Kelet-Magyarország, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-03 / 156. szám

Ordas Nándor: A MAMA Mester Attila: Makai György: Fiúk Vietnam Március 10-én halt meg Kis Mária 76 éves korában. Évek óta alig hallott, sze­me alig érzékelte a fényt. Nagyon kívánta már a ha­lált, legalábbis ezt mondo­gatta vékony, asztmás, ma­dár hangján. Ű\ában volt mindenkinek, pedig saját szoba-konyhás lakása volt a rideg, lift és napfénytelen bérház udvarán, a második emeleten. Nála lakott egyik fia a Jóska és annak fia, az unokája. A gyerekei kö­zül négyen alapítottak ott­hont ugyanebben a házban. Ugyancsak a második eme­leten egy nagyobb lakásban az egyik lánya; szabó kis- iparosné, az elsőn a legfia­talabb fia Imre, a menyé­vel. Éppen fölötte, a har­madikon pedig a legidősebb lánya, morózus, magányos özvegy asszony. Szép temetést kapott, el­ső osztályút. Polgári teme­tés — ez az ő kívánsága volt. A legidősebb fiának, Gézának — magas beosztá­sú postatisztviselő — kollé­gája mondott búcsúbeszé­det, hogy elment az anya, aki a legjobb volt a világon és négy fiát, négy lányát, sok unokáját hagyta árván. Meg persze a vej eket, me­nyeket, rokonokat. Legjob­ban a kisiparosné zokogott, jajgatott, majdnem elájult, gyorsan vizet hozott neki valaki. 1890-ben született Kis Mária. Apja faluról vetődött a városba segédmunkásnak. Nagyon szegény, de nagyon tiszta lány volt Kis Mária, könyvtári szerelmes regényt olvasott el, meg útleíráso­kat 1915-ben megismerke­dett egy hadifogolyként ide­került orosz emberrel és az lett a férje. Közös háztar­tásbelije, (akkor ezt így hívták,) mert az alacsony termetű, csendes orosz, nem volt magyar állampol­gár és nem esküdhettek törvény előtt. Az orosz ha­difogoly aztán elment vörös­katonának, augusztus köze­pén keveredett haza Szol­nokról és valahogy nem jöttek rá a bűnére. Meg­úszta, talán azért, mert építkezéseken dolgozott, máskor is néha hónapokig távol volt. Az orosz ember hallgatott, Kis Mária hall­gatott. Négy fiúk, négy lá­nyuk született, akik hara­gudtak Kis Máriára, hogy nem adott nekik apai nevet. Az orosz ember 1936-ban építkezési balesetnél halt meg. Még nehezebb lett a helyzetük, de Kis Mária éj­jel-nappal dolgozott. Sem­miből nem volt szakmája, de értett mindenhez. Még pongyolákat is és egyszerű szövet ruhákat is varrt a varrógéppel. Valahogy fel­nevelte mind a nyolc gye­reket. A felszabadulás után Kis Mária másnap kereste a kommunista pártot Ellen­vetés nélkül felvették. Párt- napon néha felszólalt vé­kony, éles hangon és ilye­neket mondott: „ .. .az urak világának vége, most már nekünk lesz jó.” Ek­kor már rassz volt a látása és nagyot hallott. Valami kis nyugdíjat kapott, ezt odaadta a kisiparosné lá­nyának. Ugyancsak a kis­iparosné kapott havonta 600 forintot Gézától, a pos­ta főtisztviselőjétől, hogy a mama semmiben ne szenved­jen hiányt. Ez az összeg még sok is volt a kosztjá­ra, így hát a többi gyerek nem adott semmit. Ez azután örök veszekedés tár­gya volt. „És az én mun­kám, az én fáradságom a mamával, az semmi?” — panaszkodott a kisiparosné a szomszédoknak. „Én egye­dül vagyok köteles a ma­mát ellátni?!” Azután a Jóska iszákos volt, sokszor elkérte a ma­mától a nyugdíját, hogy majd ő adja oda másnap a nővérének. Persze, elitta és sose adta oda. Ezért azután a kisiparosné elintézte a postással, hogy csak neki adja oda a nyugdíjat. Egyre rosszabbul hallott a mama. Kiabálni kellett, hogy megértse, amit mon­danak. A kiabálás külön­ben is ingerültté teszi az embert, hát még azt, hogy a mama egyre inkább nem lelte a helyét. Jött, ment, nyügösködött. Nem hallotta a rádiót, nem tudott olvas­ni, nem tudott beszélgetni, csak beszélni tudott. Hogy, most nem kíván tojást, in­kább egy kis tejfölt sze­retne. Nem kér babfőzelé­ket, tudják, hogy nem sze­reti. Inkább egy kis gyü­mölcsöt, egy marék cseresz­nye elég neki... Aztán mégse volt elég, este szere­tett volna valami kis f>|ss levest. Honnan a csodából vegyenek este kilenckor friss levest! Az meg nem volt jó, amit ők ettek, mert zsíros a pörkölt. Hát mi az istent adjunk a mamának. Rémes ez a mama. Elviselhetetlen ez a ma­ma. Megőrülünk a mamától. Halála után veszekedtek a szoba-konyhás lakásán. Mert a Jóska fia és az unokája, már nem bírta idegekkel és fél évvel előtte cseréltek az első emeleti fiúval. Ott nincs gyerek, ők a legfiata­labbak, viseljék ők el ma­mát. Na de ki szenvedett a mamával annyi évig? Ez a néhány hónap nem lehet jogcím a szép lakáshoz. A kisiparosné nagyon komolyan magyarázza a szomszédoknak: „A mama akarata szent! A mama azt mondta, hogy a Jóska le­gyen vele, aki azelőtt is ott lakott. Legyen hát a lakás a Jóskáé, Imréék menjenek vissza a második emeletre.” Sokszor beszélnek a ma­máról. A mama szegény majdnem vak volt és süket, de összefogta a családot Milyen jó volt, amikor még élt szegény marnia. Amikor még jött, ment az emeletek között, amikor még bele­szólt a család dolgaiba és segített a családnak. Fiúk akikkel együtt vágtam útnak, friss-éretten, tizennyolc évesen, mi csak meséből ismerjük a múltat, s nem ül szívünkön görcsös félelem, mi útravalót se hoztunk hazulról, csak az őszinte, eleven hitet, nem véd a szó, és nem keres kibúvót, ha vétettünk, a lelkiismeret. Mert vétettünk! — Tudva, vagy elfogultan hogy más is vét, s hogy másként nem lehet, könnyebben élni tőletek tanultam, s ti csak utánoztatok engemet, meleg hitjink, alig-csókolt szerelmünk kihűlt a bűvös harmadik napon, hamis-helyeslők szószólói lettünk, s a biztosért törekvő szorgalom szőri tójában csak lestük naponta mikor lesz szükség majd az érveket gyűjteni, hogy szándékunk igazolja, s igazolja az eltűnt éveket. S most itt állunk, félig sem járt útunkon fiúk, nemrég tizennyolc évesek, nem véd a szó, és nem keres kibúvót ha vétettünk, a lelkiismeret. Mert nincsen érv, tudjuk, mi mentené, ki mért időnkből éveket tékozol. és nincsen szó se ami védené, ki szép hitét hagyta el valahol. Nem véd a sző. — És mégis szólni kéne. Bűvös-varázsos szóval, mint a vén hol volt — hol nem volt táltos a mesében lángot szított, szólítván a nevén: Tűz égj, lobogj! — Szóljunk hát, mondjuk végre: — Parázs hit, vess lángot e nemzedékbe! — — Tűz égj! Az önző érdekek szelében ne szórj kormot s pernyét jövőnk egére, és mint kohóban forr az érc, a tisztei, forrjon le rólunk ránkragadt salakja e felemás kornak, s kérge a meddő múltnak, szokásnak, ó újrateremtő lelkesedés, jelölj meg minket csókjaiddal, fogd meg kezünket, ha elbotlunk segíts felállni, magunkat végre megtalálni. Sass Ervin: Parasztlány Ahogy ott ül szép kevélyen csillag nem függ úgy az égen a szemében ingaóra tiktakkolva int a jóra a föld barna bőre barna a világot kezén tartja sziklatömbből fénytelen szülte meg a végtelen. Makai György, az ri­máit év egyik nagy könyv­sikere, a „Ki volt dr. Sor­ge?" szerzője a Vietnami Demokratikus Köztársa­ságban tett, izgalmas ka­landokban és veszedelmek­ben bővelkedő utazásáról visszatérve most újabb mű­vel áll olvasói elé. Az „Egy ország — egy könyv” so­rozatban megjelent „Viet­nam” szerencsésen egyesíti az ismeretterjesztő útirajz, a színes helyszíni beszámo­ló és a riport elemeit. Vietnam az ellentétek or­szága. A trópusi természet bámulatosan gazdag és ada­kozó — egyes növényfaj­ták egy nap alatt egy mé­tert is nőnek —, de pusz­títanak a hatalmas áradá­sok, a tájfunok és az aszály. Nemrégiben még ritkaság- számba ment falun az írás­tudó, ma az ország egye­temein 26 000 diák tanul. A hősiesség, az emberi mél­tóság csodáját nap mint nap végbevivő vietnaminak nemrég még földig hajolva kellett köszönteijie a falu­jába látogató mandarint • tiszteletteljes csókkal illet­nie köpenye szegélyét, a ma tudósának apja még hitt a sárkányokban és a föld alatt lakozó ártó szellemek­ben. Hogyan tehet meg egy nép két évtized alatt ilyen hatalmas utat, a gyarmati nyomor és elmaradottság poklából az emberi életig, a szocializmus építéséig? Hogyan él, dolgozik, har­col, gondolkodik az egysze­rű vietnami, a falusi tsz- elnök ,a munkás, a házi­asszony, az orvos, a kato­na? Hogyan él a harcoló Vietnam népe? Szakonyi Károly: (JzCíLiUlÍ ő W64 C őrt kérek! — szólt a pincérnőnek az or­vos. — Vagy talán konya­kot? Minek is kérdem? Adjon két konyakot is, Mártuska. A cserépkályha mellé ül­tünk, a kis presszóban. Szí­nes falak, színes asztalok; s a világítás is egészen új­módi volt, városias. Kinn esett az eső, az ablakok be­párásodtak, hallani lehe­tett a víz bugyborékolását az ajtó előtt. — Sört szoktam in­ni ilyenkor — magya­rázta az orvos, rákönyö­költ az asztalkára, a gyen­ge tákolmány megreccsent súlya alatt. Magas barna férfi volt, kék tréningruhá­ban. Cigarettát keresett a zsebében, a gyűrött cso­magból kivett egyet, ak­kor kapott észbe, hogy meg se kínált. Nevetett, az ar­cát gyürködte. Most is nála volt a hasas orvosi táska, mondta már, hogy annyira megszokta, mindig szükség lehet rá, soha nem hagy­ja otthon. — Ilyenkor, es­tefelé, — magyarázta — sört iszom, egy-két üveg­gel. Ez a jutalmam. A ma­gam szabta jutalom az egész napért Nem sok, ugye? A fiatal pincérnő hozta az italt, koccintottunk a konyakkal. — Egyik nap a másik után — nézett rám — az éveket sem tudom számon tartani. Még az ebédelés­től is felkeltenek egy-egy injekcióért. Reggel szólt a feleségem, hogy a gyerek lázas, de nem volt időm megvizsgálni, balesethez hívtak. Utána mindjárt egy másik beteg, egy harmadik. Mire hazaszaladtam, tele volt a rendelő. Ebéd után a szomszéd község, délután megint a falubeliek... Most néztem meg az előbb a fi­amat. Mandulagyulladás... Szereti a sört? Ittunk a sörből is, jó hi­deg volt. Két férfi jött a presszóba, csurom vizesen, kalapjukról csörgött az eső­ié. Rumot kértek. — Hohó! — kiáltott erős hangján a doktor, — hohó, Mártuska, Dániel nem ihat rumot! Az egyik férfi felkapta a fejét, meglátta az orvost. — Ó, a fenébe! — szit­kozódott tréfásan — nem tudtam, hogy itt vagy, dok­tor úr! — Figyellek — mondta az orvos — figyellek, ne félj! Rumot! Másodszorra már nem tudom megrepe- rálni a májadat... — Szó­dát adjon neki, Mártuska, vagy szörpöt. Egy-két hó­napig még, legalább... A két férfi valamit sus- mögött a pincémő- vel, a lány kacagott... — Ismerem őket — mondta a doktor. — A má­jukat, a vérnyomásukat, a szívüket... Mindent. Tíz éve vagyok itt. Tíz év. Elsza­ladt, mint a fiatalság. Munka, munka, munka... Befejeztem az egyetemet, körül sem nézhettem, már­is a kezemben volt a kine­vezés. — Irány falura! Az elő­dömet cukorbaj vitte el, már öreg volt... Itt állták orvos nélkül. Micsoda idők voltak azok! Képzelheti: szemernyi gyakorlatom sem volt, s egyenesen bele a sűrűjébe! Soha nem vol­tam ijedős természetű, de akkor begyulladtam, mond­hatom. Különösen amikor az első komplikált esetek­kel találkoztam. De meg kellett állnom a helyem, a házon kinn volt a tábla: orvos. A beteg nem kérdi, érted-e a mesterséged, jön a gyógyulásért. Tapogat­tam, kopogtattam a betege­geket, s közben töpreng­tem, hogy is? Ha ezek a tünetek, akkor?... Senkit sem kérdezhettem meg, nem szaladhattam az ad­junktushoz, a professzor­hoz. Magamnak kellett ki­izzadnom a diagnózist, a gyógyítás módját. Szak­könyveket bújtam újra és újra. Éjszakánként. — A szükség rávitt, hogy tudásomon felül produkál­jak. Nem rossz iskola. Pe­dig hányszor akartam fel­adni a „meccset”! Már ak­kor nős voltam, a felesé­gem védőnő, esetenként a munkától, meg az idegfeszült­ségtől holtfáradtan csak el­toltam a vacsorát. „Lemon. dók”. „Jézusom, miket be­szélsz" — ijedezett ilyen­kor. „Lemondok, mást nem tehetek... Elmegyek lapá­tolni inkább, de ezt abba­hagyom”. Az asszonynak köszönhetem, hogy meg­álltam a helyem. Nem aka­rok sokat beszélni erről, pedig egyszer elmondhat­nám, mire képes egy asz- szony, ha szereti a férjét. Meg a férje munkáját. Éj­szakákon át együtt vettük ót a kóreseteket, dolgoz­tunk, törtük magunkat... Belőle is kiváló asszisztens lett ezalatt. — Olvasta biztosan ma­ga is, hogy a frontorvosok­ból milyen kiváló sebésze­ket csinált a kényszer. Én is „med. univ” lettem, pe­dig belgyógyász a szak­mám. Nehogy azt higyje, hogy mindez a „szent mis­sió” jegyében történt. Szép lenne így feltüntetni, dehát igaz, ami igaz, arról volt szó, hogy az úszni nem tu­dót belehajították a mély vízbe, vagy megfullad, vagy jó sprinter lesz belő­le... Na, igyunk. Mártus­ka, hozzon még két üveg sört. p'sküszöm magának, ez az esti sörözés kell. Nem hagyhatom el magam, még beteg sem lehetek. Tíz év alatt egyszer kapott el az influenza, amikor az a nagy járvány volt, abból is olyan kavarodás lett, hogy megfogadtam, többé nem leszek beteg... Nevetett, jót húzott a sörből. — Irtózato­san levett b. lábamról a láz, telefonáltam a főnö­kömnek, hogy adjon sza­badságot. „Mi ütött beléd — azt mondja — nem is­merek rád! Tudod, hogy nincs helyettes!” — Aztán végre egy napot adott. Egyet. — Mert itt se ünnep, se vasárnap. Még éjszaka sincs. Tudja milyen volt régen a falusi nép? Or­vosra, hát aztán egy va­sat se! De most, hogy in­gyen van, a háziasszony is hozzám jön, ha hagyma­vágás közben elmetszette az ujját. — Száz beteg naponta. Ennyi volt ma is. Itthon, meg a másik faluban. He­lyettesíteni is kell, hol itt — hol ott. Nézze ezt a tréningruhát. Ezt hordom. Minek öltözködni? Por van, sár van, az ember mindig úton... — Hivatás. Na, igen. Én mindig orvos akartam len­ni, a véremben volt, a vé­remben van. Nem is csi­nálnék én mást, higyje el. De azért még sincs egé­szen jól. A fiatalok nem akarnak falura jönni. Pe­dig kevés az orvos. Na­gyon kellene, hogy többen legyünk... Vettem egy kocsit, hama­rabb eljutok a betegeim­hez. Nyúzom a rossz uta­kon, dehát azért van. Gon­doltuk, majd eljárogatunk színházba, szórakozni. Hogy szerettem én a színházat! Egyetemista koromban minden előadást megnéz­tem. Ha el akarok menni, magamnak kell gondoskod­ni helyettesről arra az es­tére. Felhívom a szomszé­dos kollégákat, vállalják-e? Nehéz dolog, ök is dugig vannak munkával. Nem szívesen vállalják. Ha meg csak úgy elmegyek... jó, jó, néhány óra, gondolja az ember. De rendszerint ak­kor keresnek, akkor tör­ténik valami. ]V ézze csak. Hívtak en­1' gém nagyvárosba főorvosnak. Nem mentem. Megszoktam én itt tíz év alatt, itt lettem orvos. Itt csináltam végig a nehéz éveket. Szüléseket vezet­tem le petróleumfénynél. Nem is akármilyen szülé­seket. Vágni, varrni kel­lett. Visszahoztam a sírból itt néhány embert. Tudja, nincs ebben semmi érzel­gősség, meg romantika... Csak éppen... mindenkinek megvan a maga helye az életben, a maga kis útja, amit tíz körömmel vájt a világba. Ragaszkodik hozzá, megszokta, ennyi az egész. — Amikor a falubeliek meghallották, hogy nem megyek el, a tsz hálából adott egy hold háztájit. Jól­esett. Érez valamit ilyen­kor az ember, amire majd szívesen gondol vissza öreg­korában. — Mosolygott, fogta a poharat. — Pedig a földet aztán visszavették, jött valami ellenőrzés, ki­kapott a tsz, hogy jogtala­nul adományozott, engem meg száz forint birságra ítéltek, amiért — ugyan­csak jogtalanul — használ­tam a földet. Nem baj. A gesztus volt szép, az ado­mányozás őszinte, baráti gesztusa... — Igya meg a sört, hi­degen jó. Van itt frizsider, abban hűtik. Mártuska mindig készit nekem né­hány üveggel. Mára talán már nincs semmi dolgom. Vacsorázom, aztán alszom egyet... Tegnap éjjel felkel­tettek, ma talán nem. Való- szinűségszámitással készü­lök az éjszakai pihenésre... — Rám tekintett, széttárta a kezét. — Szeretem eze­ket az embereket itt, és ők is ragaszkodnak hoz­zám, azt hiszem.

Next

/
Thumbnails
Contents