Kelet-Magyarország, 1966. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-30 / 257. szám
Szabolcsról és szabolcsiak tollából Egy hónappal ezelőtt először, s most másodszor adunk válogatást országos irodalmi, művészeti, vagy egyéb folyóiratok olyan megjelent írásaiból, amelyeket vagy szerzőjük _ vagy témájuk kapcsol Szabolcs-Szatmár megye tájaihoz, népéhez. Mostani „kis szabolcsi antológiánk” szemelvényeit a „Művészet’, a „Kortárs”, a „Műemlékvédelem” hasábjairól válogattuk. A szatmári Erdőhát népi műemlékei Az Erdőhát sajátos kultúráját — építészetét — az erdélyin kívül az északi, felvidéki és déli, alföldi hatások összeötvöző- dése alakította ki. Az ilyen határterületeken sokszor alakul ki érdekes, több szempontból tanulságos építészeti kultúra. így az Erdőhát rohamosan pusztuló népi műemlékei is érdeklődésre tarthatnak számot. Vámosoroszi református templomának múlt században épült — de valószínűleg középkori alapvetésű — nyolcszögletű tornya, érdekes toronysisakja már messziről felhívja a figyelmet. Az épület a későgótikus vidéki egyházak értékes példája. A festett népi asztalos- munkák alakulását és hanyatlását is figyelemmel kísérhetjük az Erdőháton, egészen a múlt század közepéig. Mándon a teljes berendezés csaknem eredeti, XVIII. század végi állapotában maradt meg. Itt azonban nemcsak a berendezés, hanem az egész épület népi műemléknek tekinthető. Az 1787—1900-ig épült favázas templom gótikus jellegű alaprajzával és felépítésével egy középkori eredetű, de évszázadokig tovább élő építési mód úgyszólván egyedülálló emléke. A múlt századi faliképek jellegzetes eleme volt a sátorszerű tetővel fedett száraz malom. Az Erdőhát utolsó ilyen emléke Vámos- orosziban maradt mec, de 1958-ban ezt is lebontották. A XIX. század elején épült malmot 1846-ban vette meg a helybeli református egyház. 1953-ban történt — indokolatlan — leállítása után néhány évig elnagyot- (an romladozott ez az egyedülálló ipari műemlék. Az épület központi része az un. keringősátor, amelyben a hatalmas, lóval hajtott fogazott kerék, a „keringő” forgott. Ez hozta mozgásba a malom és az olajütő szerkezetét. A szárazmalom, amelynek teljes szerkezete fából készült, a parasztácsok és faragómolnárok mesterségbeli tudásának, valamint a népi kisiparnak jelentős emléke. A malom faanyaga tudomásom szerint még megvan, műszaki felmérését még lebontása előtt elkészítettük, a molnár ma is a faluban él és ácsmesterként dolgozik, így lehetőség van a hiteles rekonstrukcióra. E jelentős ipari műemlék helyreállítása akár eredeti helyén, akár szabadtéri néprajzi múzeumban, feltétlenül kívánatos lenne. Az Erdőhát régi lakóházai a táj jellegének megfelelően favázas, tapasztott sövényfalas szerkezetű, meredek zsuptetővel fedett, épületek voltak. A szomszédos Tiszahát fennmaradt emlékeiből és a szájhagyományokból következtethetően a régi ház egy első szobából („házból”), az e mögött elhelyezkedő, de kisebb szélességű pitvarból és az épület végén levő kamrából állott. A pitvar előtti nyitott előtérből nyílt a szoba és a kamra, amely a fejlődés során hátsó szobává alakult Az első szobában, a pitvar felőli falnál volt a kandalló, az északkeleti háztípus jellegzetes tüzelőberendezése. A háznak nem volt tornáca, de bejárati oldalán szélesebb ereszt hagytak. A XIX. század végi lakóház a telek egyik oldalán áll, az utcától mindig élőkért, „kiskert” választja el. Mögötte vannak általában az ólak, szemben a nyári konyha, sütőház, kút stb, míg az udvar végén, a kapuval szemben helyezkedik el a nagyméretű csűr. A csűr a szemtermelő kisparaszti gazdaság légion- tosabb épülete. Méretei és kedvező arányai építészetileg is hangsúlyos elemmé teszik. Az Erdőháton az un. hosszú csűrök épültek, amelyeknek hossztengelye az utcára merőleges. Hazánk más vidékein csak elvétve fordul elő ez a típus, de távolabb, kelet és nyugat felé egyaránt elterjedt. * A népi műemlékek helyzetét és rohamos pusztulását látva, felvetődik a kérdés, hogyan menthetnénk meg a népi kultúra — a gazdálkodás, kisipar, építő tevékenység és díszítő- művészet — értékes emlékeit. Tisztán kell látnunk a jelenlegi helyzetet, hogy megmentésük érdekében megfelelően intézkedhessünk. A régi, műemléki szempontból értékes lakóházak elavultak, a mai indokolt funkcionális és egészségügyi igényeket nem elégitik ki. A gazdasági épületek zöme a nagyüzemi gazdálkodás következtében gyakorlati funkcióját vesztette el, különösen a csűrök állnak kihasználatlanul. Ehhez járul, hogy népünk még nem tanulta meg becsülni saját múltjának emlékeit. Az objektív tényezőkön kívül így sajnos a meg nem értés is hozzájárul az emlékek pusztulásához. Vannak ugyan bíztató kezdeményezések, de ezek legfeljebb a kezdetet jelenthetik. A népi műemlékek számba vétele és adminisztratív védelme, bár alapvető fontosságú, még csak az első lépés. Meg kell találnunk a fenntartás reális lehetőségeit is. Vitkán, védőnői lakás céljára helyreállított népi műemlék jelentős kezdeményezés, de sajnos nem tekinthető tipikusnak, mert egy fejletteb alaprajzú, régi kisnemesi kúriát sikerült — igen szerencsésen — modem célra felhasználni. Könnyebb volna a gazdasági épületek felhasználása. A kisebb objektumok — kamrák, sütőházak, ólak — egyelőre a háztáji gazdaságban is szükségesek és fenntartásuk általában a tulajdonosoknak sem jelent túlzott nehézséget. A j nagy csűröket pedig a tér- ; melőszövetkezetek — amelyek úgyis szűkén vannak tárolóhellyel ellátva és új beruházás sokszor nehéz- j ségbe ütközik — tudnák célszerűen felhasználni. Az ipari műemlékeket lehető- ; leg eredeti rendeltetésük- í nek megfelelően kellene ! használni. Vámosorosziban ! nem pusztult volna el a1 száraz malom, ha továbbra is engedélyezik a tengeridarálást és az olaj ütést. Sajnos sokszor rövidlátó hatósági rendelkezések is gátolják a műemlékvédelmet, mint a vámosoroszi malom esetében is történt. Más példa, hogy ma is sok épületet azért fednek át cseréppel, mert a termelőszövetkezetből nem tudnak a zsuptetőhöz szükséges rozsszalmához hozzájutni. E téren annál is indokoltabb a segítség, mert a népi műemlékek magán- tulajdona úgyis sok nehézség forrása. A műemlékek gyakorlati felhasználása mellett egyes tipikus objektumok helyi, vagy központi szabadtéri múzeumba való elhelyezését is sürgősen meg kellene oldani Végül, de nem utolsósorban türelmes nevelőmunkával meg kell értetni mindenkivel, hogy a műemlékvédelem nem az elavulthoz való ragaszkodás, hanem múltunk, kultúránk megbecsülése. Az is kétségtelen viszont, hogy a nevelés legfőbb eszköze nem a szó, hanem a szakszerű és gondos műemlék- védelem. Dr. Gilyén Nándor Váci Mihály: Közeleg a tél SZÜLETÉSŰ APÓ MR 4 Mikor a tél reánk tör, mintha gúnyos játékot űzne — megszégyenítőt, és nyomorúságunkra mutogatna: — állunk szégyenben színei előtt. Hideg tekintetével megtapintja didergő, meztelen végtagjaink, fagyott testrészt, levágott csonkokat, torz, béna, félbemaradt pózaink. Ó, közeleg a tél, öltözködünk, szánalmasan pólyálgatjuk magunk. Előbb csak kalapot teszünk, még hetykén, majd szomorún, ha őszül a hajunk. Sálat kötünk, tömött bundát veszünk, kitárt mellünk fölé már puha rongyot, és sebes ujjainkat kesztyű védi, ha hozzábotlanak az árva dolgok. Csendünket bölcsességnek magyarázzuk, mert félünk már: — ha szólnánk hangosan, elfog a köhögés; — és nem merünk szeretni, gyűlölni se: — megöl egy szívroham. Gyűlöletes kor jön — ránkcsontosodva. Minden lázunkra fejcsóválva int. Mit ő tanított — csendesen leszólja, s megveti érte kelt szép álmaink. Bújíosi hangulat Imre György rajza Sipkay Barna: r Uj hal a láthatáron* Még nem lehetett tudni, hogy sziffó-e, vagy csak filléres guppi• Semmi szín alatt nem razbóra, de még csak betta sem. Szürkén jött, barna bőrönddel, gyalogKrumics, a portás vonallá szűkítette szemét, úgy bámult ki a rácson. Pedig már kétszer csengettek. — Hát ez ki? — morogta magának. — Talán kinyitná — reklamált a rácson kívül az új hal. Az nem olyan egyszerű — akarta mondani Krumics, ez kapu. Ez porta. Ez itt állami terület. De torkára forrasztotta a szót a bőrönd. Ki lehet? — Mit bámul? Nyissa ki! Krumicsban talpra ugrott lakájmúltja és udvarias vigyorral tépte szét a száját. — Nyitom, hogyne nyitnám. Az idegen bevonult. — Hová tetszik? — érdeklődött Krumics csillagokat sziporkáztatva boldog tekintetéből. Most majd kiderül, ki ez a bőröndös. Ha utazó, úgy repül, hogy kon- denz csíkját összetévesztik a légelhárítók és rátüzelnek. — Az igazgatóhoz. Ha nem tudná, én vagyok az új főmérnök. Jegyezze meg, többször nem szeretném, ha megállítana a hülyeségeivel. Krumics halottfehérre sápadt, de az óvatos lakáj * Részlet a szerző új regényéből. ápolt körmű újakkal szája szélébe ragadt és egyre nagyobb mosolyra tépte. Ugyanakkor beledöfött a derekába, hogy kétrét hajoljon. „Te barom — sziszegte Krumics fülébe —, térdre! Térdre!” — Oh, főmérnök úr! — a portás őszülő borostái sürgősen visszagöndörödtek a pólusokba. — Végtelenül ...soha többé... én nagyon... A bőröndös energikus, mord figyelmét nem pazarolta tovább. Határozott, bokszoló léptekkel sietett a betonon, az Irodák irányába. Krumics szája már görcsben rángott, de a lakájmúlt nem eresztette. így cöcögött ki, sárgálló lófogai közül: — Ki hitte volna?— Cirok bácsi, akinek fél óra múlva kezdődött a műszakja most a portán töltögette ki lottószelvényét és bádogpohárba a kisüstit, hosz- szan elgondolkozott. — Ideje volna —, mondta mély igazságérzettel — hogy kisöpörne innen minden léhűtőt. Könyvelőt, normást, diszpécsert, mérnököt, és- atöbbit ésatöbbit. Hátha. Na, hátha! — Ugye? — Krumics szájgörcse végre felengedett. Elegáns zsebkendőt vett ki belső zsebéből, két ujjúval a földre fújta orrát, majd a zsebkendő csücskével megsimogatta. — Itt az új hal. És én azt mondom, cápa. Cirok bácsi tűnődve piszkálta körmét a toll acélhegyével. — Lehet. Lehet, hogy cápa. — Bizonyisten'! — hördült Krumics, igazságának tudatában. — Esküszöm az istenre, ez cápa, meglássa, Cirok bácsi. — És? —És akkor hütty! Egy szép napon beszürcsöli ezeket a halakat. Mind. — Meg se kottyan neki• — Meg se. — Szép nap lesz — sóhajtott Cirok bácsi. — Ha megérem. Akkor iszunk majd valamit. — Én fizetem! — lelkesült Krumics. — Én fizetem! — De mondom, hogy én! — Tudod mit, vonjuk be Paláczot. neki szőlője van. — Helyes, fizessen Pa- lácz. Ez történt május huszonnegyediken, délelőtt fél tizenegykor. És fél tizenegy után négy perccel a kék gu- rámi felállt asztalától és ezt mondta a kecses kis fekete black mollynak: — Elmegyek, Klárika. Ha keresnek, a járási pártbizottságra mentém, de ha a központból jönne üzenet, tudja, hogy arra az értekezletre felutazzam, akkor szóljon be hozzám. A fene egye meg, valahol eldugult az udvari vezetékem, és nem tudok locsolni. A gyönyörű liliomaim mind elszáradnak. — Értem, igazgató kartárs — felelt halkan és oda- adóan a black molly, messze eldugva noteszét, jelezve, hogy ebből az égvilágon semmit fel nem ír. És fél tizenegy után öt perccel, amikor a kék garami már a kilincset fogta, a kilincs vadul lenyomódott, s csak aztán koppant a párnázott ajtó. Á kilincs valósággal kitépte a kék gurámi ujjait. — Szabad? — lépett be az idegen, és cápatekintettel felmérte a szoba egyszerű berendezését, pálmáit és fi- lodendronjait, Mednyánszky képét — részletre a Képcsarnok Vállalattól —, és a black mollyt. — Az ördögbe — dühöngött a kék gurámi, termetes és sikló mozdulattal kitérve a cápa útjából. — Maga kicsoda és mit akar? — igyekezett hasonló cápatekintettel visszameredni a bőrön- dösre. — Az új főmérnök. Ha nem tévedek, te vagy az igazgatóm. Szervusz. Kor- pádi. Szorításában vérc'eppzk gyűltek o kék gurámi uszonyaiba. A black molly legszívesebben elbújt volna egy széles levél mögé. Háromnegyed tizenegy után három perccel feketekávé szürcsölése töltötte be az egyszerű szoba csendjét. És pontban tizenegykor a cápa megszelídülve úszott a gyárudvaron, a kék gurámi társaságában. Krumics a porta oszlopsora mögül figyelte mozgásukat. — Nézd — susogta Cirok bácsinak. — Hát nem cápa? Mint egy torpedó, mint egy torpedóromboló! Mellette az igazgatónk, az a nyápic kék gurámi csupán a folyami gőzös, ügy mutogat a karjával, mint a csápokkal. Ha csak ránéz a cápa, eldugja. Nehogy leharapja. Milyen sima, milyen olajos a gurámi, pedig kövér, mint egy lapos malac. És a cápa! Alig mozdul és csak úgy sepri a levegőt! — Seperni! Mindenkit kiseperni! — dühedölt meg Cirok bácsi és pótlásul mel- línyzsebének óriási fejtekéből egy lapos üveget is meghúzott. — Tisztára seperni ezt a ronda akváriumot! — Ne félj, ezt garan’á- lom neked. Adj egy kicsit. Szilva? — Barack. — Az még jobb. — De te nagyon értesz a halakhoz — ismerte el Cirok bácsi, boldognál megkapaszkodva az egyik oszlop letört szélében. — Hogy a fenébe ne értenék. Én kezeltem megboldogult Kanizsay báró úr három akváriumát. Gyönyörű halak voltak azok, Cirok bácsi! Egyszer aztán a báró úr egy kis csukát tétetett az egyikbe. Másnapra csak a csuka maradt. Cirok bácsi a lapos üveg után nyúlt. De Krumics elhárította. — Ez nálam marad, tng- őrzésre. — Mi a nyavalyát akarsz? — hördült Cirok bácsi. — Add vissza a barackomat! — Hogyisne. Hiszen máris részeg vagy, Cirok bácsi, nem engedhetem meg, hogy italosán jelen) meg a munkahelyeden és míg valami baleset áldozata légy. — Ne hülyéskedj. Add vissza. — Nem. Ez nálam marad. Nem venném a leltemre, hogy egy rohadt pálinkás üveg miatt kileheld a lelkedet. Műszak után megkapod. — Jó — egyezett bele szomorúan Cirok bácsi. — Ha megittad, add vissza az üveget legalább. — Persze, hogy visszaadom. És az lesz a legjobb, ha mindjárt visszaadom, nehogy elveszítsem, m-g dolgozol. Krumics eszel szájához emelte az üveget és kisvártatva átnyújtotta Cirok bácsinak. — Ha nem tudnád, arra ittam, hogy a cápa megeszi a kis halakat. — Néha a kis hal is megeszi a másikat — jegyezte meg Cirok bácsi, de erre a portás nem válaszolt.
