Kelet-Magyarország, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-07 / 288. szám
Áx pasitikai kszoiieá^a éléit Kuznyecov leleplezései az amerikaiak véres agresszióiról New York (MTI) Az ENSZ közgyűlésének első, politikai bizottsága hétfőn megkezdte az államok belügyeibe történő beavatko- kozás megengedhetetlensé- géről, az államok függetlensége és szuverénitása védelméről hozott nyilatkozatban foglaltak megvalósításának vizsgálatát. A kérdést a szovjet küldöttség javaslatára tűzték napirendre. A vitában elsőnek felszólaló V. V. Kuznyecov, a Szovjetunió külügyminiszterén ok első helyettese rámutatott arra, hogy a nyilatkozat egy évvel ezelőtt történt elfogadása óta az Egyesült Államok és néhány szövetségese nemhogy megszüntette volna, hanem fokozta és kiszélesítette a más országok belügyeibe való beavatkozást. Ezzel kapcsolatban a szovjet küldött elsősorban az Egyesült Államok vietnami agresszióját említette: „a történelemben még sohasem volt arra példa, A FOVÄROS FELETT az égbolt felhőtlen volt. A záróléggömbök hatalmas gyűrűvel vették körül a várost. Fölötte vadászrepülőgépek szálltak, Moszkvát védték. Az utcákon az egyenruha volt többségben. A járókelők arca komor. A hangszórók körül tömegek gyűltek össze. Hallgatják a Szo- vinformbüro (Szovjet Tájékoztató Iroda) legfrissebb jelentését. A moszkvai katonai körzet légierejének parancsnokságára sietek. N. A. Szbitov ezredes személyi irataim tanulmányozza. — Uj repülőgépek vezetésére kell kiképeznünk sok pilótát; Peltjakov—2 típusú zuhanóbombázók vezetéséről van szó. Az új technikát valószínűleg ellenséges tűzveszélyben kell elsajátítani... Szünet következett. — Karpenko őrnagyot ismeri? — kérdezte a parancsnok. — öt bíztuk meg, hogy megalakítsa az éjszakai repülőgépcsoportot Moszkva védelmére. A vezetési technika tapasztalt oktató tisztje. Azt hiszem, nem lesz rrssz együtt dolgozni... Másnap reggel már az o vik repülőtéren voltam ; Ionzkvától délnyugatra, Grigorij Pavlovics Kar- penkőt egy repülőgép mellett találtam. — Emlékszem rád még a különleges rendeltetésű repülőrajból, meg a finn fronton is találkoztunk — mondotta. Karpenko ezután odahívott egy repülőgéptechnikust, hogy ismertesse előttem a Pe—2 gépet. — REPÜLTÉL rajta? — kérdezte Karpenko. — Repültem, még akkor, amikor az akadémián voltam, de a levegőben töltött órák száma csekély. — Most kedvedre repülhetsz, csak legyen időd bevezetni áz órákat a pilótakönyvbe... így kezdődött az én munkám. Szemem láttára változott hogy egy ország ilyen módszeresen, napról napra megsértse egy másik ország szu- verénitását, módszeresen pusztítson egy másik nép létfennntartásához szükséges eszközöket -és annak polgárai között tömegmészárlást vigyen véghez. Mindez akkor történik, amikor az agresszió áldozatául esett államnak nincs is közös határa az agresszorral, területe annak földjétől több ezer kilométerre fekszik és azt egyáltalán nem fenyegeti.” A Szovjetunió képviselője ezután követelte az amerikai agresszió megszüntetését, az amerikai csapatok kivonását Dél-Vietnamból, majd a bel- ügyekbe történő amerikai beavatkozás egyéb, közismert példáit sorolta fel. Emlékeztetett arra, hogy az Egyesült Államok más délkelet-ázsiai államok belügyeibe is beavatkozik, így Laoszban, Kambodzsában, Koreában. Latin-Amerikában az Egyesült Államok a területén és Közép-Amerikában lévő támaszpontokon kubai ellenmeg Moszkva környékének tájképe. Sebtében, rendkívül ügyesen álcázva, katonai és ipari objektumok keletkeztek. Betonból, földből és fából gyárak, villamos erőmüvek, hidak, raktárak makettjeit állították lel, vagyis a legkülönbözőbb „taktikai objektumokat” létesítették. A mezőkön és kerteken kerfesztül-kasul nagy sietve kiásott lövészárkok és védőállások. 1941 július 22-én éjszaka riadó ébresztett bennünket. Elfoglaltuk helyünket a repülőgépekben. Nyugat felől mind tisztábban hallatszott a repülőmotorok zúgása. A repülőtér fölött egy tucatnyi ellenséges gép haladt el. — FELKÉSZÜLNI! — hangzott az éles parancsszó. — Indulás! Az ellenséges éjszakai bombázók hullámát követve levegőbe emelkedett csoportunk is. Néhány perc múlva a földön már csak pislognak a réseken áttörő Villanyfény sávjai. Világító légibombákat dobunk le, és a magasba szállunk. Lent tűz lángol fel. — Azt hiszem bekapták a horgot! — kiált a navigációs tiszt és a rádióslövész. Az ellenség reoülőgépei dühödten támadják a „taktikai objektum okát”. Moszkvát a légvédelmi tüzérség erős pajzsa védelmezi. Az ellenséges légierő támadásai naoról napra dü- hödtebbé váltak. A parancsnokság úi feladatokat tűzött elénk: közvetlenül a harcok övezetében avatkozzunk be. 1941 augusztus elseje... Repülőgépem 5000 méter magasságban köröz. Valahol jobbra négy vadászgép végzi őrjáratát. Lent a föld, sűrű ködben. Ezt a leplet azonban váratlanul aranyos-vörös fény tépi szét. Jól látható az ellenséges bombázók zárt rendje. A cél felé közelednek. M. Korol hadnagy, naforradalmárokat képez ki Kuba elleni támadásra, Kubában végrehajtandó felforgató- és szabotázscselekmények elkövetésére. „A szovjet küldöttség ismételten szeretné leszögezni, hogy a Szovjetunióban figyelemmel kísérik a Kuba körül végbemenő események alakulását. A Szovjetunió minden lehetséges támogatást megadott és feltétlenül megad a testvéri Kubának szabadsága és függetlensége megvédéséhez” — jelentette ki a szovjet delegátus. Kuznyecov ezután rátért az Afrikában és a Közép- Keleten folyó imperialista beavatkozás kérdésére. Végül hangoztatta, hogy a Szovjetunió tántoríthatatlanul ragaszkodik a békeszerető lenini külpolitikához, síkra szállt és síkra száll a kis és nagy országok nemzeti függetlenségéért és szuverénitá- sáért, az erőszak alkalmazásának a nemzetközi kapcsolatokból történő száműzéséért, az államok belügyeibe történő beavatkozás ellen. vigációs tiszt bekapcsolja a fényt. A két sugárkéve átszeli a sötétséget. A vezető gép megkísérli, hogy kitörjön a fény kévéből, de a sugarak valósággal rátapadnak. Az égbolton hosszú lánc: fénylő pontocskák jelennek meg. A gép egy pillanatra megáll, azután oldalt fordul és kigyullad. Az ÖSSZECSAPÁS néhány percig tart. Csoportunk tevékenységi zónájában a hitleristák négy repülőgépet veszítettek. 1941 december. Moszkva környékén a magasság körülbelül ezer méter. A Vörös Hadsereg erélyes támadást indított. A front halad nyugat felé. Lent a volokolanszki országút szalagján elpusztított ellenséges páncélosok, gépkocsik, ágyúk és hadianyag, amely a „Mitte” hadseregcsoport felszereléséhez tartozott. A légitérben nemrég még mintegy ezer repülőgép tevékenykedett a 2. fasiszta légi flottából. Jobbra lent, hét elpusztított Junkers—87 váza. A repülőgép szárnya alatt Volökolamszk, a felszabadított Moszkva környéki város. A gépemet követő nyolc Pe—2 gép vízszintes repülésbe megy át, azután újra a magasba tart. Alattunk egy ellenséges erődítés „nyelve” ékelődik első vonalunkba. Az ellenség aknavető ütegeit árok veszi körül. Közvetlenül mellettük szovjet gyalogság alakulatai harcolnak. Ha erre a célra vízszintes repülésből bombákat dobunk, az ellenség aknavetői mellett elkerülhetetlenül eltaláljuk a mi gépesített hadosztályaink alakulatait is. AZ ELLENSÉGES ÁLLÁSOK fölé érünk, a vezető gép — nyomában a többiek is — erős nyomást gyakorolnak a magassági kormányra. A gépek szinte függőlegesen zuhannak. Az ellenséges aknavetők most már elég nagy célpontot kínálnak. A magasságmérő mutatója 600, majd 500 méteren. A fekete bombák eleinte lassan, majd mind gyorsabban érnek a gépek nyomába. Magasba röppen a fekete föld. A gépek újra a magasba törnek és fölveszik a megszokott alakzatot. A láng és a füst elül. Gyalogságunk előrelendül és egy rohammal úrrá lesz az ellenséges erődítésen. A háború első vonala újabb 300 méterrel haladt Moszkvától nyugat felé. 2. És jót is tett mindkettőnknek a Zöldkoszorú. Utána nem volt olyan nyomasztó a hangulat a mentőben. A Fehér Rózsánál megint azt mondja Pista bácsi: — Itt muszáj megállni, kicsi Illés. A Fehér Rózsában mérik a legjobb balfi vöröset. Kicsi éppen nem vagyok, mert 94 kilót nyomok és hajlott hátam ellenére 180 centi magas a termetem, de ami a balfi vöröset illeti, arról még az Aranyszájú Szent János sem beszélhet igazabbat, mint Pista bácsi. Hosszú lenne felsorolni minden állomást. Csak a fontosabbakat említeném.« A Kilián vendéglőbe azért kellett bemenni, mert akkoriban ott mérték a közkedvelt bársonyosi rizlin- get. A Móri-borozó ezerjójáról bűn lett volna megfeledkezni. Kint, a nádorvárosi Csala csárdában a szürkebarátot kellett meglátogatni. Dáthán vendéglő — zöldszilváni. Fácánkakas — soltvadkerti. Aranyhordó — soproni kékfrankos. Nem hagyhattuk ki a pannonhalmi bencés papok pincéjét sem, mert Pista bácsi vallásos ember volt és. misebor nélkül nem élvezhette a lelki tisztaságot. Márpedig operáció előtt nem árt, ha az ember békességet köt az egekkel és önmagával. Úgy délfelé azért már kezdtem nyugtalankodni. Pista bácsi csökönyösködött, hogy legalább a Sokorainál álljunk még meg. Ez a Sokorai frontharcos társa volt még az első világháborúban. Jobbik énem erős harcot vivott a rosszabbik énemmel. Tudtam arról, hogy ilyesmi már másokkal is előfordult. Ügy véltem, a jobbik és a rosszabbik énem vitatkozzon csak kedvére — én addig bemegyek Pista bácsival a frontharcos Sokoraihoz. Ünnepélyes pillanat volt, amikor beléptünk. Éppen akkor kondult a déli harangszó, a szomszédos József templom tornyában. Pista bácsi ábrándosán szagolgatta a kocsma levegőjét és a pocakját simogatta. — Csülkös bableves! — rebegte boldog elképzeléssel. — De Pista bácsi, be kell már menni a kórházba... — Nem szégyelled magad, kicsi Illés? — tette a szemrehányást. — Ha van egy olyan barom lenszövő a világon, aki inkább a sérvét operáltatja, minthogy csülkös bablevest enne, hát az nem én vagyok. Hé, Sokorai káplár! Két adag csülkös bablevest! Roham előtti adagot! Ebéd után mégis beszállítottam a kórházba. Szirénázva mentem, nehogy feltűnést keltsek. Pista bácsit egyenesen a jó- zanítóba vitték, az idegosztály alagsorába. Engem is ottfogtak. ★ Megint baleset. Nem borzolom az idegeket a drámai részletekkel, lényeg az, hogy emberi épségben kár nem esett. A karambolozó kocsi viszont annál jobban összetörött. Mindegy, a mentőket azért kihívják a sofőrt be kell szállítani, megvizsgálni, hátha belső zúzódásokat szenvedett. Mit tesz isten, a karambolozó egyén nem volt más, mint Simacsek Bandi az én gyerekkori tejtestvérem. Az idők múlásával azonban az egykori tejtestvér inkább csak szeszt fogyasztott és most is mérget vettem volna rá: Bandi illuminált állapotban fedezte fel, hogy rossz helyre ültették a cseresznyefát Abda és öttevény között. De a baj kijózanította. Igen lehangolt volt, amikor vérvételre kísértem a kórház udvarán keresztül. — Fölküldik Pestre a véremet — panaszkodott gyáván. — Jól bedugják az üveget, a szesz nem párologhat el belőle... — De nem ám, Bandi- kám! — vigasztaltam. — Két évvel többet kapok — rimánkodott még gyávábban. — Fel a fejjel, Bandi! Nagy rábeszélő a barátom és olyankor is élesen fog az agya, ha részeg. Nem tudtam neki ellenál- ni. Az asszisztensnő akarata viszont velem szemben volt gyenge. Egyszóval Bandi helyett a józanéletű Illéstől vettek vért. Ha kegyetlenül elutasítom a barátom kérését, egy életre meggyűlöl és olyasmiket hi- resztel el rólam, ami befel- hőzi a tekintélyemet. Lehet, hogy nem minden stimmel ebben az ügyben, de akinek legalább egy igaz barátja van, az nem fog rajtam csodálkozni. Engem is beidéztek tanúnak a rendőrségre, amikor megérkezett Pestről a laboratóriumi jeleniés. Együtt hallgattak ki Bandival. Az őrnagy jött-ment a szobában, golyóstollával játszogatott, majd ugyanazt a golyóstollat a barátom felé bökte. — Mondja, Simacsek: van magának szőlője? — Honnan lenne, őrnagy úr kérem?... — Hát akkor idefigyeljen. Simacsek: maga nagyobb csoda, mint Jack London éneklő kutyája. A vegyészek szerint annyira telített a vére, hogy rég meg kellett volna halnia alkoholmérgezésben. Lesütöttem a szemem. Magyaráztam volna el annak idején Simacseknek, hogy nézd, tejtestvérem én is szesztestvér vagyok, másképp nem bírja a gyomrom az állandó kórházszagot? Nem vezetett volna jóra. Én leadtam a vért, Bandi pedig beismerte, hogy mámorosán vezetett. Már rég kijött a börtönből. Semmi harag közöttünk. Ahogy barátságunk nagy múltra tekinthet vissza, úgy nagy jövő előtt is áll. •ir Hiába, egyik történet jön a másikból, nem tudom abbahagyni. Mert ugyanez a Simacsek, akit szőlősgazdának nézett a rendórőr- nagy, híres élet- és vagyonmentő lett az 1954-es szigetközi árvíznél. Először a gáterősítő anyagokat fuvarozta heteken át, alig evett, alig aludt valamit. Aztán gyerekeket kapkodott ki az árból az ásványrárói gátszakadásnál, öregeket szedett le a tetőlécekról, s egy egész karám tehenet terelt szárazra. Utána kitüntették és törölték a priuszát. Hozzá képest naplopás volt az én munkám noha bevallhatom, hogy nem lazsáltam. Mint mentősofcr- nek a betegeket és más gyámoltalanokat kellett befuvaroznom a kórházba, ahol gondoskodtak róluk a vész idején. így szállítottam be egy némát Győrzámoly- ról. Sok boldogtalanságot okozott nekünk ez a boldogtalan néma. Alacsony, emberke volt, méghozzá sánta is, de erős, mint az akáctuskó. Alig bicegett ki a mentőkocsiból, elém állt és fájdalmas pofával nyomkodta tenyere élét a májához. Beszélt, beszélt szegény, a maga fura nyelvén, nagy bánatosan forgatta szemeit de, én nem értek eszperantóul. Vittem az ügyeletes belgyógyászhoz. — Doktor úr. ennek az embernek komoly baja van, legyen szíves megvizsgálni. A néma az orvosnak is magyarázott, nem lehetett elhallgattatni. Nyöszörgött, nyomkodta a máját, forgatta a szemeit. Az orvos mindjárt megvizsgálta. Semmi bajt nem talált Nekem dolgom volt, nyakig áztak az emberek az árban. Később este egy kis lélegzethez jutottam, mindjárt érdeklődtem a jajgató néma felől. Mondták, hogy az orvosok tehetetlenek. Egyik a másik után vizsgálta, meg ide-oda cipelték tolókocsin a röntgen és a belgyógyászat között. Másnap reggelre konzíliumot hívtak össze, ém addig is a lelkére kötötték az osztályos nővérnek hogy állandó ügyeletet tartsanak a beteg ágyánál. Meglátogattam. Rámismert, szenvedőre torzult az arca, felült, nyomkodta a kezét a májához. A nővér fájdalomcsillapítót adott neki. Reggel találkoztam egy zámoíyi emberrel aki éppen a néma felől kérdezősködött a portán. Mindjárt fölvíttém a belgyógyászatra. Úgy fogadták a konzíliumra gyülekező orvosok, mint hajótöröttek a szalmaszálat. A néma meg majdnem az eszét vesztette el örömében. Tereferélni kezdtek, de abból mi egy árva összeadást sem értettünk. Az orvosok eleinte jószándékkal nézték a rokonok boldogságát, de aztán rászóltak a látogatóra: — Kérdezze már meg tőle, mi a baja. Mit mutogat állandóan ott a lágyékánál? Megint a nagy mutogatások. Olyan szenvedélyes dumát még az olasz maffiafilmeken sem láttam. A látogató bíztatására jajveszé- kelni kezdett a néma, felállt az ágyon és most már az egész derekán kőrbehú- zogatta a tenyere élét. — Ez az ez az, helyben vagyunk — fogta el az Izgalom a főorvost. — Mit mutat, kérem ? — De a látogató nem jött izgalomba. — Azt mondja, hogy eddig ért neki a víz, aftiikor kimenekült a házból. Láttam a művelt orvosok arcán, hogy magukban betyárosan káromkodnak. Én meg modortalanu] elröhögtem magam Jól is jött már egy kis ' nevetés. Akkoriban elég bánatunk volt,. a legjobb némavicc sem tudta volna feledtetni. Nem vagyok pletykás, csak annak mondom el az értesüléseimet, akivel találkozom. Amikor beszámoltam a zámolyi némaró) az árvizeseknek, végig nevettek a gáton és ez a jd vicc akkor többet ért másfél órai alvásnál. (Folytatjuk/ A Volokolamszki országát fölött A. Fjodorov tartalékos ezredes emlékei az 1941 őszi moszkvai csatára Kedden Moszkvában ünn epi ülésen emlékeztek meg a német fasiszta területrabló k felett a moszkvai csatában aratott győzelém 25. év fordulójáról. A Kreml kongresszusi palotájában rendezett gyűlés elnökségében helyet foglaltak: Leonyid Brczsnyev, Nyikolaj Pod- gornij és más szovjet vezetők,valamint azok a hadvezérek, akik a történelmi csatában harcoltak. Az alábbi cikkünkben a moszkvai csata egyik résztvevőjének visz- szaemlékezését közöljük.
