Kelet-Magyarország, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-15 / 114. szám
Siilöp János: BELÉPÉS CSAK AZ OLVASÓNAK Találkozás* „A szinkron készült a Pannónia Filmstúdióban“ Felvétel indul: Szűcs Ildikó, Márton András főiskolai hallgató és Karikás Péter. C ziklai Sándor nem az első szovjetunióbeli önkéntes csoporttal indult Spanyolországba, Ennek minden bizonnyal az volt az oka, hogy még nem fejezte be katonai tanulmányainak soron következő szakaszát. Néhány hónappal később azonban — természetesen titokban — ő is útrakelt, méghozzá a „San Vicente" nevű spanyol hajón. Ez a hajó nem tartozott a tengeri flotta legmodernebb egységei közé; a fedélzetén tartózkodó önkéntesek sokat türelmetlenkedtek a hajó lassúsága miatt. Csupán az vigasztalta őket, hogy az út folyamán — egyelőre beszélgetésekből — megismerték a földet, amely felé igyekeztek, s ahol a nemzetközi munkás- mozgalom és a fasizmus eddigi legnagyobb méretű összecsapása folyt. Sziklai Sándor egyik visz- szaemlékezésében leírja, hogy ő is sokat beszélgetett a spanyol hajóskapitánnyal Ibérföldről, az ott folyó harcokról. Érthető türelmetlenséggel és kíváncsisággal fogadott minden hírt, amely a háborúról érkezett. Ezek között a hírek között egyre gyakrabban olvastak egy nevet: Lukács tábornokét. Lukács tábornok neve gyorsan vált közismertté: győzelmek sorozata fűződött hozzá. Sziklai Sándor — úgy érezte — jól ismeri a nemzetközi munkásmozgalom vezetőit, legjobbjait; „Lukács” tábornokról azonban még nem hallott. Valahányszor megkérdezték tőle, ki ez a legendás parancsnok, bosszankodva vallotta be, fogalma sincs, kiről van szó. Pedig ekkor már Lukács tábornok nevével kapcsolták össze Madrid védelmének egyik arcvonalszakaszát — azt, ahol a fasiszták a legsúlyosabb vereséget szenvedték el —, majd a híres guadalajarai csatát, amelyről még lesz szó az alábbiakban. Sziklai Sándor Madridba érkezése után — ahol akkor a főhadiszállás volt — Zalka Máté ismerős, zömók, vállas figuráját pillantotta meg a vezérkar egyik folyosóján. Jóízű magyar köszöntés harsant a fülébe: — Hogy vagy, egy komám? Megölelték, örömmel üdvözölték egymást. Zalka végignézett Sziklai Sándoron, s utolsó találkozásukra célozva a lábára mutatott: — No ugye, igazam volt azzal a reggeli sportolással? Nem tudom, hogy másznád meg itt a hegyeket afféle gyenge „tanári" lábakkal! A guadalajarai harcok ahhoz a fasiszta támadási tervhez tartoztak, amelynek végső célja Madrid elfoglalása volt. Mivel szemközti offen- zívájuk összeomlott, majd a Jarama folyó melletti támadás során nem tudtak tért nyerni, az olasz expedíciós hadtesttel próbáltak operálni, észak felől próbálták harapófogóba fogni a fővárost. Az olasz hadtestet a Lit- torio-hadosztály, valamint három feketeinges „önkéntes” hadosztály: az „Isten akarata”, a „Fekete nyilak” és a „Fekete láng” képezte. 50 000 olasz katona, 222 lö- veg, 108 harckocsi, 32 páncélautó, 60 harci repülőgép indult támadásra. A hadműveleti sűrűség — P. I. Sza- mojlov, szovjet hadtörténész számításai szerint — kilométerenként elérte az 1500 katonát, 19 löveget, 8 harckocsit és 5 repülőgépet. A köztársaságiaknak igen széthúzott, vékony védelmi vonaluk volt. Tartalékkal úgyszólván alig rendelkeztek. Március 10-én különösen Válságos volt a helyzet: azon a ponton, ahol két köz- társasági csapattest érintkezett, a fasiszták öttörték a frontot. A Torrijosból Bri- huegába vezető út mentén mélyen behatoltak a védelmi vonalba. Közel az úthoz, a Palacio de Don Luisban — ez egy hatalmas főúri kastély volt — tanyázott harcálláspontján maga Zalka Máté is. Felismerte a támadás veszélyét: ha az ellenség eléri a Madrid felé vezető utat, bekeríti a nemzetközi brigádokat. Tartalékkal azonban nem rendelkezett. Gyors elhatározással saját brigádtörzsét vetette harcba: a félszázadnyi lovasságot, a szakácsokat, küldöncöket, telefonistákat, valamennyi mozgatható emberét. Parancsot adott a közelben állomásozó tűzérütegnek, hogy a rohamosan közeledő ellenséget közvetlen irányzással vegye tűz alá. Az üteg parancsnoka, Szántó Rezső, gyors zárótüzet vezényelt. Ennek hatására az előretörő mórok és olaszok megtorpantak — a gyalogsági ellenlökés pedig visszavetette őket. A guadalajarai ütközet legválságosabb percei értek véget azzal, hogy a fasiszták futásnak eredtek. Az ellenlökés elrendelésének érdeme kétségtelenül a parancsnoké volt. Ebben a nagyszerű gárdában harcolt egy magyar önkéntes század is. Azokban a napokban, mikor a fenti_ beszélgetés lezajlott, a század maradványa — mert a magyarokat se kímélte a súlyos harc — Meco városában pihent, s éppen átszervezés alatt állott. A nemzetközi brigádokban szétszórva sok magyar származású önkéntes harcolt; most döntés született, hogy a magyarokat egyetlen zászlóaljba vonják össze. A szervezést Zalka Máté törzskarának egyik tisztje, Pedro Fernandez — azaz Cséby Lajos — végezte. A magyar zászlóalj a 13. számú Dombrowski- brigád harmadik zászlóalját képezte. A Dombrowski-bri- gád, több más nemzetközi brigáddal együtt, a 45, hadosztályhoz tartozott. Zalka Máté hadosztályparancsnok- sága alá. Késő este volt, mire az egymásra lelt jó barátok mindent elmondtak egymásnak. Búcsúzni kellett volna — de késő este nem volt ajánlatos elindulni: ilyenkor kezdett bömbölni a német nehéztüzérség. A fővárost lőtték. Ez már a hitleri „totális” háború főpróbája volt: a nácik a polgári lakosság lelki ellenállásának megtörésével kísérleteztek. A madridi „kísérlet" azonban visszafelé sült el. A madridiak ellenállását még- inkább megacélozta az oktalan, gyilkos ágyútűz. Zalkának mennie kellett. Sziklai Sándor elkísérte útján a királyi palota közelébe. A sötétséget tüzek derítették fel. A tüzek fényénél javarészt idősebb férfiak, kendős asszonyok és iskolás korú gyermekek szorgoskodtak: téglát, építőanyagot adogattak kézről kézre. A lánc egy épülethez vezetett, amelynek oldalában hatalmas gránát ütötte rés tátongott. Kőművesek dolgoztak rajta. — A minap történt — mondta Zalka. — Az egyik főutcán haladtam éppen, amikor elkezdődött az ágyúzás. Egy lövedék néhány méterrel a mozgó villamosszerelvény mögött robbant fel. Két halott, több sebesült... Jöttek a mentők, a tűzoltók, a kocsikat félrevontatták, a sebesülteket ellátták, a forgalom haladt tovább. Ha nem látom, nem hiszem el. — Hős nép — folytatta elgondolkozva Zalka. — Ne-, mes, büszke, soha nem fogja eltűrni a rabigát. Lám, a hamu alatt hány éven át izzott a parázs... s lángja most az egekig csap fel, látja az egész világ. Volt valami Zalka Máté hangjában, valami rezdülés, valami lágyság, amely arra vallott, hogy ezeket a gondolatokat, ezeket a szavakat nem először fogalmazza meg magában. S nem csupán a spanyol népre gondolt!... A két forradalmár szótlanul tette meg a hátralévő utat, s öleléssel, csókkal búcsúztak. Akkor még nem tudhatták, hogy ez a találkozás valóban az utolsó volt kettőjük között. ‘Részlet a szerző Rendületlenül című most megjelent könyvéből. (Zrínyi Katonai Kiadó, 1966.) A hazai néző beül a moziba, pereg a film, s legyen az japán, szovjet, vagy éppen olasz, anyanyelvűnkön, magyarul hangzanak a dialógok. Talán nincs szükség arra, hogy ecseteljük ennek a fontosságát. Hisz mindannyian tudjuk, hogy még a leggyorsabban olvasótól is időt rabol el a fölirat áttekintése, és ezáltal nem kerülhet oly szoros kapcsolatba a film cselekményével. Fiatal művészet Hazánkban a szinkron a felszabadulás előtt, — néhány magánvállalkozást leszámítva — jelentéktelennek nevezhető. 1950-ben az államosított filmiparban — bár igen sok vita közepette megindult a szinkronizálás, bár egyelőre igen mostoha körülmények között, a Hunnia Filmgyár apróbb épületeiben, kiselejtezett mozigépekkel. Mind a nézők, mind a szakemberek táborából bőségesen kerültek ki, akik ellenezték. Elsősorban az volt a kifogás, hogy nem tökéletes a hang és a kép egysége, amikor a külföldi színész magyarul megszólal, idegenül, zavaróan hat. Azt is említették, hogy a magyar nyelvű szöveg a film mondanivalójának meghamisításához vezethet. Ahogy aztán fejlődött a művészetnek ez az ágazata, úgy fogytak az ellenzők is. 1950-ben fölépítették, festői környezetben, közel Hűvösvölgyhöz a Pannónia Filmstúdió mai épületét. Itt már megvoltak a lehetőségek, amelyeknek segítségével — rövid idő alatt — a magyar szinkronizálást világszínvonalra emelték. Külföldi szakemberek több nyelven beszélő nézők egybehangzó véleménye szerint tökéletesek a magyar nyelven beszélő idegen nyelvű filmek. Hogyan készül a szinkron? Úgy érezzük, ennyi bevezetést megérdemelt ez a tizenöt éves, fiatal, mégis jelentős múltra visszatekintő gyár. Márcsak azért is, mert ez a történet igen leegyszerűsített. Sok-sok küzdelemről nem írtunk, csak az ott dolgozók emlékeznek rá. Meglátogatjuk az egyik műfordító-dramaturg „műhelyét”. Wessely Ferenc neve a mozilátogatók előtt nem ismeretlen. Sok nagy játékfilmen olvashatjuk a felírást, utoljára az ítélet Nürnbergben nagysikerű amerikai film főcímén: Dramaturg — Wessely Ferenc. — Hogy is kezdődik? Megnézzük a filmet, még az eredeti, idegen nyelvű hangján. S aztán hozzálátunk. Olyan szöveget írunk, ami legjobban megfelel a film mondanivalójának, szereplői egyéniségének. Ezzel már el is mondtam, hogy az úgynevezett „tükörfordítás”, — azaz szó szerinti fordítás — szinte lehetetlen, legalábbis értelmetlen. Mert egy-egy kifejezés, ami pontosan átfordítva magyarra, nekünk nem mond semmit, az az eredeti nyelvben igen komoly jelentőségű lehet. Ezután a vágóasztal előtt a dramaturg szinté képről képre „lejátsza” — most már a megírt szöveggel — a filmet. Figyeli, hogyan hat az új magyar szöveg, nem cseng-e hamisan, és még nagyon-nagyon sokat korrigál, javít rajta, — mondta Wessely Ferenc. A film, miután elkészült a magyar forgatókönyve, a rendezőhöz kerül. A rendező, ahogy ezt filmberkekben mondják, a stáb feje. Talán úgy lehetne a legjobban jellemezni, hogy a dramaturgtól kap egy kottát, amit neki, mint karmesternek kell vezényelnie az előadáson. Ég a piros lámpa az ajtó fölött. Felvétel van. A hármas stúdió rendezői és hangmérnöki szobájában ül dr. Márkus Éva szinkronrendező és Bársony Péter hangmérnök. A szereplők kiválasztása — Egy nagyon bájos szovjet filmen dolgozunk — mondja dr. Márkus Éva. Nagy öröm jó filmet szinkronizálni. S ebben oly sok a líra, oly eredetiek a fiatal szereplők, hogy valameny- nyien örömünket leljük a munkában. A három főhős, három fiatalember, nagyon sok gondot okozott a stábnak. Hogyan találjuk meg a megfelelő magyar színészt. Sok válogatás után végül is a szerelmes kislányt Szűcs Ildikó formálja meg, aki a Néphadsereg Művészegyüttesének a tagja. — Ez az első szinkron-főszerepem — mondja Szűcs Ildikó. Az első „ki mit tud?” után kerültem a békéscsabai színházhoz és mert diplomám nincsen, nagy kitüntetésnek érzem ezt a bizalmat. Igyekszem méltóan eljátszani a szerepet. — Milyen elvek alapján választja ki a színészeket? — Kétféle elgondolás alakult ki — mondja dr. Márkus Éva. — Az egyik, hogy egy-egy ismert külföldi színészt akit gyakran lát a magyar közönség, általában egy és ugyanazon magyar színész alakítson. Az elsődleges szempont az, hogy a színművész karakterének legyen megfelelő a magyar hang. Egy 100 kilós kövér színészt, akinek ez a hangján is érződik, nyilvánvalóan nem alakíthat magyar hangjaként egy sovány. Az érdekesség kedvéért azt is megemlítem, hogy néha igen különös esettel állunk szemben. Például nem egy japán, vagy kínai filmnél erős testalkatú színészek egészen magas, szinte női hangon beszélnek. Ha ezt a hangot akarnánk átvinni magyarba, bizonyára nevetségessé válna. Évente 140 - 150 tiíin A hangmérnök feladata, gondja az érthetőség, a hangzás minősége, szépsége, a térben való elhelyezése. A stúdióban pereg a tekercs. Elindul a kép, vele párhuzamosan a magnó. Int a rendezőasszisztens, és megindul a munka. Ötször, tízszer. hússzor ismételik, ha kell. Hosszú a folyamat, míg tökéletes lesz a film. A néző mindebből az izgalmas munkából csak annyit lát, hall, hogy egyre tökéletesebb a kép és a hang egysége, azaz — szinkronban vannak. Évente 140—133 szinkronizált film készül. A főcímen csak ennyi: „A szinkron készült a Pannónia Filmstúdió termeiben”. Regős István 18 nyelven énekel Irma Szolhodze a grü- ziai Rero csztrádzenekar szólistája egy moszkvai fellépésen. Irma Szolhadze 10 éves grúz kislány öt éve „művésznőnek” számít. A kislány ötéves kora óta rendszeresen fellép esztrádszín- padokon. A zenekritikusok ma az esztrádművészet legnagyobb csillagaival egy sorba helyezik. A kis énekesnő repertoárjában körülbelül 200 szovjet és külföldi dal szerepel. Irma 18 nyelven énekel. Bevallása szerint legjobban az olasz és az angol dalokat szereti. A kislány hallás után megtanulta Rita Pa- vone, Domenico Modugno, Claudio Villa, Robertino Lo- retti igen sok dalát. A kislány muzikális családban nőtt fel, mindenki énekel, azzal azonban senki sem foglalkozik komolyan. Irma édesapja a műszaki tudományok kandidátusa, anyja nyelvész. Irma az egyik tbiliszi általános iskola harmadik osztályában tanul és egyidejűleg a zeneiskola zongoraszakának növendéke. Mind a két helyen kitűnő tanuló. A kislány feltűnő énektehetségen kívül semmi másban nem tűnik ki, ugyanúgy játszik, babázik, rajzol mint kortársai. Az énekléssel Irma önállóan foglalkozik. Rendszerint magnószalagról tanulja be a dalokat. Ebben segítségére van rendkívül jó emlékezőtehetsége. Ma még nehéz sorsa további alakulását megjósolni. Pjotr Ami- ranasvili a Szovjetunió népművésze, aki személyesen foglalkozik a kislánnyal, azt mondja, hogy Irma hangja állandóan javul, hangterjedelme egyre bővül. Az esztrádszfnpad tízéves csillaga semmiben sem különbözik kortársaitól, éppoly önfeledten „iskolát” játszik. ele ma
