Kelet-Magyarország, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-31 / 180. szám
Tanulás és tudás Monstre színpadon Az ember tragédiája A Szegedi Szabadtéri Játékokon ismét Vámos László rendezésében mutatták be Az ember tragédiáját. Vámos tavalyi rendezése nagy vitát váltott ki a sajtóban. A kritikusok élesen összecsapnak a rendezői koncepció felett, amely a szegedi dóm előtti nagy szinpadtér adta lehetőségeket kihasználva a látványos előadásra törekedett. Vámos a felújításban megtartotta eredeti koncepcióját, csupán csiszolt a rendezésen, s gyorsította az előadás ritmusát. — A tragédia szövegében filozófiai jellegű — mondta a rendező —, de ha a mű csak az elmondott szövegből állna, szerintem hozzá se szabadna kezdeni az előadáshoz. Ha azonban figyelmesen olvassuk Madách remekművét, újra és újra festőiségre, látványosságra és tömegmozgásra utaló instrukciókat találunk a szövegben. S ezek a dráma gondolati tartalmát fokozzák A rendező ennek ellenére figyelembe vette a bírálatok konkrét észrevételeit és több jelenet megoldásán javított. Az ember tragédiája Szegeden valóban monstre színpadon látható: a játéktér szélességét kiterjesztették a nézőtér teljes szélességéig, sőt még a teret körülölelő egvetemi épületek tetőteraszát is igénybe veszik például az athéni és bizánci színben. A többszáz statiszta 130 méter széles színen mozog. A szfnnad különböző helyein felállított mikrofonok a nézőtér minden pontjára. összehangoltan továbbítják a hangot 3000 rejtett hangszórón át. N. F. Egyiptomi szfn: Éva: Ruttkay Éva, Lucifer: Gábor Miklós; Fáraó: Nagy Attila Enyedi Zoltán felvételű A nemzet művésze Száz éve halt meg Egressy Gábor A közönséghez Számok sorakoznak emlékezetemben. Komoly, hiteles, meggyőző számok, büszke számok. Arról tanúskodnak, mi történt az elmúlt huszonegy esztendőben Magyarországon a közoktatásban. Idézzem ezeket a hosz- szú számokat? Fölösleges. Mindenki ismeri azokat, ha nem is a pontos adatokat, de azt, ami mögöttük van, feltétlenül. És ez a fontosabb. Hiszen akár mint szülő, akár mint diák, úgyszólván mindenki találkozott a megváltozott közoktatással. Közvetlen, személyes kapcsolatban van nálunk a tanulás az emberrel. Ismerjük, mi történt, mert velünk történt. Tanyákról, külvárosok homályos utcáiból a mi gyermekeink kerültek az iskolába. És mi, vagy az apáink voltak azok, akik munka után könyv mellett töltöttük az estét, a nehezen gördülő emlékezetet is legyőzve, pótoltuk az évszázadok súlyos örökségének évtizedekig hordott üres foltjait. Aki ezt a mozgalmat, á tanulásnak ezt a szárnyaló, friss lendületét lebecsülni merészelné, az óhatatlanul szembe kerülne saját apjával vagy fiával. Mert nincs ma nálunk olyan család, amelyből valaki ne teremtett volna közvetlen, személyes, meleg, mindennapos kapcsolatot a tanulással. Ez a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy a tanulásnak a társadalomban betöltött szerepét, helyét mindenki érzi. A szaktudást, az általános műveltséget lassan minden munkához szervesen hozzátartozónak tudjuk. De éppen mert a tanulás annyira társadalmi méretűvé és jelentőségűvé nőtt, éppen mert olyan társadalmi fejlődés sodrában élünk, amelyben a tudás a továbbhaladás egyik alapfeltétele, szükséges foglalkozni azzal a kérdéssel is, vajon mindig összhangban van-e a tanulás iránya és a társadalom igénye? Egyáltalán nem mindegy az a társadalomnak, ki mit tanul nálunk és ki mit tud. Tudom, a fiatalok továbbtanulása is igen sok ilyen kérdést vet fel, maradjunk most mégis a felnőttek tanulásánál! Egyrészt, mert itt van a több és súlyosabb probléma. másrészt mert az idősebb ember már nehezebben szán rá éveket a rendszeres tanulásra, s ha rászánja, nem mindegy, hogy mit tanul. A tanulás haszna elsősorban célszerűségétől függ. Attól, hogy lehetőleg mindenki azt tanulja, amire munkájában közvetlenül szüksége van, vagy szüksége lesz. Nos, ha jelenleg általában így is van, igen gyakran ellenkező véglettel is találkozhatunk. Gyakori eset például, hogy tanácsi dolgozók beosztásuktól, munkakörüktől függetlenül csak a jogi egyetemre igyekeznek, azt végzik el. Pénzügyi dolgozók nem a munkájukhoz közelebb álló közgazda- sági egyetemen tanulnak, hanem a jogon. És hány olyan képesítés nélküli pedagógus bár Jancsit igyekeztem tisztára mosni. — Miért nem barátkozol te a Péterrel, Jóskával, pláne Harangozó Miskával? Azok jómódú gyerekek... azoknak nem ragad a kezükhöz semmi.. Az atyai intelem azonban falrahányt borsó volt és én nem tágítottam Jancsi mellől, de ajándékaival csak titokban játszottam, mert származásuk bizonytalannak mutatkozott. Az ajándékokat — természetesen — viszonozni kellett, mert barátom kapni is majdnem annyira szeretett, mint adni. így aztán ceruzák tűntek el, pecsétviasz, a kártyából a makkdisznó, sőt anyám stelázsiá járói egy szobor is, amit azonban visz- sza kellett kérnem Jancsitól, mert rettentő vallatásnak néztem elébe. — Majd hozok mást helyette — ígértem barátomnak, így a szobor meg is jelent a polcon s egy szóval sem árulta el, hogy Jancsiék- nál járt látogatóban. ígéretemet persze megtartottam, és egy szép piros patvan, aki a főiskolán tanult tárgyat nem a közösség igénye, hanem egyéni érdeklődése vagy éppen a tárgyak könnyűsége miatt választotta! Az lenne a természetes, hogy egy tanácsnál vagy a vállalatoknál mindenki azt tanulná, amire munkájához szüksége van. Aki mezőgazdasággal foglalkozik, az annak legyen szakembere, aki a művelődésüggyel, az annak s ne a jognak, amely hasznos tudomány ugyan, csak éppen nem akárhol hasznosítható. De a jogi egyetemi végzettség lassan a hivatalokban varázsszót jelent: akinek ez hiányzik, mintha nem is lenne egyenértékű ember. Az egyik hivatalban például fel akarnak venni előadónak (nem jogtanácsosnak) egy idősebb embert, aki hosszú-hosszú éveken át nagyon jól és eredményesen végez hasonló jellegű munkát egy másik városban. Az illető minden szempontból megfelel, elutasításának egyetlen oka van: nincs meg a jogi egyetemi végzettsége. (Az illető koránál fogva már nem is vállalkozhat megszerzésére.) íme, itt van minden jó dolognak a visszája és a tanulás értelmének másik alapvető kérdése. Az tudniillik, hogy milyen esetekben indokolt még az egyetemi végzettség megszerzésének követelése. Egyesek szemében ugyanis valaki megszűnik ember, vagy legalább is jó munkaerő lenni, ha nincs egyetemi végzettsége. Nem hiszem, hogy szükséges és helyes lenne misztifikálni a diplomát. A társadalomnak, a szűkebb közösségeknek nem önmagában a pecsétes papírokra van szüksége, hanem a mögötte lévő tudásra és annak alkalmazására. Ez a fontosabb. És ezt a tudást nemcsak diplomával együtt lehet megszerezni. Fogalmazzuk így: az emberek megítélése legyen differenciáltabb, alaposabb! Aki évek, évtizedek odaadó munkája közben összegyűjtött tapasztalatokkal, céltudatos önműveléssel sokirányú és alapos szaktudásra tett szert, azt ne értékelje senki kevesebbre, mint azt a másikat, aki közben ledoktorált! Az iskolai végzettség és tényleges tudás megítélésének vitatható gyakorlata igen gyakran felsőbb szervektől indul ki, amelyek nem mérlegelik körültekintően az egyedi eseteket és helyzeteket, s olyan általános intézkedést hoznak, amelynek végrehajtása ellentmond az emberek megbecsülésének, de a társadalmi szükségletnek is. A levelező oktatás ugyanis — anélkül, hogy lebecsülnénk — nagyon sokszor éppen a gyakorlati munka jobb elvégzését nem tudja konkrétan segíteni szervezeti előírásai miatt. Mindehhez hozzátartozik a harmadik — s talán a legfontosabb probléma —: a politikai tudás és a megbízront „szereztem” Jancsinak, ami — súlya után ítélve — töltött volt. — Eldurrant juk! — örvendezett a barátom és konyhájuk nyitott tűzhelyére dobta a patront, amely azonban begurult a búbos kemencébe és egyáltalán nem akart durranni. Közben bejött Juli néni, Jancsi anyja, összekotorta a parazsat és odatolta a levest is a tűzhöz, amikor aztán a patron szépen durrant... sőt a levesesfa- zekat is felborította, pedig három lábon állt... Mondanom sem kell, hogy rémülten távoztunk a konyhából — elől Juli néni — aki az első ijedelem után seprőt fogott, de... nem, Juli néni nem vert meg soha senkit és elsősorban nem: egyetlen fiát. Az anyai szeretet azonban nem óv meg mindentől, főleg nem a betegségektől és bizony Jancsi egyszer ágyban maradt. — Olyan gyengeforma vagyok— mondta — s anyja tehetetlenül ült ágya mellett, mert nem segített sem a tyúkleves, sem a hársfatea. — Doktor? Hun van nehatóság. Gondolom, senki sem vitatja, hogy ezt aztán igazán nem lehet egyetemen elsajátítani: ehhez társadalmi ismeret és gyakorlat, meggyőződés szükséges, s nem valószínű, hogy negyvenéves embereknél éppen a levelező oktatás alakítja majd ki ezt a meggyőződést. A politikai megbízhatóság és a szaktudás együttes mérlegelése ugyancsak feladat, s a gyakorlat mutatja, menynyire szükséges felhívni rá a figyelmet. A társadalomnak politikus szakemberekre van szüksége, az emberek megítélésének, további tanulásuknak ez meghatározó szempontja. A tanulás értelméről beszélünk, a felnőttek tanulásáról, akik már nemigen gondolhatják meg néhány esztendő múlva, s nem kezdhetik újra a tanulást Tisztelet és megbecsülés mindenkinek, aki akár a felismert társadalmi szükségszerűség, akár csak a meglátott egyéni érdek vagy más indíték következtében könyvet vett a kezébe azzal a szándékkal, hogy tanul. Feltétlenül szükséges. hogy azok, akik tanulni vágynak, a továbbiakban is megkapjanak minden segítséget és minden bátorítást munkahelyüktől is, a társadalomtól is, szélesebb értelemben. De az idősebb dolgozóknál nem elegendő örülni annak, ha tanulni akarnak. Mindenkinek személyes igényét összhangba kell hozni a társadalom érdekével, ezáltal lesz valóban célszerű a tanulás. Nem mindegy sem az egyénnek, sem az üzemnek, vagy hivatalnak, sem a társadalomnak. hogy ki mit tanul. Gondosan meghatározott tervekre van szükség ahhoz, hogy ezen a területen végleg rend legyen. Gondoljuk meg azt is, kit ültetünk az iskolapadokba akár szép szóval, akár más módszerrel! Becsüljük meg végre az idősebbeknél azt a tudásanyagot is, amelyet az iskola nélkül szereztek! Hogy ilyen tudás van, azt mindenki tanúsíthatja, aki idősebb munkás vagy hivatalnok mellett valaha is dolgozott. Benjámin László írta: ..Azt vallom én Is, hogy az ember (verembe lép, ha nem tanul,) de az iskola egymagában — (akár az étel sótlanul.) Gépek közt. bőrök közt szereztem (mindazt, mi költővé emel,) ezt a tudományt nem cserélném) öt doktorátusért sem el”. A tömegek tanulása a szocialista társadalomban valóban társadalmi érdek. De társadalmi érdek az is, hogy a már meglévő tudást megbecsüljük. s hogy mindenki azt tanulja, amire szüksége van ahhoz, hogy munkáját napról napra jobban, színvonalasabban lássa el. Ez a meghatározó, á munka, minden dolog kezdete és vége. A tanulás nem lehet végső cél senkinél. Csak eszköz. Az eredményesebb munka eszköze. kém arra pénzem? — mondta Juli néni. — Csak legalább valami jó orvosság lenne!.. Azóta ötven év múlt el és tegnap kezembe került az a piros doboz, amit úgy hívtunk, hogy „patikás”. Belenyúlok, nézem az ismeretlen, megmaradt orvosságok gyűjteményét és egyszer csak... lám, ragyogni kezd az emlékek tengerében a mohos szikla... Anyám éjjeliszekrényének fiókja (még a szagát Is érzem) s egy kis kéz kotorászik benne... az én kezem. Vettem ebből is, abból is, csomagoltat és cukorkaformát, fehér pórt és sárga port, mert barátomnak orvosság kellett, mégpedig jó orvosság. Vettem és vittem, ostyával és anélkül és összeülve hárman beosztottuk az adagolást. — Juj, de keserű — fin- torgott Jancsi az egyiktől, mire Juli néni azt mondta: az a jó, mert akkor gyógyit... és utána megengedtük, hogy a csokoládéból is egyen a keserűség ellensúlyozására. Ez a csokoládé egy kis doboz„Megénekellek!... de te léssz oka, Ha énekem tán szabadon nem szárnyal: Lerészegítéd szomjas telkemet Művészetednek édes illatával...” 1844-ben a „nemzet művé- sze”-ként ünnepelte Petőfi Egressy Gábort, akinek természetes játékmodora, szép versmondása százakat hódított meg a magyar színjátszásnak. Színészi pályáját vidéken (Rozsnyón, Kassán, Kolozsvárott) kezdte. Nevével a pesti közönség először 1837-ben a Nemzeti Színház (amelynek egyik alapitó tagja volt) első előadásának színlapján találkozott: a költőt alakította Vörösmarty Árpád ébredésében. Ifjú korától, de különösen külföldi tanulmányútjai után ban volt, és „Purgó” felírást viselt. Ezekután Jancsi megnyugodott, ámbár délután barátom igen mozgalmasan viselkedett, mondván, hogy valóban jó orvosságot hoztam, mert betegsége ellenére többször úgy ugrott ki az ágyból, mint egy életvidám szöcske. Akkor aztán sokáig, nagyon sokáig nem láttam barátomat, talán azért, mert a szívemben őriztem. Azaz mégis! 1945 áprilisában, amikor Budapest romtenger volt egy őrült háború őrültsége után, és az éhség azt hitte, úr lehet a város felett: levelet kaptam Jancsitól, hogy ekkor meg ekkor érkezik. Meg Is érkezett. A vonat tetején, füstösen, kormosán, de vidáman. Hóna alatt nagy kenyér, másik kezében egy fűzér csirke, s akkor eszembe jutottak a „jómódú gyerekek” és megtörültem a szemem, mert talán korom ment bele... eszembe jutottak Péter, Jóska, Harangozó Miska... és megöleltem Jancsit, aki szegény volt, de nekem egyetlen barátom. szenvedélyesen síkraszáll a dráma ügye mellett, szóban és hírlapi cikkekben hirdetve: a dráma az értelemhez szól és Önismeretre tanít. Gyakran otthagyja Pestet és vidéken X’endégszerepel. A szabadságharcban vállalt politikai tevékenysége hosszabb időre megszakítja színészi pályáját: emigrálni kényszerül. Visszatérve kiadja emlékezéseit Törökországi napló címmel. Színpadhoz csupán 1854-ben jut ismét. Ettől kezdve részben játszik, részben a színpadi játék elméleti kérdéseivel foglalkozik. Szerkesztője a Magyar Színházi Lapnak, alapítója és első tanára a színi tanodának. Igen gazdag tapasztalatait és elméleti fejtegetéseit gyűjtötte össze A színészet könyve című művében, amelyet tankönyvül szánt a tanodának. Egressy Gábor mindamellett, hogy író és tanári tevékenységet is folytatott, elsősorban színész volt: a játék, a beszéd és a mozgás művésze. Emlékezetes szerepekkel (Bánk bán, s számos, saját maga fordította Shakespeare hősszerep, Hamlet, Lear király, III. Richard stb. színpadra vitelével) írta be nevét a magyar Színjátszás történetébe. Petőfi a színész sorsáról irta: „Lekötve csügg 6 egy rövid bilincsen Ee a jelen; csak erre számolhat Ha a jelennek biztos fövenyébe Le nem bocsátó hire horgonyát: Elmegy nevével az idő hajója...’: A száz évvel ezelőtt, 1866 július 30-án elhunyt Egressy Gábor, a dráma szenvedélyes szószólója nagyszerű színpadi alakításaival lebo- csátotta hírének horgonyát, ( nevét megőrizte az utókor. szóljunk — Miért jött el az előadásra? Elégedett-e a bemutatás módszerével? Ilyen és hasonló kérdésekre kért választ az egyik megyei művelődési intézmény látogatóitól. A népművelési munka iránti érdeklődés problémái ma mér ismeretesek. Mégis sok helyen állnak értetlenül, ha nem sikerül egy-egy rendezvény, válságba jut egy szakkör, elnéptelenedik a művelődési otthon. A népművelők úgy hiszik, mindent megtettek, plakátot nyomtattak, hirdetményeket raktak ki, mégsem értek el eredményt. Hogy ez nem ilyen egyszerű, arra bőven akadnak tapasztalatok. Szerény hirdetmény adta tudtul, hogy a megyeszékhelyen a TIT biológiai szakosztálya kísérlettel egybekötött ismeretterjesztő előadást tart különféle betegségekről. Az SZMT nagytermében alig fértek el az érdeklődők, feszült figyelemmel kísérték a népszerű nyelven előadott rövid beszámolót, a levetített filmet, s az állatkísérletet végző orvos munkáját, aki a közönség előtt mutatta be az izgalmas operációt. Ez a forma népszerűvé vált. a következő rendezvény szinte alig kívánt propagandát, ismét megtelt a nagyterem. A témák kiválasztása akkor szerencsés, ha minél köz. érdekűbb, ha minél több ember közös érdeklődésével találkozik. Ez azonban csak akkor vezethet sikerre a tapasztalatok szerint, ha az előadó megtalálja a mindenki számára élvezhető és érthető nyelvet, kielégíti a változatos foglalkozásbeli, műveltségbeli részvevők igényeit. A hallgatóság személyes részvétele az előadásokon erősíti az érdeklődést. Több példát hozhatnánk fel arra, hogy még a szűk érdeklődési területű emberek is kaphatnak újat, érdekeset, ha felkészült előadók színvonalas, mindenkit foglalkoztató témákat tűznek a művelődési házak műsorára. Helyes lenne, ha a megye népművelési munkásai a szakmai továbbképzés keretében a népművelés lélektani problémáival is alaposan foglalkoznának. <PG> (b)
