Kelet-Magyarország, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-10 / 162. szám

, Kultúra és közönség

Irta: Köpeczi Béla, az MSZMP Központi Bizottsága kulturális osztályának vezetője

A napokban lát napvilágot a Társadalmi Szemlében a Kulturális Elméleti Munkaközösség tanulmánya Az irodalom és művészetek hivatása társadalmunkban címmel. Ügy gondoljuk, hogy ez a dokumentum megfelelő tájékoztatást ad a kultúra minden munkásának azokról a kérdésekről, amelyek az irodalom és művészetek és a társadalom viszonyát érintik. A pártosság, az elkötelezettség, a dekadencia, a kritika és a közvélemény eszmei felelőssége, az ízlésformálás és a kulturális forradalom — mindezek olyan témák, amelyek hosz- szú idő óta foglalkoztatják a közvéleményt. Nem feladatom a tanulmányt ismertetni, inkább néhány, elsősorban a népműveléssel összefüggő gondolatát szeretném kiemelni.

Kulturális fejlődésünk egyre inkább megköveteli, hogy a népművelés művelődéspolitikánk középpontjába kerüljön. A szocialista kulturális forradalom fő célkitűzése a nép kulturális színvonalának emelése s ezzel együtt eszmei-erkölcsi egységének munkálása. A kulturális politika gyakorlatában, de sokszor a közvéleményben is, az irodalom és a művészetek ideológiai kérdései néha a kelleténél nagyobb jelentőségre tesznek szert s háttérbe szorítják ezt a fő feladatot. Nem arról van szó, mintha nem kellene figyelmet szentelni azoknak az eszmei jelenségeknek, amelyek az irodalomban és a művészetekben megmutatkoznak. Ezt annál is inkább meg kell tenni, mert itt nem kizárólagosan művészeti, hanem legtöbbször általánosabb jellegű, társadalmi problémák vetődnek fel. Mindez azonban nem feledtetheti el, hogy egyrészt az irodalom és a művészetek csak a közönség „befogadása” révén tudnak hatni s hogy másrészt maga a közönség visz- szahat a művészeti tevékenységre, annak tárgyára, szemléletére, sőt a kidolgozás módjára is. Amikor arról beszélek, hogy művelődéspolitikánkban bizonyos mértékig háttérbeszorult a népművelés, akkor elsősorban erre gondolok: a közönséget nem tekintettük eléggé középponti és aktív tényezőnek.

Milyen is ez a közönség? Milyen műveltsége, érdeklődése, ízlése? Pontos képünk erről nincs, de a rendelkezésünkre álló statisztikai adatok a kultúrszoci- ológiai felmérések egyaránt azt bizonyítják, hogy egységes egészről nem beszélhetünk. Kulturális intézményeink adatai mutatják, milyen jelentős fejlődés következett be a műveltségi állapotok szempontjából a felszabadulás előtthöz mérten, de azt is, hogy az egyes rétegek között nagyok a különbségek, s nagy az elmaradás a társadalmi szükségletekhez képest. Legutóbb, a Központi Statisztikai Hivatal közzétette az

1960—65-ös évekre vonatkozó 2000 háztartás adatait feldolgozó statisztikáját. Ezek szerint a munkás és alkalmazotti kategóriában 1960-ban 266 forintot költöttek fejenként művelődésre és szórakozásra, 1965-ben 280-at. A paraszti és kettős jövedelműek viszont 1960-ban 91 forintot adtak ki fejenként ezekre a célokra, öt év múlva pedig 111 forintot. Tekintetbe kell venni, hogy ez utóbbi kategóriában az emelkedés elsősorban újság-, folyóirat-, naptárvásárlásnál következett be. s kisebb mértékben a könyvnél, tankönyvnél. tanszernél, viszont csökkent a színház- és mozilátogatás.

A tömegek felé fordulással kapcsolatban nem lehet eléggé hangsúlyozni különösen két tényező fontosságát. Az egyik a nagy tömeghatású kulturális eszközök felhasználása. Magyarországon ma csaknem minden családnak van rádiója (falun csak a családok 80 százalékának), már egymillió felé közeledik a • televízió-előfizetők száma, fokozódott az újság- és folyóiratvásárlás és olvasás minden rétegnéL Ebből természetesen következik, hogy ezeknek a fórumoknak kell elsősorban foglalkozniok a legszélesebb tömegek igényeinek kielégítésével és újabb igények támasztásával. Mindez nem jelenti azt, hogy ezek a szervek ne differenciálják munkájukat rétegek szerint, de az ő feladatuk elsősorban mégis az, hogy a szocialista tömegkultúra terjesztői legyenek. De van egy másik tényező is. Teljesen helytelen volna, ha csak a központi szervekre bíznánk a tömegek művelődését. Minden területen vannak olyan sajátosságok, amelyeket tekintetbe kell venni és vannak a kulturáló- dásnak olyan eszközei, amelyeket a nagy tömeghatású eszközök nem pótolhatnak. Nem nélkülözhetjük a helyileg szervezett kulturális tevékenységet, ami nemcsak' megyei vagy járási, hanem községi kulturális centrumok kialakítását is jelenti. Jobban kell építenünk a jövőben e két tényező kölcsönhatására, a központi és a helyi népművelés jobb összekapcsolására.

A múlt nagy kulturális értékeit megmérte az idő, s azt hiszem, hogy ebben a tekintetben a kultúra munkásainak különösebb nehézségei a választást illetően nincsenek. Sokkal nagyobb problémát jelent annak meghatározása, hogy a jelen értékei közül mit népszerűsítsünk és mit nem.

E tekintetben a Kulturális Elméleti Munkaközösség említett tanulmánya azt hangsúlyozza, hogy feladatunk a szocialista és a humanista módon elkötelezett polgári irodalom és művészet alkotásainak a megismertetése. Emellett természetesen vannak más, ellentmondásosabb értékek is, amelyek szűkebb körökben terjednek s nem, vagy csak a kísérletezések beérése után lesznek a tömegkultúra alkotóeleme1'. A szocialista tömegkultúra szempontjából fontos értékeknek a kiemelését elsősorban a kritika végzi el, s ezért fontos, hogy a népművelés munkásai állandóan tájékozódjanak a kritikai irodalomban. A választás természetesen nem kpckázatnélküli, de nem lehet egyetérteni azzal az állásponttal, amely erről p követelményről le akar mondani. Az ilyen felfogás „liberális” külsőségeivel nem segíti, hanem inkább összekuszálja a népművelés munkáját, mert eszmeileg leszerel, s ugyanakkor nem veszi tekintetbe a gyakorlati, pedagógiai, gazdasági, szervezeti lehetőségeket és szükségleteket.

Az előbb arról beszéltem, miként lehet a közvéleményt alkalmassá tenni a kultúra befogadására, most arról szeretnék néhány szót szólni, hogy miképpen hathat ez a közvélemény az irodalom .és művészetek fejlődésére. Közvéleményünk nemcsak a műveltségi színvonal szempontjából differenciált, hanem eszmei és ízlésbeli szempontból is. Nem kétséges, hogy nálunk vannak hívei nemcsak a szocialista, hanem a polgári és kispolgári kultúráknak is. A kulturális forradalom azért folyik, hogy biztosítsuk a szocialista kultúra hegemóniáját és mind több embert vonjunk be vonzókörébe. Ennek döntő előfeltétele, hogjj közönségünk megismerje

nemcsak a külföldi, hanem mindenekelőtt a magyar irodalom és művészetek szocialista jellegű alkotásait. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert még szocialista közvéleményünk sem tájékozott ebben a tekintetben, s mint ahogy a Kulturális Elméleti Munkaközösség tanulmánya elemzi, gyakran éppen egyoldalú, vagy tor? képet alakít ki magának kulturális életünkről. Az irodalmi és művészeti viták azt a - he*

nyomást keltik sok emberben: ezen a területen tulajdonképpen a hibák uralkodnak és nincsenek eredmények.

Az elmúlt évek termése azt bizonyítja, hogy ez a felfogás gyökeresen hamis. Hadd hivatkozzak arra, hogy az utolsó időkben szocialista líránk széles közönségsikert aratva tovább erősödött, hogy prózánk hozzájárult nemzeti önismeretünk egyes kérdéseinek tisztázásához és gazdagításához, tükrözte a paraszti világban végbement átalakulást és hozzájárult a szocialista erkölcs és tudat formálásához. Filmművészetünkben olyan alkotások születtek, amelyek őszintén, nyíltan és ugyanakkor szocialista módon néztek szembe a közelmúlttal és mai életünk problémáival. Eredményeket mutathatunk fel a képző- és iparművészetben is, bár különösen a festészetben a kikristályosodási folyamat még csak el sem kezdődött, legfeljebb az útkereséseknél tartunk. Magyar operák és más zeneművek születtek, amelyek zenepedagógiánk sikerei mellett a világ figyelmét is felhívták a művészetnek erre az ágára. Aki mindezt nem veszi tekintetbe, hanem csak a kulturális élet polgári-kispolgári jelensége bői indul ki és ezeket általánosítja, az akarva-akarat- lanul lemond arról, hogy a közvéleményt formálhassa, befolyásolhassa, erősíthesse irodalmunk és művészetünk fejlődését. Az ilyen hiába hangoztatja, hogy ő valamiféle „tiszta” szocialista kultúrát kíván, azzal, hogy semmiféle szo- ciahsta értéket vagy jelenséget nem ismer el kulturális életünkben, tulajdonképpen nihilista álláspontra helyezkedik.

A mi társadalmunk új formációi és ebből termék szelesen következik, hogy a szocialista irodalom és művészet minden nagyszerű hagyománya és mai értéke mellett sem tudta teljesen kiszorítani a polgárit A polgári jelenségekkel azonban vitatkozni kell, s a vita leghatásosabb eszköze a szocialista mű. A művek születését mindenekelőtt a megfelelő társadalmi légkör segíti elő, amelynek alakításában a közvéleménynek is szerepe van. Azt a közvéleményt, amely szeretettel veszi körül a kultúra, az irodalom és művészet ügyét és amely az alkotókat bíztatja és ösztönzi, hogy szocialista irányban keressék az újat, ezt a közvéleményt nevelni és szervezni kell. A hivatásos intézmények mellett a párt és a szakszervezetek s általában a társadalmi szervezetek nem keveset tehetnek e közvélemény formálásában. A kulturális tájékozódás és tájékoztatás jobb megszervezése, viták rendezése, állásfoglalás országos és helyi jellegű kérdésekben a nyilvánosság előtt is — mindez erősítheti kulturális tevékenységünk mozgalmi jellegét.

Lenin egyik, Clara Zet- kinnel folytatott beszélgetésében a forradalom utáni Szovjetunióban így tette fel a kérdést: „Szabad-e egy kisebbségnek édes, sőt különleges süteményeket felszolgálnunk, amíg a munkás- és paraszttömegek még fekete kenyéren tengődnek? Én ezt, ami kézenfekvő, nemcsak a szó betű szerinti értelmében gondolom, hanem képletesen is. Tartsuk mindig a munkásokat és parasztokat szem előtt. Tanuljunk az ő kedvükért gazdálkodni és számot vetni a művészet és a kultúra területén is”. Mi más körülmények között élünk, mások a kulturális viszonyok is, de továbbra is érvényes az az elv, hogy a művészet és a kultúra terén miriüenekelőtt a munkásokat és a parasztokat kell szem előtt tartanunk, mégha ma már képesek vagyunk figyelmünket más feladatokra is fordítani.

A legjelentősebb nyári kulturális eseménysorozat

Ásatások Beressurányban

Felfedik a 2500 éves fazekastelepet

Dr Csallány Dezső kandidátusnak, a Szabolcs-Szatr már megyei múzeumok

igazgatósága vezetőjének

irányításával régészeti ásatások kezdődtek a héten Béregsurány határában a kora népvándorláskori fazekastelep további feltárására és a lakótelepülés kutatására. Tavaly már jelentős munkát végeztek ott, s hazánkban egyedülálló régészeti anyagra bukkantak: 24 edényégető kemencét és több ezer darab pecsételt kerámiatöredéket találtak. A cserépdarabokból eddig 60 edényt sikerült eredeti formájában összeállítani. A leletek elsősorban a Felső-Tisza menti* kultúrával függnek össze, de kapcsolatot mutatnak az V. század első felének hunkori anyagával is.

A most kezdődött ásatások célja az esetleges újabb kemencék feltárásán túlmenően az edényégető népek lakótelepülésének és temetkezési helyének felkutatása. A régészek feltételezik, hogy ilyen nagy, mai méretekkel nézve szinte gyárszerű „üzem” mellett lakótelepnek is kellett lenni. Megtalálása 1 tudomány számára nagy jelentőségű lenne.

„A Dóm tér akusztikája és helyzete olyan pompás, hogy Szeged egész jövőjét innen fogja nyerni. Minden évben meg kell rendezni , a szabadtéri játékokat és minden évben tökéletesebbet és nagyszerűbbet kell nyújtani...”

Pietro Mascagni, a világhírű zeneszerző és karmester mondta ezeket a szavakat 1935-ben Szegeden. A nagy olasz komponista abban az évben a Dóm előtt vezényelte főművét, a Parasztbecsületet.

Ekkor Szeged már „híres város” volt. Egész Európa felfigyelt a szabadtéri játékok növekvő hírére.

Az első előadást J.931-ben tartották a téren. A vallásos és irredenta tartalmú Magyar Passió került akkor színre. A játékok megvalósításának gondolatát azonban nem az ellenforradalmi rendszer kezdeményezte. Olyan baloldali erők álltak a játékok bölcsőjénél, mint a szegedi munkásszínjátszás, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma és a haladó mozgalmakkal kapcsolatban álló más fiatal művészek, köztük akadt olyan is, aki külföldön tanulmányozta a szabadtéri színjátszás különféle iskoláit.

Évekig tartó kísérletek és kudarcok után az ellenforradalmi kurzus végül is engedélyezte a játékok megvalósítását. De rögtön ki is akarta sajátítani a maga számára. A szegedi szabadtéri története azt bizonyítja, hogy a Horthy-rendszer hivatalos kultúrpolitikája valóban rányomta bélyegét a játékokra, s több előadás a vallásos, soviniszta mákony terjesztését szolgálta. A szabadtérin hatottak azonban azok a hivatalos renddel szemben álló erők és haladó gondolatok, - amelyeknek a szegedi vállalkozás létét és legnagyobb sikereit köszönhette. A reakciós ideológia nem tudta felfalni a játékokat.

A haladó erők hozták létre a szegedi szabadtéri legjelentősebb előadásait, azokat a produkciókat, melyeknek fénye térben és időben a legmesszebbre világított: egész Európához és egész a mához. Az ember tragédiája, a Háry János, a Parasztbecsület, a Turandot, az Aida és a János vitéz: ezek voltak azok az előadások, amelyek a Dóm előtti játékok sikerét, jelentőségét, nemzetközi hírnevét már a harmincas években megalapozták és meghatározták.

Nyolc éven át, 1931-től 39-ig tartottak a téren előadásokat. A megindulás után 1932-ben szünetet tartottak, mert a Magyar Passió előadása érdektelenséget váltott ki.

Húsz évvel az utolsó előadás után, 1959-ben kezdődtek meg ismét a Szegedi Szabadtéri Játékok. Azóta teljes mértékben megvalósultak, sőt újakkal gyarapodtak azok a célok, amelyeket a születésénél bábáskodó baloldali erők annak idején kitűztek. A szegedi szabadtéri — felújítása óta — a szó legnemesebb értelmében vett népszínházzá vált. Nemcsak azért, mert az eltelt években 600 ezer nézőnek nyújtott művészi élményt, hanem azért is, mert látogatói között a munkások és parasztok számaránya lényegesen magasabb, mint a kőszínházakba járóknál.

Hazánk legjelentősebb nyári kulturális esemény- sorozata az idén is folytatja legnemesebb hagyományait. A Háryn és a Tragédián kívül ezen a nyáron láthatja a közönség Gounod népszerű operáját, a Faustot, amely most kerül először a Dóm előtti térre, továbbá magyar- országi ősbemutatóként a nemzetközi tekintélyű, Le- nin-díjas grúz balett előadásában A. Macsavariani Otelló és D. Toradzo Gorda címí balettjét.

Az Othello balettváltozata Magyarországon először. Képünkön a címszereplő V. Csabukiani, Lenin- és Állami díjas, a Szovjetunió népművésze.

Épülnek a toronymagasságnyi díszletelemek