Kelet-Magyarország, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-03 / 156. szám
Két kiállítás — két kritika Pásztoreszközök Maradandó élmény Testvérlapunkban, a? Ung- váron megjelenő Kárpáti Igaz Sző című napilapban jelent meg az alábbi méltatás a szabolcsi és a Hajdú-bihari képzőművészek üngváron rendezett tárlatáról. Elöljáróban jegyezzük meg, hogy a tárlat egyik legfőbb jellegzetessége: éppen a bemutatott anyag sokrétű volta, változatossága. Tizenkilenc teljesen egyéni úton járó, saját problémáival birkózó, sajátos arculatú művészt ismerünk itt meg. A tiszántúli művészek — bár sokan az úgynevezett alföldi iskola jegyeit viselik magukon — megítélésünk szerint nem alkotnak egységes iskolát, tárlatukon hiába keresünk olyan jellegzetességeket, amelyek például a mi kárpátontúli festőinket kisebb vagy nagyobb mértékben rokonítják. Ne bocsátkozzunk most annak boncolgatásába, hogy ez mennyiben előnyös, mennyiben nem — elégedjünk meg annak megállapításával, hogy a tájegység azonossága a tiszántúli művészeket csak lazább alkotó közösséggé formálja. A kiállítás súlypontja mind a kiállított művek szóiba, mind az expozíció elhelyezése szempontjából főként három művész, Holló László, Félegyházi László és Pál Gyula munkássága. Műveik festői kvalitásaikkal is felhívják magukra a látogató figyelmét. A mai magyar képzőművészeti élet élgárdájához tartozó Kossuth- és Munkácsy- díjas Holló Lászlót bővebben bizonyára nem kell bemutatni. Kiállított művei híven tolmácsolják a kárpátontúli közönségnek e markáns festői egyéniség művészetének legjellemzőbb vonásait: vásznain megfigyelhetjük azt a sajátos drámai feszültséget, amelyet hol lobogva lángoló (A mezőkön), hol valami jeges hidegségA kárpátontúli művészdelegáció múlt héten néhány napos kiállítással viszonozta a mi kelet-magyarországi művészeink ungvári bemutatóját. Nyíregyházán, a József Attila Művelődési Házban midössze június 22 és 26 között volt módjában a képzőművészet kedvelőinek, művészeti és kulturális életünk szakembereinek, hogy kárpátontúli barátaink művészetével megismer; kedhessék. A kiállítás mindannyiunkat meggyőzött arról, hogy a terület képzőművészeit szín- és formakultúrájuk, vagyis: a művészi eszközök felhasználásának egymáshoz közelálló jellege és témaválasztásuk szoros egységbe foglalja. A képek rendkívül gazdag színskálája, az erőteljes fény-árnyék ellentétekre épített festői folthatásokkal emlékét őrző közvetlen, életszerű komponálás adja meg e művészet sajátos, külső karakterét. Témakörét pedig a hegyvidéki táj és az ott élő egyszerű emberek — döntően portrészerű — bemutatása jellemzi. összefoglalva, röviden ezzel érzékeltethetjük, amit a kiállítás tükrében Kárpát- ukrajna képzőművészetéből megismertünk. Az egyénekre bontott, közvetlenebb elemzés sokrétűbb feladat. Úgy látjuk, hogy a nagy egységen belül finom variációkban nyilvánul meg az egyes művészek egyénisége. A mintegy tíz esztendeje elhunyt, az élő művészek körében ma is nagy t'szte- letbe álló mester: Erdélyi Béla művészetéről három portré jellegű mű és egy csendélet tájékoztatott bennünket. Köztük az „öreg hucul” c. portré ad Ír teljesebb képet Erdélyi mélyreható művészi értékeiről. A gazdag színvilág lírai harmóniába foglalt egysége és a szürkés-kékes, magasba nyúló hegyek háttere előtt megjelenő, sárgás tónusokba ágyazott fej, — a monumentális erejű komponálás — kiválóan alkalmas a belső, művészi mondanivaló egyértelmű kifejtésére. Az élettapasztalatokban bölccsé nemesedett, öreg hegyiparaszt tsz- ta, igaz emberségének megragadó megfogalmazására. Ugyancsak az idősebb generáció tagja id. Boksái János, a Szovjetunió érdemes művésze. Bemutatott képei a természet, a táj szere tétéről tanúskodnak, és arról, hogy részletező műgonddal fordul témái felé, — akár a táj, akár az ember (önarckép) valóságos formái visszaadásának igényével lép fel. Tájait — szinpompájukon belül — egy-egy hideg vagy meleg tónusra komponálja. Legharmonikusabban jelentke. zik ez a művészi szándék a „Tenger” kék és szürke világában. Glück Gábornak, az Ukrán Szovjet Köztársaság érdemes művészeinek, meleg, bensőséggel festett asszony és leányportréival, s figurákkal gazdagított tájképeivel ismerkedtünk meg. Arcképei közül különösen szép a „Román asszony”. A figura környezetének és ruházatának kék és zöld harmóniáiból az ellentétes meleg színek bontakoztatják ki az arc életteli formáit, ez a komponálás irányítja figyelmünket a téma fő tételére: az arc szép, komoly, asszonyt karakterére. Glück Gábor mestere az emberi hangulatok tájképben való megfogalmazásának. Szép példa erre a „Tél”. A háttér ködös szürke házaira, és a táj gazdag fehér variációira csillogva válaszolnak az előtérben mozgó apró figurák élénk színű ruhái. Ezzel ragyogva, szikrázva idézi a művész a műtörténész a megnyitón is hangsúlyozta, ez a művész az egyszerű emberek világát festi, azokét, akiknek mindennapi, nem könnyű, olykor talán egyhangúnak látszó munkájára épül a világ, azokét, akik hosszú múltbeli küzdelmeikkel a mát kivívták — és Pál Gyula sajátos kifejező eszközei kiválóan alkalmasak arra, hogy a munka embereinek hétköznapjait bemutassák. Hozzájuk igyekszik közelebb férkőzni a művésznek nemcsak színhasználata, hanem formafelfogása is — ez az egyszerűsítő, összefoglaló látásmód, ahol a térproblémák megoldása gyakran a munkamozdulatok minél kifejezőbb, s ugyanakkor minél egyszerűbb visszaadását szolgálja. Van valami mitikus Pál Gyula halk szavú, elemző parasztportréiban, érdekesen ritmizált Meszelés c. kompozíciója pedig szinte valami szertartássá nemesíti ezt az egyszerű műveletet. Értékes jellemvonása Pál művészetének rendkívül homogén volta — bár a művésznek bizonyára nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy épp munkáinak annyira hasonló hangvétele miatt ne váljék modorossá. A kiállítás látogatói bizonyára, hosszan elidőznek Huszár István mély kultúrájú robusztus erejű grafikái előtt. Nagyszerű vonalharmóniával megkomponált, klasszikus szépségű Leányarckép-ében szinte szobrászi. a Falusi esté-ben pedig érdekes festői hatásokat ér el. Radnóti Hetedik eclogá-jához készült illusztrációja megrázó hatású. Józsa János Zsuzsanná-ja érdekes kísérlet egy fiatal lány eszmevilágának, élet- felfogásának és lelkiségének tolmácsolására a portré és egyes szimbolikus elemek szép téli napok boldog vidámságát. A táj és az ember egészen másfajta kapcsolatát fejezi ki Kassai Antalnak, az Ukrán Szovjet Köztársaság kiváló művészének képei. Különösen havasi tájaiban nyilatkozik meg a természet nagyszerű fenségének csodálata. A kiállításon a „Fekete Tisza Völgye” című képe képviselte legjellegzetesebben ezt a művészi magatartást. A havasok megközelíthetetlen méltóságának élményét a szinte csikorgóan hideg színek világába itt-ott élesen belehasító, magánosán maradó rózsás-sárgás foltok színjátékával teszi még intenzívebbé. Melegebb, lá- gyabb hangúak azok a képei, ahol az emberformálta tájról, városképről beszél, mint a lágyan egymásba kapcsolódó meleg színekre épített „Canale és Grande” című művében. Habda László képeinek, különösen a „Hóolvadás”- nak, „Virágzó fá”-nak és a „Február”-nak szép, szinte zenei emlékeket ébresztő, gordonka hangú színskálája; a merészen egymás mellé tett színfoltok egészséges, telt ritmusa; és az oldott, de hiteles erejű formaalakítás fő jellemvonása. Ezzel az expresszív erejű művészi fogalmazással képes a tájról mindazt elmondani, amit kizárólag a képzőművészet után lehet közölni a világgal. E három képe tanúskodik elsősorban arról is, hogy Habda László ért a színek nyelvén: igazi kolorista. A kárpátontúli festészetben háromfajta művészi törekvéssel találkozunk. Egyrészt azzal a festői, de mélyen a közvetlen valóságélménybe ágyazott, művészettel, melynek Erdélyi, Glück és id. Boksái a legkiválóbb képviselői. Közéösszekapcsolááával, bár úgy érezzük, némi ellentét van a praerafaelita ízű arckép í és a merőben más felfogá- ! sú háttér között. Monu- j mentalitásával kapott meg bennünket matriárcha-mél- tóságú Anyá-ja. A Judit vörös-zöld kontrasztjai talán kissé túl vannak hangsúlyozva. Sajátos darabja a kiállításnak Berecz András Er- dő-je, ahol a képet valami elemi erővel lehorgonyzó, statikus hatású foltokból egy-két fénysáv és színfolt virtuózi felvillanásával bontja ki a művész a témát. Hangulati mélységükkel, szín kultúrájukkal tűnnek ki más alkotásai is. Hosszabb elemzést érdemelnének Bíró Lajos finom szürkékre épített csendéletei, Tillés merészen színezett, hasonló témájú alkotása, Tokácsli Lajos Tájkép-e, Soltész Albert nagyszerű lendületű Építő és művészportréi, Móré leheletfinom Szőlész-e, Meny- hárd Mezőn c. különös ízű, kissé talán Kosztára emlékeztető alkotása és számos művész és mű, akikről és amelyekről nem azért nem szólunk külön, mert nem becsüljük eléggé őket, hanem mert bővebb ismertetéshez a rendelkezésünkre álló idő nem elegendő. Végezetül annyit, hogy kiállításaikkal a kelet-magyarországi művészek mint vérbeli koloristák mutatkoztak be, és tárlatuknak nagy pozitívuma az is, hogy a kiállított művek a kor szellemét, a XX. század levegőjét (egy-két konzervatívabb szemléletű festményt leszámítva) nagyszerűen érzékeltet k. Az expozíció minden szempontból megfontolt, előnyös, jó áttekintést biztosít a kiállított munkákról. Bállá László jük tartozik Grabovszki és Süttö is. Az elsősorban a természet, a táj lenyűgöző szépségeit kereső, s döntően a havasok világának hangulatát átélő kassai és Soltész drámai vagy költőibb hangvételű művészetével rokonok Kontratovics tájai. Az expresszívebbet, a belső hangulatok kifejezésének igényével fellépők közé elsősorban a fiatalok tartoznak: Sepa A., Medveczki és Kremniczki Erzsébet. De ide tartozik az idős mester Manajlo F. öreg koldus portréja is, mely nagyszerű, bátor szinkomponálásá- va’l szinte a maximum g tudja fokozni az ember szánakozó indulatait. A szobrászok közül Szvi- dának, az Ukrán Szovjet Köztársaság érdemes művészének népművészeti indítékú, közvetlenül fába faragott szobrai, egyszerű természetes komponálásukkal igen alkalmasak a kárpáti emberek életének bemutatására. A művészi fogalmazás és a téma harmonikus egységben van Szvida művészetében. A többi szobrász alkotó módszere lényegében az ő művészetével rokon. Popov cs és Lo- zojov „Lovas futára” és „Gondolkodója” a szép, tömör fogalmazásával és szimbolikus sűrítésével tűnik ki közülük. A kiállítás igaz baráti kézszoritás volt a két terület és közvetve a két ország művészei és művészete között. A kárpátontúli barátaink alkotásai közelebb hozták hozzánk az ottani életet, embereket a hegyvidéki tájak szépségét. Művészetük gazdag színvilága, népi hagyománytisztelete, divathajszolás mentes egyszerűsége a magyar művészek számára is jelentős tanulság. Dr. Rozványi Márta A csordás jellegzetes eszközei, az ökörszarvból faragott kürt — ezzel hívja reggelenként a csordát — a furkós pásztorbot és a kenyerestarisznya. Az ő élete csak részben mezei, hiszen a falvakban lakik. Tarisznyájában viszi magával a napi élelmet, esetleg a szilkébcn viszik azt utána a közelebhl mezőre — mert életének nagyobbik felét ő is a mezőn töltL A csikós, a gulyás, a juhász, a csordás a magyar mezők hagyományos alakjai; az ő életüket mutatja be a Budapesti Mezőgazdasági Múzeumban megrendezett pásztorkiállítás. Ruházatuk, szűreik, subáik, különös formájú kalapjaik ott díszelegnek az üvegszekrényekben, szerszámaik, eszközeik és más, a mezei élethez szükséges tárgyak között, szemléltető, szép elrendezésben. A látogatók még négy szép látványos diagramméban is gyönyörködhetnek, megismerve a pásztoremberek munkáját, életét. A szép kiállításnak sok a látogatója. A csikós, a pásztornép legelőkelőbbje. Itt látható eszközeinek egy része, a fokos, a bélyegzővas, •a pányva, a finom hangú csengők, a karám ládája és a citera, amellyel magának muzsikált a nagy pusztai magányban. Képünk természetesen csak a csikós eszközeinek és használati tárgyainak kis részét mutatja. Tóth Pál: Nyári verőfény Hasal már a nap a bodros felhők szélén, Villogó verőfény jelzi a friss nyarat, hűvös szellő oso n, meleg csap utána, szeszélyes vén id ónk vált így egy perc alatt Mint a lenge Iá nyka, ki fürödni készül s pőrén, kacérkodót; villantja vállait, úgy ragyog most felénk távoli csillagunk s heves sugarával tükröződve vakít. Megizzad az emb er, ki munkába fogott, csípős, hűs veríték ezer árja buzog, hej, az ám a le gény, aki most a fénnyel összefogni képes — és úgy alkot nagyot! Igaz baráti kézszorítás gél összecsendülő (Tavasz) tobzódó színskálája vált ki. A harsogó, olykor erősen kontrasztos színeket csodálatos festői lágysággal szorítja valami szigorú harmónia keretei közé — talán ez idézi elő képein azt a jellegzetes belső küzdelmet, feszültséget, expresszi- vitást. A Mezőkön c. két- alakos kompozíciója a földdel vívódó parasztember küzdelmeinek kirobbanó erejű apoteózisa, ha pedig megnézzük a keltezést (1952), a válaszúton álló, új élet felé tartó magyar parasztság vívódását, problémáit is ott érezzük a képben, örülünk neki, hogy a mester virtuózi önarcképsorozatának is bemutatta néhány darabját. A Munkácsy-díjas Félegyházi László műveinek szemlélete közben megkapott bennünket az a biztonság, ahogy a művész a színhatásokat a lelki elemzés szolgálatába állítja. Különösen éreztük ezt Leány- fej-énél, ahol a sajátos sötét tónusú, mély tüzű lilák, kékek és zöldek felvillantásával szinte reflektorszerű- en világít bele az élet első problémánál elmeditáló, jövőjét fürkésző fiatal lány lelkiségébe. Színeinek hangulatfestő, atmoszférateremtő erejét érezzük Falusi csendéletében is — a kék-fehér sajtár és kancsó láthatatlanul. képzettársí- tásszerűen elénk varázsolja a fehérre meszelt falusi házakat, a csendélet alján elhelyezett egyetlen harsogó színű virág pedig a kiskertek tarkaságát is. Félegyházinak sok tekintetben ellentéte Pál Gyula. Szűkszavúság jellemzi ezt a mestert; a színekkel takarékoskodik, sz nte asz- kétikus önmegtartóztatással hozza össze őket valami ezüstszürke skálában. Mint dr. Rozványi Mária
