Kelet-Magyarország, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-08 / 160. szám
Egy nemzedék vallomásából A vas nem várhat Helytállás ötven fokos melegben Eacikám! Nem vagyok poraiból megélemedett phőnix- madár, csupán az írás mesterségének vállalása miatt a rokoni és baráti levelezéssel haragot tartó ember, aki a betűk tengerébe beleveszve nagyon nem szeretem ezt a fajta toliforgatást, mint Jónás a prófétaságot, és bújnék előle én is a cethal gyomrába, ahol bizonyára csönd van és sötét, és puhaság, és zsíros nyugalom. Szóval: megvagyok, és bizonyoséul ezt teszed te is. Látom gúnyos fintorodat, és hallom epés megjegyzéseidet: mi az öreg fiú, eszedbe jutottam? Nosztalgiád van, mj a csuda? Talán megint az elszállt évek után fut- kározol? Valóban, egyszer — sok esztendővel ezelőtti találkozásunkkor — említettem neked, hogy Szegeden járva végigbarangóltam a Tisza- töltést, bogy segítsen a varázslatban : régi élmények, elhunyt és elporladt arcok felidézésében. Nem sikerült. Akkor maliciózusan megjegyeztem: nem baj, a körösi halászcsárdánál még nem jártam, talán majd ott. Most bevallom neked, hogy tavaly oda is elvetöd- tem és a jó ízű halászlé fogyasztása közben eszembe jutott, hogy — magamra erőltetett tartozásként — itt hajdan volt hangulatos esték színes szőttesének szálait kellene bogoznom. Nem esett volna nehezemre, hisz a kellékek mind együtt voltak: a szőke Tisza, az ismerős búbos kemence, s az ínycsiklandozó illatok. Társaságom hamar távozott, egyedül maradtam, és én mégis másvalamit kezdtem el bogozni: a mi nemzedékünk emlékeinek helyét, szerepét világképünkben, s mai gondolkodásunk alakításában. Azét a nemzedékét, amelynek felnőtté érését és eszmé- lését görcsök szorongatták: létbizonytalanság és belső számkivetettség, fasizmus és háború. Azét a nemzedékét, amelyre rátenyerelt, ráült, rátelepedett a történelem és — kivéve a tisztánlátókat, a forradalmi gondolkodókat, a marxista meggyőződés híveit — azt hitték róla, hogy marionett figurái, nem pedig formálói. Azét a nemzedékét, amelyben mégis maradt annyi életkedv, jó erő és tennivágyás, hogy huszonegy esztendővel ezelőtt talpra állt, s a frissen kivirágzott szabadságban olyasmihe fogott, amit azelőtt sohase ismert: szép terveket szőtt az életről, belefeledkezett a biztos holnapba, országos gondokat vitt haza otthonába, és otthoni gondjait megmutatta az országnak. No, elkanyarodtam. Látod, barátom, az úgynevezett közírónak (emlékszel erre a mi időnkben kétes értékű fogalomra?) nem szabad leveleznie. Nyomban bölcselke- dik és elviselhetetlenné válik. Bird ki valahogy! Szóval: emlékeink és egykori közös élményeink rangját, súlyát méregettem. Eszembe jutottak Prohászka sokat vitatott és joggal támadott fejtegetései a vándor és a bujdosó nép koncepciójáról. E szerint a történelmi eseménynek és az irodalom egyaránt tanúsítják, hogy a német amolyan vándor nép, a magyar pedig bújdosó; a németek szívesen barangolnak, erdőkön, hegyeken, völgyeken, — no és országhatárokon át, a magyarok pedig bújdosnak, társtalanul, egyedül. (L. Imrédy Béla címszó alatt: Egyedül vagyunk!) Csinált dolog, nya- katekert elmélet ez, jól tudom, a szellemtörténet módszereit igénybe véve micsoda hajmeresztő bűvészmutatványokat lehetett produkálni a bujdosó énekkel, a kuruc- kodással, a rebellis természettel és a betyár romantikával. Hát igen, ködösítő játékot űzött ez a Prohászka huszadrangú jelenségekkel. Semmi közöm hozzá! Dehát akkor miért hivatkozom rá. Elhatárolásként, mert töprengésemre az ő fogalmával kerestem a megoldást. A mi nemzedékünk valóban bújdosott saját hazájában, egy szégyenletes korban. Bunkerben élt, jóval a bombázások előtt, összebújtunk, hisz egymás nélkül — mint József Attila írta — sötétben voltunk. Igen, így védekeztünk a ránk zúduló ordas eszmék borzadálya és az ezekben az eszmékben fogant elembertelenedés ellen. összebújtunk, egymás szemébe néztünk és melegedtünk tiszta fényénél, egymás vágyába, hitébe kapaszkodtunk, és gondolatainkból olykor harsány kiáltás. lázadás, sőt ellenállás is fakadt: „Emberek, nem vadak — elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!” Kezded már érteni, rég nem látott kedves barátom, mit kutattam én elszállt évek táján? Az erőt adó összebúvások, a szép szó és a tisztes gondolat cseréjének forró élményeit, a szabadságról és az emberségről folytatott meghitt beszélgetések rezdüléseit. Tudod, gyakran jár eszembe, hogy még mindig nem rajzoltuk meg a negyvenes évek szellemi ellenállásának térképét, bár már sok mindent beleírtunk. Emlékszel az 1943-ban Szegeden rendezett Juhász Gyula estre? Milyen különös varázsa volt a szervezett munkások otthonában felcsendülő versnek: A munkásotthon homlokára és milyen hitet sugárzott a holnap lényegét felvillantó kép „Itt nem boldogul más, csak aki alkot, aki munkás”. Még a híres, sőt a fasiszta hecclapok jóvoltából hírhedt Hamlet-előadás is a zsarnokság elleni tiltakozássá éleződött az akkori atmoszférában. Szóval még sok mindent el kell mondanunk, hogy kitessék: nemzedékünk összebúvésában nemcsak riadtság, félénkség, önáltatás és beletörődés rejtőzött, de dac, a szépség és az igazság fegyverének vitézi forgatása, sőt harci készülődés is, amelyből hősi megmozdulások igen, de népinemzeti ellenállás nem bontakozott ki. „Fel kéne szabadulni már”! — Hangunkat a szovjet fegyverek zajának kellett felerősítenie, hogy az óhaj, a vágy történelmi sorsfordulóban realizálódjék. Azóta, \ kedves barátom, hogy hamisítatlanul szenvelgő szentimentális módon fejezzem ki magam: huszonegy év pergett le az idő homokóráján; mondhatod úgy is: elrepült, tovatűnt, az idő mélyébe hullt, vagy ahogy akarod, mindegy, semmiképp sem lesz kevesebb. Ha éppen megfeledkeznél róla, figyelmeztetnek rá sudár fiaink, nemes tartású lányaink, akik keveset szólnak arról, ami a mi összebúvá- sainkban központi gondolat, éltető hit és szent bizonyosság volt: a szocialista forradalom. Ök élik azt. mert az idő megvalósította bennük. Hála jó sorsunknak, mi is éljük, és talán nem túlzott önbecsülés, hogy tettünk is érte valamit. Csakhogy ők valamelyest másképp élik, lélegzik, hitelesítik és formálják valóságukat, mint mi. Természetes mozdulatokkal, önfeledten, fesztelenül, bátran és magától értetődően. Még akkor is, ha tanulmányaik — és nem élményeik! — az előzményekre is rányítják szemüket. A riasztó emlékekre, amelyekből népünknek ki kellett emelkednie. Mi úgy éljük valóságunkat mint tengernyi küzdelem, elbukások. mártirumok, megrázkódtatások és történelmi viharok eredményét, mint a felszabadulás csodálatos művének folyományát. Innen alkalmasint a nézőpontok, az összehasonlító alapok különbözősége, és innen olykor értetlenségünk fiataljaink állásfoglalásával, fellépésével, kritikusságával és igényeivel szemben. Ne érts félre: semmiképp se akarom menteni és palástolni túlzásaikat, a torzulásokat, a nyesegetni való vadhajtásokat, de megítélésüknél és / ígértésükhöz sohase feledjük el, hogy tőlük merőben idegen a szorongás, amelyet mi egy átkozott korszak nyomaként idegpályáinkon hordozunk, ök már nem összebúvásokban melengetik az igazságot és a tiszta szépséget, hanem szabad közösségi élményekben, gazdagon kibontakozó alkotásokban, harsány vitákban és abban a módban, ahogy birtokukba veszik az élet — a magunk által formálható és szépíthető életünk — örömeit. Lacikám, most már valóban kiengedlek a bölcselkedés szorítójából. Bár lehet, sőt bizonyosra veszem, hogy az évtizedek határmezsgyéjén téged is elkapott a töprengés, a számvetés, az ösz- szegezés kényszere és szenvedélye. Szívből köszöntelek: Sárközi Andor — Tegnap ketten lettek rosszul — mondja gondterhelten Rózsák Sándor művezető Sási Jánosnak és Rákóczi Andrásnak. Meztelen felsőtestüket csak a bőrkötény védi az ezerháromszázötven fokon izzó, folyékony vas sugárzó hevétől. Egész testük verítékben úszik. Az éjszakások pótolják Fűtésről a csarnokban télen sem kell gondoskodni, de ilyenkor szinte kibírhatatlan a hőség. A kupolók ontják a meleget, megállás nélkül folyik belőlük a satuk és radiátorok alapanyaga, a szikrázó vas. Egyre másra telnek a tégelyek. Nyolcvan kilós súlyúk is duplának tűnik ilyenkor. Reggel nyolctól délután fél négyig a háromszáz mázsának meg kell lenni. Ez a terv és a háromszázalékos plusz vállalás. Ha nappal — a nagy hőség miatt — csökken is az ütem, az éjszakások pótolják. — Ha hazamegyünk, sokszor még vacsorázni sincs kedvünk — mondja Fedor Antal öntő. — Kell a tizenkét óra pihenés — folytatja Matyi István. — Ha a feleségek reggel hatkor nem keltenének, még tovább is húznánk a csendest. Valaki tréfásan megjegyzi: „Legalább békén hagyja az asszonyt”. Egy ember — tíz filer víz Nevetnek. Jóízűen. Aztán megy ki-ki dolgára, mert a vas nem vár, ki kell üríteni az öntőkocsikon gördülő tégelyeket. Kovács Ferenc csapos is leváltja társát a kupolónál. Csak annyit pihent, amig ebédelni volt. Az öntöde bejáratánál egy falicsapból állandóan folyik a szénsavas víz. A másik oldalon egy szobában külön gép termeli a szikvizet, óránként száz litert. De még ez sem elég, kintről is hoznak be ballonokban. Literszámra isszák, néha sorba is állnak. Molnár Balázs napi adagja például nyolc-tíz liter. — Néha még ennél is több, mert a rendes vizet is iszom — teszi hozzá. A kiizzadt vizet pótolni kell, s a sós víz csípi, marja őket, még a bőrkötényen is áteszi magát, olyan mint a salétromos fal. A vállszíj sebet mart Veres Sándor hátán is. Jó lenne bekötni. — Már gyógyul — mondja, s megy tovább dolgára. Csak a szemük fehérük Dél elmúlt, a formaszekrények nagy része már megtelt. A kihűlt satuk és radiátortagok még vörösen izzanak, ahogy kiborongat- ják a homokból. A sugárzó hőtől hátrálnom kell, de ők maradnak. Hosszú nyelű kalapáccsal távolitják el a felesleges csonkokat, letisztítják a kész öntvényeket. A szálló por belepi verejtékben fürdő testüket, csak a szemük, meg a foguk fehérük, mint a kupolók aljából kifolyó vas. Nem könnyű a dolguk. Két ember kidőlt, de helyettük is helytállnak a többiek. A tervteljesítésben — kánikulában sem lehet lemarsdás. Eddig még a vállalásukat is túlteljesítették. A júniusi eredményeket is beleszámítva, ebben az évben már csak radiátorokból majdcsak száz lakáshoz elegendőt készítettek terven felül. öntöde Vállalat kisvár- dai gyáregysége 1966 július 6. Tóth Árpád iig mledig mm delpzik igócs Erzsiké Visszatérés Május 25. lapszámunkban cikket írtunk Agócs Erzsiké, nagykállói érettségizett kislány érdekében, aki testi fogyatékossága miatt nem tud elhelyezkedni. A cikk megjelenésének másnapján Diószegi Lajos, a helyi gépállomás igazgatója azonnal felajánlotta a kislánynak, hogy alkalmazza. Tekintve azonban, hogy járni nehezen tud, a munkahelye pedig távol lett volna, más megoldáshoz folyamodtak. Hárc ikkünkre más munkahelycserével egy ktsz-ben nyert volna elhelyezést Erzsiké. A jó indulat azonban valahol elakadt. Diószegi Lajos és a gépállomás kollektívájának szándéka mindenképpen megérdemli a nyilvánosság köszönetét. Erzsiké változatlanul hisz az emberekben, s bízik, hogy lesznek még más megértő vezetők is, akik a számára legnagyobb örömhöz és életcélhoz, a munkához segítik őt. S. B. Mikes György: BUDAPEST KIALAKULÁSA A t ágy volt, kérem szépen, hogy sok száz évvel ezelőtt, Pest- Buda elöljárói küldöttséget menesztettek a híres Orvoshoz, és szívhez, szóló, latin nyelvű beszédben arra kérték: jöjjön le hozzájuk praktizálni Pest-Budára. A küldöttség nem ment üres kézzel: hófehér arabs paripát, hódprémmentét és egy drágakövekkel kirakott, dúsan faragott vöröskeresztes ládikót vittek prezentbe. A nagy tudású férfi meghallgatta a beszédet, kegyesen elfogadta az ajándékokat, azután imigyen szólt: — Szívesen mennék le önökhöz Pest-Budára, de értsék meg kérem, én nem tudok jó vendégfogadók, gazdag könyvtárak, társaság nélkül élni. Itt, ha kedvem szottyan, elmegyek egy vendégfogadóba ötórai kocká- zásra, vagy a könyvtárba, ahol a legfrissebb legendákat olvashatom, ha pedig sem az egyikhez, sem a má. síkhoz nincs kedvem, akkor társaságba megyek. Nincs olyan este, hogy valamelyik palotában ne lenne bál, mulatság vagy lakodalom. Mindezeket Pest-Budán nem találom meg... Hát ezért nem megyek le önökhöz... Pest-Buda elöljárói belátták, hogy a Duna két partján fekvő városunk bizony még eléggé elmaradott. Sürgősen változtattak a helyzeten: felépítették a Várat, könyvtárat rendeztek be, és csodálatos palotákat emeltek, amelyek fényűzésben Róma palotáival vetélkedtek, és a rosszhírű becsali csárdákat tiszta és szolid vendégfogadókká alakították át. Amikor mindezekkel elké. szültek, újabb küldöttség kereste fel az Orvost, aki azonban hallani sem akart Pest-Budáról. — Nem és nem. Nem fogok eltemetkezni egy ilyen kisvárosban — mondta —, ahol nincs híd, nincs lóversenypálya, és nincs Tudományos Akadémia, amelynek öreg napjaimra levelező tagja lehetnék... A küldöttség ismét lógó or. ral távozott. Midőn Széchenyi István értesült az Orvos kifogásairól, megalapította a Tudományos Akadémiát, megbízta az angol Clark mérnököt, hogy építse fel a Lánchidat, és csakhamar izgalmas lóversenyekben gyönyörködhetett Pest-Buda lakossága. —Ne haragudjanak, uraim — mondta az Orvos kellemetlenül a küldöttségnek, — de az önök szép városa még mindig nem világváros. Még az egyesítés sem tör. tént meg! Továbbá nincs villamosvasút juk, Lipótvárosuk, sugárútjuk, vurslijuk és kinematográfjuk... Megértik, ugye, hogy vonakodom elfogadni az ajánlatukat... Pest-Buda küldöttsége hazatérve rögtön kimondotta a két város egyesülését, megalapították a villamosvasúti részvénytársaságot és , a vurslit, kiépítették az And- rássy utat és a Lipótvárosig majd több helyen kinematográfiái műintézeteket létesítettek. De az Orvosnak még mindig nem volt kedve o „lekaltözéshez”. Majd akkor fogok lekőltözni Pestre — mondta —, ha lakóinak száma eléri a kétmilliót, ha megfelelő számú eszpresszó nyílik, ha lesz Népstadion, és ha majd jó szabadtéri esztrádműso- rokat láthatok... Budapest város végrehajtó bizottsága teljesítette az Orvos kéréseit, egy kivételével: a jó szabadtéri esztrádmü- sorokat nem tudta megvalósítani. Az Orvos ennek ellenére megjelent Budapesten az illetékes hivatalban, ahol közölték vele: későn érkezett. Budapesten már van elég orvos, viszont Kis- lőcéről nap mint nap egy küldöttség jár náluk: orvos kellene a faluba. Az Orvos elsápadt, és a fejéhez kapott: — Megőrültek? Azt akarják, hogy menjek le Kislőcére? Hiszen ott nincs egy mozi, egy eszpresszó. Minden kezdődik elölről. Kislőce világvárossá fog fejlődni. Megjegyzés: Apróság ? A nyíregyházi szabadtéri színpad egyik előadásán történt, hogy nem tudták megkezdeni időben az egyébként nagyszerűen előkészített produkciót. Időben? Több mint másfél órát késett a kezdés, egy apróság miatt. Helyén volt a drága díszlet, a nagyszámú szereplőgárda kosztümbe öltözött, felstimmolt a zenekar, de a dallam nem akart felcsendülni a csöndes éjszakában. Csak akkor, amikor végre meghozta egy kocsi a — partitúrát. Ehhez hasonló esetet mondtak el szerdán a felsősimái Béke Őre Tsz vezetői. Egy százhúszezer forintos erőgép áll tehetetlenül, mert hiányzik egy — nyolcvan forintos alkatrésze. Szuper Zetor az illető, kiválóan hasznosítható épp most, az aratás idején, mert sokféleképpen alkalmazható. Volna. De valami csapágy nincsen sehol, kerek ez országban. A Nyírteleki Gépjavító Állomás ugyan felajánlotta, hogy — csapágyat nem adhat — ad új motorszerkezetet, egy teljes egészet. Ami ugyan nem nyolcvan forint. De csapágy nélkül nem akar menni a Zetor, akármennyire Szuper is. Milyen bőségben vagyunk is Zetor motoroknak, hogy egy csapágycsere helyett egész motort adunk. Nem tudom, pillanatnyilag van-e, de egy időben nem volt ajtó, ablakkilincs. Még törhető sem, azaz a műanyag, amibe az újítók nem foglaltak vasat, ezért gyakorta az ember kezében marad ez a köny- nyű házalkatrész. Olyany- nyira nem volt, hogy ezek- után csodálkozom, miért nem kínáltak kész lakásokat helyettük a vasüzletben. Nyilván azzal a gondolattal, hogyha a fáraóknak évezredekig jó a piramis, jók lesznek ezek a kilincsek húsz-harminc évig. Csakhogy nem számoltak az újítókkal. Azok pedig számoltak. Es nyilván nem jártak rosszul. Csak a lakók. Én magam egy darabig beszegeztem az ablakot, hogy be ne verje g vihar. Viszont ismerünk „elfekvő” készleteket. Bőven. Cikkeket, amelyek a kutyának se kellenek. És erről mindjárt eszébe jut a szabadtéri színpad emlékezetes előadása, s arról az esetről is valami: a partitúra. És a szigorú karmester, aki ezúttal, — a hiányzó csapágyra, kilincsre és más számtalan hiányzó „apróságra” gondolva, nevezzük gazdasági mechanizmusnak. Hiszen, hogy jövőre mind kevesebb cikk lesz a hiányzók listáján. De addig is: tényleg csak új, egész motor segítene a felsősimái Béke Őre Tsz-en, egy vacak nyolcvan forintos alkatrész helyett? S. 1966. július 8.
