Kelet-Magyarország, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-05 / 132. szám

]lf i van, nyomor? — lépett be az ember. Gúnyoros, derűs szemmel futólag megcsókolta az asz- szonyt.

— Az.

— A fenét — tréfának szánta.

Az asszony ötödik hónapja hordta ötödik gyereküket. A hatodik — annakidején — meghalt. Ügy ült a sezlonon, mintha odaakasztották volna az ízléstelen fali takaróra. Sárga rongy.

— Szóval, nyomor van — mondta az ember enyhe dühvei. — Nincs pénz és hasonló.

— Nincs.

— És ezért mindjárt nyomor van.

Az asszony üres szemmel bámult, ütemesen va- kargatta szoknyáját.

Az ember kétkedve vizslatta a feleségét. Eddig ilyesmi sohasem történt. Ha nem volt pénz, hát nem volt. Ették a zsíros kenyeret a srácok szó nélkül, ha volt hagyma hozzá. Az pedig akadt.

Leterítette zakóját a szék karfájára, kényelmesen leült a fotelba, rágyújtott. Tovább gúnyolódott.

— Szóval, nyomor van. Azt akarod mondani, hogy uzsonnát sem adoL Persze nincs más, csak zsír. Pedig épp kérni akartalak, hogy adj egy húszast.

— Minek a huszas? — az asszony hangja üveg mélyéről jött. Karcolt és tompa volt mégis.

— Sörre, mit tudom én. Hiszen eddig se kérdezted, nem vagyok én részeges.

— Az nem vagy.

— Na látod.

Próbálta elhessegetni a kellemetlenséget. Jó volt a cigaretta.

— Egy huszas csak van, nem? Hiszen hazaadom a fizetésemet. Te gazdálkodsz vele. Korlátlan uram vagy, ami a gazdaságunkat illeti. Kihez fordulnék, ha nem hozzád? Persze, a többiek mindig rendelkeznek dugi pénzzel, prémium, fusi, ördög tudja. De nekem semmi. En becsületes vagyok. Én az utolsó fillérig mindent hazaadok. Igaz?

— Igaz. Hazaadsz mindent.

— Hát akkor adj egy húszast, szívem. Nem leszek sokáig.

A z asszony nem szólt

**■ Vakarta tovább a szoknyát. Az ember ingerülten és mind nyugtalanabbul nézegette ezeket a vörösre mosott ujjakat

— Mi lesz, szívem. Minél később adod, annál később jövök.

Az asszony most egyenest a férfi szemébe mé- lyedt. Karikás, szomorú szeme volt. Az embernek fekete, tüzes, mint a bogár szárnya. Mit akarhat ez az asszony? — gondolta most már tökéletes nyugtalansággal a férfi.

— Mondd, muszáj neked ma... és holnap... elmenni ?

A férfi felkacagott. Hát ennyi az egész. Ostobaság.

— De szivecském. Hiszen a többiek is... utóvégre férfiak vagyunk. Egész nap a munka, este kell valami társaság... te kérded ezt tőlem? Te, aki a legmegér- tőbb, a leg... aki páratlan asszony vagy?

— Felelj nekem — mondta nyugodtan az asszony. — Muszáj elmenned?

— Nem muszáj. Furcsa vagy. Egész nap számokkal bíbelődöm. Ez járna. De ha nem akarod?

Az asszony zsebébe nyúlt. Látszott, hogy odakészítette a húszast. Kivette, a férfi elé dobta.

— De, csak menj. Nyugodtan. Férfi vagy.

Felállt és maga is a szekrényhez lépett.

Az ember gyanakvása majd kicsordult.

— Te mit csinálsz?

— öltözöm.

— Hova mész?

— Orvoshoz.

— Beteg vagy?

— Nem — mondta színA I

S i p k a y Barna:

olyan, beteg a gyerek, a gyerek nem tanulta meg a leckét, nincs pénz cigarettára... hát én is ember vagyok!! Vagy én nem vagyok ember?

Az ötödik

te közönnyel az asszony. — Elvetetem a gyereket.

Az ember elhült.

— Megőrültél?

— Nem. De nem akarok még egy gyereket. Gondolkoztam rajta. Négy is sok. így sincs időm. Az ötödiktől lélegzeni se tudnék.

— De Márti... — az ember még mindig nem hitte. — Te, aki imádod a gyermekeket.

— Ládd, most is azt mondod, te aki imádod. Persze, te nem. Felőled minden gyereked megdögölhet. Azt se tudod, hányas tanulók, mit szeretnének, van-e cipőjük.

— Márti — az ember valósággal kétségbeesett. — Te mondod ezt, az én drága feleségem, akit példának emlegetek a társaságom előtt, te mondod, aki imádba foglalod a mi házasságunkat? Hát ennyire haragszol valamiért? Mondd meg, miért haragszol, és én kiengesztellek. Ez nem lehet igaz.

— Nem haragszom.

Az asszony új kombinát vett. Uj melltartókat. Szoknyát keresett, vagy ruhát, ami nem szorítja.

— Haragszol! Igenis, haragszol, különben nem beszélnél velem így. Mert te is tudod, én nem vagyok elvetni való férfi! Én hazaadom a fizetésemet, nem vagyok részeges, és gyarapítóm a házat, ahogy lehet. Persze, krőzus sem vagyok, és te nem dolgozhatsz. De mindegy. Jól élünk, elégedetten. Mondd, Márti, mi van veled?

1> róbálta átölelni a vaskos, idomtalan testet, de nem tudta. Az asszony eltolta.

— Semmi. Nem akarok ötödik gyereket. Eddig se volt időm semmire, ezután se lesz. Még annyi se. Persze, ha te vállalnál belőle részt

— Én? Hát én nem vállaltam?

— Például mit?

— Hát megkeresem a kenyerüket, a ruhát... a ... emlékezhetsz, én rohantam éjszaka orvosért, amikor a kicsinek vakbélgyulladása volt

— És? — az asszony hangja türelmetlenül sürgetett. — Mondj még ilyeneket

— És... és vasárnap is játszottam velük.

A férfi tűnődött.

Az asszony a szoknyáját húzta.

— Miért nem mész? Megkaptad a húszasodat — még mosolygott is. — Hogy elvetetem a gyereket ez neked a legkevésbé kellemetlen. ígérem, semmit a világon nem érzel belőle hátrányt Azt se tudod majd, hogyan, mikor történt Iga-' zán az én dolgom. Nem zavarlak vele. Menj csak nyugodtan, s ha kevés _ a huszas, adok még tízet Véletlenül van. Nem vettem ma a gyerekeknek tejet, mert teát főztem. Az meg csak víz, tudod.

— Mit akarsz tőlem? — ordított fel hirtelen az ember, s alakja megnőni látszott ebben a haragban. — Tőlem, a családfenntartótól? Aki naponta nyelem a gorombaságokat, viselem a felelősséget, hordom a család terhét? Beszélj, _mi az istennyilát akarsz tőlem?!

— Semmit —- mondta szelíden az asszony. — Hiszen épp azt mondom, rád a világon semmi sem hárul. Sőt. Jövőre a nagyobb gyerek ipari tanuló lesz. hoz a házhoz. Ez az ötödik pedig nem visz el egy vasat sem. Igazán, három év múlva már én is dolgozni mehetek, és így minimumra csökkentjük a te felelősségedet.

Az ember fújtatott. Valami éktelen düh remegtette, de nem tudott semmibe belekapaszkodni.

— Márti. Te vallásos aszszony vagy. Hogy fér össze a felfogásoddal, hogy megölj, igenis, megölj egy gyermeket, a te gyermekedet?!

— Látod csak. Megint azt mondtad: a te gyermeked. És nem a tiéd. Mintha neked semmi közöd se lenne hozzá. Hát ezért. Értsd meg. Jancsi elég volt! Elég volt! Négy gyermek gondja, étkezése, mosása, tanulása, minden az én nyaltamban, mert te... de különben, ez a te dolgod.

Az ember leült. Elképedve, megsemmisülve nézte a formátlan asszonyt, aki tizenhét évi házasság után egyszerre olyan békát kínált neki, amit nem tudott lenyelni. Tizenhét év alatt soha. Pedig eddig minden olyan szépen, simán sikerült a házasságukban. Sokfélét hallott eddig, hogy másutt az asszony így. másutt amúgy... itt soha. És most, mint valami rossz álom.

— Értem, értem — mondta, de semmit sem értett. — Elveteted a gyereket. Gyilkosságra vetemedsz. Csak tudnám miért. Vajon, miért. Te.

A z asszony rádobta a fotel vörös támlájára halványkék nyakfátyolát. Sokáig lihegett. Furcsa volt a nehézkes test mellett ez a lebegő kékség.

— És hogy még inkább megértsd: Most sem az érdekel téged, hogy megölöm a te gyermekedet, hanem az, hogy miért? Hogy ez az ártatlan apróság a te arcvonásaid torzulásával hal meg, hogy a te képedre formált gyönyörű kis emberi test a te tested egy darabjaként állja majd ki a fogó gyilkos szorítását, az téged nem érdekel, Jancsi. Inkább az, hogy miért? Nem valami okkal móddal ellened... a te kényelmed ellen...

— Ezt mondod nekem? —

rökönyödött meg az ember, s idegességében nem vette észre, hogy égő cigarettája mellé másikra is gyújt — Engem akarsz talán valamiféle szadizmussal vádolni? Hiszen ismersz? Bántottalak én téged valaha? Nyúltam csak egy gyerekhez is? Mondj egy példát.

— Nem nyúltál. Csak...

— Csak?

— Bár inkább nyúltál volna.

Az ember remegő kézzel gyűrte zsebre a húszast. Ebből ma aligha lesz valami. Ez is módfelett ingerelte. Miért éppen ma, amikor két nő is lesz a társaságban. Nem, nem afféle nők, szó se róla. De olyanok, akikkel lehet beszélgetni. Akik a viccet is értik, akik nem nézik, hogy mi marad a húszasból. Két nő. De jó lett volna.

— Hát mit csináltam, ) nem nyúltam — kérdezte kiapadó torokkal.

— Ez az, hogy semmit. Nem vetted észre, csak éltél közöttünk, léteztél, szervusz, hogy vagy... te azt sem tudod, hogy a nagyobbik lányodnak udvarlója van.

— Az istenit — szisszent fel az ember. — A taknyos- nak. Komolyan?

— Látod, ezt sem tudod. Semmit sem tudsz rólunk. Látsz, de csak annyik vagyunk neked, mint a bútorok !

Nem, ez nem lehet igaz. Honnan veszi ezt a felesége? Amikor naponta... és a pénz... ki szereti még így a családját? Nem, ez provokáció. Tegnap mondta valaki, vagy a múlt évben? hogy az asszonyok idő után mind megváltoznak. A férfiak rémei lesznek. így kell felfogni a dolgot.

— Eljárt feletted az idő, mi, öreglány? — kacagott kedélyesen.

— Ez is rád vall — mondta ugyanolyan szürkén az asszony, s már blúzát igazgatta. — Egész életedben soha egy igazi kedves szót nem pazaroltál rám.

— Én? Dehát ez őrület! — az ember megvadult. — Hogy én?

— Igen, te. Tudod, most volt időm gondolkodni, mióta hordom az ötödik gyermekünket. Túl sok. Hogy a nagyobb lányunk segít nekem. És a fiúnk nem hagy cipelni, ők nem. Volt időm. Rájöttem, ki vagyok én neked és ki voltam mindig. A ház alkatrésze, aki mindent tálal. Ebédet, vacsorát, ágyat...

— Mondod te — morogta a férfi. — Ezt te mondod. Csak tudnám miért.

— Mert ez az igazság. — Az asszony a fürdőszobába Indult, fésülködni. — De mondom, nincs mit haboznod. Menj nyugodtan, lehet, mire hazajössz, vége mindennek. Holnap reggel már azt sem tudod, mi volt velem ma. Mi itt mindany- nyian a te kényelmedet keressük.

— Az én kényelmemet.

Az ember hirtelen felugrott és lesöpörte az asztalról a vázát, a hamutartót.

Az én türelmemnek is van határa! Én hallgattam eddig, mint egy szürke egér! De most én mondom, elég volt! Én gürcölök, mint egy állat, fő a fejem, hogy fizetésemelést érjek el, hogy kivédjem a kollégák nyilait, hogy... és akkor te? Te? Mit tettél a házasságunk alatt? Örökké csak azt hallottam, hogy nincs pénz, ez is kell, az is kell, más ember ilyen meg

Utcarészlet.

li/f ellét dobolta. ügy

■*-*-*- várta a választ. Az asszony kilépett az előszobatükör elé. Hosszú, fakult haját fésülte.

— Ebben a lakásban csak te vagy az ember. Mi nem.

Az ember megragadta az asszony karját. Magafelé fordította.

— Elég!! Ne akard, hogy megbolonduljak. Ha a húszast sajnálod, szólj. Itt van. De hagyj nekem békét, érted?!

— Békét hagyok. Te nem hagysz nekem. Mondtam, menj nyugodtan.

A férfi elengedte. Bement a szobába. Nekitámaszkodott a sok fényezéstől színe- hagyott szekrényneK és nézte az ismerős, öreg fényképeket a falon. Sírni tudott volna.

Miért éppen ma? A szerencsére születni kell. Persze, vannak szerencsés emberek, akiknek minden sikerül. Pénz, állás, nő, kocsi, lakás, külföldi út, minden. Az ilyeneKet igazság szerint le kellene vetni valami magaslatról, hogy pokolian végezzék. Fizessenek. Igen, fizessenek! Mert mindenért fizetni kell. De ő, ő miért fizet? Ezért a szürke tizenhét esztendőért? A gyermekbőgésért, a tej és kakaszagért, a kipor- ciózott tejekért, itt ott a moziért, vagy a néhány pohár sörért? Miért? Hát miféle igazság van ezen a földön? És éppen ma.

Gyűlölködve várta, hogy a felesége az olcsó nyakékért jöjjön a szekrényhez.

— Szóval — mondta akkor, — rossz vagyok. Rossz voltam. Miért nem mondtad ezt eddig?

— Nem tudtam. Szerettelek.

— ...telek? Hát már nem szeretsz?

— Nem tudom. Most az orvoshoz megyek és félek. Érted? A küret nagyon fájdalmas dolog, és meghalhatok. Most én kérlek, hagyj. Menj és ne törődj velem, ahogy eddig se törődtél.

— Nem törődtem? Igazán nem ?

— Nem.

Az ember bágyadtan ellökte magát a szekrénytől és belesüppedt a fotelbe. A kék nyakfátyol puhán a mellére lebegett. Arra se maradt ereje, hogy lepöc- centse.

— Pedig vagyok valaki. Anyagosztályvezető. Van fizetésem is. Van otthonod. Harmincezer forintot fizettem lelépést. Nem járunk csupaszon. Tudod, hány túlórámba került, hogy vér én lettem az osztályvezető? Nagyon sokba. De tudod.

— Csak azt ne mondd, hogy értünk.

— Hanem?

—• A hiúsádogért. Hogy osztályvezetőként részt vehess a „nagyok” megbeszélésein.

— Mondod te.

Az asszony eltépte az ember melléről a fátylat. Remegett.

— Idefigyelj. Ne kínozz tovább. Én most a vágóhidra megyek, ötödik hónapos

Szabó Gáspár

a gyerek, ez nagy műtét lesz. Bár meghalnék, akkor megtudnád, ki voltam én neked.

— Te ki voltál? — az ember félig felemelkedett. A gyűlölet kiült az arcára. — Egy cseléd. Igen, egy cseléd! Drága cseléd, aki elvitte mindig az egész fizetésemet, akitől egy becsületes murit nem tehettem soha, mint mások, asiknek nőre is volt pénzük. szép, fiatal, csinos nőkre, szenvedélyes nőkre, akik ölelnek, és... nem, túl sokba kerültél te nekem!!

Az asszony szoborként állt, arcán semmi harag, semmi fájdalom, csak a hihetetlen feletti csodálkozás. Tiszta és átlátszó volt ez az arc, mint egy üvegpohár.

Az ember is megrémült. Ezek olyan szavak, amelyeket soha. soha többé nem lehet visszaszívni. Nem szavak: sebben maradó tőrök. És most már mindegy.

sodálkozol, mi ? —

^ kacagott vadul az ember. — Hát csodálkozz! Igen, cseléd voltál, magaddal hoztad iparos anyád „gyakorlati” érzékét, hogy téged semmi sem érdekelt, csak az, amit megfoghattál. De hogy a világon más is van, mint konyha, ágynemű, gyerek, pelenka és krumpli- leves, az téged sose érdekelt!

— Krumplileves? És ki adott volna négy gyereknek enni, ha nem én? Sokszor csak fillérekből, mert nem volt itthon több? Ki adott volna, talán te? Nem, le elvitted a húszast a barátaidhoz. Nem szóltam, nem is fogok soha! Te vagy a családfő, te keresed a kenyeret, ez jár neked. De nekem, János, nekem mi jár?

— Mindent megkaptál! — az ember most már üvöltött. — Túlságosan jó dolgod van, ezért vesztél meg! De ha neked is úgy tetszik, ezentúl másképp lesz! Ezentúl én leszek itthon az úr! Az istenit!!

Az asszony duzzadt hasára nyomta két tenyerét. Fásultan nézte a padlót. Rajta a port, amit nem tudott már olyan könnyedén feltörölni.

— Kérdezhetek valamit, János. Nem értem, miért nem akarod, hogy elvegyem a gyereket?

— Ostobaság! — a férfi nagyokat lélegzett, cigarettát keresett motozó ujjakkal a zsebében. — Ilyen kérdés. Tudhatnád: féltelek. És... én... nagyon szeretem a gyermekeimet. Lehet, hogy nem vagyok az anyjuk, azazhogy nem nyújtom azt, amit te, dehát ez természetes. A férfi így született. Keményebb, érzéstar- tóbb, hidegebb. De azért én...

— Rendben van, Jancsi, akkor én... ha te így érzel... akkor maradok. Nem vetetem el.

— Látod! — ragyogott fel az ember arca, s tüzes fekete szemét egészen az asszony fáradt szeméhez közelítette. Gyengéden ölelte. — Látod csak, te drága, tudtam én, hogy mindössze ideges vagy. Minden terhes nő ilyen, már elfeledted az előző négyet?

— És most boldog vagy?

— Hát persze, te csacsi!

— Kellek neked én, a cseléd?

— Ugyan, miféle őrültség. Az ember dühében vagdal- kózik.

— Jó, Jancsikám.

Az asszony a szekrényhez sétált, lassan vetkőzni kezdett. Az ember cigarettázva sétálgatott egy darabig, azt bizonygatva, hogy öt gyerek nem a világ, nagyobb a családi pótlék, meg aztán négy mellett fel se tűnik. Igazán lelkes volt a hangulat. Aztán egyszerre elhallgatott.

— Szivecském, akkorhát én... hiszen minden marad a régiben, én akkor elmegyek egy kis pohár sörre.

— Menj — mondta nyugodtan az asszony.

Az ember homlokon csókolta. Elment.

A z asszony leült az

" asztalhoz. Nem vetkezett tovább. Körmével ütemesen kaparta az agyontintázott térítőt.

Azon gondolkodott megfeszített akarattal, hogy miért ragaszkodik a születendő gyermekhez az ura.

1M6. június 3.