Kelet-Magyarország, 1966. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-09 / 239. szám
Vajon hány kívánság teljesedett EBBŐL A GYÁRBÓL? Sok pénz az utcán A ritka történet főszereplői: két munkásőr, 52 000 forint és a becsület A képen Takács Gyula munkásőr rajparancsnok éfl Porteleki Sándornéval, a konzervgyár pártszervezetének szervező titkárával, a vezetőségválasztó taggyűlés, ről beszélgettünk. Miről beszéltek ? —- Milyen volt? Miről beszéltek az emberek? — Bírálták a vezetőséget, hogy sokszor elsiklott a problémák felett — (az elismerésről nem beszél). Tizenhatan szólaltak fel, úgy kora délután kezdődött és talán este 7-ig, vagy 8-ig tartott, már nem is emlékszem pontosan. Jó javaslatok hangzottak el. Hét pártcsoportunk van. A bizalmiak azt kérték, hogy az üzem vezetői hívják meg őket egy-egy fontosabb megbeszélésre, tudjanak ők is arról, ami munkaterületükön történik, segítsék egymást Szó volt a KlSZ-élet- ről is, az utóbbi időben ellaposodott. Korábban iro. dalmi és klubesteket, különböző vetélkedőket rendeztek. Itt is lesz tennivaló. Éppen ez volt a fő témánk a tegnap esti vezetőségi ülésen. Az oktatás még ma is gond. Nem mintha az emberek nem akarnának többet tudni, a műszakok miatt nem sikerült az elképzelésünk. Most csak egy tanfolyamot tervezünk, az időszerű kérdéseket, azt is műszakonként, hogy aki tanulni akar, ideje is legyen rá. A mi munkánk: mindig a soron lévő gazdasági munkát segíteni. Kiket választottak ? Kfket választott meg a párttagság? — Héttagú a vezetőség, párttitkárnak Bajáik Andrást, az üzemgazdasági osztály vezetőjét választották. Hatvanegyen voltunk a taggyűlésen, hatvanan őrá szavaztak. — Diktálja a többiek nevét is. Termelési felelős: Iván György, oktatási felelős: Elek Lászlóné, propagandista: Kriston István, KISZ összekötő: Tóth János, gazdasági felelős: Paulik Istvánná, ő, Porteleki Sándorné szervező titkár lett. A kommunisták száma, hetvenhat. Három évvel ezelőtt hatan voltak, öí évvel ezelőtt még a gyár sem volt. Kilenc óra. A délelőtti műszak harmadik munkaórája. A paradicsomnak már az utóján járnák, a paprikának van most a fő szezonja. Szekerek, teher, autók ontják az árut, gépek dübörgésétől visszhangzik a csarnok. A 4000. vagon árut készítik. Itt a pártszervezet feliratú szobában csend van. Az ablakból a gyár elé látni: sima makadám út, virágágyak, parkoló autók, a magasban elegáns ívelésű világítótes. tek. Mintha öröktől fogva így lett volna. Mi volt itt Az unokám és az édesanyám néhány napig vendégségben voltak nálunk, s együtt aludtak a vendégszobában. De ma reggel vé- geszakadt a boldogságnak. A Ricsiért eljöttek a gyermekkocsival és az édesanyámat gyalog kísértem ki az autóbusz állomásához. — Valami nagyon furcsát álmodtam — kezdte el az anyám. — ügy! — Igen, de pontosan tudom, miből származik az egész. Hajnalban felriadtam, s persze azonnal a kicsike után néztem. Oh édes gyönyörűségem, aranyosan játszott, mialatt lábacskáit feldobta a levegő•Carmiggelt neves holland Író. Látszólag könnyedén odavetett történeteiből meleg bensőség árad, emberszeretet, s valami száraz humor, mely mindig derűt kelt. Több elbeszéléskötete jelent meg, németül és franciául is. öt évvel ezelőtt? Ház, veteményes, ugar, senki földje? Az évi adatok érdekelnek. Forint értékben mondja: 259 millió, de várjak egy kicsit. A telefonhoz lép, az üzemgazdasági osztállyal beszél, 259 millió 700 ezer forint, ismétli a telefonból hallottakat. — És mennyi a várható? — kérdezi vissza. — 287 millió 290 ezer forint — közli már felém fordulva. Az alapkövet 1962 április elsején rakták le. Az idei szezonban már 4000 embert foglalkoztattak. Miről hallottak? Gyermekkorunkban arra tanítottak bennünket, hogy kívánságaink teljesítéséhez hívjuk segítségül az istent, vagy valamelyik védőszentet és ha kérésünk meghallgattatott, imádsággal rójuk le hálánkat. Ilyen hála- adásos imádságos kedvem támadt arra gondolva, vajon hány régen áhított kívánság, vágy teljesedett a konzervgyárból. Hány öltöny, háznagyobbítás, tv lett belőle. Hány szabolcsi látja másként a világot Az idén négyezer embert foglalkoztattak. öt évvel ezelőtt ebből a községet kitevő létszámból vajon hányán hallottak a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsáról, hányán tudták, hogy az e szervezethez tartozó országok közös döntése a magyar konzervipar fejlesztése? Az ország iparilag legmostohább megyéjében a munkát keresők szempontjából csak egy volt a fontos: hogy épül egy gyár, ahol munkásokat vesznek fel, ahol keresni lehet, s hogy az egy kereset mellé még egyet lehet tenni. 1964 június 6-án érkezett az első borsószállítmány, ezen a napon volt a kísérleti gyártás, hogy augusztus 20-ával folyamatosan is megkezdődjék a termelés. Két év és egy-két hónap. Egy gyerek éppencsak- hogy elindul, hogy beszélni kezd. A konzervgyárban felnőtt egy munkássereg. Jegyzem az adatokat és nem tudom, miért nem mondom ki, amit hallatokkor érzek: hogy ez csodálatos. Szégyellem a szürkének, a sablonosnak ható jelzőt? Persze a csodálatos a legkevésbbé sem csoda, vagy ha mégis az, úgy emberi munka teremtette. Portelekiné annak az embernek az örömével idézi az eseményeket aki — ha nem is az első napitól kezdve — be. Lerugdosott magáról mindent, a kis pehelypaplant, a takarót. És mezítelen lábacskái jéghidegek voltak. Kezemmel megme- lengetíem a kis lábakat, betakartam és visszabújtam az ágyba, rögtön elaludtam és álmodtam.., — Róla? — No igen, tulajdonképpen róla azt álmodtam, szólok a feleségednek, hogy a kicsike hálóinge túl rövid, mire feleséged azt felelte: — Dehogyis! — olyan ingerülten, mintha valami ostobaságot mondtam volna. Gondoltam magamban, ezzel itt nem jutsz semmire, elmentem hát Elsihez, a lányodhoz és azt mondtam: — A kislányra hosszabb hálóinget kell adnod, mert reggelre jéghideg lábacskával ébred. És mit gondolsz, mit felelt erre? Fogalmam sincs. — Hát kérlek azt felelte: — Törődj a magad dolgaitanúja, részese volt a munkának. És már nem figyelünk a kronológiai sorrendre. A két-három évvel ezelőtti időt, embereket, izgalmakat, terveket ahogy eszébe jut, úgy sorolja és állítja párhuzamba a maiakkal. Miben segítettek a kommunisták ? — Hozzánk a főzőkanál mellől és a földekről jöttek, özönlöttek a nők. Azt sem tudták, mibe csöppentek bele. Nem értették a rendet, a munkafegyelmet, állandóan a normán lovagoltak, hogy nem tudják teljesíteni. (Hol van már az a norma, — nevet az elmúlt, legyőzött gondokon.) Spiclinek nevezték az ipar- kodókat, kevesebb árut raktak a ládákba az előírtnál. Sokat kellett az emberekkel foglalkozni, amíg megértették, hogy a vállalat kára az ő káruk is, hogy nincs külön népgazdasági es egyéni érdek. És nemcsak a munkát, hanem egymást is meg kellett szokniok. Volt hét hogy két-három szembesítés is volt. Meg kellett hallgatni az egyiket, a másikat is, le kellett szerelni a pletykát, a vádaskodást. Ma már védik, nevelik egymást, intrikák helyett javaslatokat tesznek. Ez a szocialista brigádoknak köszönhető. Négy ilyen van a gyárban és 12 követi a példájukat. — Miben tudtak segíteni a kommunisták? — 1963-ban még csak hatan voltunk: Pócsi György vegyészmérnök, Pógyor Sándor főraktáros, Szénási József gépkocsivezető, Be- retvás Dezső igazgató és én. Az emberekkel foglalkoztunk a legtöbbet. Ez volt akkor a legfontosabb. Az indulás előtt kétezer embert készítettünk elő tanfolyamokon. Azután fogadtok a szakmunkásokat. A gyár törzsgárdája már 1963 nyarán itt volt. Készültünk a termelésre, takarítottunk, rendeztünk, raktároztunk. Mindannyian azért dolgoztunk, hogy a tervezett időre megkezdődjék a termelés. Valóban mit is tudtunk mi kívülállók? Hogy épül a gyár, és még néhány adatot: mennyibe kerül, mikorra lesz kész. Aztán többet is, abból a bizonyos ,.Idejében szólunk” tv- adásból. Kétszer is ■ idejében szóltak, de még náluk is előbb szólt valaki a ívnek, a tv által a közvéleménynek, az országnak. Ki val. Mit szólsz ehhez a szemtelenséghez ? — De hiszen ezt valójában nem is mondta... — Már hogyne , mondta volna! — Hisz csak álmodtad az egészet — Egyre megy — állapította meg az anyám. — Erre azt mondtam: — Hát ez már aztán mindennek a teteje, én csak a gyerek javát akarom. De ő, Elsie rámförmedt: — Ne ártsd magad mindig a mások dolgába. Jobb szeretném, ha szednéd a sátorfádat — no igen csak így — a sátorfádat. Hát erről mi a véleményed? Ezt kellett megérnem, hogy ilyeneket vágjanak a szemembe!? Megértőén bólogattam. — Kérlek — mondta még — menj csak nyugodtan, nekem ugyan nem fogsz hiányozni! Ezt a komiszságot! Egészen feli ndultan lépdelt mellettem. volt ez a valaki, a párttitkár, az igazgató? Nem tudom a nevét. Dátumok és hétköznapok, amelyek jelentőségéről csak nagyon kevesen, a közvetlenül érdekeltek tudnak. Ilyen 1963 szeptembere is. A gyáron még nem volt tető, kevés volt az építőanyag, a szállítóeszköz, hiányzó gépek, kétséges terminusok. Ekkor kötött az igazgató 4500 holdra szerződést. Éppen három éve. Ma a megye 180 termelőszövetkezete és 3 állami gazdasága termel a gyárnak. Termékük 80 százaléka export. A legnagyobb partnereken, a Szovjetunión és a népi demokratikus országokon kívül üzletfelük Anglia. Hollandia, Belgium, Finnország, az USA, Ghana, Kína. A gyárból kifutó vagonok öt világrészbe viszik az árut. Mire emlékeznek? Senki sem jegyezte fel a hétköznapokat, azt az időt, amikor a vonalakat még nem szerelték fel és kézzel hordták, mosták a rengeteg üveget. Senki sem jegyezte fel, hogy Sellei Jenő főmérnök, Beretvás Dezső és még sokan hány éjszakával toldották meg a nappalt. Sokszor éjjel egy óráig bent maradtak, járták az üzemrészeket, egy tussolás, egy fekete és hajnali háromkor újrakezdték. — Hát lassan-lassan eljutottunk idáig és az ember már nem is emlékszik mindenre. Hallgatom Porteleki Sán- dornét és egy korábbi, . az igazgatóval történt beszélgetés jut eszembe, amikor Kádár János megállapítását idézte, miszerint nálunk Magyarországon a dolgozók három kategóriába sorolhatók: az első annyit sem tesz meg, amennyi a kötelessége, a második csak annyit, amennyi a kötelessége, a harmadik pedig többet tesz ennél. Nálunk az utóbbiakból, ilyen emberekből volt a több. Lezárult egy korszak az új gyárban, lejárt a párt- vezetők két évre szóló megbízatása. A vizsgáról a már elmondottak beszélnek. Most új munkára készülnek. Nem tudom, foglalkozik valaki is a megyében, vagy a konzervgyáriak közül a gyár történetének megörökítésével. Érdemes lenne. Minden napjáról lenne feljegyezni való és nemcsak visszamenőleg. Arató Erzsébet tem. . — Aztán felmentem a szobámba, összecsomagoltam és felvetettem magamban, hogy soha többé át nem lépem küszöbötöket. Felőlem ugyan mindnyájatokat elvihet az ördög, kivéve az én drága kincsemet, a kicsikét. Vettem a kabátomat, kifelé mentem s akkor ott ültél te... — Ültem? — Igen egy tolókocsiban — mondta könnyedén... — De hát miért tolókocsiban? !— Nem tudom, de így volt, valami bajod történt. Ha most utána gondolok, ez nagyon bolondnak tűnik, de hát álmába nem akad fenn az ember az ilyesmin Aztán az autóbuszmegállóhoz mentem és te velem jöttél a tolókocsin, magad hajtottad a kezeddel. — Praktikus megoldás valóban. — Igen, nagyon ügyes szerkezet volt és én arra gondoltam, hogy most gyorsan elmondom neked az álmot a rövid ingecskével, Kiss Antal szakaszparancsnr k. Álmosítóan egyhangú morajlássál jár a Csepel teherkocsi motorja. A vezetőfülkében hárman ülnek: a gépkocsivezető, Kiss Antal munkásőr szakaszparancsnok és Takács Gyula raj- parancsnok. Unaloműzőnek ott a kezükben a szakasz lőeredmény lapja, melyről nem hiányzik a „kiváló” értékelés. Hazafelé tart a szakasz a lőtérről. Oros község előtt fél kilométerrel az úton alig kivehető, alaktalan tárgy tűnik fel az útközépen: egy kitömött aktatáska. A kocsi fékez. A két parancsnok kiugrik a fülkéből, s a talált táska hamarosan ott fekszik Kiss Antal térdén. Nyíregyháza határában mindkettőjük oldalát furdalja a kíváncsiság, mit tartalmaz a táska... ★ Egy Szabolcs megyei munkásőrszakasz két parancsnoka ennyit mondott el egy szombati lövészet után. A történetet Kindrusz Pál rendőrőrnagy fejezte be átiratával, melyet a munkásőrség megyei parancsnokságának címzett: „Értesítem parancsnok elvtársat, hogy szeptember 10-én Kiss Antal munkásőr szakaszparancsnok és Takács Gyula munkásőr rajparancsnok Oros községtől kb. 600 méterre egy aktatáskában 52 ezer 600 forintot találtak, s átadták a rendőrségnek. A pénz az orosi tszcs különben a feleséged meséli el, vagy a lányod, s aztán majd nem tudom hányadán vagyunk, mert ölé mindent elferdítenek. Elhallgatott. Éppen megérkeztünk a megállóhoz -és az autóbusz már fel is tűnt. — És mit mondtam én, amikor elmesélted? — Már mit is mondtál volna? — válaszolta megvetően. — Valamit morogtál az orrod alatt, valami olyasmit, hogy ezek az asszonyok egyebet sem tudnak, mint i civakodni. Megértet;elek, | nem akartál felettük pálcát tömi. De különben is mire | mennék én a te válaszod- ; dal! Az autóbusz megállt és az anyám felszálH. Mielőtt a kocsi elindult, még kikiáltott az ablakon: — A hálóing túl rövid. Mond meg nekik! Intettem és elindultam hazafelé, nem tolókocsin, hanem a saját lábomon. Útközben elhatároztam, hogy majd szóba hozom az in- gecskét Fordította: Szenes Erzsi Foto: Hammel József tulajdonát képezte, amit a tszcs elnöke hagyott el. Javaslom a két elvtárs jutái* mazását, vagy megdicsérését” ★ Kiss Antalt munkahelyén, a Tiszavasvári Alkaloidában találtuk meg. — Ennyi pénz még sohasem volt a kezemben, ötvenkét ezer — két évi kereset. Még sohasem találtam semmit, tíz fillért sem. Á szerencsével rögtön ilyen adakozó, bőkezű hangulatában találkoztam. — Igen, lottózom de kettesnél még nem volt több találatom. Tizenöt—húsz forintot néha nyertem. Jól jött volna ez az ötvenkét ezres — mondjuk lottónyereményben. — Amikor kibontottuk a táskát egy nylonzacskóban duzzadtak a százas kötpgek. A szemünk is káprázott. Nem tudtuk, mennyi lehet benne, azt sem sejtettük, kié lehet a feltehetően nagy összeg. — Valaki a múltkor megkérdezte tőlem, miért adtuk be a pénzt a rendőrségre. Nem szeretem az ilyen ostoba kérdéseket. Mi egy pillanatra sem éreztük sajátunknak az értékes aktatáskát. ★ Takács Gyulát egy épülő családi ház udvarán leptük meg szabadnapján. — A sajátom. Most épí-" tem. Egy hónap múlva megtarjuk a házavatót. — Mi a véleményem a pénzről? Ehhez a házhoz negyvenkétezret kértem az OTP-től. Majd szép lassan letörlesztem. Igen, nagyon jól jött volna az „égből pottyant” ajándék, de az a pénz nem az égből pottyant, hanem valakié volt és nekünk azt vissza kellett adni. Van nekem. rendes fizetésem, dolgozik a feleségem is. Megélünk mi szépen a saját keresetünkből is. A másé még véletlenül sem kell. Kiss Antal szakaszparancsnokot és Takács Gyula rajparancsnokot, „Kiváló munkásőrt” értékes jutalomban részesíti a Munkásőrség Szabolcs-Szatmár megyei parancsnoksága. ★ Ennyi a történet, melynek főszereplője két munkásőr, 52 ezer 200 forint — és a becsület. Simon Carmiggelt: @ialádi icLilL És aztán? — érdeklőd
