Kelet-Magyarország, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-14 / 192. szám
Uj épület a Búza téren I James Aldridge: Fiainknak *. Magas, korszerű épület, lábánál apró, földszintes házacskák. Aki e képet látja, akaratlanul is elgondolkozik az idő múlásán. A régi térképek — melyek számunkra megőrizték városunk fejődésének, utcái kialakulásának ütemét — arról vallanak, hogy ez a tér a város történetében elég régi, de az 1700-as években még nem volt meg. Egy ránkmaradt, 1795-ös állapotokat rögzítő mappán nyoma sincsen. 1792-ben az úriszék elrendelte a város körülkerítését. A Tokaji kapu a Kótaji utcánál állt. A Búza piac tehát — ha volt is — kívül esett Az új épület — amelyben a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium fontos megyei szerve kapott helyet — szép és impozáns, bár nincsenek rajta meghitt részletek, sem tegnapias vonalak. Formáiban egy új kor álmodik — síkokban, csempékben, tág ablakokban, egyszerű szögletekben. Apáink talán kissé idegenkednének tőle. Azt mondanák: — Ezek a vonalak nem emberi örömből és fájdalomból fakadtak, mint a mieink, hanem a mérnöki ész hűvös céltudatosságából! Ha Rodin, a régi Párizs szép épületeiért rajongó szobrász-óriás látná, talán így kiáltana: — Mi az, ma már nem álmodnak az építészek? S mit felelhetnénk? — Álmodnak, de másképp ! És természetesen másat. A régi álmokkal már nem — Kivált, ha előtte már egy párizsi mellékutcában is végigsétált valaki leveses- táilal a fején — jegyezte meg epésen a barátom. — Hát csakugyan nincs mód arra, hogy azokat a fiatalokat is észrevegyék és számon tartsák, akik nem csinálnak botrányokat, nem levesestálat hordanak a fejükön, nem öreglánynak hívják az anyjukat, nem rugdalják szoknyán a szerelmesüket, nem borigatják fel az autókat, s nem dobálnak célba az utcalámpákra?... Nagy erény a vitában az önuralom, igyekszem hát mindig fegyelmezni magam. Engem mostanság már csak egyetlen dolog tud felingerelni: ha az ellenfél nem ad igazat. — Micsoda beszéd! — kiáltottam indulattal. — Hogyhogy őket nem veszik észre?! — No, igen, igén — bólintott gúnyosan. — Az övék a vezércikk, és bérelt helyük van az első oldalon. Az érdekes fiatalok viszont hátrább kapnak helyet, kizárólag az öles képriportokban. És a tárcákban. A regényekben. A színpadon. A filmekben. Egyszóval a vezércikk kivételével mindenütt lehet korunkat mérni. A távolságok megrövidültek, az ember tekintete pedig a végtelenbe fordult s a Földet senki sem azonosítja a megmérhetetlennel, mint abban a korban, amikor a Búza térre a régi kis házakat építették. Sárgolyónkat ma már a „köznapi’* gon— Nem érted a taktikát — mondom. — A beatlesek csak a mézesmadzag. Hogy vegyék meg a lapot, és olvassák el a vezércikket. Nem figyelt rám, azt fejtegette, hogy a fiatalokkal kapcsolatban mindenki csak a külsőségekről beszél. Úgyszólván mindegy, helyeslő, vagy rosszalló hangsúllyal — a végén belénk rögződik, hogy a külsőség, a viselet, a divatolás, a póz csakugyan olyan fontos tényezője az emberré válásnak — amennyi szó esik róla. — A mai fiatalság — mondtam nyomatékkai — igenis jó úton jár. Az én időmben bezzeg más volt a helyzet. Ki törődött akkor a nép, az ország jövőjével, a társadalom égető gondjaival — csak nagyon kevesen törődtek. A túlnyomó többség a mának élt, a szórako. zásnak, a táncnak, az ostoba, múló divatnak, és persze nem politizált. Negyvennégy március 19-én, amikor Hitler megszállta Budapestet, egyetlen nagyobb csoportosulást láttam: az Üllői úti kaszárnyánál este megrohanták az emberek, többnyire fiatalok... az újságárust sportlápért. Nos, akkoriban csakugyan a könnyű fajsúlyúak kerültek Szlovák György rajza dolkodás is képes átfogni. Hogy a távolságok mégin- kább csökkenjenek, világképünk kitáguljon ... Igen, éppen egy ezt segítő szerv kapott otthont az emberi élet kiteljesedésének vágyát kifejező vonalú épületben. a felszínre, s ők voltak a hangadók. És micsoda eszmények ! Milyen országos majmolások! Az akkori idők egyik sztárját, aki egészen levetkezőtt egy filmben, húszezer ember várta meg a miskolci állomáson, diákkörök alakultak a nevével... Most mit nevetsz?! Ma ez legfeljebb szórványosan fordul elő, de igazán r< rn jellemző a mai fiatalságra. — Mi az, hogy: a mai fiatalság? — kérdezte a barátom. — És azt miért nem mondjuk, hogy: a mai középkorúak iszákosak és szeretik a töltött káposztát, vagy: a mai öregek — angyalok?.,. Ki ilyen, ki olyan. Hogy mi a jellemző? Az a jellemző, hogy az emberek különbözők, akkor is, ha fiatalok még. — Ne sikkasszuk el a kor legfőbb jellemzőit és tendenciáit — mondtam. — Azt el kell ismerned, hogy a mai ifjúság többsége... Hevesen közbevágott: — Többség! Mit ér a számszerű többség! Az aktivitás számít, a vonzás, a hatókör! Ha száz ember közül csak egyetlen egy izeg-mozög, hangoskodik, produkálja magát, lassacskán mindenki őrá figyel. Hát ha egy falAz újszülött, aki 1945- ben jött a világra, ma felnőtt férfi, 21 éves, angol, vagy orosz, francia, vagy amerikai, német, vagy japán. Huszonegy év — a bevonulási korhatár. Én is 21 esztendős voltam, amikor elmentem a háborúba. Miként kortársaim többsége, azzal a szilárd hittel áthatva harcoltam a fasizmus ellen, hogy az egész emberiség jövője függ annak a kegyetlen küzdelemnek a kimenetelétől, amelynek akkor még nem láttuk a végét. Ha nem hittünk volna ebben, nem tudtunk volna küzdeni és győzni. Es ezt vallom ma is, amikor Nyugaton divatossá váltak az olyan vélemények, hogy — úgymond — a II. világháború „szokványos háború” volt, amely semmiben sem különbözött az előző háborúktól. Az angol kormány ez év áprilisában megjelentette azoknak a műveleteknek rövid, hivatalos történetét, amelyeket az angol hírszerzés hajtott végre a megszállt Franciaország területén tevékenykedő partizánokkal együttesen. A könyvben érvényesül az a tendencia, amelynek célja: kisebbíteni a francia ellenállás hőseinek szerepét, E törekvések ellen határozottan tiltakozott Odette Fellows, aki a háború éveiben angol hírszerzőként tevékenykedett Franciaországban és hősiességéért magas brit kitüntetésben részesült. E könyvecske szerzője, Foot olyan megjegyzéseket tesz, hogy — úgymond — a kínzások, amelyekkel a fasiszták gyötörték áldozataikat, eltúlzott történetek. Igaz, őt nem kínozták, ilyen veszély nem is fenyegethette, márcsak azért sem, mert nem szolgált olyan szerveknél, amelyeknek tevékenységét történelmi perspektívában bátorkodott ábrázolni ;— jelenti ki Odette FelldWs. Napjainkban Foot könyve nem jelent valamilyen kivétel. Nálunk Nyugaton napról napra erősödik az a tendencia, amelynek célja: csökkenteni mindannak történelmi jelentőségét, amit a Szovjetunió és más antifasiszta erők tettek a háború idején. Ügy látszik egyesek a fiatal nemzedéket olyan szellemben kívánják nevelni, hogy ne higyjen el semmit abból, amit a háborús években elkövettek és elszenvedtek. Londonban nemrég szovjet, angol, lengyel és amerikai szerkesztők vitát rendeztek annak tisztázása végett, hogy az európai politika kérdéseiben vallott elkában tíz hangoskodik!... — Hol élsz te! — mondtam őszinte megdöbbenéssel. — Hol van már az a... a neve sem jut eszembe, úgy van: galeri... S hogy eloszlassam aggodalmaimat, előkerestem az újságkivágásaim közül egy vezércikket, amelyet három évvel ezelőtt írtak arról, hogy megszűntek a huligánok. Nincs értelme tehát vitázni róluk, de nem is lehet, hiszen — idézem —: „Ezt a vitát már senki sem tudná újra kezdeni. Ugyanis már régóta megszűnt a témája. Megszűntek a „galerik”, nem hallani róluk, még múlt időben sem, mert annyira nincsenek, hogy már maga ez a jövevényszó is elveszti értelmét a magyar nyelvben”. Ám a barátomat ez sem győzte meg. csak a fejét csóválta. Már valóban közel jártam ahhoz, hogy a szemébe vágjam: „Elszakadtál a mai ifjúságtól, és a nézeteid semmi egyebet nem bizonyítanak, csak azt, hogy — öregszel!” De így mégsem érvelhettem, hiszen most töltötte be a tizenkilencedik évét. És azt sem mondhattam neki, hogy a szülei maradi gondolkozásának nevelték, hiszen — a fiam. lentétes nézeteket hol lehet közel hozni egymáshoz, és hol ütköznek ezek az ellentétek elvi nézetekben? Nem ismerem a vita során felszólaló küldöttek beszédeinek tartalmát, de azon a fogadáson, amelyet a szovjet nagykövetség rendezett a találkozó résztvevői tiszteletére, az egyik angol szerkesztő keservesen panaszkodott nekem amiatt, hogy a lengyel delegátusok — az ő nézetei szerint — alaptalanul nyugtalankodnak a nyugatnémet militarizmus és neo- fasizmus feltámadása miatt. „Mi szükségünk van nekünk erre? — kérdezte ingerült hangon. — A háború végét ért. Győztünk. Itt az ideje, hogy kiverjék fejükből a német militariz- musról szóló ostobaságot! A németek nem képesek ismét a régi úton haladni. Az egyszerűen lehetetlen!” A Szovjetunióban még egy 10 éves gyermek is kitűnően tudja, hogy mit kell válaszolni az ilyen furcsa és ostoba nézetekre. Én „a furcsa és ostoba nézetek” kifejezést használom, mert. ez az angol ember egyáltalán nem rossz szándékú, vagy becstelen ember, csak elhiszi mindazt az ostobaságot, amivel traktálják. Véleménye azonban egyáltalán nem jellemző hazánk széles közvéleményének beállítottságára Nyugat-Németországgal szemben. A szerkesztői konferencia rendezőinek választása azért esett éppen őrá, hogy különös nézetei ellensúlyozzák azt a mély gyanakvást, amely a legtöbb angolnál megnyilvánul a nyugatnémet militariz- must illetően. A vérbeli angol reakciósok hirdetnek most egy „elméletet”, amelynek lényege így foglalható össze: Mivel végső soron a világ- helyzetet a két szuperhatalom — Amerika és a Szovjetunió — vetélkedése határozza meg, Nyugat-Né- metország valójában nem játszik fontos szerepet. Ha pedig így van, miért félünk a nyugatnémet politikusok bármiféle akcióitól még akkor is, ha ezek a politikusok azt követelik hogy csatolják az NSZK- hoz mindazokat a területeket, amelyeket annak idején Hitler követelt? Hiszer bármiféle új háborúban — bizonygatják a mi reakciósaink — egyáltalán nem ezek az igények képezik majd a konfliktus alapját! Hasonlít ez azokhoz a szónoklatokhoz, amelyeket az 1938—1939-es években hallottunk, amikor Camberlain az akkori angol miniszterelnök Münchenbe utazott Hitlerhez, s amikor visszatért Angliába, győzedelmesen lobogtatta a papírrongyot — a Hitlerrel megkötött egyezmény szövegét — és e szavakkal fordult az angol néphez: „A békét, a becsületes békét hoztam önöknek!” A „becsületes béke” — ezt a kifejezést az a törekvés diktálta, hogy békeszerető politikusként tüntessék fel Hitlert — néhány hónapig tartott. Hitler tétovázás nélkül betört Csehszlovákiába, amit Chamberlain előre tudott. De akkor úgy gondolták, hogy Hitler akciói egyáltalán nem kell, hogy nyugtalanítsanak bennünket. Hiszen abban a pillanatban agressziójának éle nem a Nyugat, hanem a Kelet ellen irányult. Most pedig ismét felhang- zanak ugyanezek a fecsegések. Miért kell nekünk félni a nyugatnémet mi- litarizmustól, még ha Nyu- met-Németország bíróságai, hadserege és államapparátusa náci kézen van is, még ha Strauss úr olyan beszédeket mond is, amelyek nagyon hasonlítanak Hitler 30 évvel ezelőtt elhangzott beszédeihez? Hiszen a nyugatnémet militarizmus agressziójának élét a Kelet és nem a Nyugat ellen fordítja! Én már az ötvenedik esztendő felé közeledem. Az én nemzedékem megtette mindazt, amit meg kellett tennie és őszintén szólva szívesebben venném, ha többé nem kellene emlékeztetni arra, amit mi tettünk. Valahogy jobb volna, ha így szólhatnánk gyermekeinkhez. „Mindennek egyszer és mindenkorra vége van. Ne féljetek! Ez soha többé nem ismétlődik meg!” De éppen azért, mert nagyon jól tudjuk, hogy mi történt a múltban, tudjuk azt is. hogy ennek megismétlődése teljes mértékben lehetséges, még akkor is, ha huszonegy éves gyermekeink ezt hihetetlennek tartják. Amikor látjuk, hogy a nyugatnémet szoldateszka ismét szövi Európa meghódításának terveit, hivatnoz- va nemzeti becsületére, meg kell kongassuk a vészharangot. Most, amikor könyvekben és a propaganda apparátus útján következetesen utat tör magának egy olyan „eszme”, amely szerint az elmúlt háború végeredményben valamifajta becsületes gentleman-párviadal volt, kötelességünk emlékeztetni arra, hogy ebben a háborúban nem volt semmi „gentleman-like”, szó se volt semmi ilyesmiről. A „párviadal” egyik oldalról a szabadságszerető népek között folyt, s e népeket áthatotta a harag és a fel- hárodás, ezért indultak harcba a hóhérok és a gyilkosok ellen. Londonban a White-Hall streeten, ahol a kormányhivatalok vannak, áll az első világháborúban elesett katonák tiszteletére emelt emlékmű. A második világháborúig az volt nálunk a szokás, hogy leemeljük a kalapunkat az emlékmű előtt még akkor is, ha autóbuszon haladtunk el mellette. Amikor a miniszterelnök rezidenciájából — a Downing street 10-ből — a parlament épületébe ment, ő is minden alkalommal megemelte a kalapját az emlékmű mellett. Szép gesztus! Emlékszem, hogy akkor engem mint egészen fiatalembert, felbőszített ez a szokás: kalapot emelni egy kőtábla előtt, úgy tűnt nekem, mintha gúnyt űztek volna minden olyan katona emlékéből, akit megöltek Franciaország lövészárkainak mocskában 1914—1918- ban. Ezzel a gesztussal túlságosan könnyen megnyugtatták a lelkiismeretüket sokan azok közül, akik a halálba küldték őket. Amikor a szövetségesek a II. világháborúban győzelmet arattak a német militarizmus felett, mi angolok Londonban nem emeltünk új emlékművet az elesettek tiszteletére, hanem a régi emlékmű 1939— 1945-ös harcokban elesett katonák emlékműve is lett. Ma amikor elhaladunk előtte, többé nem emeljük meg a kalapunkat, mert mindannyian — szerintem — megértjük, hogy az elesettekről való igazi megemlékezés a történtek gyötrő felidézését jelenti és az úri gesztus, a kalaplevétel nem fejezheti ki érzéseinket. De nemcsak az elesettek emléke iránti kellő tisztelet megnyilvánulásáról van szó. Abban a meggyőződésben akarom nevelni fiamat, hogy a háború önmagában borzalmas és a fasizmus iszonyú. Ügy érzem, hogy ezzel adózom a legjobban a múlt háborúban elesett minden egyes katona emlékének. Nem akarunk új világháborút, de ezzel együtt sohasem hátrálhatunk meg azok előtt, akik szomjazzák a háborút, akik meg akarnak félemlíteni bennünket, agresszivitásukkal zsarolnak minket. Kötelességünk, hogy bátran útjukat álljuk, még mielőtt túlságosan messzire jutnának. Csak így háríthatjuk el a III. világháborút, csak így őrizhetjük meg az életet, a nagy győzelem gyümölcseit. A múltnak ez a tanulsága, amelyet kötelességünk átadni fiainknak. (—bőg—) Mester Attila: Csöndes szóval Mert bárhol jártam hazavártál, s ha jöttem utcáid megöleltek, csöndes szóval hadd üdvözöljem törődött homlokú köveidet. Emlékeim lépcsőfokait hadd üdvözöljem, be nem telt vágyaim magányos tűzfalait, suttogó kapualját elmúlt szerelmeimnek benned, megértő anyácska-város. S aztán hadd mondjam el: miattad csavarogtam, pasztellkék álmokat hozok, hadd fessem le előtted, karcsú szobrok, lebegő szökőkutak körvonalait hozom, hadd rajzoljam le őket. Varázsszavakat tanultam, hessenteni az árnyat, hallgasd meg anyácska-város, hadd lássam egyre fényesebbnek hozzám hasonló arcodat.
