Kelet-Magyarország, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-15 / 114. szám

Hékesdi Gyufa

ZSÁKUTCA

M

ikor a Nyugatinál leszállt a villamosról, próbálta elfelejteni a délelőtti tragédiát. Elhatározta, hogy nem hagyja magát. Hiába mondják ra, hogy öregember. ötvennyolc év meg nem öregség. Megmutatja, hogy ér még ö annyit, mint a fiatalok, még akkor is, ha délelőtt szörnyű fájdalommal elpattant benne valami.

A Visegrádi utcából bekanyarodott a keskeny sikátorba, melyben ágyat bérelt a múmia arcú Izsákinénál. Ne lássa senki, hogy rossz kedve van. Erőltetetten fütyült egy régi dallamot és a bajuszát is megigazította. Örömmel látta, hogy a ház- mesterné kint söpör a kapu előtt. Megmagyarázhatatlan bizalmat érzett a testes, kedélyes asszony iránt, és mi tagadás, tetszett is neki. Egyedül neki mondta el azt is, miért hagyta el öregségére a falut, ahol háza van és gyerekei vannak. Nem maradhatott ott, mert amikor azt kérte, hogy ő járhasson a közösbe adott két szép csikóval; a városból odaszármazott elnök kinevette: „öreg már maga ahhoz. Jó lesz a malacok mellé, vagy éjjeliőrnek”.

\

j ilágéletében büszke,

konok ember volt; nem tudta elviselni, hogy kinevessék. A fia azóta is minden héten ír neki, hogy öregségére hagyja már a büszkeségét, jöjjön sürgősen haza. De nem! Öt ne nevesse ki senki. Egyébként is jobban szereti a függetlenséget. Elég, ha évente egyszer hazalátogat az asz- szony sírjához, meg a gyerekekhez.

— Jóestét szépasszony — köszöntötte a házmesternét.

A negyven év körüli, elhízott barna nőnek láthatóan jólesett a bók.

— Jóestét Kecskés!

Mondja csak, mikor iszunk már egyszer pezsgőt?

— Igya meg, aki kitalálta — dörmögíé az öregember, és újra rosszkedve támadt.

N

éhány héttel ezelőtt csomagot kapott a nagyobbik fiától. Ügy tervezte, hogy meghívja kóstolóra a szépasszonyt is. A házmester- né készséggel elfogadta a meghívást és szépen kiöltözve ment vizitelni Izsáki nagyságosokhoz* de kikötötte, hogy vacsora után pezsgőt isznak. Az öregembernek vérzett a szíve annyi pénzt kiadni egy üveg italért, de nem akarta, hogy fösvénynek nézzék, gondolta, a drága nedűvel meg- enyhiti az örökké zsémbes Izsákinét is. Rendben lett volna minden, de az öregember még sohasem bontott pezsgőt, és nem tudta az üvegből a dugót kivenni. A végén dugóhúzóval próbálkozott. De amikor a szerszámot jól belecsavarta a dugóba, az magától kiröppent, és mint valami pusztító rakéta, darabokra törte a konyhaszekrény ragyogó üvegét. Azóta nincsenek beszélő viszonyban Izsákinéval

Pedig ki kellene békülni vele. Emberi szó és főként meleg tea után vágyott. Ügy erezte, zsibbadt tagjainak semmi sem tenne olyan jót, mint a forró ital. Elhatározta, hogy kibékíti Izsákinét. Ahogy felért az első emeleti lakás elé, fogta a szenesvödröt, és lement a pincébe, hogy telemérje. A boldogult Izsákinak is ez volt az első dolga, amikor munka után hazaérkezett. S am kor felbaktatott a szénnel, az ajtó előtt lehúzta a bakancsát és otthagyta a lábtörlő gyékényen. A boldogult Izsáki sem lépett soha piszkos cipővel a tiszta előszobába. Hangosan, kedvesen köszönt a konyhában horgoló vénasszony riati, ahogy a boldogult Izsáki szokta, s szótlanul leült a sarokban nyújtózó ágya szélére. Hosszú hallgatás után megszólalt:

Kedves nagyság, nagyon jólesne egy korty tea, úgy érzem, meghűltem egy kicsit.

Izsákiné rá sem nézett. Pislogott, és horgolt tovább.

H

ihetelen, hogy ilyen vén korában pápaszem nélkül horgol, villanyfényben, és az öreg megismételte a kérést.

Izsákiné tovább horgolt; a csend kibirhatatlanná lett. Az öregemberre valósággal ránehezedett a magányosság, és újra fájdalmasan átérezte a tragédiát, mely délelőtt lesújtotta.

A belvárosban dolgoztak sortatarozáson. Az ő dolga, hogy felhúzza a maltert a nyikorgó csigán a második emeletre. Nehéz, fárasztó és unalmas munka. A fiatalok nem szívesen csinálják; azt mondják, hogy nincs benne fantázia. De ő, az öregember farad- hatalanul töltötte a vödröt, húzta a kötelet.

S egyszerre rettenetes dolog történt. Már a második emelet magasságában lengett a vödör, amikor hirtelen elhagyta az ereje. Szédült, forgott vele a világ, ő pedig görcsösen kapaszkodott a kötélbe. Ha Szalai, a fent vakoló kőműves valami hatodik érzékkel, meg nem sejti, a bajt,' s el nepn kapja a vödröt,. nagy szerencsétlenség történhetétt volna. így,, is kiioccsant a meszes malter és Delecsapott a fiatal Kovács bal szemebe. Szerencsére nem történt komolyabb baj, de a fiú nagyon haragudott rá.

Ebédidő alatt is dühös pillantásokkal méregette, es végül belekötött.

— Miért nem megy az ilyen vén trottli éjjeliőrnek?

Az öregember ugyanazt a megbocsáthatatlan sertést érezte, amely a falujából is világgá űzte. Nem ismerte el magát bűnösnek, és nagyon szegyein« pillanatnyi gyengeségét. Erőltetett

hetykeséggel válaszolt a fiúnak:

— Felmennek én még ma is egy teli zsák búzával a padlásra.

A fiú felröhögött.

— Ha maga is a zsákban ülne és én venném a vál- lamra — felelte szemtelenül.

M

indenki hangosan nevetett, s ez a gúnyolódás véget vetett az öregember türelmének. Felugrott ültő helyéből es Kovács elé állott, hogy pofonteremti.

Kovács elkapta az ütésre lendülő kezét, megmarkolta a meszes zubbonyát és a dühtől reszkető testet a falhoz szorította. Na, várj csak te kölyök, majd adok én neked! S megpróbálta eltolni magát a faltól. De akkor újra elhagyta az ereje. Jeges hidegség ömlött el karján, lábán, s azt érezte, hogy a fiú szorítása elviselhetetlenné erősödik. Hasztalan erőlködött, a fájdalom nem enyhült. Honnan van ebben a cingár fiúban ennyi erő?... És hová lett az ő ereje?... Kicsordult a könnye és nem ellenkezett tovább.

— Ne bántsd már, a jóistenit az ilyen komisz kö- lyöknek — rántotta el tőle Kovácsot Szalai, a magas, szikár kőműves.

Körülállták. A szemekből úgy látta, hogy vele éreznek az emberek, s már bánják, hogy előbb kinevették. Mégsem szűnt meg tagjainak jeges dermedtsége. A hirtelen támadt szédülés elvette minden kedvét. Hát mégis találkozott volna az öregséggel?

Nem! Kapta fel a fejét. Nem öreg még ő, csak egy kis tea kellene. Mindjárt visszatérne bele az erő.

— Na, nagyság, mégegy- szer szépen megkérném... Főzzük meg azt a teát.

A vénasszony múmia arca meg sem rebbent. Szaporán pislogott és horgolt tovább.

K

ecskésben fellobbant a dac.

Így is jó. Megcsinálja más a pénzemért — mondta emelt hangon, majd vette a kalapját, bakancsot húzott és becsapta maga mögött az ajtót.

Lassan, mogorván ment le a lépcsőn, de az alsó fokon hirtelen megállt. Arca is felderült, mint akinek valami jó gondolata támadt. Majd a szépasszony csinál nekem teát. Jó erős, forró italt, rumot hozunk bele, — gondolta megenyhültem és odakocogott a házmesterné ajtaja elé.

Becsengetett és várt. Semmi válasz. Hosszabban nyomta a csengőt, de erre sem mozdult senki, pedig az ablakon át látta a halvány fénycsíkot, mely kiszűrődött a szobaajtó résén. Végül a harmadik csengetés után ajtónyikor- gást, hallott és papucsba bújt lábak csoszogását.

Kinyílt az ajtó kis üvegablaka, s megjelent mögötte a szépasszony borzas feje és nem éppen barátságos ábrázata.

— Itt vagyok szépasz- szony, visszaadnám a vizitet — szólt ej: öregember

kedélyesen.

Az asszony szeme haragosan villant. ,

— Na de, Kecskés. Hogy képzeli ezt? Csak így bejelentés nélkül rátörni az emberre? — és becsapta a kisablakot.

Az öregember elborultan bandukolt el a sarki italboltba. Forró teát rendelt rummal és még egy féldecit. Leiszom magam és odamondogatok a venasz- szonynak, gondolta nekikeseredve. Csak a tea esett jól neki. A féldecit már úgy kellett magába erőszakolnia. Kedvetlen volt, fáradt volt, köszönt és hazaindult. Mikor befordult az utcájukba, újra szédülés fo|ta el, mint délelőtt az állványok alatt. Ijedten belekapaszkodott egy vasoszlopba, majd mélyet szippantott a metsző hideg levegőből, s ettől magához tért.

Erteilen csodálkozással vette szemügyre az oszlopot. Ezerszer is elment mellette, s rr|ig nem tűnt fel neki soha a kékre festett tábla, benne a vissza- hajló fehér nyíl és az írás: Zsákutca.

Mit keres ő itt — nyilait bele hirtelen a kérdés. Miért húzza a maltert, mi köze neki a boldogult Izsáki szokásaihoz, és mTért vásárol ő pezsgőt, hogy valaki ránevessen#

okáig nézte a táb- S lát, s azután felkap- u ta a fejét és megindult hazafelé. Azért marad. Rajta, senki ne nevessen. De bizonytalanság is felütötte a fejét benne, va- vami kétkedés, melyet a kék mezőben visszagördülő fehér nyil ébresztett benne. A zsákutcából, ha már belekeveredett az ember, vissza kell kanyarodni.

Építők. Soltész Albert grafikája.

Két pártra szakadtak a minap egy, a Nyíregyháza kulturális életéről tanácskozó ülés részvevői. Az egyik tábor szívósan bizonygatta, hogy a népművelési munkán ugyan van mit javítani, de ez elsősorban pénz, illetve a pénz hiányának kérdésé. A másik csoport viszont azt mondta: bár az anyagiak szerepét lebecsülni nem lehet, a népműveléshez mégsem a pénz hiányzik itt főként. Nem elegendő a lelkesedés, az ötlet, a fantázia — röviden a hivatástudat, az erkölcsi felelősség és természetesen a hozzzáértés.

En. az ■utóbbiaknak adnék igazat

Örüljünk, fia jutja . . »

Azoknak, akik úgy látják, hogy Nyíregyházán, az ország hetedik nagyvárosában nem kielégítő a kultu- t t-ális szint, a kulturális, lehetőség, a kulturális élet. Másutt — és a mi megye- székhelyünknél jóval kisebb városokban is, erre jó példa a Békés megyei Gyula — sincs több pénz, s mégis... Valahogy jobban összehangolják a lehetőségeket, az anyagi erőket, okosabban, tervszerűbben gazdálkodnak az eszközökkel (amelyek egyébként nyilván lehetnének nagyobbak is). Igaz, kellene épület, még helyesebben épületek kellenének Jó volna, ha már lenne a városban egy mozi, egy kul- túrháznak épült kultúrház, egy galéria, egy kiállítási helyiség, s egy könyvtár. Jó lenne, ha ezek nem csupán a közeli, illetve a távlati tervben szerepelnének, hanem már a gyakorlatban. De az is igaz, hogy a jelenlegi programmal, akarással és lelkesedéssel egy tízemeletes kultúrpalota sem emelne túl sokat azon a bizonyos színvonalon.

Az a tanácskozás, amelyről fentebb szóltunk, arra is jó volt, hogy bebizonyítsa, még mindig nagy bennünk a hajlamosság arra, hogy statisztikának dolgozzunk. (A vitaindítóknak szánt beszámoló főképp ezt mutatta.) És ami úgy gondolom ugyancsak kifogás tárgyát képezheti, a számok, a csak számok említése arra is alkalmas lehet, hogy kicsit megnyugodjunk.

A pénz hiánya és a számok sűrű ismétlése együtt, fékező erővé válhat. Kiválthat egy bizonyos megnyugvást, mégpedig azt, hogy úgymond ilyen anyagi lehetőségek mellett ilyen számszerűség — ez nem is kis eredmény! örüljünk neki, hogy erre is futja. (Ezt így senki ki nem mondta, de ott volt a> levegőben.)

Városunk a rangsorban

Mintegy a számok világából, s különösen a relat vitás nélküli számok világából ragadta ki egy felszólaló a tanácskozás néhány megelégedett résztvevőjét. Ha viszonyítunk, akkor más városokhoz viszonyítsunk — mondta. És itt már sokkal rosszabb a helyzet. Egy-két példa: Nyíregyháza a városok rangsorában a hetedik. A rádió és tv előfiztés- ben a 35., napilapban a 30., a könyvvásárlásban a 24., a könyvállományban a 31., a mozilátogatásban a 35. helyen áll!

Lehet vitatkozni az adatok mértani pontosságán. De azon már nem, hogy ez a helyzet rendkívül kedvezőtlen. Igaz, annak, hogy a kultúra nem olyan szintű, mint más és ré^í városban, történelmi, földrajzi, s gazdasági okai is vannak. A múlt nem volt a mi kezünkben- A ma és a holnap lehetőségeivel azonban már nekünk kell élni. 1

Milyenek ezek a lehetőségek?

Hadd szóljak arról, hogy a városban ma nincs szimfonikus zenekar, utánpótlás hiánya miatt sorvad a munkásdalárda (amely évtizedeken át támogatás nélkül szolgálta a mozgalmat), megszűnt a vasutas fúvószenekar, a tanítóképző majd húsz esztendeig felállt énekkara, problémákkal küzd a József Attila Művelődési Ház énekkara, s megszűnt a gyermekkórus.

. Baj van az ismeretterjesztéssel. Nem az előadások számával, hanem a megfelelő propaganda híján azzal, hogy ■ a termelő- szövetkezetek. üzemek, vállalatok, intézmények dolgozói elmaradoznak ezekről, s a kör nem bővül úgy és azokkal, ahogy és akikkel szeretnénk.

A képzőművészet iránti igény az utóbbi években örvendetesen megnőtt. De számolni kell azzal, hogy az itt élő művészeken kívül a nagyszámú és nem tehetségtelen ifjú ma helyiség és felszerelés nélkül maradt és a múzeum kiájlítási termét e nyártól kezdve évekre el- , veszik más célokra.

Előbb tenni, aztán dörömbölni!

Hol kulturálódjék az if 1 ság? Lenne lehetőség a megyei művelődési házban, a klubban, de ott a program is, a keretek is szűkek, szegén yesek. Lenne még az úttörőházban, amelynek a nagytermében ifjúsági mozi* — játék, s ismeretterjesztő filmekkel — működtethetnének. S mint ahogy évekkel ezelőtt tehetségkutató versenyeken toboroztak jó hangú fiatalokat a kórusokba, most miért nem 'ehet? Két felsőfokú pedagógiai intézményünk, egy óriási létszámú zeneiskolánk és zenei tagozatú általános iskolánk van!

A szimfonikus zenekar és a vasutas fúvószenekar apró és könnyen teljesíthető (de nem teljesített) feltételek hiánya miatt szűnt meg. És nem kell pénz a többiek teljesítéséhez sem. Vagy ha kell — jóbb gazdálkodással meg is lehet szerezni. Így azonban, még azon a vitán is arról folyt a legtöbb szó, lei legyen a gazdája a város művelődési életének, a megyei, vagy a városi tanács illetékes osztálya — igy nem lehet előbbrejutni. (A kettős, vagy többes irányítás következtében esett meg, hogy a városi tanács művelődési osztálya csak hallotta, hogy egyesítik a két nyíregyházi kultúrotthon!)

Szólni kell a nyíregyházi színház és szabadtéri színpad sokat kifogásolt műsor-r politikájáról, a város öntevékeny művészeti együtteseinek széthullásáról, egyáltalán Nyíregyháza kellően át nem gondolt, össze nem egyeztetett rendezvényprogramjáról. Beszéljünk róla, hogy a város párt-, tanácsi és tömegszervezeti illetékesei — a lakosság véleménye alapján — tárgyaljanak a megyei irányító szervek képviselőivel, a művelődési intézmények vezetőivel.

Határozzák meg az igényt, s támasszanak reális követelményt — arra a lehetőségre építve, ami szegényes ugyan, de mégiscsak megvan. Amihez nem kell pénz. Ilyen előzmények után már lehet gaféria, s antikvárium is, meg ifjúsági könyvtár 4is, amelynek eddig szinte csak a szűk érdekek kereszteződése volt az akadálya.

S miután megoldottuk a pénzt nem igénylő, vagy kis összegeket igénylő feladatokat, azután dörömbölhetünk kétszeres erkölcsi alappal a beruházásokért.

Amelyek valóban nagy önti a gyón fontosak.

Kopka János

Csak a pénz?

Néhány gondolat Nyíregyháza kulturális életéről