga, aki miatt egészen ép­elméjű ifjak zuhantak bús- komor szerelembe. Rózsit egy pillanat alatt letörölte a tábláról. Ahogy előrelépett hanyag ringással a korláthoz, s ahogy néz­tem feszülő halásznadrágját, meg a pipacsmintás blúzá­ra hulló hajzuhatagot, mind­járt emlékeztem, hogy en­gem is kivert már a szőke leopárd hidege. Markába szorította szivemet az a bi­zonyos régi vágy, amelyről még nem tudtam, hogy ne­vetséges. Viki felém fordította to- jásdad, abnormálisán gyö­nyörű arcát, s mintha 0 nagyvilági utazó, én meg a hordára lettem volna, finy- nyásan megkérdezte: — Elég hideg a sör, fia­talember? Még soha nem esett ne­hezemre az anyanyelvemen beszélni, de most a nyel­vem köré kunkorodtak a szavak és alig tudtam őket a napvilágra tuszkolni. — Izé... ez már nem. Meg- langyosodott. Negyedóra múlva a mo­torcsónakomban iilt. Helye­sebben feküdt. Bikini fürdő­ruhában. Nem tudom, a nap égette-e jobban az ar­comat, vagy az ö zsemle­színű bőre. Ekkor értettem meg, mi jelent egészen pon­tosan, ha kutyába se veszik az embert. Ahogy elémlárta valamennyi báját, az több volt, mint elszomorító. Ele­inte ugyan fölborzolta a nyugalmamat, de ké3őbb szégyenkezve eszméltem, hogy ez a nő nem néz en­gem férfinak, úgy forgatja, illesztgeti magát a nap felé, mintha csak egy kutya bámulná. De azért szóba ereszke­dett velem. — Maga mérnök? — Nem. — Hát? Cselédkönyves orvos? — Az sem. — Hát akkor? — Horizontál esztergá­lyos vagyok a szerszámgép- gyárban. Iskolai végzettsé­gem gépipari technikum, magasságom százhetven­nyolc centi, súlyom nyolc­vannégy kiló. Skarlátom, szamárköhögésem nem volt, himlő és diftéria ellen be­oltottak. Mire kiváncsi még? Dühömben ropogtattam a szavakat. Aztán a végsőkig fokoztam a motor bőgését. hogy ne halljam, hogyan ne­vet a nő. Gyűlölködve gon­doltam, hogy ennek ugyan­úgy csak a mérnöknél kez­dődik az ember, mint ahogy nyolcszáz forintnál a cipó. Később mégis egészen jól elbeszélgettünk. Immár nem tekintett holmi mohó szemű kutyának. Kiteljesedő ön­bizalmam birtokában bátran megkérdeztem: — Mikor találkozhatnánk? Pajtásként, cinkosan egye­zett bele: — Holnap este hétkor, a színészbe járónál. Talán hét­re végzünk a próbával. De lehet, hogy várni kell. Megvár? Amikor este tízre elmen­tem Rózsi elé a posztógyár kapujához, remekül sikerült a hazudozás. Szóról szóra elmondtam mindent, ahogy történt. Csak éppen Viki helyett egy rücskös arcú barátom napozott a motor­csónakon. Nem tudom, mi történhe­tett Rózsival, de hetek óta nem láttam ilyen jókedvű­nek. Jöttünk a külvárosi, gömbakácos utcákon és be nem állt a szája. Kis feke­terigó. Kedve és arca egy­aránt hamvas volt, a reg­gel üdeségét árasztotta ma­gából, pedig már az este is a végét járta. Boldog mohósággal szusszantotta: ■— Fagylaltot kívánok! Beültünk a Rozmaring cukrászda lugasába. Rózsi álmosítóan szép volt, ahogy ült a fátyolvirág sátora alatt, lenge kartonruhájá- ban. Gyermeki odaadással kanalazta a csokoládé fagy­laltot. — Nagyon fess vagy. Ne öltözz ki így, mondtam már. Valaki elszeret mellőlem. — Kellek is én valakinek — morogtam, kényszerű in- gyorral. Ezen a napon már másodszor esett nehezemre az anyanyelvemen szólni. Megfogadtam. hogy nem megyek el a színészbejáró­hoz. De másnap este hétkor azért ott voltam. Igaz, nem egyértelmű lelkesedéssel. Vitt a hiúság, meg a kí­váncsiság. Meg az a régi vágyálom. Hányszor enged­tem szabadjára vakmerő fantáziámat, hányszor kép­zeltem el ezernyi változat­ban, hogy én a Vikinek ud­varolok! Amikor kamasz voltam, minden héten iga­zolványképet csináltattam az apjánál, reménykedve, hogy Vikit ott találom a műte­remben. Aztán naponta be­jártam sürgetni a képeket, holott világosan értésemre adták, hogy csak a jövő hét közepén lesz kész « rendelés. Én akkor minden­hova beiratkoztam, ahova igazolványképet kértek, csakhogy megfelelhessek a fotográfus firtató kérdései­re. Én balga, honnan tud­hattam volna akkor még, hogy rajtam kívül zászlóalj_ nyi hősszerelmes folyamo­dik ugyanehhez a szánalmas trükkhöz. A fényképész ki­rakata tele volt a sok bam­Borzasztő, hogy éppen pénteken csinálták ezt a cécót, amikor még a televí­zióban sincs adás. Rudi ugyan megígérte, hogy egy óra alatt lezavarják az egé­szet, de már kilenc óra is elmúlt és még mindig nin­csenek sehol. Igaz, a pa­rasztoknak sem kenyere a pontosság, ha valamit hat­ra hirdetnek, akkor fél hét felé kezdenek szállingózni. Jól mondták, hogy áz ázsiai lustaság uralkodik a mi népünkön is. Na, jó. Hát kezdtek mondjuk háromnegyed hat­kor, húsz perc a referátum, s volt három, egyenként tízperces felszólalás, a sza­vazás két perc, a zárszó, ha nagyon elnyújtják tíz perc, akkor is legkésőbb nyolcra itt lehettek volna. Rudi jól tudja, hogy semmivel sem idegesítheti fel jobban, mintha az efféle összeröffe- nések után elmegy a kocs­mába és ott az éppen össze­verődött népséggel ode- vissza kéregetik egymásnak a féldeciket. Hívjon vendéget. Itthon igyanak, egyenek, az egé­szen más. Ott van már az asztalon a liter vegyesgyü­mölcs pálinka, a kispoha- rak, a felszeletelt házikói­ba. szerelmes pofával, kö­zöttük Viki életnagyságú portréja mosolygott egyszer­re csábosán és egyszerre kárörvendón. Volt időm a kamaszkori romantika lázálmaira gon­dolni, mert nyolc óra el­múlt, de Viki még mindig nem jött. Ácsorogtam a szí­nészbejárónál, amely inkább a módos parasztkapuhoz hasonlított. Egyszer sem nyílt meg az az ócska desz­katákolmány, Fogyatkozó türelmemet az emlékek mo­zijába csábítottam, hogy új erőre kapjon. Hiába. A legszebb képeket is az una­lom szürkesége homályosi- totta el, sajnálni kezdtem a mozijegy árát, noha soha nem voltam zsugori ember. Már kilenc óra is elmúlt. Kétségbeesetten pörgettem vissza a legszebb emléke­ket: Viki a korcsolyapályán, lendületesen rajzolja a ko­szorút a jégre, andalítóan kecses özugrás, satöbbi. Vi­ki első prömierje. Virág­eső, könnyező nagynénik, kevély nagybácsik, satöbbi. Jöhetne már, hogy az a... Rózsi mindjárt végez. Vgy tudja szegény, hogy az egyik brigádtag házát se­gítem építeni. Mennyi ha­zugság. Akár a könnyelmű kölcsön: nagyvonalúan bá­nunk vele és elfelejtük, hogy egyszer szdmonkérik. Végre, csakhogy megnyí­lik ez a pajtakapu. De Viki helyett egy harcsa bajuszú legényforma lép az utcára, rajzlapköteg a hóna alatt. — Tessék mondani, vége a próbának? — kérdeztem reménytelenül. — Miféle próbának? — néz végig kelletlenül a har­csa bajuszú csecsszopó. — Itt nincs semmiféle próba. Milyen jó, hogy sok egyéb mellett káromkodni is megtanultam. Pusztító jég­esőt szórok az egész világ­ra, így rohanok a taxiállo­máshoz. Dörren mögöttem a „Volga’ ajtaja, odavakkan- tom a sofőrnek: — Posztógyár! Rózsi biciklivel jött Ki. Biztos jele annak, hogy nem számított rám. A nyakamba repült, a biciklit visszatolta a megértő portás. Jaj, de jó volt magamhoz szorítani a kocsiban. Bűn­bánóan megsimogattam az arcát, s miközben ő gyanút­lanul tűrte a becézést, én végképp kiűztem vágyaim paradicsomából a szőke leo­párdot. Mégis hálás vagyok Viki­nek. Nem vatkolta meg c vesszőparipámat. Nincs töb bé olyan vágyam, amiért kinevethetnének. De Rózsi­nak elmondom az esetet, hadd nevessen. Neki sza­bad. Vagy jobban teszem, ha hallgatok? Attól félek, nem fog nevetni. Mégis el­mondom. Ígérettel, pénzzel, becsülettel utálok adós ma­radni. bász, paprikás szalonna, a hámozott vöröshagyma, a friss kenyér és egy kis sós sütemény is. Rudi bohém fiú volt va­laha. Igaz, egészen fiatal kölyök volt, amikor a köz­igazgatási területre helyez­ték Akkor szerelték le a katonáéktól. Törzsőrmester volt és párttag. Odatették Kalaházára tanácstitkárnak csak azért, mert rendes, ér­telmes, jó elvtárs. De tönk­re is tette volna a karrier­jét, ha nincs szerencséje. Hadasné kinézett az ab­lakon. Az utca jól meg volt világítva, mert Rudi gondoskodott róla, hogy a ház előtt szereljenek fel utcai lámpát. Ok nélkül nem maradt ugyan ki so­ha, de még így is gyakran jön haza sötétedés után. Ott, Kalaházán, nehezebb volt. A kis, fiatal tanácstit­kárt sok lányos háznál számon tartották. Sokan meg akarták fogni. Egy községi vezető a családban nem ért. A fél falu felzúdult, ami­kor elterjedt a pletyka, hogy Hadas Rudi az asztalos özvegyének udvarol. Hát még amikor kiderült: nem­csak meleg vacsorát akar az özvegyasszonytól, Van egy múzeum a me­gyében, mintegy 3 ezer nép­rajzi tárggyal rendelkezik, neve is van: Szatmári Tájmúzeum, működési en­gedélye is. Mégsem lehet megtekinteni, mert egy pincében és egy fészerben „székel.” Érdemes bepillan­tani ide. Tízéves kitartó gyűjtő­munka előzte meg a máté­szalkai múzeum létrejöttét, Márton Árpád tanár hosszú évekig rakta az alapokat, felnőttek, gyerekek egyaránt részt vettek a szatmári népi gazdálkodás tárgyi emléke­inek gyűjtésében. Egy távol­eső, eléggé zárt világ év­százados népi kultúrájának emlékeit mentették meg a pusztulástól. Az Ecsedi-láp, az Erdőhát, a Túr-mente, a Szamoshát és Tiszahát egy részének népi eszközeit. Ezek kerültek aztán a gim­názium pincéjébe, hogy egy alkalmas időpontban kilép­jenek a nyilvánosság elé. — Már falumúzeumok is vannak a megyében. S en­nek a tájnak nincs múzeu­ma — mondja elgondolkoz­va Farkas József tanár, a múzeum vezetője, aki az egyetem néprajzszakát is el­végezte. A támogatást emlí­ti, melyet a járás vezetői adtak a múzeum létrehozá­sához. Sikerült a járás határain tül is felkelteni az érdeklődést, a fehérgyarmati járási művelődési ház bár­mikor biztosítana helyiséget az állandó kiállítási anyagnak. A megyei múzeumi igazga­tóság 3 ezer forintos vitrint ajándékozott a leendő mú­zeumnak. A legnagyobb baj, hogy még eddig nem tudott ki­lépni a múzeum a pincéből, a fészerből, nincs kiállítási helyisége. Azaz az elmúlt év őszén kiutaltak egy el­hanyagolt, rossz fekvésű épületet, de az még mindig áruraktár. Ha kiürül, akkor sem alkalmas a múzeum céljára, helyreállítása igen költséges lenne. mégsem elégítené ki az igényeket. így marad i'eszteg a sok értékes anyag: az Ecsedi- láp régi lakóinak pákász, csikász eszközei, a lápi bocs- kor, csikvarsák, csikkasok, fanyereg, a szénabetakarí­tás, a kendermunkák eszkö­zei, a paraszti gazdálkodás és a paraszti élet jellegzetes szatmári emlékei. Számos mesterség szerszámai, kötél­vevő, kovácsiéi szerel érek. köztük a szálkái cigány­együttes cigány kovács-ava­tásának tárgyi anyaga. Van itt több tucat cserépedény, legalább 200 mécses, a régi országúti világítás eszközei, szegénylegények fokosai, a népdalokban megénekelt ló­béklyók, sóőrlők, lekvárfő­amiben még nincsen semmi kivetni való, hanem el is akarja venni. Alig tűzték ki az esküvő időpontját, mentek ám a névtelen le­velek a járáshoz: tűrhetet­len állapot, hogy Hadas Rudolf tanácstitkár erkölcs­telen életmódot él. Jankó elvtérs vizsgálta ki az ügyet. Becsületére le­gyen mondva: hamar átlá­tott a szitán. — El kell maguknak köl­tözni. Nem azért, mert ma­ga, Hadas elvtárs hibát kö­vetett el. Erről nincs szó. Csak, mert vannak csaták, amelyeket fölösleges meg­vívni. Menjenek egy új környezetbe, ahol már így, együtt ismerik meg magu­kat. Jankó elvtársnak nagyon igaza volt. Itt Rudi már másként kezdett. Itt már le­hetett irányítani, Nem járt pincézni a parasztokkal, nem bratyizott soha senki­vel. Nagy fegyelemmel olyan magatartást alakított ző edények. Természetesen ömlesztve. Így kerül egy „kupacba” Kölcsey Ferenc íróasztala, a vékásokkal, krumplitörőkkel, s egyéb tárgyakkal. De a szabad ég alatt is vannak tárgyak a gimnázium udvarán. Nem férnek el a pincében, sem a kölcsönkapott fészerben, melynek szúrkosvászon te­tején átüt az eső. — Nagy szükség lenne erre a múzeumra, hiszen a szatmári levéltári anyagok nagyrésze megsemmisült — folytatja Farkas József. — A háború alatt elkallódtak a régi korokból származó feljegyzések. A szatmári táj gazdag kincsesbányája volt régeb­ben és most is az az ország neves néprajzkutatóinak, nyelvészeinek. Világhírű nyelvjárási szótár született itt. Csűri Bálint Szamosháti szótára. Luby Margit három könyvében foglalkozik a szatmári nép régi világával, Szendrei Zsigmond a babo­nák, hiedelmek feldolgozó­ja, Ferenczi Imre és dr. Új­vári Zoltán a szatmári dra­matizált játékokat, szokáso­kat — a panyolai farsango­lást — emelte az országos A statisztikai kiadó né­hány napon belül forgalom­ba hozza az 1967-as magyar statisztikai zsebkönyvet, amely átfogó képet ad, s egyben sok érdekes részle­tet is közöl az ország életé­ről. A népmozgalmi adatok, ból kitűnik, hogy az ország­nak 1967 január 1-én 10 197 000 lakosa volt, jó harminchatezerrel több, mint egy évvei korábban. A természetes szaporodás, amely 1962-ben érte el a mélypontot, lassan ismét emelkédőben van. 1966-ban naponta átlag háromszáz- nyolcvanan születtek és ket­tőszáznyolcvanán haltak meg, átlagosan tehát min­dennap száz fővel gyarapo­dott az ország lakossága. A nemzeti jövedelem ta­valy hat százalékkal volt magasabb, mint 1965-ben, harminckét százalékkal több, mint 1960-ban, az 1950-es színvonalnak pedig megkö­zelítette a két és félszere­sét. Jelenleg összesen 947 458 millió, vagyis majd­nem egybillió forint értékű állóeszköze van az ország­nak, egyharmaddal több, mint 1960-ban, Hazánkban 4 780 000 em­k*i, hogy nyitva az út felfelé, nem fognak csalódni ben­ne. Hadasné számára a leg­fájóbb volt: Rudi még csak novemberben töltötte be a harminckettőt, ő pedig már harmincöt lesz márciusban. Március tizedikén, Ildikó napján, azért is keresztelték Ildikónak. Mindenki azt mondja, hogy szép neve van, de ő mégsem szereti. Mert, ha valaki a nevén szólítja, neki rögtön az el­közelgő harmincötödik szü­letésnap jut eszébe. Mintha rákiád tanának: Hallod!? Mú­lik az idő! Az a két és fél év kor­különbség eleinte nem bán. tóttá ennyire. Sőt, még örült is, hogy anyáskodhat Rudi fölött, s ezt a gondos­kodást a férfi is jónéven vette. De az utóbbi évek­ben kicsit megbillent ez a harmónia. Lehet, hogy a hízás miatt? Hadasné most nyolcvan kiló. s ebből majdnem tízet az folklór kincsestárába. Gun­cia Béla Néprajzi gyüjtö- úton című munkájában a szatmári népi kultúra és a szlávság érintkezési terüle­teit bizonyította, ezzel nem­zetközi sikon vetette össze a szatmári nép és a szom­szédos népek kultúrájának rokonvonásait Helyben, Mátészalkán ta vannak munkásai a szellemi és a tárgyi emlékek össze­gyűjtésének, feldolgozásá­nak: a Mátészalkai Mező- gazdasági Technikum hon­ismereti szakköre a leg- újabbkori történelem, az agrárszocialista mozgalmak, a felszabadulás, a földosztás, az első jelentős változások anyagán dolgozik. Gazdag lelőhely a saatmá- ri rész, munkásai vannak a tájmúzeumnak, nyilvánossá­ga nines, helyisége, hogy ismeretnyújtásával, élmény­anyagával részt vegyen nap­jaink népművelésében. Ezen a község vezetői segíthetnek minél élőbb. Egy múzeum akkor múzeum* ha meg le­het tekinteni, ha érdekes nyelvén beszélni kezd a múltról — a jelennek. Páll G. bérnek van önálló keresete. A munkások és alkalmazot­tak havi átlagfizetése 1966-bam ezernyolcszázöt- vennégy forint volt, kettő- azázhetvenkilenc forinttal több, mint 1960-ban, Érde­mes megemlíteni, hogy egy- egy munkás és alkalmazott 1950-ben még átlagosan 683 forintot keresett havonta. Igaz ugyan, hogy azóta a megélhetési költségek körül­belül hatvannyolc százalék­kal emelkedtek, de az egy keresőre jutó reálbér Így is hetvenkét százalékkal nőtt. A statisztikai zsebkönyv, ezúttal első ízben. külön fejezetben foglalkozik a szo­ciális juttatásokkal. Társa­dalombiztosításban — csa­ládtagokkal együtt — 9,9 millió lakos részesül. Egy év alatt 2375 millió forint táppénzt 450 millió forint szülési segélyt és 1707 mil­lió forint gyógyszerköltsé­get fizetett ki az állam. A családi pótlék hatszázhet- venezer családot érint, s tavalyi összege túlhaladta a két és fél milliárd forintot Több mint 1,2 millió nyug­díjasunk van, nekik 9 mil­liárd forint körüli összeget folyósítottak egy év alatt. utóbbi két esztendőben sze­dett fel. Pedig azt sem le­het mondani, hagy henyét Mint bérelszámoló dolgozik a termelőszövetkezet irodá­jában, s itthon is ő végzi el a napi munkát. Egy hé­ten kétszer átjön a szom­szédból Kanalas Terka. ö csinálja meg a mosást, va­salást, nagytakarítást, de ennyi igazán megjár egy dolgozó nőnek. Többször is elkezdte a fogyókúrát. Kínlódott, ver­gődött az önmaga szabott, nehé2 feltételek miatt. Azokban a napokban külö­nösen ingerült volt, nem állhatott meg senki előtte. Szegény Kanalas Tér kit is legorombította a vasalás minősége miatt, s Rudival is összekapott. Odabent, a tsz-irodáben sem volt aján. latos hozzá szólni. Aztán feladta a harcot, de a jó hangulata nem tért vissza. Azóta Is lelki ismeretfurda- lása van minden izesebb falatnál. Solymár József: Egy csendes este Naponta átlag száz fővel nő az ország lakossága

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents