Kelet-Magyarország, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-24 / 174. szám
Bar óta Mihály KÉPZŐMŰVÉSZEINK VÁZLATKÖNYVÉBŐL ÁGRÓLSZAKADTAK Az ebédlőben nyüzsgés, beszélgetés. Jobbára asszonyok. Fiatalok. Idősebb alig van köztük. A jó szemű ember csak ránéz a ruhájukra, meghallgatja beszédüket, futó pillantást vet arcukra, s megmondja, ki városi, ki falusi. A városiak például itt is hangosabbak, magabiztosabbak. A tanyasiak hátul a sarokban, egy bokorban, miként tanyáik a városszéleken. Csendes beszédűek. Nem kenyerük a szó. Összehúzott szemmel szemlélődnek. Megnézik, melyik gyerek való pesztrának, melyik bírja a villát forgatni a jószág körül, melyikre lehet otthagyni a portát, ha a hetipiacra bekocognak a jó tirpáklovak. „Meg kell azt jól gondolni, mert ha a másét eteti, itatja az ember, mos, takarít, főz utána, valami hasznát is vegye. Mert ha csak eszik — az állami pulya mind telhetetlen —, dolgozni meg nem dolgozik, akkor inkább tartsa itt továbbra is az állam! — latolgatja a helyzetet ifjabb Pokoreczkiné, fiatal, kicsattanó élet. Alig 20 esztendős, de már megszült egy fiút, ahhoz kellene választani egy jóravaló lánykát, nehogy kiboruljon a gyerek a bölcsőből, ha nincsenek otthon. Tekintete megállapodik egy nyúlánk, sovány, sápadt arcú kisleánykán. Alig múlt 10 éves. Odalép hozzá. Hogy hívnak — kedves? — veszi elő a legmegnyerőbb modorát. — Engem Egri Arankának — hangzik a majdnem alázatosan szerény, de nem bizalmatlan válasz. — Lenne kedved velem jönni tanyára? _ ? — Van egy kis szőlőnk, csemegésünk, sok aprójószágunk... nem lenne rossz dolgod. A gyerek szemében érdeklődés. — Szereted a gyereket? — Igen — s önkéntelen mozdulattal odahajtja fejét az anyás puha simogatás- nak. S ahogy a kislány megfogja az asszony kabátját, felnéz rá tiszta, nyílt tekintettel, megérezni a gyermek ragaszkodását. Pokoreczkiné megelégedett magával, akár a vásárban* ha jó boltot csinál az ember. A gyermekek egy kicsit megszeppenve, alig leplezhető izgalommal vetik alá magukat a mustrának. Előbb a kislányokat viszik. A kislányok mindig kapó- sabbak, hiszen a 6—10 éves lányka már tud pesztrálni, tűzrevalót, vizet behozni* sepregtni, mosogatni; a boltba is el lehet küldeni. Szóval jobban használhat tók. Azt á kis ruhát, amit adnak vele, elrakja az ember a szekrénybe, hadd lássa a felügyelő, milyen nagy becsben van az intézeti ruha. Hétköznap, iskolába, de kivált a ház körül megfelel a régi is. A kosztolása sem kerül sokba, mert az óvodás, iskolás gyerek a napköziben kap ebédet. Az a kis reggeli, vacsora minden házban kikerül. — No, nem olyan sok az a 500, 400 Ft, amit egy hónapra adnak egy gyerekért. Ügy csinálja az ember, hogy megtalálja a számítását. „Ott az az angolkóros, az nem áll lábra egyhamar, papírvékony oválisán görbe lába nehezen erősödik meg. Aztán a hüvelykujja állandóan a szájában, ütemesen hajbókol, mintha valami különös szertartást végezne... Még kellene hozzá egy 500 forintos, az nem baj, ha nem szobatiszta, csak lehessen belőle egy 500 forintosat csinálni, nagyon kellene az a kis pénz a nyugdíjhoz” —■ vélekedik Vargáné. A férje elhalt, váltóőr volt. Kicsi nyugdíj maradt utána sok gyerekkel. A gyerekei? Kiröppentek szárnyai alól. Mindegyik a maga kenyerén van. Hát igen!... Nemhogy adnának, de elkunyerálják tőle azt a keveset is, amit öregségére megtakarít magának. Csak kölcsön kérik. Tudja, hogy nem illik visszakérni. Magára maradt. S gyerek nélkül üres a ház. Még jó hogy vannak szülők, akiknek nem kell a gyerek, mert az csak nyűg, gond a mai Világban... Az emberek élni, szórakozni akarnak! Még szerencse, hogy így van, mert akinek meg nagyon kell valaki, ha már senki sem nyit rá ajtót, elmegy az intézetbe, kiválaszt magának egy ágrólszakadtat, aztán elviszi. Varga néninek mér csak az angolkóros maradt, no meg a barpabőrűek. Azok nem nagyon kapósak. Varga néninek meg kell elégednie olyannal, amilyen jut. Előbb a nagyja fogy. Kiváltképp az kell a tanyára. Pokoreczkinéék úgy is jöttek be a tanyáról, hogy az embere szétnéz a piacon, vásárol egy kevés permetező anyagot. Ő meg kinéz valami jóravaló fiúcskát, vagy lánykát. „Nekem ki ne hozz valami csenevész pulyát, vagy valami cigány kölyköt! Az egy se szeret dolgozni, s ha megle- gyinti az ember az ostorral, bőg mint a veszett barom, s meg se áll a Szarvas utcáig!”- — kiáltott az asszony után a gazda. Mária néni egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy köpenyét rángatja valaki. Hát uramfia! — veszi észre a szipogó, könnyeit számolatla- nul pazarló Tóth Sanyit. — Hát te, miért bőgsz? Ki bántott? — vallatja Mária néni. ;— Senki.' — Hát akkor? — Endem is videnek ki nevelőszülőho, — mondja akadozó, hüppögő hangon a kisfiú. — Té-ged? — húzza el a száját Mária néni, és gyors mozdulattal lefejti tiszta köpenyéről a kisfiú mocskos kezét, nehogy piszkos legyen. — Hát aztán? Kinek kellesz te? — jegyzi meg tréfásan, inkább magának mondva — az ördögnek se, mert rossz vagy! Én nem vadok rossz! — hallatszik a szenvedélyes tiltakozás. Vargáné eddig csak figyelt, szemlélődött, nem nagyon iparkodott. Látta, Gyöngyösinét körülveszik a módosabb városiak. Nevetgélnek, pislognak, jól érzik magukat. Elviszik az orra elől a mutatósabb gyerekeket. Neki meg csak oda biccentette a fejét. Igaz, ő se törte nagyon utána magát. Így aztán mefe kellett elégednie azzal, ami maradt. Lám a kis angolkórost is kivitték előle. — Közelebb ment a kisfiúhoz, megfogta a kezét, az ráemelte könnyben úszó tekintetét, odasimult az asszonyhoz. — Endem is videnek ki nevelőszülőho — hajtogatta szüntelen. — Na tetszik látni! hát nem aranyos! hogy ragaszkodik a lelkem! Hiába, a gyermek is megérzi, ki van hozzá igaz szívvel. Csak nyugodtan vigye. Oh, nem volt ezzel semmi baj. Kicsit eleven, de hát melyik gyerek nem az? Elég nagy baj már az, ha egy gyerek olyan hamvába hótt, kivált, ha fiú. — Az asszony nem szólt semmit. Lehajolt a kisfiúhoz, megfogta a vállát, magához ölelte, hogy lássa a gyerek arcát. — Igazán szeretnél kijönni velem? — Idén. — Jó kisfiú leszel? — Idén. — Szeretni fogsz engem? — Idén. — Itt vannak az okmányai, meg tetszik kötni a megállapodást. — Csókold meg a nénit! — vet véget a szóáradatnak az új nevelőmama. Mária néni kelletlen erőltetett mosollyal guggolt le, hogy odatartsa egy csókra az arcát. — Aztán jó kisfiú légy! — kísérte őket az ajtóig. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Mária néni megkönnyebbülten sóhajtott fel. Pedig Mária néni még csak gonosz, lelketlen sem volt. Húsz éven át sok keserves órát élt át köztük. Elfásult maga is miközben megöregedett. Elővette zsebkendőjét, és megtörölte az arcát, ahol a kisfiú megcsókolta. Még csak az hiányzik, hogy haza vigyen valami nyavalyát tőlük! Vargáné a kisfiúval csendesen baktatott töprengve, elgondolkozva. „Kicsit fekete a bőre. Nem baj, majd el lesz ott a ház körül. Nem nagyon fogok eldicsekedni vele. Ha látják is, azt fogom mondani a szomszédoknak, hogy 600 forintos. Hadd irigyeljenek. Jobb lett volna egy nagyobb lányka, de hát aki hátramarad, tegye be az ajtót! Bezzeg Mrázné, meg Szabónál Azok tudják a módját! Azok tudnak hízelegni, mert az kell!... Hogy tudja a szemét forgatni, s nagy áhitatosan, hízelgőn mondani Szabóné: „Jaj, lelkem egyetlenem! Drága Gyöngyösiné asszony! Jöjjön már be egy percre! Csak egy minutára, ha meg nem sértem! Nézze már meg lelkem, mit vettem én a Margitkának! Ügy a szívemhez nőtt ez gyerek, mintha a sajátom volna!... Ugye szép baba? — mutogatja fénylő, büszke arccal.. Másfél százasomban van, dehát én nem sajnálom a szegény árvától!.. És hullanak a könnyei, és olyan keservesen zokog, hogy a végén őt kell vigasztalni. iTudja, lelkem, Gyöngyösiné asszony! — kezdi a könnyeit szárítgatva, — én nem azért a pénzért hozom, mint a Liptákné, meg nem járatom, tartom mocsokba, piszokba, mint Márkusné, és nem verem nadrágszíjjal mint Bodnárék, nekem szívem van!” Tudom én azt, kedves Szabóné asszony, hogy magánál jó helyen van a gyerek, bár csak más is így a szívén viselné a sorsukat, mint maga, kedves Szabóné! Aztán, amikor a kapuhoz kíséri Gyöngyösiné, odasúgja: „Csak azért sajnálom, mert egyedül van. Kellene neki egy játszópajtás, hogy ne búsulna annyira el. Nem bánom, ha barna bőrű is, Majd megvizsgáltatjuk, hátha lehetne belőle csinálni egy 600 forintost... Hiszen tudja, én nem vagyok anyagias. Láthatja, kétszer any- nyit költők rá, mint ameny- nyit adnak érte...” A kisfiú váltig szaporázza léptéit, szája lefelé görbül, mert nem hagyja nyugton á szorongás: Vajon milyen lesz hozzá az új nevelő anyuka? Fog-e venni cukorkát? És esténként fog-e neki meséi mondani i Konflis a nyíregyházi vasútállomás előtt Soltész Albert rajra úl KÖNYV: Saul Friedländer: XII. Pius és a Harmadik Birodalom Szerencsés kiadói választás volt ezt a könyvet kiadni: a szerző nem kommunista, s a marxista történetszemlélethez sincs köze, mégis, akarva vagy akaratlan, de többségében azonos következtetésekre jut XII. Fiús és a Reich viszonyát illetően a marxista szerzőkkel. Hochhuth Helytar- tó-ja világszerte vihart, szenvedélyes eszme- és szópárbajokat keltett. Most a szépirodalom mellé a tudományos felmérés, dokumentálás is felsorakozik, hogy megmutassa a Vatikán, s annak akkori vezetője, a valamikori berlini pápai nunciusból XXII, Pi- ussá lett Pacelli bíboros menthetetlen magatartását mindazzal összefüggésben, amit a hitlerizmus, a Harmadik Birodalom barbársága, népírtó politikája jelentett. Az anyag nagyfokú ismerete jellemzi a szerzőt; a források kritikai feldolgozása már kevésbé, több helyen nem kellő alapossággal elemzi — értékeli azokat a dokumentumokat, melyek irattárak mélyéről kerültek elő hosszas — s igen sokszor szándékos — kal- lódás, kallódtatás után. Mégis, e sokszór tartózkodásba visszahúzódó feldolgozási mód ellenére a könyv egésze, s dokumentumai jó része — kommentárok nélkül is — világosan bizonyítják az olvasónak, hogy alaptalan a XII. Pius körül kialakult legendakör, s a katolikus egyház feje nemhogy elítélte volna mindazt a szörnyűséget, amit a Harmadik Birodalom fekete ruhás pribékjei, s a mögöttük állók elkövettek, hanem hallgatásával eltörte, elősegítette azok megtörténtét. A pápaság első, nagyjából egyértelmű tiltakozására csak 1944. májusában, éppen a magyar zsidóság üldöztetése kapcsán került sor: a könyvet a magyar olvasó számára külön érdekessé teszi az utolsó, a magyarországi zsidóság deportálásának körülményeit és a Vatikán ezzel összefüggő magatartását feldolgozó fejezet. Friedländer könyve végén inkább csak kérdéseket tesz fel összegezésként: a választ az olvasóra bízza. A megismert tények alapján a válasz egyértelmű: XII. Pius magatartása sem egyháza erkölcsi törvényei, sem a történelem soha nem adnak felmentést. (Kossuth Könyvkiadó) <m) Vlagyimir Oszinyin: Nem egyedül... Nem egyedül élek a világon, s nemcsak mák vannak és tegnapok. Nem egyedül vagyok, aki látom a magasban úszó szputnyikot. Szívem és szemem segít naponta felismerni a helyes nyomot; szív a szívhez vonzódik, mióta e földgolyó embertől lakott. Ügy könnyű is jókedvvel dalolni, ha barátok várnak mindenütt. Szív és szem segít tanulni: hói, mi s ki állja a próbát velünk. Fordította; Antalfy István Földes György: Van megoldás! Kedves ismerősöm, a harminckét éves, mosolygós szemű Kovács Vera hosszú évek után azért keresett fel, hogy tanácstalanságában valamiképp eligazítsam. Az esküvője óta nem láttam se őt, se a férjét, akit akkor — mintegy nyolc évvel ezelőtt — ismertem meg, a Központi Házasságkötő Teremben, ahol nem tanúként, hanem csupán meghívott vendégként voltam jelen. Csak a jó házasságoknak vagyok rendíthetetlen híve és úgy éreztem akkor, hogy Vera házassága sikeres házasság lesz. Az ifjú férj, akit egyébként Ernőnek hívnak, rendkívül jó benyomást tett rám. Ügy gondolom, elég eny- nyi az előzményekről. Most, nyolc év után, szemben velem, az asztalnál ül Vera, s a régi bájával és kedvességével beszél. Persze, szavai mögött érzem a keserűséget, meg a bánatot, ami belülről roppant erővel feszíti őt, s ami elhajszolta hozzám erre a beszélgetésre. — Ernő iszik, sajnos, nagyon iszik — kezdi mondanivalóját Vera. Annyira iszik, hogy nem tudom már megállítani. — Ügy tudom, sohasem ivott, hiszen beszéltünk erről annak idején, még az esküvő előtt. — Valóban nem ivott, csak egyszer egy évben valami keveset, a nevenapján. — És mikor kezdte el az ivást? — Pontosan két éve. — Bort, sört, tömény szeszt? — kérdeztem. —És mennyit? — Bort. Két év óta fokozatosan, egyre többet. Most már körülbelül napi két-két és fél liternél tart. — És hogy bírja? — Nem mondom, hogy négykézláb jár, de állandó nyomás alatt van. — És tud dolgozni? — Nincs, panasz a munkájára. Szépen halad előre, már osztályvezető. Naponta héttől fél négyig rendesen dolgozik a munkahelyén, utána iszik, éhgyomorra. — És miből telik a rengeteg italra? — kérdeztem. — Jó fizetése van, én is dolgozom, ezer forint zsebpénzt megtart magának. Prémiumot és jutalmat is elég gyakran kap. de nem adja ide. Gyerek nincs, megélünk így is. — Ismeri Ernő feletteseit? — Ismerem a főosztályvezetőjét. — Beszélni kellene vele, bizalmasan, négyszemközt — Azt nem Mhet, — mondta Vera kissé meghök- kenve —, mert együtt isz- nák. Pesten is, úgyszólván mindennap, de gyakran kiküldetésben vidékre mennek, elvégzik a munkájukat és utána ott iszhak helyben, éppen ahol vannak. Most szombaton is éjfél után jött haza vidéki útjáról, pedig már délben végeztek. — Akkor a főosztályvezetőjének a felettesével kellene beszélni a főigazgatóságon... — Az sem jó! Az is ivópajtásuk. A főosztályvezető ugyanis kedvébe akar járni a főigazgatóság emberének, azért isznak együtt. Gondolja, majd az megvédi őt, ha valami hibát csinál. — A férje meg azért iszik, hogy kedvébe járjon a főosztályvezetőnek? — Kétségtelenül azért kezdett inni. Éppen azóta iszik, amióta a főosztályvezető odakerült. Pontosan két éve ennek és mostanában már egyre többször jár haza részegen. — Nehéz ügy — mondom —, ha ennyire 196«. július 24.
