Kelet-Magyarország, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-28 / 203. szám
Tímár Máté: Kaskás Janurik Váci Mihályi Kép, keret nélkül Móló, csípős szél, tele szeszizei, hullámok ostora suhog, a víz friss csónakot keresztel, kortyolnak a részeg habok. Az eget éles fájdalommal metszi a földtől penge-kék pára — és lomhán a túloldal felereget pár jegenyét. A part levágott nádasán ég a friss hajtások lilazöld suhogása, és a zománc ég lehelt ködökből szárnyat ölt. Egy hegycsúcsot valószínűtlen messzeség partjáról elold a káprázat, — ringó derükben a láthatáron körbehord. Úszik a hegycsúcs távolodna a felsőin égő tükörén, tárt pálmáit fölé kibontja a fény, a délszaki növény. A Nap a tóba óriási merítő hálókat bocsát, emelgeti és milliónyi nyüzsgő, viliódzó fényt kiránt. A hullámverés vakítóan szikrázik, ég, mint a halak vergődnek partravont hálóban, csapkodnak kövér sugarak. Körül a hullámok vonulnak, indul a tó szembe velem, s órák múlva e ringás úgy hat. — a mólón a tavat szelem. A fények karcsú árbocára a szél csattogó vitorlái, kitárulnak — halálra szánva a végtelennek nekivágni. Szigetvár jubileumra készül Janurik, a sánta vándorkereskedő napáldozatja előtt érkezett a tanyára, s akkora kutyazene fogadta, hogy a tihanyi echót utánozták tőle a falak. Azóta is nyílt titok előttem, miért fűti olyan engesztelhetetlen gyűlölet a házőrző ebeket az országutak hontalanjai iránt. Talán azért, mert ök otthon vannak, s a vándorok nem? Én mentettem meg Janu- rikot jó néhány csibával, fogdmeg karóval, hogy ne legyen kutyavacsora, a köszönését már szüleim is fogadták, s ezért hálából addig kínálgatta nékik két füleskosarának dáriusi kin. cseit, míg végképpen nyugovóra tért a Nap. Megjárja termetű, veres képű ember volt Janurik, s községhatárnyi járóföldeket begyalogolt naponta. Arasz- szal kurtább ballábával úgy a földre döccentette a lépést, ahogy a rossz diák a kínnal szült feleletmondat végére a pontot. De beszélni, azt a legsimább nyelvű lelkiatyánál is sokkal simábban tudott. A csicsócér. na aranyfonallá változott a nyelve hegyén, amivel hajdanán a koronázási palástokat varrták a királyfikérőkről álmodozó hercegkisasz- szonyok, a rákszemcukor angyalkák vasárnapi csemegéjévé, s a kosár fenekére rejtett szűzdohány... Mivé is? Valami olyan felséges füstölnivalóvá, amit pipájába tömni legfeljebb Szent Péter apostol, vagy a római pápa, ha méltó. S hogy mindez természetesen nem állott meg a lábán jó adag túlzás nélkül? Igyekeznie kellett árva Janurikjának szorgalmaznia a boltot. Hat kicsiny Janurik várta otthon a mindennapi betevő falatot, az egész kosárbolt alaptőkéje nem ért tel egy pár hathetes malac árával, mire ment volna cso- dálnivaló szótehetsége nélkül?! Akkor is lement a Nap, bánatszínű felhőbe fulladt az esthajnali csillag, de még mindig dicsérte kosara kincseit, holott csak tucat patentkapcsot vett tőle édesanyám. Hanem amikor elköszönt, édesapám szíves szavakkal marasztalta, borravaló gyanánt: — Éccakázzon nálunk, Janurik szomszéd. Szabad ágyunk ugyan nincsen, de ha nem nagyságos úr a dereka, instálja a kanapé... A topa kalmár hálásan köszönte, letelepedett egy bicegő gyalogszékre, s szótlanul szemlélte, ahogy vacsorázni kezdtünk. Nem is nagyon szólhatott, mert minden falat külön külön rugózásba hozta a r.yeldek- lőjét. Le-fel járt, üresen nyeldesett, akár a gólya a nagyra nőtt kecskebéka után. Még a fejét is előre döntötte, mintha a szája felé lendített aludttejes kanalat az ő szájába célozta volna édesapám. Nézni is kin volt azt. Szüleim egymásra kacsintottak, s ezzel törvényerőre emelkedett a vendéglátó invitálás: — Társuljon szomszéd, ha meg nem vetné szegénységünket! A lába máris lépett volna, de pányvázta az illendőség. — Köszönöm, asszonyság, fél órája sincsen, hogy falatoztam... Bosszúból vitustáncba kezdett az ádámcsutkája. — Nincsen olyan rakott szekér, amire még egy villaöltés fel ne férne — biztatta édesapám. — Jöjjön, ne uraltassa magát! — Es már szorította is neki a helyet közöttünk. A kaskás szabadkozva odabicegett. — Hát csak azért, hogy sérelem ne essen, meg a megtiszteltetésért... Leült, szempillantások alatt ürességre kárhoztatta a hatalmas tálat, melyből kenyérrel aprított aludttejet ettünk, megtoldotta új köcsöggel, jó negyed kenyérrel, majd araszos szivart tekert szűzdohány leveléből — egyet édesapámnak, egyet önmagának —, s a füst függönye mögött megsimogatta az arcomat... — Te mentettél meg az ebektől, apró szomszéd, nv- vel lehetnék érte az örömödre? Percekig tántorogtam a kancsukacukor, meg a rákszemcukor között. A kancsuka hosszabb, fura íze van, s a végigfuit nyálat buborékoltatni lehet a végén. A rákszem kámforcs, ropog a fog alatt, kellemesen hűti a torkot. De nyom egyik után sem marad. Jobb lesz hát olyat kérni — gondoltam —, amit akkor vehetek elő, amikor akarok, mindenkor gyarapít, s még a lyukas fogamba se költözik helyette a jaj... . — Mondjon egy mesét Janurik bácsi! A vándorkalmár engede- lemkérés okából a szüléimre lesett. — Szívesen, kisszomszed, ha nem untatnám véle a háziakat... Az izgalom csalánmarásában égtem, míg az engedetem megszületett. Születésétől íogvást sánta szegény — gondolhatta édesapám —, tehát a háborúról nincsen mit beszélni véle. Jövő-menő, a csendőrök füle-szeme is lehet, meggondolatlanság a világ sorsát hánytorgatni előtte. Azt meg, hogy fukar az év, szoros a szegénység, nélküle is tudjuk. Hát akkor mondjon a kedvére inkább... — Meséljen, szomszéd, az ellen nincsen paragrafus... És Janurik, a kaskás kereskedő olyan csodálatosat mesélt akkor nekem, amit százszor, meg egyszer a fülembe zsondult azóta is... — Éldegélt valaha egy legény Szalonta mellett. Toldi Miklósnak hívták. De olyan régen élt ám, hogy akkor még fán termett a görögdinnye. Özvegy édesanyjával éldegélt ez a Miklós, sok szolgáik, nagy darab földjeik voltak, s a bátyja, György úr valami belső lélötty volt a Lajos király udvarában. Oda vágyakozott az öccse is, egyre a vitézi életen törte a lejét, amit a bátyja elirigykedett előle, s emiatt gyakran megnyergelte a szomorúság. Míg egyszer... Mesélt Janurik, mesélt, a keze meg szivarokat tekert közben, s a füst úgy go- molygott a szobában, ahogy a százesztendős öregek háta mögött a múlt. Csodás jeleneteket formált, míg a mennyezetig gomolygott, mintha a Toldi Miklós életemeséjét illusztrálta volna. Felmagasodott, ahogy a— Kedves főnök kartárs, nagy kérésem van. — Halljuk. Ki vele. — Szeretném őszintén megmondani a véleményemet önről. Tíz percet kérek erre a célra. — Készséggel, kedves barátom. De mondja csak: miért éppen ma? Ha jól tudom, tizenhét éve dolgozik a kezem alatt és ilyesmi eddig még csak az eszébe sem jutott. — Eszembe jutott többször is, de nem volt bátorságom hozzá. Ugyebár tetszik tudni, hogy hét gyerekem van és két idős anyám, tudniillik az apám második feleségét is én tartom el. így aztán szükségem volt az állásomra. — Értem. És most már nincs szüksége az állására? — Nincs, főnök kartárs. Igen kedvező fordulat következett be életemben. — Igazán? Gratulálok. Éspedig? — örököltem. — De hiszen ez pompás dolog! És mennyit? — Másfél millió dollárt, tessék elképzelni. Egy nénikémtől, aki 1896-ban vándorolt ki Amerikába, s azóta egyfolytában spórolt. — Igen tekintélyes ösz- szeg. Mihez kezd vele? pelyhes állú ifjú, amikor a nyalka Laczfi hadát észrevette, megdült rézsútosan, mint vasmarkában az irányt mutató petrencerúd, örvénylett, akár a farkaspárbaj viadala, cipóvá gömbö- lyödött hasasan a Toldi Lő- rincné aranyaitól, majd — mert kiment közben a bátyám, s nyomában léghuzat keletkezett —, hátrázni kezdett, mint a Miklós taszításától a megvadult bika... Hanem a falnál szerte is foszlott ez a mesefüst, mert két ásítás között az órára pillantott édesapám. — Aki teremtette, már tizenegyre jár! — mondta nem titkolt ingerülettel. — Reggel lucernát kaszálunk... harapja el a végét, szomszéd! — Egykettőre befejezném — védte a jussát Janurik —, most lenne a legérdekesebb... — Majd ha legközelebb itt éjszakázik Nem lesz az akkor sem kurtább, inkább hosszabb, hiszen azért mese... Annyira elkeseredtem a vámolt sorsú Toldi miatt, hogy a könnyeim is eleredtek a dunyha alatt, pedig az édesapám háta mögött háltam... A lámpát két fuvás megfojtotta, az asztalban per- cegve munkálkodott a szú, s a kanapé nagyokat nyekkent a forgolódó Janurik súlya alatt.. — Nem mese ez, szomszéd, hanem história — mondta álmosan. — Rigmusba is van szedve, ott lóg a fogason a kabátom belső zsebében... — Akkor meg várhat az alkalmára nyugodtan — zárta le a vitát édesapám egy „Nyugodalmas jóéjszakát”tal... Félig az övé voltam már, mégis hűtlenül elkerült az álom, s valami bitófánholt betyár lelkét küldte hozzám önmaga helyett, aki egyre a fülembe sugdosott: „Mi lenne, ha kilopnád a Janurik zsebéből a Toldi históriát? Nem is lenne az lopás, legközelebb visszaszerezhetnéd a helyére észrevétlen, s addig elolvasnád. Persze, ha mernéd! Dehát gyáva vagy te...” Ki ismeri be azt, hogy gyáva? Lemásztam az ágyról, négykézláb közelítettem a Janurik kabátját, s Szent Antalnak tíz miatyánkot ígértem, ha sikerülne a vállalkozásom... Reccsentek az ágyak, a kémény torkában dudorászott a szél, egér mocorgott a padláson, s bennem vacogott a lélek... Tahi László: — Először is megmondom önnek a véleményemet. Aztán veszek egy családi házat a Rózsadombon, kocsit is veszek, meg egy vitorláshajót is. Kutyatenyésztéssel fogok foglalkozni, de csak kedvtelésből. A kitenyésztetl kutyákat nem adom el, meri a pénzre nem lesz szükségem, hanem szabadon fogom ereszteni őket. — Nagyon szép gondolat. Nos, lássuk, mit kíván mondani nekem? — Röviden csak annyit, hogy ön egy... — Bocsánat, csak egy pillanatra... Már megérkezett az örökség? — Még nem. Dq már értesítést kaptam, hogy folyamatba tették az ügyet. Azzal bíztatnak, hogy két hét alatt ideér a pénz. A Nemzeti Bank is sürgeti, hiszen tetszik tudni, hogy devizára szükségünk van. — Persze, persze. No csak folytassa. — Szóval röviden csak azt akartam mondani, hogy ön egy... Végre! Itt a kabát..', itt a könyv... nem, nem ez bugyelláris... de ez már Toldi! Milyen kicsike, és mégis mennyi minden belefér... Libabőröztető izgalommal a szekrény alá rejtettem a zsákmányomat, és visszamásztam az édesapám hála mögé. El is aludtam egykettőre. Igaz, hogy csendőrök kísértek álmomban, méghozzá vasraverve... Reggel Janurik olyan sokáig tekergette a kapcáját, míg megszolgálta a reggelit, utána adott három rák- szemcukrot, elköszönt és égzengető kutyazene kíséretében kibicegett az udvarról... Ettől a naptól kezdve éjjel is nap sütött a fejem fölött. Arany János Toldiját olvastam, egyszer, kétszer, ötször. A disznók legeltetése közben, a déli pihenő idején, még morzsolva a tengerit is, hiszen odatűztem a kas oldalára. S amikor a sötétség elvámolta a szemem elől a betűt, izgalmas története, csengő rímei, nyelvének nemes zöngéje zsongott a fejemben, csiklandozta képzeletvilágomat, szürkének ítélte kimondatlan szavaimat, mielőtt a nyelvem hegyére telepedtek volna... Hűtlen lettem én Toldiért még az anyaszentegyházhoz is. Szüleim ugyanis papnak szántak, ami ellen nem is lett volna ellenszavam, hiszen a tisztelendők férfiként is szoknyában, de sohase gyalog jártak, csak az az egy gond árnyalta nyolcéves agyamat: „Hogy vehetem akkor majd feleségül Ugrin Terkát?” De Toldi ezt a gondot is legyőzte. Lemondtam a papságról, s néhai jó Arany János uram jóvoltából nem lett vörös haskö- tős prelátus belőlem azóta sem. Jó ideig Toldi Miklós szerettem volna lenni, de az sem sikerült. Három erősebb cimbora is élt felénk, bárhogyan köptem a markomat, lebirkóztak. Csák a Toldi György tar fejévé kinevezett tökök törtek engedelmesen darabokra a botom alatt, s a naptár üres oldala hasalt szófogadóan a ceruzám alá, hogy ráírhassam az első, Toldi-ihlette versemet... Janurikot sokáig visszavártam, de nem ugattatta meg a kutyánkat soha többé. Úgy hírlett jó idő múltán, hogy ő lett volna az az ismeretlenné ázott halott, akit a kákái gulyakútból kihalásztak. Mások szerint házasságtörésre vetemedett, s átalszökött a választottal a Dunán. Ha ez, ha az, az emlékét a szívemben őrizem azóta is. Valahányszor Toldi Miklósnak kéne lennem, mindig eszembe jut topa Janurik, a kaskás vándorkalmár, aki akaratán kívül a toll- forgatásra csábított engem, nyugodjon békében, ha holt, ne verje, de áldja a sorsa érte, ha élne... — Egy pillanat... Ne vegye rossznéven, hogy félbeszakítom, de remélem tudja, hogy az örökösödési adó igen nagy, azonfelül a dollárt természetesen hivatalos kurzuson fogják számolni, egy részét kezelési költség címén levonják, aztán az átutalási dij sem csekélység, lejön még belőle az ügyvédi költség, az ellenőrzési hányad, a kincstári dézsma, a bélyegilleték és a késedelmi bírság. Persze így is szép summa marad, csak úgy mondom. Szóval? Folytassa. — Szóval csak azt akartam mondani, hogy ön egy... — Pardon, még valamit elfelejtettem. Az efféle ügyek néha nagyon elhúzódnak. Ismertem valakit, aki tizenkét évig várt a jogos örökségre, tizenkét hosz- szú évig, képzelje. — Csakugyan? — Ügy bizony. Persze lehet, hogy maga már hat év alatt megkapja a pénzét, csak úgy mondom. Szóval?? Folytassa. (Pécsi tudósítónktól) Nagy évforduló lázában ég Szigetvár. Négyszáz évvel ezelőtt zajlott le a szigetvári vár hősi védelme, négy évszázaddal ezelőtt ír. ta be nevét a történelembe világraszóló hőstettével Zrínyi Miklós és maroknyi várnépe. Soha ekkora gond. dal, akkora anyagi áldozattal nem készültek Zrínyiünnepre, mint most. A készülődést hadd jellemezze egy számadat: 54 millió forint. Ennyi a jubileum költ. ségvetése. Szigetvár arculata ez alkalomból rendkívül sokat változott. Üj utakat, járdákat kapott, a község központi utcáit, valamint a vár környékét szinte aprólékos munkával építették újjá. A jubileumi eseménysorozat kétnapos. A művelődési és tudományos program kiemelkedő része, az az ünnepség első napján, szeptember 10-én a történettudományi és hadtudományi emlékülés. Ezen megvitatják a „Szigetvári em- lékönyv”-et. A könyv sikerére jellemző, hogy már alig lehet kapni a boltokban. A vitán részt vesz a Magyar Történelmi Társulat, a Hadtörténeti Intézet, és a TIT Hadtudományi Országos Választmánya. — Szóval..kedves főnök kartárs... ön egy... — Egyébként még csak annyit, hogy a kutyatenyésztés nem a legjobb ötlet. A tenyészkutyák igen köny- nyen megbolhásodnak, ne feledje. Nem tudott valami jobbat kitalálni? Nagyon rövid a maga fantáziája, kedves barátom, mindig is ez volt a legfőbb baja. így aztán persze a munkáját sem tudja megfelelően elvégezni, nem leleményes, nem találékony és eltotojázza az idejét. Kutyatenyésztés! Nevetséges. Kész röhej. No csak folytassa, nem akarom megzavarni. — Talán majd máskor, főnök kartárs ... Letelt a tíz perc, amit kértem.. Sok a munka ... majd máskor ... — Na jó. Hát majd jelentkezzék. — Igenis, majd jelentkezem. De egyet azért kérdezhetek, ugye? — Halljuk. Ki vele. — Hogy tetszik lenni? Pécsi és budapesti színművészek, tucatnyi zenekar, ének- és tánccsoport szerepel a két nap során. Nemrég érkezett meg Darvas József Kossuth-díjas író Zrínyi drámájából az előadásra szánt részlet kézirata is. Több érdekes, új zenemű kerül bemutatásra. Feren- csik János vezényli Farkas Ferenc Szigetvár dicsérete című oratóriumát. Bemutatják az évforduló alkalmából kiírt pályázat két pályadíjnyertes zenei művét. A sportműsorok sorából kiemelkedik a nemzetközi férfi és női kosárlabda-torna, az országos ifjúsági bírkó- zóverseny, az élősakk bemutató és az országos atlétikai bemutató. A rendezés egyik ötlete: második nap estéjének műsorát, a szabadtéri színpadot néző közönség a műsor után helyén maradhat és csak meg kell fordulnia, hogy a jubileumi ünnepségnek a vár falán lejátszódó záróaktusát láthassa. A vendéglátóipar több ezer ember fogadására készül. összesen nyolc kőépületben és tizenkilenc sátorvendéglőben lehet majd étkezni, szórakozni. Szó van róla: az Állami Pénzverde aranyból készült 1000 és 500, valamint ezüstből vert 200, 100, 50 és 25 forintosokat bocsát ki az ünnep alkalmából. Tizenkéttagú neves művészekből álló zsűri bírálta el a Kossuth-díjas Somogyi József szobrát. A szobor újszerű, modern vonalvezetéssel, a megszokott stílustól eltérő formában állít emléket Zrínyi Miklósnak és a vár védőinek. Somogyi József alkotását az első napon állítják fel. Szigetváron, augusztus 20- án, két héttel az ünnepség szignáljának felhangzása előtt már két érdekes képzőművészeti kiállítás is nyílott. Egyik: „A törökellenes harcok a magyar képzőművészetben”, mintegy félszáz festmény, metszet, köztük számos világhírű, Székely Bertalan és Benczúr alkotásai, sőt a Csanádi püspökségtől kölcsönkérték Hollósi Simon: Zrínyi kirohanása képét. A másik kiállítást a Zrínyi-pályázatra beérkezett és díjazott művekből állították össze. A napokban nagy megtiszteltetés érte Szigetvárt. Az Elnöki Tanács várossá nyilvánította a nagy múltú községet. Már csak két hé! a jubileumig. Szigetvár, ha* zánk legfiatalabb városa é» Baranya várja vendégeit! Mikiósvári Zoltán 3Ce.tte.ti beizéLnek
