Kelet-Magyarország, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-24 / 174. szám

SAVAS ERVIN;

G ODA GÁBORi

SEMATIKUS NOVELLA

Emlék

A kintornás kurblis harmonikája felébresztette rosszalvó apámat, kiült a folyosó rácsaira borzongásom, az álombéli állat.

A napról mint a cseppek aláhulltak

élettelenül a legyek és a béna szabályos testekben fém&zuronyát megforgatta esz üvöltő sziréna.

Ss éreztem, hogy ellenemre lázad

erő, sebesség. gyorsulás hatalma, s apró szívószájakkal, nyálasán feszülő bőrömre tapad az akna.

Megroppant a vaságy, pendült a sodrony, a villák, kések, bögrék táncba fogtak.

Az ágy alatt pa.pucs meg szalmaszálak. Csendesen hevertek mint a halottak.

Mozi a

művelődési házban

Amikor 1965. november 7-én megnyílt a művelődési házban a szélesvásznú mozi, nem kis aggodalommal töltött el. Hogyan tudok helyt állni. Egyik felettesem majd többet akar mint a másik. Ügy gondoltam, hogy az egyik intézmény ráfizet erre a „közösködés- re.’!

Az első fél év letelte után büszkén állíthatom, hogy a mozi ideköltözése jó lehetőséget biztosít a népművelési munkára. Ezt tényekkel is szeretném alátámasztani, már csak azért is, hogy meggyőzzem azokat, akik viszolyognak „beengedni” a mozit a művelődési házba. A művelődési ház nagyobb rendezvényei az első fél évben: színházi előadás 13 alkalommal 5298 látogatóval, TIT-előadás 51 alkalommal 2127 hallgatóval, saját rendezvény 23 alkalommal 7317 látogatóval, sportrendezvény 3 alkalommal 317 látogatóval, gyermekműsor 8 alkalommal 2899 látogatóval, kiállítás egy alkalommal 4317 látogatóval, más szervek rendezvénye 14 alkalommal 3549 látogatóval. Ezenkívül állandó jelleggel működtek szakkörök, tanfolyamok, klubok. Jelentősebbek az énekkar 28 fővel, népitánc- kar 32 fővel, balett-tanfolyam 19 fővel, társastánc-tanfolyam 138 fővel, ifjúsági klub 31 fővel.

A mozi látogatottsága 1965. november 7-től 361 előadás 65 ezer látogatóval.

'■

.................... 1 .... ■»■=

kott az italra. Es ilyen

partnerekkel.

A fiatalasszony nem kevés öniróniával mondja:

.— Nem mindig Iszik azért! Minden évben két hétig együtt nyaralunk, ezalatt legfeljebb egy-egy fröccsöt iszik naponta.

— Ügy látszik, még van akaratereje, fékezni tudja magát.

— Ha nincsen együtt a barátaival. De sajnos, mindig együtt vannak. Minden szép és jó lenne nálunk, tánclépésben tudnám az életemet vele leélni, ha nem inna, mért különben jószívű és kedves ember.

— Vigye színházba, moziba.

— Olykor elviszem, szívesen eljön, de mindig berúgva érkezik az előadásra. Ilyenkor hangos megjegyzéseket tesz, zsörtölődik és én nagyon szégyenkezem.

— Értelmes, művelt ember. Beszéljék meg, hogy menjen elvonókúrára.

— Erre is kértem már. Fel volt háborodva, azt felelte, erre semmi szükség nincs, meg bírja állni, hogy ne igyák, és meg is ígérte, hogy nem iszik többé.

— És? Mi lett az ígérettel?

— Másnap már részegen Jött haza.

— Azt tanácsolnám — mondtam a fiatalasszonyi nsk —, hogy menjen be a

Mivel a könyvtár is házon belül van, nem maradhat ki a féléves értékelésből. Ott így alakult a látogatottság az első fél évben: olvasók száma 1304, kölcsönzött kötetek száma 32 854, kötetszám 16 910. (Megjegyzem, hogy 18 évvel ezelőtt 87 kötet és 24 olvasó volt.)

Meg kell jegyezni azt is, hogy a mozi és a művelődési ház között gazdaságilag is jó a viszony.

A mozi első félévi bevételi terve 159 ezer forint, teljesített 172 ezer forintot A művelődési ház féléves bevételi terve 51 ezer forint, teljesített 54 ezer forintot.

A következtetés egyértelmű lehet. A mozi és a művelődési ház, bel sértve a könyvtárat is, tud jól és eredményesen együttműködni a népművelés érdekében. Községemben a 13 ezer lakosú Tiszavasvári- ban, már évek óta szerencsésen együtt dolgozik a művelődési házzal a mozi. Most ez még jobban megvalósult amikor egy fedél alá került a két intézmény. Egymást kiegészítő szerepet töltenek be. Mozi, könyvtár, ifjúsági ház, művelődési ház — népművelési egységek.

Végezzük tehát feladatunkat odaadással és ne gátoljuk egymás munkáját.

Sárga László

mflv. ház igazgató Tiszavasvári

minisztériumba, az még a főigazgatóságnak is felettes hatósága, és kérjen segítséget, mert ez a féktelen ivás csak a teljes züllés útjára vezethet.

— Én is ettől félek —

felelte Vera egy kicsit megtörtén. — De nem mehetek a minisztériumba. Nem járatom le a férjemet és nem akarom lebuktatni sem a főosztályvezetőjét, sem a fő- igazgatóság emberét, akivel együtt isznak, hármasban. Nincs megoldás...

— Van megoldás! —biztattam Verát. — Menjen csak be nyugodtan, majd tapintatosan segítenek.

Higyje el, a minisztériumnak is van szíve.

Vera eleinte szabadkozott, de másfél hét elteltével mégiscsak bement a minisztériumba és ott is elmondott mindent.

— Szeretném megmenteni a férjemet — kérte befejezésül —, de azt meg különösen szeretném, hogy se rá, se a barátaira ne legyen kellemetlen következménye annak, hogy itt jártam.

Szívesen teljesítették a kívánságát és a minisztérium vezető tisztviselője nem volt híján a humornak sem. Behívta magához a férjet, a főosztályvezetőt és a fő- igazgatóság emberét, mindhármukat együtt, egy időpontban. Három ötliteres

K. községből meglátogatott Kurondi József, kétgyermekes parasztember. Nem ismertem őt azelőtt. Csodálkoztam, amikor bejelentették.

Azt mondta, hogy egyik regényemet olvasta, tetszett neki, s úgy határozott, ha feljön Pestre, meglátogat. Két liter bort is hozott. Azt feleltem neki, hogy a bor savat csinál nekem az utóbbi időben, egyébként látogatásának nagyon örülök és csodálkozom, hogy az általa említett regényem tetszett, hiszen olyan világról szól, amely látszólag távoli az övétől. Kurondi azt felélte, hogy ez nem jutott eszébe és különben is. mindegy az, hogy kikről szól a regény, fő, hogy igaz emberek legyenek.

Erre mégis csak ittunk egy pohárkával.

— Hát mi hozta ide? — kérdeztem.

Előbb rám nézett, mint aki fürkészi, hogy csakugyan érdekel-e amit mond, aztán nyilván meggyőződött erről és így szólt:

— Két fiam van, író úr. Az egyik tizenhat, a másik tizenkilenc. Tessék a fényképüket megnézni.

Szép két fiú volt. Senki sem mondhatta volna, hogy falusi gyerekek: a ruhájuk is olyan városias, ingük is, nyakkendőjük is, hogy beillettek volna akár pesti értelmiségieknek.

— Nagy baj van velük,

—folytatta Kurondi. — Megmondom én, hogy mi a baj. Akármiről szólok nekik, azt mondják: „ne

agitáljon, édesapám”. Tessék elhinni, hogy nem is agitálom őket semmire, nem vagyok párttag, politikával csak keveset foglalkozom, annyit, amennyire a tsz-ben feltétlenül szükség van, meg hogy ne álljon az ember sem a párttitkár, sem a pap előtt úgy, mint borjú az újkapu előtt. Mert az egyik Is mond valamit, a másik is és az ember mindkettőnek olyat akar felelni, ami nagyjából igaz. Aztán meg nem is vagyok afféle lelkesedő fajta, no, magyarán: nem dőlök be mindennek, a jóra azt mondom, hogy jó, a rosszra azt, hogy rossz. Ilyen volt az apám is, de a nagyapám is. Mert rossz, hogy annyival kevesebb az állat a faluban meg a környező majorokban, de mégis csak jó, hogy majd mindegyik parasztnak van ám szép háza, kinek két szobája, kinek három, konyhája, villanya, mosógépe, tv-je és egyetlen olyan máló vakolatot sem lehet látni nálunk a faluban, mint amidemlzson bor várta őket. legfőbb hivatali felettesük szobájában.

— Foglaljanak helyet a kartársak — szólt szívélyes üdvözlés után a legfőbb főnök. — És igyák le magukat a sárga földig...

Az ivópajtások dermed- ten ültek és hozzá sem nyúltak a poharakhoz, úgysem ment volna le egyetlen korty sem a torkukon, Nem sokat kellett beszélnie a legfőbb főnöknek, hogy siót értsen verejtékező partnereivel, de annyit azért elmondott a szesztársaknak, amennyi megillette őket. És végül még azt is elmondta, hogy mivel munkájuk ellen nem merült fel lényeges kifogás, fizetésük meghagyása mellett, egyelőre figyelmeztetéssel, mindegyiküket más beosztásba helyezi.

Vera tegnap járt nálam. Nagyon bizakodó.

— Amióta áthelyezték Ernőt — mondta örömmel — megváltozott a helyzet. Legfeljebb egy-egy fröccsöt iszik naponta, s éppen olyan figyelmes és kedves, mintha mindig a Balatonon nyaralnánk.

Vera ismét a régi: vidám és boldog.

Igaz lelkemre mondom: én magam sem hittem volna, hogy ilyen okos, feje és ilyen megértő szíve van a minisztériumnak.

lyen az író úr házának a vakolata itt Budapesten a Rózsadombon.

— Ha mondopi ezt a két fiúnak, rámmordulnak, hogy ()ne agitáljon, édesapám”. Ilyenkor csak nézem őket és nem értem az egészet. Azt gondolom magamban, hogy ez a két gyerek nem igen emlékszik, ami természetes, arra a világra, amelyben felnőttem. Mondom nekik, hogy a báró úr birtokán voltunk zsellérek, akadt ennivaló is, nem éheztünk, de mezítláb nőttünk föl, a kalendáriumon kívül könyv nem került a házba és hogy a báró úr megkövetelte tőlünk, hogy míg elhalad előttünk, megálljunk és csak álltunkban süvegelhetjük még Őt; azt Is megkívánta, hogy meghajoljunk előtte, a méltó- ságos asszony pedig nemcsak a férfiaknak, de az asszonyoknak is kézcsókra nyújtotta a kezét. Mondom a két fiamnak, most gyühet az atyaúristen, ti nem süvegelitek meg a tulajdon apátokat sem, nemhogy derékszögben hajlonganátok. Sem a pap, sem a párttitkár, sem a tsz-elnök, sem a tanácselnök nem kívánja tőlük, hogy isten tudja miféle cifrasággal köszöntsék őket. A tisztelendő úr nem követeli de legtöbben azért „Laudétur”-ral köszöntik, a párttitkár elvtárs viszont már régen nem kívánja, hogy „szabadség”- ot mondjanak neki. Olyan urak ezek a kölykök a faluban amilyen a báró úr két fia sem volt annak Idején. Sokkal önállóbbak, mert beleszólhatnak mindenbe. Ha ezt mondom nekik, rám néznek és legyintenek, „ne agitáljon, édesapám” mondják nekem. „Ez a világ nemcsak mifelénk változott, nemcsak a mi falunkban...

...Biztos úgy volt, ahogy apánk mondja, mert a mi apánk mindig az igazat mondja, csak mindig olyan sematikus dolgokat, hogy eláll a fülünk tőle”.

— Azt mondom nekik: „Ne bolondozzatok fiúk. Nem agitálok én senkit soha a büdös életben, én nem szeretem, ha folyton agitálnak. De ha a főtisztelendő úrnak nem vették rossz névén évszázadokon át az örökös agitálást, holott olyat ígért, amit amúgy sem tud megtartani, nevezetesen a mennyei boldogságot, nem kell olyan nagyon lázadozni az igaz dolgok ellen sem és nem kell mindent agitációnak kinevezni, csak azért, mert mindazt, ami ebben a mostani falusi életben mégis csak jobb, ießn- ként rendre felsorolja az ember, föltéve, hogy tisztesség van benne és nem olyan agyalágyult, hogy elfeledje szőröstül-bőröstül az egész múltat”. Dehát, tisztelt író úr, tetszik tudni milyen a fiatalság! Beszélhet nekik az ember. Höl vigyorognak, hol vitába szállnak, hol úgy néznek az apjukra, mintha öreg hülye volna. Aztán jönnek és azt mondják: „Édesapám, köllene nekünk sötét ruha, mert már mindenkinek van egy az esti tánchoz; új cipő is köllene, édesapám”. Mondom nekik: „Olyan ép a ti régi cipőtök, hogy még egyszer sem vittétek talpalni. A ruhátok is olyan rendes”, egyszer sem költött azt foltozni. Mi a fenének új cipő. új ruha, új nyakkendő meg új ing, amikor már van nektek két neva-inge- tek, egy-egy nylon, nem beszélve az olcsóbbakról, amiből kettőtöknek több van, mint őseiteknek összesen kétszáz éve”.

— Ja, ilyenkor aztán olyat röhögnek az apjukon és azt mondják nekem: „Hát mi maga, édesapám? Kommunista prédikátor? Vagy mi a fene? Hót mi fizetést kap azért, hogy ilyen állhatatosan agitálja a két fiát”? Tetszik tudni, ilyenkor nekikeseredem. Még azt mondják az apjuknak, hogy kommunista vágyók. Holott be sem léptem a pártba és a tsz-be Is csak azért léptem be, mert hát úgy adódott. Aztán tudnék magam is panaszkodni, mert

én is látom, hogy mehetne jobban a munka, lazsálnak az emberek, a földdel sem bánnak úgy, ahogy kellene, inkább adminisztrálják azt a disznót, mint nevelik és hogy őszinte legyek, én magam is legfeljebb a felét dolgozom annak, amire szoktatott az apóm. Nem áldok én mindent, nem esem én hasra csak úgy ótabotóban, megvan nekem is a véleményem erről, arról és amarról. Hanem ami igaz, az mégiscsak igaz és nem agitáció. Hát ha mi úgy ennénk, mint hajdan! Mit szólna ez a két fiatal úr hozzá? Jól t'an tudom, műveltebbek nálam. Én korán hagytam abba az iskolát. A kicsi mezőgazdasági technikumba jár, a nagyobbi- kat egy esztendő múlva veszik fel az egyetemre, értesítése szerint Szegeden. Pedig de szerettem volna, ha nvnd a kettő otthon marad a faluban. Mondom is nekik, hogy „Hol az öreg apátok kínjában gondolta volna a nagyapátok, hogy diplomások lesztek mind a ketten”, amit, már meg tetszik bocsátani, bolondságnak tartok, mert lassan olyan árva lesz ez a föld, hogy alig akad, aki simogassa. De, ha mindezt mondom nekik, azt felelik: „Ugyan már, édesapám, hagyjon föl ezzel az agitá- cióval, mi az ördögnek ünnepli egész nap azt a világot, amelyben olyan kicsi egységet fizettek magának, hogy ha nem lenne még háztáji, meg erő a karjában, nem élhetne így sem”.

— Erre aztán elszámolok

nekik, hogy mi gyün a háztájiból, mi az egységből, hány ház épült a faluban, mennyi idő alatt fizetem én a részleteket az építkezési hitelre, mennyit adott kölcsön a takarékpénztár, mit hitelezett a község, szóval számolunk, számoiur.k, én csak nekivörösödök és dühös leszek, ők meg azt mondják: „hagyja abba

édesapám ezt a sematikus dumát. Megváltozott a világ és punktum. Nem kell úgy odalenni tőle. Hollandiában, Dániában, vagy

Svédországban Sem roszszabb. „Nehezen bírok velük, mert látom, hogybosz- szantja őket az agitáció, mint a befogott lovat. Hanem azért csak nem marad nyugton bennem az igazság és bánt, hogy ez a két kölyök úgy játszik velem,

mintha afféle öreg... volnék, ak''ből ugyancsak akad egy-kettő a faluban. Na jó, gondolom magamban, hét sematikus vagyok. Hogy mi az, azt ugyan pontosan nem tudóm és akármennyit kérdeztem tőlük, Ők sem tudták. Csak azt mondják, hogy az olyan mint a süket duma, vagy a városi hadova. Lehet, nem tudom. Honnan tudnám én, hogy mi a süket duma meg a városi hadova?

— Hanem arra gondoltam, igen tisztelt író úr egy napon, hogy elég volt ennek a két gyereknek a pimaszkodásából és móresre tanítom őket. Először is kirámoltam a szekrényeket, mindössze egy ünneplő és egy mindennapi inget hagytam meg nekik. Egy ócska nadrágot is. Egész héten át semmi egyebet nem kaptak, mint lebbencslevest és főtt burgonyát. A rekamiékat is kihordtam a szobájukból és strózsákön költött aludniok. Reggel négykor kellett föl- kelniök és úgy dolgozniok, ahogyan az 6 korukban nem köllött. Hát ezt tetszett volna látni! Kibújt belőlük az agitáció. Forradalmárok lettek. Negyvennyolc óra múlva már az egész falut szervezték az apjuk ellen.

— Elsőnek jött a párttitkár. Méltóságteljesen, higgadtan beszélt a lelkemre, hogy hát Kurondi elvtórs így, meg Kurondi elvtárs úgy. nem szabad elvonni a fejlődést tulajdon gyermekeitől, mert a szocialistává fejlődő társadalomban... Szóval agitált, ahogyan csak kifért belőle és én sehogy sem szívleltem az agitációt. Aztán jött a népfrontelnök és olyan kegyes szavakkal

mondott nekem akkora ke- gyetlenségeket. hogy felforgatom a falu rendjét, azt képzelem magamról, hogy egy új Józsua vagyok, aki megállítja a napot, vissza akarom hozni a múltat és még beszélt annyit, miköz- ven megivott vagy másfél litert a boromból és igen jókedvűen távozott. A negyedik napon aztán jött a tisztelendő úr. Szép szál ember, nagy híve mindenféle békének és azt mondta: „No, Kurondi. maga szép dolgokat művel. Hát mit gondol, joga van-e megtagadni tulajdon két fiától a keresztényi szeretetet? Joga van-e lebbencslevest adni nek k naponta meg főtt krumplit, mintha nem változott volna semmit a világ? Hát miféle ember az, Kurond', aki a rekamiét kiviszi a fia szobájából és szalmazsákra fekteti őket egy olyan világban, amely már a mi urunk Jézus Krisztus jóvoltából, a szocializmus útjára lépett?” Hát erre már én Is dühbe gurultam, nagyot csaptam az asztalra és kikértem magámnak, hogy beleszóljanak családi ügyeimbe, reggeltől estig agitáljanak, hol a szocializmusra, hol a kereszténységre, hol a családi összefogásra és az isten tudja még mire hivatkoznak. Elvégre is nem vagyok én bolond, hogy eltűrjem ezt a rengeteg agitációt. Minek nekem ez a sok sematizmus? Tudómén mit csinálok. Én nevelem ezt a két kölyköt. A rosz- Szat Is, a jót is én neveltem beléjük és elküldtem ezt a sok prédikátort a megfelelő helyre, ami aztán az egész falut ellenem lá- zította.

— Mikor vasárnap a misére mentem, nem szóltak semmit, de éreztem, hogy égeti a tekintetük a hátamat, mintha azt mondanák: „Hej, Kurondi, Kurondi, nem értessz te semmit abból az új világból. Ügy bánsz a tulajdon két fiaddal, mintha a te akaratod jött volna el és nem a modem világé, hogy szenteltessék meg az ő neve”. Hát még a két fiam! Igen tisztéit író úr, el sem merem mondani a nagy szégyent, amit ez a kettő ejtett rajtam. Otthagyták a lebbencs- levesemet, a szalmaágyat és mindketten átmentek a szomszéd házába. Még csak nem is köszönnek nekem. Azt sem mondják, hogy „ne agitálj minket édesapám”. Hanem esténként ott ülnek a Kulcsár szomszédnál, táncolnak is. kártyáznak, rádióznak és nézik a tv-t. én meg az ablak előtt járok fel-alá és az egész falu vasvillaszemekkel néz rám. Nem merek én már agitálni többet. Tessék már mondani, mit tegyek? Mert ha ez így tart még egy hétig, istenemre elbujdosok.

— Tudja Kurondi úr. — mondtam — a legjobb, ha hazamegy és mindent szépen helyreállít, ahogyan volt. Hagyja magát „legyőzni”. Jöjjön vissza a két fiú és ne törődjön többét vele, ha azt mondják, hogy „ne agitálj, édesapám”. Maga csak agitáljon, de egyet ne felejtsen: semmiféle agitációnak sincs olyan ereje, mint a valóságnak.

S a valóság ellen hiába lázad maga is és hiába lázadnak a fiai. Sőt az egész falu is hiába lázad. Végső fokon nem a jelen, hanem a múlt ellen lázadt fel a falu, mert nem lehet á ma valóságát még tréfából sem visszacsinálni. Ha közben kinevetik magát, ne törődjön vele. Ez azért mégis a mi sikerünk.

— Igaza van, — mondta Kurondi. Bort töltött és koccintottunk.

— Hiába — folytatta — nem nekünk kell bölcsnek lenni, hanem úgy köll tenni. mintha ők lennének a bölcsek. Hanem, ha még egyszer azt mondják mindenre, hogy sematikus, meg hogy agitáció, isten úgyse úgy faron billentem őket..

— No, no, no...

— Igaz, igaz, író úr. L»- hét azt másképp is.