Kelet-Magyarország, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-25 / 227. szám
A paraszti élet balladája Pál Gyula festőművész nyíregyházi kiállításáról Egy sajátos világba jut az ember ebben a helyiségben. Mintha a paraszti élet bal Ladája elevenednék meg t. színek: és formák nyelvén Ballada a parasztok küzde’ mes,, kemény hétköznapjáról, vonások rejtve marad, belssó rezdülésekről. Festményeket lát az érdél 1000, melyekből ritmus árat Elég megpillantani egyetlen képet, hogy a nézőt maga val ragadja az alkotásba áradó ritmus, a formák, e színek dinamikus kapcsoló dása, s vezesse képről képre | „Innen indultam” — e [■' lehetne a címe Pál Gyük nyíregyházi festőművész első önálló kiállításának. Ha nem mondaná el önvallomásában, hogy „küzdelmes gyermekkori éveimet paraszti munkákkal, napszámoskodással töltöttem”, akkor is mindent elmondanának munkái. Festményeinek alakjai élő emberek, nyírségi parasztok, akikhez el- téphetetlen szálak fűzik. Kállósemjénből indult el Pál Gyula, nem a művészet várát megostromolni, hanem kenyeret keresni. A gyermek- és fiatalkori élmények mélyen beleivódtak érzés és gondolatvilágába. Elnyűtt, munkában megrokkant, nehezen feltárulkozó parasztok között élt és dolgozott, s ; közben a kifejeznivágyás igénye, ösztöne papírt ceruzát adott a kezébe. A 49—50-es évek szabadiskolájában ismerkedett meg a festészet alapjaival, más tehetséges munkás, parasztfiatalok társaságában. Megnyílt az út a képzőművészeti főiskolára is, 1954-ben kapta meg a diplomáját, Hincz Gyula és Domanovszky Endre voltak a tanítómesterei. Egy ideig Kalocsán taní- tóskodott, majd hazajött szűkebb hazájába, a Nyírségbe. Nyíregyházán él, rajzot tanít a Nyíregyházi Tanítóképző Intézetben. Komolyabb kiállításokon 1958- ban vett részt először — Pécs, Budapest — a megyei és az alföldi tárlatokon rendszeresen szerepelnek munkái: Békéscsaba, Gyula, Nyíregyháza. Kiállított még Miskolcon, Salgótarjánban, Egerben, Debrecenben, Hódmezővásárhelyen, közös tárlaton Csehszlovákiában és a Szovjetunióban. Az elmúlt évben pályázat megnyerése útján megbízást kapott a megyei tanács vb üléstermében elhelyezendő, két. naMiért írt Bálint György? A művész Beszélgetők című műve gyobb méretű pannó elkészítésére : Földosztás, Gyümölcsfametszés. Tanya című művét a Művelődésügyi Minisztérium vásárolta meg, a Nyugdíjasok című képe az uzsgorodi művészeti múzeum tulajdona. — Nagy megtiszteltetés ért ebben az évben. A fővárosban, a Fényes Adolf teremben rendezhettem meg első önálló kiállításomat 32 olajképből és 7 grafikából. Ez volt az első lényegesebb bemutatkozásom. Műveimen keresztül az emberekhez kívánok szólni. Témáim nagy- részét a mai, átalakulásban lévő paraszti életből merítem. Szeretem szűkebb hazámat, a Nyírséget. Ismerem tájait, embereit, velük dolgoztam egykor, velük érzek ma is. Legtöbb képem ihle- tői ők. Megkülönböztetett tiszteletet érzek „az igazi, régi hősök: a sivó szegénység rettenetében helytálló hajdani szabolcsi asszonyok” iránt, akik között felnőttem, dolgoztam, akik közé anyám is tartozik. Nekik kívántam emléket állítani egy egész sorozatot kitevő asz- szonyalakos kompozícióimmal és portréimmal. Ezek a képek mostani önálló kiállításom gerincét képezik. S a szavak szerepét ismét átveszik a művész hitvallását, hovatartozását fémjelző festmények, a vásznakon életre kelő emberek, Anna néni, a káilósemjéni asszonyok, a Várakozók, a Pihenők, az ünnepélyességet, valamiféle mágikus légkört árasztó Meszelő asszonyok, a magába zárt világot kifejező Magányosan című alkotás és a többiek. Pál Gyula palettájának színei — a szabolcsi paraszti érzésvilág leheletfinom megfigyeléseivel — egyetemes emberi. A nyírségi parasztok világát, formálódását ábrázolják kompozíciói — látásmódja, művészi eszközei magasan kiemelik a provineionalizmusból. Látszólag szűk témaskáláján az emberi portrék sok variánsát vonultatja fel. Házai, utcarészletei nem elkülönült rideg tárgyak ecsetjén, hanem szinte „érző” házak, melyekkel csaknem el lehet „beszélgetni”. A Házak, a Pokol-köz, az Utcakanyar, a Gulácsi házak, Ház a Sólyom utcában, az Utca vége, a Tanya és más ilyen tartalmú képei a régi paraszti építészet művészi megörökítésén túl emberi kapcsolatukkal kerülnek közel a nézőkhöz. Nehéz lenne valamelyik „izmushoz” sorolni művészetét, amely a modern Irányzatok jegyeit viseli magán, merész egyszerűségével, sallangmentességével. Mintha csak paraszti alakjai maguk diktálnák ezt az egyszerűséget. Pál Gyula alkotó egyéniségének ismerői éppen az eredetiséget, az haza az öregasszonyhoz: most kipihenem magam, s azután újra teszek egy próbát. Valószínűleg elaludhattam, mert ami történt, nagyon váratlanul ért. Si- vdtás, vijjogás, ágak recsegése ébresztett, s a látvány, mely elém tárult, még a hangorkánnál is borzalmasabb volt. Köröskörül egymás után dőltek ki a fák, s az a hatalmas szálfa, amelyen én kucorogtam, az is meg-megin- gott. Megáradt a Mississippi! Ágról ágra lódulva próbáltam gyorsan földet érni, ámde ekkor már késő volt. A rohanó vízáradat elérte és körülölelte a fámat, amerre csak elláttam, jobbra, balra, előre, hátra, mindenütt a yíz tükre csillogott Mit tehettem volna? Úszni nem tudok, így hát maradtam egyhelyben. A fa ingott, rengett a tomboló habok fölött, de végül is ellenállt Egész nap ott ültem az ágon, s integettem, kiabáltam az arra haladó csónaknak, de hasz- talanuL Estére belefáradtam az eredménytelen menekülési kísérletbe. Mindennél erősebben rámtört az éhség. Eszembe jutott, hogy amikor fent jártam a sasfészeknél, húst és halat is láttam ott. Fel kell mennem ismét, s mégha rám- jobb az éhhalálnál. Kemény verekedés árán valóban sikerült - némi élelmet szereznem a fészekből, s most, hogy az éhemet elvertem, a szomjúság kínzott könyörtelenül. Nincs annál nagyobb szenvedés, mintha magad körül látod a vizet. Olyan közel van, hogy szinte csak ki kellene nyúlni érte, és mégsem érheted el. És akkor jött a mentőötlet. Levettem az ingemet, egy madzag végére kötöztem, s annál fogva leeresztettem alá a folyóba. Néhány másodperc múlva kihalásztam, s a számba facsartam belőle az éltető vizet. Hat napot töltöttem így a fán. Minden reggel felkapaszkodtam a fa csúcsán lévő sasfészekbe, ahonnan kisebb-nagyobb harc árán elhoztam a magam húsadagját, és vízhez is jutottam, az előbbi sajátos módon. Am az éjszakák hűvösek voltak, és nyugtalanított, hogy az öregasszony aggódva vár rám. Ezért egyre komorabban fontolgattam, hogyan is szabadulhatnék furcsa fogságomból. Megfigyeltem, hogy az utóbbi napokban a sasok már nem akartak megtámadni. Észrevették, hogy nem bántom a fiókákat, s az eleségből is csak any- nyit viszek el, hogy bővében marad mindnyájuknak. Röviden szólva: lassanként bízni kezdtek bennem, így hát eljött az ideje, hogy végrehajtsam tervemet. Ez pedig a következő volt: jól tudtam, hogy a sasoknak erős szárnyuk van. Bizonyára nem bírnának velem együtt felszállni a felhők fölé, de jó mesz- szire elvihetnek, mint afféle természetes ejtőernyő. És ha éppen a folyó közepe felé szállnak velem? Ez bizony veszélyes, de finom karmozdulatokkal majd igyekszem irányítani őket. Nos, nem volt könnyű megfogni a két sast, de végül is sikerült. Egymáshoz kötöttem a lábukat, majd utoljára egy madzaggal a saját csuklómat is odaerősítettem. Aztán hozzáké- szülődtern és ugrottam, egyenesen a folyóba. Már nem tudnám elmondani, hogyan történt a dolog. De annyi bizonyos, hogy a tervem bevált. A sasok szárnycsapkodása fékezte az esésem sebességét, s amikor így, loccsanás nélkül elértük a víz szintjét, lassan a part felé kormányoztam őket. Néhány percen belül szárazföldön voltam. — És aztán mi történt a sasokkal? — kérdeztem. — Szabadon engedte őket? — Szó sincs róla, — bizonygatta Zeb. — Eladtam őket az angolnak. Igaz, hogy sasfiókákat akart, de azért szívesen megvette az öreg sasokat is. — Zeb megállt egy pillanatra, majd nyomatékosan hozzá, tette: — Szép pénzt kaptam értük, az már szentigaz. Fordította: Zilahy Judit egyéni út sajátosságát tartják legfőbb érdemének. Nem követ egyetlen már ismert irányzatot, egyetlen festő „csillagot’' sem, igyekszik maga utat vágni, szigorú önvizsgálattal, nagy-nagy kitartással. A paraszti élet balladájának képi megszólaltatója, Pál Gyula szabolcsi festőművész, igaz emberi világot tár a látogató elé. Alkotá I saival maga mögött tudhatja művészi útjának első sikeres állomását. Emberi és művészi hitvallása — eddigi munkássága — a biztosíték arra, hogy tovább lép a paraszti élet ábrázolásában, s a mai élet változatos színeivel gazdagítja művészetét. P. G. Egy régi interjú örvendetes hír, hogy Bálint Györgynek, A to- ronyőr visszapillant című, utánnyomásban ismét megjelent kétkötetes műve iránt várakozáson felüli érdeklődés mutatkozik vidéki olvasók körében is. Jó alkalom ez arra, hogy egy 1963 évi írásával hívjuk fe• a figyelmet Bálint Györgyre, és ezzel ajánljuk művét még szélesebb körnek. — Azt kérdezik tplem, miért írok, milyen cél érdekében? A kérdés gyakori, a felelet nehéz. Általában mi az írás célja? Erről mindig sokat vitatkoztak, de sohasem annyit, mint mostanában. Megvallom, nem tudok megnyugtató elméleti választ Azt hiszem, sokkal érdekesebb volna azt kutatni, hogy mi az írás oka, mik azok az erők és indulatok, amik írásra kényszerítenek egyes embereket. De még ez is meglehetősen homályos. — Ha magam előtt vetem fel ezeket a kérdéseket, nagyjából csak azt felelhetem magamnak, hogy valami hatásra törekszem. Szeretném, hogy az emberek, akikhez írásom eljut, megismerjenek. Ez fontos szempont : a hiúság szempontja. De nem ez az egyetlen Éneikül nincs őszinte írás. szempont. Nemcsak azt akarom, hogy engem ismerjenek meg, hanem egy kicsit a világot is. A valóság elképesztően bonyolult, különösen a társadalmi valóság. Az emberek nagy fésze egyáltalában nem lát tisztán társadalmi, politikai és történelmi dolgokban. Formák, módszerek, jelszavak Étlapján ítélnek meg rendszereket, kapcsolatokat, eseményeket. Ez éppen olyan mély bölcsesség, mintha valaki az asztalt szamárnak nézné és viszont, mert mindkettőnek négy lába van.-r Az írónak tehát, különösen a magamfajta publicista írónak felvilágosító munkát kell v égeznie. Fogalmakat kell tisztáznia, tévedéseket eloszlatn a, hazugságokat lelepleznie. Uj enciklop d riák seregére volna szüívseg. Mintha Diderot és Voltaire kora sem másfél, haneip tizenöt évszázaddal ezelőtt virágzott volna! Az embereket ismét meg kell tanítani arra, hogy az öt érzéküket helyesen használják és józanul gondolkozzanak. Mindesetre izgalmas, ha petn is rr'ndig hálás feladat az író és a public’sta számára. Amikor kis könyvemet, „Az idő rabságában”-! megírtam, nag'-.iából ez a cél vezetett. Apró, napi kérdéseken át igyekeztem nagyobb összefüggéseket megmutatni és alaposabb hazugságokat és ostobaságokat megcáfolni. — Másik, gyakori kérdés: politizáljon-e az író. Anélkül, hogy ennek a kérdésnek elvi részébe belemennek, egy ősrégi igazságot kell megismételnem: az író arról írjon, ami érdekív Ha viszont akad olyan író (m ni ahogy sajnos, nagy számban akad), áWt ma rtem érdekelnek a társadalom és a politika mélyreható, mindent felkavaró konfliktusai — akkor ez az író nem érdekelheti az értelmes embereket, Ha pedig érdekük ezgk a nagy válságok, de különböző okokból úgy tesz, mintha nem érdekelnék, akkor éppen ő az, aki erőszakot követ, el az írás szabadságán és nem a politizáló írók. A sohasem politizáló író tehát ma és különösen Magyar- országon, vagy érdektelen, vagy hazug. i Es akkor a pasas . . . Jegytel egy úf magyar filmről Nemeskürthy István filmtörténeti könyve a harm.n- cas evek magyar filmgyártásának jellemző módszereként emlegeti, hogy nem készült olyan produkció, amelyben ne szerepelt volna egy asztal két székkel, két emberrel, — lehet mind a kettő férfi, de lehet az egyik nő is — akik jókat mondanak egymásnak. Természetesen az asztal is változhat: kávéházi márványlap politúrozott irodabútor, csipkével letakart, ovális ebédlőasztal is megfelel a célnak. (Az egyik ember, aki a „jókat mondta”, rendszerint Kabos Gyula volt.) Gertler Viktor most bemutatott produkciója már címében is őrzi egy kicsit ezt a hagyományt. Visszaka- nyarodása azonban a régi, említett hagyományokhoz művészileg magasabb síkon következett be, s így az eredmény is jóval rokonszenvesebb. A két ember az asztallal itt is megtalálható: ez alkalommal az egyik mar ga a filmrendző, a másik a filmgyári csoportvezető. Megvan az asztal is a székekkel a stúdióvezető irodájában, ami viszont a jókat mondást illeti, az anekdoták itt megelevenednek; az egyes ötletek a maguk minőségének megfelelő teret kaptak csak. Ezért lett a vidéki segédrendező lovagi- as epizódja ilyen rövid, a Berlinben vendégeskedő rendező mulatságos históriája a sírni nem tudó magyar színésznővel ilyen poénra- hegyezett, az amerikai karriertörténet pedig ilyen szellemes paródiája Gertler egy korai filmjének. Vannak, akik szemrehányást tesznek a rendezőnek, mert minőségileg igen különböző elemeket hozott ösz- sze. Nem hisszük, hogy igazuk lenne e kifogások hangoztatóinak: ennél kevesebb összetaró erő, lazább kötés nélkül is elfogadunk mozaikokból összeállított filmeket —, miért kellene most feltétlenül egységes játékfilm igényével fellépni? Az epizódokat esak önmagukhoz lehet mérni, s ilyen szempontból vizsgálódásunk kedvező eredménnyel zárul. A már említett három részlet mellett nagyon jól sikerült az utolsó. a befejező epizód is: a krimiparódia. Egyetlen kifogásunk lehet csak ezzel kapcsolatban: nem ártott volna, ha egy kicsit rövidebb. Igazából csak két olyan mozaikdarab van, amely ellen kifogást emelhetünk. Az egyik az őrültek háza részlet, amely megformálásában jelentéktelenné válik: a másik a munkaszol- gálatos történet. A tragi- gikum egyre nagyobb tért hódít a modern művészetekben, — de csak önállóan. Nagyon kényes arra, hogy mi van a szomszédságában. Nos, ennek a filmnek a közege nem kedvezett ennek az önmagában megkomponált kerek kis etűdnek. És azt is el kell mondani, hogy a film a stílusparódia nagy lehetőségeit csak tgen kevéssé használta ki. Majdnem kizárólag csak az utolsó részben láthattuk a fo- tografélásnak, a film készítésnek azt a paródiáját, amely a ma divatos módszereket a végletekig víve, — nevetségessé teszi azokat. Valószínűleg jót tett volna a film egészének, ha minden részletet következetesen a kor és a történet atmoszférájának filmes jegyeivel ruháznak fel, nem úgy, mint most, amikor az egyes részletek nem távolítanak el eléggé bennünket a filmen látható eseményektől. így talán a nevetés egy része bennünk szorul. Minden kifogás ellenére is azért ne tagadjuk le. hogy a film kellemes szórakozást nyújt. S ebben Sinkovits Imrének, a tízegynéhány alakban előforduló főszereplőnek legalább olyan része van, mint a rendezőnek és Hildebrandt István operatőrnek. b. L Ól KÖNYV: Milyen a jó tsz*vezeiés ? Csak dicséret illetheti a Kossuth Könyvkiadót új — és igen hasznos — sorozatáért, a Tsz-tagok kiskönyvtáráért, amelynek már első füzete is. — Milyen a jó tsz- vezetés? — fontos, a tsz- élet mindennapi problémáit érintő témát dolgoz fel. A jó tsz-vezetés fontosságát aligha kell bővebben magyarázni a szövetkezeti gazdáknak, hiszen érzik azt elégszer a mindennapi életükben, munkájukban. De jellemzőit már nehezebb megrajzolni. Ahány ember, annyiféle elképzelés. Vannak akik a „kemény kézre” esküsznek, mások a „szeressük egymást gyerekek” szellemét tartják jótékonynak. Akadnak azután olyanok is, akiknek féktelenségük miatt semmiféle vezetés nem jó. Almási István nem tudományoskodó magyarázatba fog a problémakörrel kapcsolatban, hanem, amint mondani szokták, „könnyű kézzel” nyúl a kérdéshez és igyekszik közérthető, világos, szabatos, a tsz-tagok és vezetők érveivel, tapasztalataival alátámasztott válaszokat adni. Segítségére siet ebben Fülöp György is ötletes karikaturisztikus illusztrációival. Miden tsz-gazdának és vezetőnek figyelmébe ajánljuk az új sorozatot, a saját sorozatukat, és külön ezt az első könyvet, amely méltóképpen reprezentálja a szerzők és a kiadó további terveit is.
