Kelet-Magyarország, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-17 / 90. szám
Hidas Antal FICZEK ÚR* jl/f egitta a tejet, megreg1,1 gelizett. Forrón tűzött az augusztusi nap. Anyja rábízta a legkisebb Ficze- ket, hogy együtt a többiekkel, menjenek a levegőre! — Aztán vigyázz rájuk! Bélát befektették egy házi gyártmányú kocsiba, amely cukrosládából készült, szolgálataiért kapta ajándékba az Illés bácsitól. Négy cérnaguriga szolgált kerék gyanánt. A láda elülső oldalába két szöget vertek, zsineget kötöttek rá, ily módon nagyszerűen lehetett húzni az utcán, sokkal kényelmesebb volt, mint karon cipelni. Márton golyókat és pilinckát tett a zsebébe, elindult a Teleki térre játszani. Vele ment Pista, Bandi és a kis Lajcsi. Bélát maga után húzta a kocsiban. A gurigák vadul csikorogtak. Először pilinckáztak. De ez nehéz volt, mert Márton nem akarta otthagyni a kis kocsit, ha pedig maga után húzza, elrontja a játékot. Azonkívül a repülő pilincka könnyen a csecsemő arcának ütődhetett. így hát golyózni kezdtek. Lajcsi, Bandi és Pista egy ideig mellette haladt, figyelte a váltakozó szerencsével folyó játékot. Márton egyik kezével saját golyóit gurította, a másikkal meg húzta a gyermekkocsivá átalakult cukrosládát. — Klek-kradi! — kiáltotta Márton. Az ő nyelvükön ez azt jelentette, hogy a golyót egyenes vonalba kefl állítani. — Kész — kradi! — felelte az ellenfél. — Supucc! — kiáltotta ismét Márton. Ez azt jelentette, hogy a földön akadály fekszik a két golyó között: kődarab, újságcafat, lócitrom, és az ellenfélnek kötelessége ezt az akadályt eltávolítani, mielőtt Márton gurítani kezdi a golyót. Kilenc golyóval kezdett játszani, most pedig csak három volt. Hiába igyekezett, rosszul ment a játék. Egyik kezével a golyót gurította, a másikkal húzta a ládakocsit — Kani — három! kiáltotta az ellenfél. •Részlet a szerző könyvnapra megjelenő „Ficzek úr” cimü regényéből; az esemény 1910-ben játszódik Márton a kanális-rácsra tette mezítelen talpát, hogy bele ne guruljon a golyó, mert akkor — a kani-há- rom! értelmében büntetést kell fizetnie: három golyót! Nyert. Már nyolc golyója volt. „Ha még egyet nyerek, ugyanannyi golyóm lesz, mint amennyit hoztam, s nem játszom tovább” — gondolta. E pillanatban lárma támadt. Az emberek odaszaladtak a villamosvágány- hpz, ahol egy sárga kocsi állt. Pista és Bandi Márton mellett voltak, de Lajcsit nem látta sehol. Hiába szó- longatta — nem jelentkezett. Márton, a kocsit a járdán hagyva, odarohant a villamoshoz, ahol már nagy tömeg verődött össze. — Lajcsi... Lajcsi... — súgta rémülten, sápadt lett az arca. És ekkor, mintha szöget szúrtak volna a szívébe, hallotta: — A Ficzek suszter fiát elgázolta a villamos! Lihegett, furakodott előre a tömegen át... Még, még ... Előtte ott sárgállott a villamos. Mintha őrá nehezedett volna a súlyos vastömeg. Felemelték a kocsi elejét. Ott, a mentődeszka alatt, eszméletlenül feküdt Lajcsi; feje csupa vér, a gránitkövezeten vércsík kígyózott; a kisfiú meztelen lábán, rövidnadrágján a véres por csíkot húzott; arca szintén poros; szája nyitva, fogai véresek, elől — látta — hiányzott az a két fog, amelyet tegnap ő, Márton, fonállal rántott ki, mert Laj- csinak fájt az a két foga. Az elgázolt gyerek szeme le volt csukva. — Lajcsi!... Megjött a mentőkocsi. Kis vércsík maradt a kövezeten. A mentőkocsi elrobogott Lajcsival. A tömeg szétszéledt. A villamos elindult. Márton egyedül állt. — Lajcsi... Lajcsi... Édes Lajcsikám! Várta, mikor vonják felelősségre öccse halála miatt. Lajcsit kórházba szállították, és amikor Réti Etel, a szomszéd házban lakó szülésznő betelefonált a kórházba, azt válaszolták neki, hogy a gyermek meghalt. Halála előtt magához tért, és azt mondta: — Istenem, de beteg vagyok! Ficzekné egy kis gyerekszéken ülve Szoptatta Bélát, hangtalanul sírt Ficzek mellette állt. Márton várta, mikor vonják felelősségre. Meghalt az öccse, mert ő nem vigyázott rá. Golyózott! De Mártonról senki egy szót sem ejtett. Észre se akarták venni. Hirtelen kitört az apja: — A Baráth kölyke a hibás! Az! Keresztülszaladt a vágányon, Lajcsi utána, az én fiam! És Ficzek a szekrénynek dőlve felzokogott. Márton hallgatta. Baráth Jóska a hibás? „Nem igaz! Nem igaz!” Várta, mikor esik neki az apja, mikor néz őrá vádlóan kisírt szemű anyja, a testvérei, a Simon, Flórián, Rosta Lajos, Eckstein Elek Bencze... az egész utca. „Megölte az öccsét” — zúgja majd az egész környék. — „Megölte az öccsét... Lajcsit!...” Elmúlt egy nap, két nap — és senki se szólt egy szót se. „Nem igaz! Nem igaz! Mondjatok már valamit!...” Márton kiment az utcára, a Teleki tér felé nézett, hátha jön a Lajcsi, és fekete szemét csillogtatva mosolyog és így szól: „Csak vicceltem, Márton, nem is haltam meg.” De nem jött. | Mindig csak mások jöttek. Reggel Márton a szalmazsákra nézett, hátha ott látja a kis göndör fejet. „Hiszen te itt vagy, ugye? Lajcsi? — És megcsókolja. — Ügy megijesztettél!” De a szalmazsákon csak Ottó, Pista, Bandi feküdt... Lajcsi nem volt köztük. Este, amikor már nem égett a lámpa, csend volt a műhelyben, a tárva-nyitva álló ajtón befutott a meleg augusztusi szél, hallani lehetett, ahogy a Teleki téren csörömpöl a villamos. Márton a kaptafa stelázsi polcain át kinézett az utcára, hátha jön az öcskös! „Itt vagyok, Márton. Menjünk a ligetbe. Vegyél fel a hátadra. Égeti a föld a talpamat” De Lajcsi nem jött, nem jött! Lehetetlen... Lehetetlen ... Valami iszonyúan égette belül. Szeretett volna írni valami olyasfélét, amit a Tolnai Világlapjában olvasati. „254” lenne a címe, ez volt a villamos száma. És ebben a valamiben elmondani, hogy nem Baráth Jóska, és nem is ő a hibás, hiszen ő csak játszott... játszott egy kicsit... golyózott ... „Istenem, háj; már játszani sem lehet egy gyereknek?” Fényt osztva élni Látogatás Kisfaludi Strobl Zsigmondnál A főváros még ájultan hevert a romokban, s a budai hegyek felől még hallatszott az ágyúdörgés, amikor Vorosilov marsall tűnődve állt meg egy szobor előtt a Városligetben. Annyira megkapta a mű varázsa, hogy elhatározta, ha él a szobor alkotója, felkeresi műtermében, s megkéri majd: a leningrádi Ermitázs számára is készítsen ilyen szobrot. — Ebből a találkozásból született a gellérthegyi Szabadság szobor gondolata is. Vorosilov marsallal meleg baráti kapcsolatba kerültem, a múlt nyáron is az ő vendége voltam — mondja Kisfaludi Strobl Zsigmond, miközben körbejárjuk hatalmas műtermét. Polcok, állványok futnak körbe. Hadvezérek, államférfiak, írók, művészek portréi sorakoznak. Kisplasztikák, Ady, Madách- emlékterv, s más vázlatok, a művész gondolatának első megfogalmazásai, de már sejtetik az anyagból kibomló nemes formákat. Hatalmas korszakot ível át művészi és emberi pályája. Kaliforniától Indonéziáig nagy városok közterein 52 szobra áll. Egyedül Anglia múzeumaiban több mint hetven alkotását őrzik, ö alkotta az Országház előtti Kossuth-szobor főalakját, a milleniumi emlékmű Kassuthját és Rákócziját. Bejárta a fél világot. Fiatalon került Bécsbe, a barokk pompán nevelkedett. Azóta Olaszország, Francia- ország, Amerika, Anglia volt életének egy-egy nagy állomása. „Rodin népszerűsége sem Volt nagyobb annak idején Londonban” — írta Bernard Shaw, a nagy író Kisfaludi Strobl Zsigmond londoni kiállításának katalógusába. Shaw és Kisfaludi Strobl Zsigmond évtizedeken át leveleztek, baráti szálak fűzték őket egymáshoz. A művész 26 levelét őrzi a nagy írónaik. És hogy Bemard Shaw mennyire szerette a magyar szobrászművész által készített portréját, következő sorai jól mutatják: „Portrém nemcsak azt mutatja, hogy én milyen vagyok, hanem azt is, hogy milyennek kellene lennem, és milyen szeretnék lenni.” Egyik legszebb alkotása, az „íjász” Budapesten és még három külföldi városban hirdeti az örök emberi szépséget: a harmonikus test, a feszülő izmok költészetét. — Mindig az volt a hitvallásom, hogy a művészetnek szépséget, fényt kell árasztania az ember életébe. Az agy, a szív, a temperamentum, a tudás és az erő — ez együtt adja a művészt. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a művésznek mindig legyen ereje ahhoz, hogy hű maradjon önmagához, soha ne kövessen másokat, ne hagyja magát elcsábítani a divatos stílusirányzatoktól. Kisfaludi Strobl Zsigmond sok évtizedes művészi pályáján következetesen hű maradt ejihez a hitvalláshoz. — Hogyan látja a mai modem szobrászati stílusokat, törekvéseket? — Csodálatos fejlődés tapasztalható az élet minden vonatkozásában, természetesen a szobrászatban is. Tanítványaim sokfele élnek a világban, közülük nem egy az utcán szedi össze az elhullott drótdarabokat, bádoglemezeket, leendő alkotásaik anyagát. Harminchét esztendős professzorkodásom idején én nem erre tanítottam, s ma sem vagyok meggyőződve, hogy az ilyen anyagokból készült alkotások kiállják az idő próbáját. A nyolcvankét éves mester ma fiatalos energiával dolgozik,, alkot, s fényt osztva éli napjait. Szombathelyen nemrég avatták fel Lenin szobrát. A közelmúltban készítette el Kodály Zoltán és felesége portréját. A műterem közepén ácsolják az Egerben felállítandó „Végvári harcosok” című kompozíciója egyik lovasfigurájának vázát. Az emlékmű kis méretű változata is ott áll a műteremben. Amikor Sosz- takovics szovjet zeneszerző ellátogatott Kisfaludi Strobl Zsigmond műtermébe. s megpillantotta ezt a kompozíciót, elragadó örömmel mondta: „Ritmusa, zenéje yan ennek a kompozíciónak!” — S dalt komponált a végvári harcosok emlékművéről. A falunak mindig megvan a legszebb leánya. Nem ritka, hogy egyszerre több is, mert megoszlanak a vélemények és hát bármilyen fontos kérdés ez, népszavazást mégsem lehet elrendelni ebben az ügyben. / Rendező barátommal elhatároztuk, hogy dokumentumfilmet csinálunk a szülőfalum legszebb leányáról. Tizennégytől—nyolcvanig megnézzük, hogy a különböző korosztályokban melyiknek hogyan alakult a sorsa, hiszen a legszebb leányt nemcsak az udvarlás időszakában, hanem később is megkülönböztetett érdeklődéssel figyeli mindenki. Elindultunk hát tájékozódni. Poggyászként se felvevőgépet, se magnetofont nem vittünk magunkkal, legyenek a beszélgetések mennél meghittebbek, családiasabbak. A községben hamar híre ment a tervnek, s főleg a lányosházaknál megtörölték a széket, ha bementünk. De íelbolydultak a régi emlékek is, fekete kendős néni- kék szája sarkában megjelent az emlékezés kacér mosolya. Régi viták újultak ki, már-már elfelejtett vetélkedések tüze lobbant ismét lángra. Egyetlen korosztály volt csak a hatvan- négy-hetvenöt éveseké, akik ha megkérdeztük, ki volt az első lány, szinte gondolko- lát nélkül, egyöntetűen válaszolták: a Cin baba, ő volt a legszebb. — Miféle furcsa név ez? — Csakugyan, honnan is tucínád? Hát amikor mi eladólányok voltunk, akkor kezdtek a vásárokan újfajta babákat árulni. Porcelánból, vagy kaucsukból, én nem is tudom. De nagyon szépek voltak. Akkor ragadt rá a Cinbaba név Oláh Máriára, mert ő még szebb volt a hajasbabánél is. — Most hol lakik? — Az alvégen. A cifrakereszt után a harmadik ház. Fiát biztosan ismered, Oláh Jóska, Forgó Margi- tot vette feleségül. — Margitot? ö az osztálytársam volt. — Ök azok. Nagyon szépen élnek. Van egy lányuk. Már technikumba jár. — Mentünk tehát az alvégre. A cifrakereszt után a harmadik házba. Mivel először egy gubancokba ragadt szőrű, mérges kis pulikutya fogadott bennünket, nem mertünk beljebb nyomulni a kapuból. Meg kellet várni, amig kijön a házból a fiatalasszony. — De ritka vendég — csapta össze a kezét Margit. — Az uramat keresed? ö most a bányában van. — Nem. Az anyósoddal szeretnék beszélni. — A mamával? Tessék, gyertek beljebb. Mivel csalt a konyhát fűtötték, oda vezettek bennünket is. Zománcos tűzhely volt benne, világoskék festett bútor, gyári falvédők, egy dívány, a sarokban pedig televízió. Látszott, hogy a nap nagy részében itt tanyázik az egész család. A berendezés egyetlen régi darabja egy öreg láda volt, ezen ült az idős parasztasszony, akit kerestünk. Az egykori szépség nyomai még mindig meglátszottak rajta. Igaz, a szép arcokon még a ráncok is másképpen rendeződnek. Kendő nélkül volt, s ősz haja is megőrzött valami elevenen csillogó fényt. Amit furcsállottunk: nem kelt fel a ládáról, nem jött elénk, csak a fejét fordította az ajtó felé, s arcáról semmi örömet, inkább a mai időkben már szokatlan riadalmat és tartózkodást lehetett leolvosni. Köszöntünk illedelmesen, ő fogadta, de a feszültség ott maradt az arcán. A menye megmondta, ki vagyok, mire elmosolyodott. — Nem ismertem meg a hangodat. Nem is csoda. Sohasem vagy itthon. — A hangomat? — akartam kérdezni, de Margit, a fiatalasszony megelőzött. — A mama nem jól lát. Azért nem ismert meg. — Rossz a szemem — mondta az öregasszony is. • Szemüveget kellene Solymár József: AZ ELSŐ LÁNY hordani — szólalt meg a rendező gyanútlanul. Csend támadt, a mama sóhajtott. — Sajnos nem ilyen egyszerű — — szánta el magát a menyecske a beszédre. — Az urammal több orvosnál jártak már. Pesten is voltak a professzornál. Az sem tud segíteni. Szem- idegsorvadása van a mamának. Túlságosan váratlanul ért bennünket ez a közlés. Csak néztünk egymásra nem mert egyikünk sem megszólalni. — Magához jöttek — mondta a menyecske, aki át akarta segíteni a beszélgetést a nem várt buktatón. — Mit akartok, gyermekem? — Keressük a falu legszebb leányait. Azt mondják a maga „bandájában” Mari néni volt az első lány. — Rég volt az. — Azt is mondták, hogy Cínbabénak hívták. — Az öregebbje, úgy hív még most is. — Nem haragszik érte? — Miért haragudnék? Majd mindenkinek adnak valami ragadvány nevet. — Ez szép név volt. Hallom a vásári babák miatt keresztelték így el Mari nénit. Többen is mondták, hogy magánál szebb lány talán sosem volt a faluban. — Bár ne lettem volna. Az volt az én szerencsétlenségem. — Ugyan. Hogy mondhat ilyet? — Igazat beszélek én gyerekem. Még tizennégy éves sem voltam, amikor a bálon már bicskáztak miattam a legények. Leszúrták Balog Sanyit, pedig az isten látja lelkem, nem tehettem róla. Meg is fogadtam én akkor, hogy nem megyek többet bálija, akárhogy hívnak. — De elment, ugye? — Mert udvarolni kezdett a későbbi uram. András a bíró fia volt. Az egyetlen. Nagyon erőszakos természetű legény. De szép is volt, erős is. Azt mondta, vele el kell mennem a bálba. És a szüleim is neki adtak igazat. Merthogy a híró fia volt. El is mentünk, de egész úton imádkoztam, hogy semmi baj ne legyen. — Újra késeitek? — Nem. Csak András nem tudta nézni, hogy mással is táncoljak. Nem csináltam én semmi rosszat, mégis odaugrott és a hajamnál fogva húzott ki a bálteremből. Akkor megfogadtam, hogy éh vele többet szóba nem állok. Még a köszönését sem fogadom el. — Mégis hozzáment? — Az anyámék akarták. Merthogy a bíró fia volt. És ígérte is, hogy megjavul, hogy szelíd lesz, ha hozzá megyek. — Csakugyan csendesebb lett? — Három fiúnk született. De még akkor is mindig úgy viselkedett, mintha ő lenne az első legény. — Szerette magát? — Nem tudom. Sokszor arra gondolok, csak azért vett el, merthogy mindenki azt mondta, én vagyok a legszebb lány. Neki, mint első legénynek, a bíró fiának a legszebb lányt kellett elvenni. Kiment Kanadába A műteremben.
