Kelet-Magyarország, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-08 / 160. szám

(folytatás az 1. oldalról.) henteseiknek, — ha a Vi­etnami Demokratikus Köz­társaság kormánya ezt ké­ri, — hogy Vietnamba menjenek és segítséget nyújtsanak a vietnami nép­nek az amerikai agresszo- rok ellen viselt harcában. 4. Határozottan elítélik az Egyesült Államok kor­mányának azon cselekmé­nyeit, amelyek a háborúnak Laoszra és Kambodzsára való kiterjesztését célozták: kifejezik szolidaritásukat ezen országok népeivel és követelik, hogy az Ameri­kai Egyesült Államok fel­tétlenül tartsa be az 1954. évi és 1962 évi genfi egyez­ményeknek a szóban forgó országokra vonatkozó elő­írásait, tartsa tiszteletben szuverénitásukat, függet­lenségüket, semlegességü­ket és területi sérthetetlen­ségüket. IV. Országaink pártjai és kormányai a vietnami nép Bukarest, 1966 A Csehszlovák Szocialis­ta Köztársaság nevében ANTONIN NOVOTNY, a Csehszlovák Kommunis­ta Párt Központi Bizottsá­gának első titkára, a Cseh­szlovák Szocialista Köztár­saság elnöke. JOZEF LENÁRT, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormányának elnöke. A Német Demokratikus Köztársaság nevében WALTER ULBRICHT, a Német Szocialista Egy­ségpárt Központi Bizottsá­gának első titkára, a Né­met Demokratikus Köztár­saság államtanácsának el­nöke. WILLI STOPH, a Német Demokratikus Köztársaság minisztertaná­csának elnöke. győzelmének kivívása ér­dekében feltétlenül szük­ségesnek tartják a szocia­lista államok akcióegységét. Országaink valamennyien el vannak szánva, hogy a jövőben sem kímélik ere­jüket és minden szükséges intézkedést megtesznek a ’ vietnami nép megsegítésé­re az amerikai agresszió megfékezése végett. Az értekezleten részvevő országok felhívással for­dulnak minden államhoz, amelynek drága a béke, az összes haladó és békeszere­tő erőhöz, a világ közvéle­ményéhez, a nemzetközi munkásmozgalomhoz, a kommunista és munkáspár­tokhoz, tömörítsék az ame­rikai agresszió ellen küzdők arcvonalát, lépjenek fel határozottan a barbár viet­nami háború ellen, a viet­nami nép hősies harcának támogatására. A Varsói Szerződésben részvevő országok felhívás­sal fordulnak minden ál­lam polgárához, tegyenek július 6. A Bolgár Népköztársaság nevében TODOR ZSIVKOV, a Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottságának el­ső titkára, a Bolgár Nép- köztársaság minisztertaná­csának elnöke. A Lengyel Népköztársa­ság nevében WLADYSLAW GOMULKA, a Lengyel Egyesült Mun­káspárt Központi Bizottsá­gának első titkára. JÖZEF CYRANKIEWICZ, a Lengyel Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. A Magyar Népköztársa­ság nevében KÁDÁR JÁNOS, a Magyar Szocialista Mun­káspárt Központi Bizottsá­gának első titkára. KÁLLAI GYULA, a magyar forradalmi mun­kás—paraszt kormány el­nöke. meg minden tőlük telhetőt az Egyesült Államok viet­nami agressziójának meg­szüntetésére, a délkelet­ázsiai háborús tűzfészek felszámolására, a feszültség enyhítésére és a nemzetkö­zi kapcsolatok normalizá­lására. Egyetlen áliam, egyetlen kormány sem szemlélheti közömbösen az Egyesült Államok vietnami cselekedeteit, ha valóban szívén viseli a béke sor­sát. E cselekmények nem­csak a vietnami nép füg­getlenségét és szabadságát veszélyezteti, hanem egyre súlyosabb veszélyt jelente­nek a világbékére is. Országaink kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy a béke erői, amelyek támo­gatják a vietnami nép har­cát, rákényszeríthetik az amerikai imperialistákat, szüntessék be a vietnami agressziót, ily módon ezek az erők nagymértékben hozzájárulhatnak a világ­béke biztosításához. A vietnami nép igaz ügye diadalmaskodni fog! Vietnam népe győzni fog! A Román Szocialista Köztársaság névében NICOLAE CEAUSESCU, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának fő­titkára, ION GHEORGHE MAURER, a Román Szocialista Köz­társaság minisztertanácsá­nak elnöke. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége nevében LEONYID BREZSNYEV, a Szovjetunió Kommunis­ta Pártja Központi Bizott­ságának főtitkára, ALEKSZEJ KOSZIGIN, a Szovjetunió miniszterta­nácsának elnöke. Wifson Moszkvába utazik London, (MTI): Az angol miniszterelnöki hivatal szerdán este 11 órakor sajtóközlemény­ben jelentette be, hogy Ha­rold Wilson július 16-a és 18-a között Moszkvában megtekinti az angol ipari kiállítást, s elfogadta Alek- szej Koszigin meghívását, hogy ott-tartózkodása a’att legyen a szovjet kormány vendége. A közlemény szerint Wilson találkozik majd Koszigin miniszterel­nökkel és világpolitikai kérdésekről tanácskozik ve­le. A Reuter moszkvai an­gol diplomáciai forrásokra hivatkozva közli, hogy Wilson Vietnamról is tár­gyalni kíván a szovjet kor­mány elnökével. A Reuter ugyanakkor emlékeztet rá, hogy a szovjet sajtó egyre élesebben bírálja az utóbbi időben Wilson Amerikát támogató Vietnam-politi- káját. Londoni megfigyelők emlékeztetnek rá, hogy Wilson — miután a fran­cia vezetőkkel, majd Ko- sziginnal is megbeszélést folytatott — július 29-én Washingtonban találkozik Johnson elnökkel. Csütörtökön délelőtt Bu­karestben a Román Szocia­lista Köztársaság államta­nácsának palotájában meg­kezdődött a KGST-országok kommunista és munkás­pártjai vezetőinek és kor­mányfőinek értekezlete. Edvard Kardelj, a ju­goszláv nemzetgyűlés elnö­ke július 14-re tűzte ki a szövetségi gyűlés valameny- nyi tanácsának 5. együttes ülését. Ezen az ülésen meg­vitatják Alekszandar Ran- kovics lemondását köztár­sasági alelnöki tisztségéről, valamint a parlament vá­lasztási és jelölő bizottsá­gának javaslatait Tadeusr Kostecki: mHM tUUa Utka (Bűnügyi regény) Fordította: Szilágyi Szabolcs 74. — Nem értem. A legke­vésbé se álcázta csodálko­zását. — Nincs benne sem­miféle alkotórész, amely indokolná a fluoreszkálást. Kostrzewa kedvetlenül bólintott. — Na látja: az ok hiány­zik, a következmény pedig kézenfekvő. Es ha még csak először lenne ez így, ebben az átkozott ügyben! A ve­gyész megdörzsölte homlo­kát. — A cinkfehér... Mi a fe­néért világít? — és hirte­len egy váratlan kérdést tett fel: — Honnan kapar­ta le a festéket, doktor? A sugártani intézet, vagy va­lamelyik onkológia faláról? — Mellétalált. Szó sincs róla. A csoda tudja, hogy is kezdjem. Egyébként mi­ért gondolta, hogy ez a fes­ték valamiféle intézetből származik? — kérdezte hir­telen. — Mert a rádium, ko­baltágyúk és más hason­ló apróságok olyan helyen vannak. A cinkfehér festék pedig, ha radioaktiv sugár­zás éri, fluoreszkálni kezd. A stroncium — bárium só is. — Hogy jön ehhez a stroncium, bárium só? — Csak példának emlí­tettem. — A kezdetben ködös­nek és távolinak tűnő asz- szociáció kezdett egyre éle­sebb körvonalat ölteni. A cinkfehér, Sobecki anémája, a páncélajtó... — Honnan lehetne köl­csönvenni egy Geiger-Mül­ler féle részecskeszámláló készüléket? — Ö — pillantott rá a vegyész. — Geiger—Müller csövet? — Látszott, hogy nem érti az összefüg­géseket. — Igen... Ha azt mondja, hogy radioaktiv... — Igaz. Emiatt ne főjön a feje. Akár nálunk, a ka­pitányságon. Akkor hozták, amikor az izotópokat be­vezették a nyomolvasásnál. Az is erősen radioaktiv do­log. Fél órával később a kapi­tányság kocsija élesen fé­kezett a vaskapu előtt. Lisicka nyitotta ki, fedd- hetetlenül tiszta kötényben. — Mi újság? — pillantott kérdőn a Kostrzewa kezé­ben lévő táskára. — Szeretném megmérni a szellemet, amit maga ke­lepcébe ejtett. — Mit jelentsen ez? — Nem tudom. Talán semmit, talán nagyon so­kat. Meglátjuk. Zaczek, aki a hall kana­péján feküdt, kinyitotta ál­mos szemét. — En máris, azonnal... — Streessner szeánszai — Mi történt egy diktátor kínzókamráiban — Alfredo Meier Salinas pa­raguayi ezredes hosszú és súlyos hányattatások után Uruguay földjére tehette a lábát. Meier részt vett egy sikertelen összeesküvésben, amelynek Stroessner pa­raguayi diktátor megdönté­se volt a célja. Az ezredest megkínozták a Stroessner-rezsim főko­lomposai. Életfogytiglani börtönbüntetés fenyegette. — 1964 május 14-én este — emlékszik vissza Meier — a rendőrök letartóztatták néhány társamat, de én er­ről semmit sem tudtam. Má­jus 15-én éjszaka Paraguari városból, ahol egy tüzérsé­gi ezred volt beszállásolva, hazatértem. Amikor a „Menybemenetel” székes- egyház öreg harangjai el­ütötték a reggel 3 órát, húsz felfegyverzett „rendőr­kopó” (a nép megvetően ezt a nevet adta a titkos- rendőrség tagjainak) a há­zamra tört. Kiráncigálfak az ágyból, megparancsolták, hogy öl­tözzem fel és a rendőrségre hurcoltak... —A nyomozóosztályon — mondotta Meier — valaki szörnyű ütést mért a tar­kómra. Megfordultam és megláttam Victor Martinest, a rendőrség politikai osztá­lyának főnökét. — Mindent, ami nálam volt — folytatta az ezredes — elvettek tőlem. Martincs és egy másik hóhér — Pi- veros — elkoboztak tőlem 130 000 argeritin pesót, amit a hálószobámban találtak. Természetesen nem adtak vissza semmit... Valaki — a lábamba rú­gott és Albert Planas, a nyomozóosztály főnöke előtt találtam magam. Egy újabb rúgás, most már Planastól — és én egy telefonokkal, magnetofonokkal és rádió­adó berendezésekkel telera­kott nagy miniszteriális író­asztal előtt állok. Ebben a pillanatban az egyik mű­szeren fellobbant a vörös fény és megszólalt a hang: „Mit tudnak Meier ezre­desről?” „Csak most szállí­tották ide, elnök úr” — vá­laszolta Planas. Planas nekem rontott, az- aal vádolva, hogy én va­gyok a paraguari katonai körzetben nemrég leleple­zett összeesküvés katonai vezetője. Miután hallottam a vádat, még válaszolni sem tudtam, amikor Planas már rendelkezett, hogy vigyenek a kinzókamrába: „vigyétek ezt a szerencsétlent, hadd haljon meg a kádban” — mondott^. Meier a kínzó kamrák ban meglátta néhány társát. Közülük aí egyiket, Centurión száza­dost május 14-én este San Antonióban a Paraguay fo­lyó partján tartóztatták le. — Centurión századosnak — mondotta Meier — be volt verve az arccsontja, baloldalon látszottak a kín­zások szörnyű nyomai és általában olyan volt, mint egy halott. Néhány méterre a folyosó szöglete mögül va­lakinek — aki az élet és a halál között volt — az ar- tikulátlan kiáltozása hal­latszott. Engem egy piszkos cellá­ba vittek, hogy megnézzem ezt az embert. Láttam egy vízzel pereméig megtöltött régi kádat és négy hóhétt, akik azon buzgólkodtak. hogy a víz aiatt tartsák az áldozatot. Amikor kihúzták, megismertem. Egyik társam volt — Vicente Maidaná Arivas, a chacoi háború hőse, akit kitüntettek a „Chaco Keresztjével” és a „Védő Keresztjével”. Né­hány perc elteltével őrzőim megparancsolták, vetkőzzek le, hogy megkezdjék a kín­zást. De e percben megje­lent a küldönc. Ez szabadí­tott meg ezektől a megpró­báltatásoktól. Magánál Stroessner elnöknél kellett azonnal megjelennem. Meiert ismét a rendőrség­re kísérték, amely előtt nagyszámú kormánygépko­csit látott. A rendőrségen meglátta Stroessnert és kö­rülötte Patrici Kolman had­osztály tábornokot, Duarte Vera tábornok rendőrfőnö­köt, Leodégara Cabello tá­bornok hadügyminisztert, Edgar Ynsfran belügymi­nisztert, Andres Rodrigues ezredest, az első lovashad­osztály parancsnokát és má­sokat. A szigorúan őrzött Meier valahányszor kinyílt az elő­szobába vezető ajtó, kiáltá­sokat hallott a rendőrfőnök irodájából, ahol Stroessner és cinkosai a „beismerése­ket” írták, amelyeket min­denféle fizikai és erkölcsi kínzásokkal csikartak ki védtelen áldozataikból. Ha­marosan Stroessner maga végezte Meier kihallgatását A kihallgatás ugyanabból a néhány ismétlődő kérdés­ből állt: „A katonák közül ki keveredett .az összeeskü­vésbe? A polgári személyek közül kit vontak be ebbe az ügybe? Hol van a hadmű- ve’etek terve?” Meier ezredes nem vála­szolt egy szót sem. Élkor Duarte Vera tábornok meg­parancsolta, hogy bilincsel­jék meg a letartóztatottat, Kolman tábornok pedig, ahogy Meier mondja, „a feszültséget szabályozta azon a berendezésen, amelynek szóra kellett bírnia en­gem.” — Az elektromos áram­fokozatok egymást követték és mindig erősebbek lettek, amikor az érintkezési lű közeledett a fejemhez. Voltak pillanatok, amikor nem emlékeztem, hogy mi történt velem. Csak érez­tem, hogy a légzésem las­súbbá és nehezebbé válik és én a földöh fekvé félig öntudatlan állapotban va­gyok. A kérdések úgy ju­tottak hozzám, mintha a túl­világról jönnének. Nem tu­dom pontosan megmonda­ni, hogy meddig tartott ez a „szeánsz”. Észrevettem, hogy Duarte Vera és Kol­man tábornokok elhagyták a szobát és a rendőrfőnök irodájához mentek, ahol Stroessner és bűnöző ban­dája rögzítették a kínzás eredményeit. A „kihallgatások” ismét­lődtek. És mindig magas rangú személyiségek végez­ték. — Megkértem Leodegara Cabellot, mint aki bajtár­sam volt a chacoi háború­ban, bírja rá Stroessnert, aki a szomszédos szobában volt, adjon parancsot, hogy rángassanak ki az udvarra és különös kegyelemként eresszenek belém négy go­lyót, véget vetve ezzel a kínzásoknak. Cabello így vá­laszolt: „Meier, mindez azért van, mert nem akarsz beszélni.” Később Meiert ismét elektromos árammal kínoz­ták, bestiálisán megverték és sötét kamrába zárták, ahogy ő mondja „Alfredo Stroessner hadseregtábor­noknak, Paraguay Köztár­saság elnökének, a kínzások hivatalos vezetőjének pa­rancsára.” — Mindaz, ami 1904 má­jus 14-e és 16-a között tör­tént — mondja Meier — csupán gyenge másolata volt mindannak, ami na­ponta történik a zsarnok kíhzókamráiban. Nemre és korra való tekintet nélkül Ide kerül mindenki, aki ilyen, vagy olyan módon fel­lép Stroessner véres dikta­túrája ellen — mondta az ezredes és hozzáfűzte: — A zsarnok hatalomra jutásának napjától nap­jainkig már több mint ezer ember adta életét a félelem, az üldözés, a rafinált kín­zások nélküli Paraguayért, azért, hogy a jelenlegi és az ezt követő nemzedékek­nek olyan hazája legyen, ahol nincsenek elnyomók. A kínzások uián Meier ezredest a tacumbüi koncentrációs táborba szállí­tották, majd a kilencedik rendőrségi részleghez, ahon­nan más bebörtönzöttekkel együtt az őrség egyik kato­nájának segítségével meg­szökött. A mehekülők, köztük a katona is, menedékjogot kért és kapott az uruguayi nagykövetségtől. Meier ez­redesnek azonban éhség- sztrájkhoz kellett folyamod­nia, hogy a Stroessner-re- zsimtől kicsikarja az enge­délyt az ország elhagyására. a leküzdhetetlen ásítási ro­ham a száját nyitogatta — levágott a lábamról... majd­nem állva elaludtam. De... — Kostrzewa a vállára tette kezét. — Aludjon csak, nyugod­tan... — Ugyan... — a tiltako­zás ügyetlenül sikerült — hiszen. — Aludjon. Ha szüksé­gem lesz magára, lehúzom onnan a lábánál fogva. Engedelmesen lecsukta szemét. S csaknem ugyan­ebben a pillanatban a hor­kolás széles skálája re- megtette mgg a levegőt. — Rudzinska asszony itt­hon van ? — Sajnos. Pedig úgy szeretném megnézni azt a mérést, doktor. Az ördög tudja, mi sül ki belőle. Lehet, hogy kár az időért. Miután belépett a dolgo­zószobába, alaposan bezár­ta az ajtót. Csak akkor nyúlt a táskába. A kis ké­szülék egy műanyagkeretes ébresztőórára hasonlított. Mutatója erőteljesen meg­remegett. Kostrzewa úgy nézte, mint akit megbű­völtek. Azután a zakója zse­béből valami lapos hőmé­rőhöz fogható készüléket vett elő. Egyeztette őket. Mind­két számláló ugyanazt mu­tatta. Tehát ezegyszer iga­zolódott a feltevése. Fénylő foltok a falon? Nem... A mutató lassan alábbszállt. Hideg, meleg, forró. Mint a gyerekkori já­tékban. Csakhogy ez ször­nyű játék volt... Minél közelebb került az íróasztalhoz, annál nagyobb volt az erősség. Tekintetét a magyarázó táblácskára ve­tette. Szép kis história! Tovább ment: a fűtőtest­nél lévő fal felé. A szám­láló teljesen megtébolyo- dott. Felemelte a készülé­ket. Ötven milliröntgen ? Az ördögbe! A kis számje­gyek mögül a halál arca egyik legiszonyatosabb for­májában kandikált ki. Igen, kétségtelenül itt van. Véső, kalapács — minden volt nála. Még egy pillanat és... Nem! — tántorodott meg, s nagy csörömpöléssel az íróasztal lapjára dobta a sorszámokat. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents