Kelet-Magyarország, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-17 / 90. szám

Hidas Antal FICZEK ÚR* jl/f egitta a tejet, megreg­1,1 gelizett. Forrón tűzött az augusztusi nap. Anyja rábízta a legkisebb Ficze- ket, hogy együtt a többiek­kel, menjenek a levegőre! — Aztán vigyázz rá­juk! Bélát befektették egy házi gyártmányú kocsiba, amely cukrosládából készült, szol­gálataiért kapta ajándékba az Illés bácsitól. Négy cér­naguriga szolgált kerék gya­nánt. A láda elülső oldalá­ba két szöget vertek, zsine­get kötöttek rá, ily módon nagyszerűen lehetett húzni az utcán, sokkal kényelme­sebb volt, mint karon ci­pelni. Márton golyókat és pilinckát tett a zsebébe, el­indult a Teleki térre játsza­ni. Vele ment Pista, Bandi és a kis Lajcsi. Bélát maga után húzta a kocsiban. A gurigák vadul csikorogtak. Először pilinckáztak. De ez nehéz volt, mert Márton nem akarta otthagyni a kis kocsit, ha pedig maga után húzza, elrontja a játékot. Azonkívül a repülő pilincka könnyen a csecsemő arcá­nak ütődhetett. így hát golyózni kezdtek. Lajcsi, Bandi és Pista egy ideig mellette haladt, fi­gyelte a váltakozó szeren­csével folyó játékot. Márton egyik kezével saját golyóit gurította, a másikkal meg húzta a gyermekkocsivá át­alakult cukrosládát. — Klek-kradi! — kiáltot­ta Márton. Az ő nyelvükön ez azt jelentette, hogy a golyót egyenes vonalba kefl állí­tani. — Kész — kradi! — fe­lelte az ellenfél. — Supucc! — kiáltotta ismét Márton. Ez azt jelentette, hogy a földön akadály fekszik a két golyó között: kődarab, újságcafat, lócitrom, és az ellenfélnek kötelessége ezt az akadályt eltávolítani, mielőtt Márton gurítani kezdi a golyót. Kilenc golyóval kezdett játszani, most pedig csak három volt. Hiába igyeke­zett, rosszul ment a játék. Egyik kezével a golyót gu­rította, a másikkal húzta a ládakocsit — Kani — három! kiáltotta az ellenfél. •Részlet a szerző könyvnap­ra megjelenő „Ficzek úr” cimü regényéből; az ese­mény 1910-ben játszódik Márton a kanális-rácsra tette mezítelen talpát, hogy bele ne guruljon a golyó, mert akkor — a kani-há- rom! értelmében büntetést kell fizetnie: három golyót! Nyert. Már nyolc golyója volt. „Ha még egyet nye­rek, ugyanannyi golyóm lesz, mint amennyit hoztam, s nem játszom tovább” — gondolta. E pillanatban lárma tá­madt. Az emberek odasza­ladtak a villamosvágány- hpz, ahol egy sárga kocsi állt. Pista és Bandi Márton mellett voltak, de Lajcsit nem látta sehol. Hiába szó- longatta — nem jelentke­zett. Márton, a kocsit a járdán hagyva, odarohant a villa­moshoz, ahol már nagy tö­meg verődött össze. — Lajcsi... Lajcsi... — súgta rémülten, sápadt lett az arca. És ekkor, mintha szöget szúrtak volna a szí­vébe, hallotta: — A Ficzek suszter fiát elgázolta a villamos! Lihegett, furakodott előre a tömegen át... Még, még ... Előtte ott sárgállott a villamos. Mintha őrá nehe­zedett volna a súlyos vas­tömeg. Felemelték a kocsi elejét. Ott, a mentődeszka alatt, eszméletlenül feküdt Lajcsi; feje csupa vér, a gránitkövezeten vércsík kí­gyózott; a kisfiú meztelen lábán, rövidnadrágján a vé­res por csíkot húzott; arca szintén poros; szája nyitva, fogai véresek, elől — látta — hiányzott az a két fog, amelyet tegnap ő, Márton, fonállal rántott ki, mert Laj- csinak fájt az a két foga. Az elgázolt gyerek szeme le volt csukva. — Lajcsi!... Megjött a mentőkocsi. Kis vércsík maradt a köve­zeten. A mentőkocsi elrobo­gott Lajcsival. A tömeg szétszéledt. A villamos el­indult. Márton egyedül állt. — Lajcsi... Lajcsi... Édes Lajcsikám! Várta, mikor vonják fe­lelősségre öccse halála miatt. Lajcsit kórházba szállítot­ták, és amikor Réti Etel, a szomszéd házban lakó szü­lésznő betelefonált a kór­házba, azt válaszolták neki, hogy a gyermek meghalt. Halála előtt magához tért, és azt mondta: — Istenem, de beteg va­gyok! Ficzekné egy kis gyerek­széken ülve Szoptatta Bélát, hangtalanul sírt Ficzek mellette állt. Márton várta, mikor vonják felelősségre. Meghalt az öccse, mert ő nem vigyázott rá. Golyó­zott! De Mártonról senki egy szót sem ejtett. Észre se akarták venni. Hirtelen ki­tört az apja: — A Baráth kölyke a hi­bás! Az! Keresztülszaladt a vágányon, Lajcsi utána, az én fiam! És Ficzek a szekrénynek dőlve felzokogott. Márton hallgatta. Baráth Jóska a hibás? „Nem igaz! Nem igaz!” Várta, mikor esik neki az apja, mikor néz őrá vádlóan kisírt sze­mű anyja, a testvérei, a Si­mon, Flórián, Rosta Lajos, Eckstein Elek Bencze... az egész utca. „Megölte az öccsét” — zúgja majd az egész környék. — „Megölte az öccsét... Lajcsit!...” Elmúlt egy nap, két nap — és senki se szólt egy szót se. „Nem igaz! Nem igaz! Mondjatok már valamit!...” Márton kiment az utcára, a Teleki tér felé nézett, hátha jön a Lajcsi, és feke­te szemét csillogtatva mo­solyog és így szól: „Csak vicceltem, Márton, nem is haltam meg.” De nem jött. | Mindig csak mások jöttek. Reggel Márton a szalma­zsákra nézett, hátha ott lát­ja a kis göndör fejet. „Hi­szen te itt vagy, ugye? Laj­csi? — És megcsókolja. — Ügy megijesztettél!” De a szalmazsákon csak Ottó, Pista, Bandi feküdt... Laj­csi nem volt köztük. Este, amikor már nem égett a lámpa, csend volt a műhelyben, a tárva-nyitva álló ajtón befutott a meleg augusztusi szél, hallani le­hetett, ahogy a Teleki téren csörömpöl a villamos. Már­ton a kaptafa stelázsi pol­cain át kinézett az utcára, hátha jön az öcskös! „Itt vagyok, Márton. Menjünk a ligetbe. Vegyél fel a há­tadra. Égeti a föld a talpa­mat” De Lajcsi nem jött, nem jött! Lehetetlen... Lehe­tetlen ... Valami iszonyúan égette belül. Szeretett volna írni valami olyasfélét, amit a Tolnai Világlapjában olva­sati. „254” lenne a címe, ez volt a villamos száma. És ebben a valamiben el­mondani, hogy nem Baráth Jóska, és nem is ő a hi­bás, hiszen ő csak játszott... játszott egy kicsit... golyó­zott ... „Istenem, háj; már játszani sem lehet egy gye­reknek?” Fényt osztva élni Látogatás Kisfaludi Strobl Zsigmondnál A főváros még ájultan hevert a romokban, s a budai hegyek felől még hallatszott az ágyúdörgés, amikor Vorosilov marsall tűnődve állt meg egy szo­bor előtt a Városligetben. Annyira megkapta a mű varázsa, hogy elhatározta, ha él a szobor alkotója, felkeresi műtermében, s megkéri majd: a leningrádi Ermitázs számára is ké­szítsen ilyen szobrot. — Ebből a találkozásból született a gellérthegyi Sza­badság szobor gondolata is. Vorosilov marsallal meleg ba­ráti kapcsolatba kerültem, a múlt nyáron is az ő vendége voltam — mondja Kisfaludi Strobl Zsigmond, miközben körbejárjuk ha­talmas műtermét. Polcok, állványok futnak körbe. Hadvezérek, állam­férfiak, írók, művészek portréi sorakoznak. Kis­plasztikák, Ady, Madách- emlékterv, s más vázlatok, a művész gondolatának első megfogalmazásai, de már sejtetik az anyagból kibomló nemes formákat. Hatalmas korszakot ível át művészi és emberi pá­lyája. Kaliforniától Indoné­ziáig nagy városok közte­rein 52 szobra áll. Egyedül Anglia múzeumaiban több mint hetven alkotását őrzik, ö alkotta az Országház előtti Kossuth-szobor fő­alakját, a milleniumi em­lékmű Kassuthját és Rákó­cziját. Bejárta a fél világot. Fia­talon került Bécsbe, a ba­rokk pompán nevelkedett. Azóta Olaszország, Francia- ország, Amerika, Anglia volt életének egy-egy nagy állomása. „Rodin népszerűsége sem Volt nagyobb annak idején Londonban” — írta Ber­nard Shaw, a nagy író Kis­faludi Strobl Zsigmond londoni kiállításának kata­lógusába. Shaw és Kisfaludi Strobl Zsigmond évtizede­ken át leveleztek, baráti szálak fűzték őket egymás­hoz. A művész 26 levelét őrzi a nagy írónaik. És hogy Bemard Shaw mennyire szerette a ma­gyar szobrászművész által készített portréját, követ­kező sorai jól mutatják: „Portrém nemcsak azt mu­tatja, hogy én milyen va­gyok, hanem azt is, hogy milyennek kellene lennem, és milyen szeretnék lenni.” Egyik legszebb alkotása, az „íjász” Budapesten és még három külföldi városban hirdeti az örök emberi szépséget: a harmonikus test, a feszülő izmok költé­szetét. — Mindig az volt a hit­vallásom, hogy a művészet­nek szépséget, fényt kell árasztania az ember életé­be. Az agy, a szív, a tem­peramentum, a tudás és az erő — ez együtt adja a művészt. Rendkívül fontos­nak tartom, hogy a mű­vésznek mindig legyen ere­je ahhoz, hogy hű maradjon önmagához, soha ne köves­sen másokat, ne hagyja ma­gát elcsábítani a divatos stílusirányzatoktól. Kisfaludi Strobl Zsig­mond sok évtizedes művé­szi pályáján következetesen hű maradt ejihez a hitval­láshoz. — Hogyan látja a mai modem szobrászati stíluso­kat, törekvéseket? — Csodálatos fejlődés ta­pasztalható az élet minden vonatkozásában, természete­sen a szobrászatban is. Ta­nítványaim sokfele élnek a világban, közülük nem egy az utcán szedi össze az el­hullott drótdarabokat, bá­doglemezeket, leendő alko­tásaik anyagát. Harminchét esztendős professzorkodá­som idején én nem erre ta­nítottam, s ma sem vagyok meggyőződve, hogy az ilyen anyagokból készült alko­tások kiállják az idő pró­báját. A nyolcvankét éves mes­ter ma fiatalos energiá­val dolgozik,, alkot, s fényt osztva éli napjait. Szombat­helyen nemrég avatták fel Lenin szobrát. A közelmúlt­ban készítette el Kodály Zoltán és felesége portréját. A műterem közepén ácsolják az Egerben felál­lítandó „Végvári harco­sok” című kompozíciója egyik lovasfigurájának vá­zát. Az emlékmű kis mé­retű változata is ott áll a műteremben. Amikor Sosz- takovics szovjet zeneszerző ellátogatott Kisfaludi Strobl Zsigmond műtermébe. s megpillantotta ezt a kom­pozíciót, elragadó örömmel mondta: „Ritmusa, zenéje yan en­nek a kompozíciónak!” — S dalt komponált a végvári harcosok emlékművéről. A falunak mindig meg­van a legszebb leá­nya. Nem ritka, hogy egyszerre több is, mert megoszlanak a vélemények és hát bármilyen fontos kérdés ez, népszavazást mégsem lehet elrendelni ebben az ügyben. / Rendező barátommal el­határoztuk, hogy dokumen­tumfilmet csinálunk a szülőfalum legszebb leányá­ról. Tizennégytől—nyolcva­nig megnézzük, hogy a kü­lönböző korosztályokban melyiknek hogyan alakult a sorsa, hiszen a legszebb leányt nemcsak az udvar­lás időszakában, hanem ké­sőbb is megkülönböztetett érdeklődéssel figyeli min­denki. Elindultunk hát tá­jékozódni. Poggyászként se felvevőgépet, se magneto­font nem vittünk magunk­kal, legyenek a beszélgeté­sek mennél meghittebbek, családiasabbak. A községben hamar híre ment a tervnek, s főleg a lányosházaknál megtörölték a széket, ha bementünk. De íelbolydultak a régi emlé­kek is, fekete kendős néni- kék szája sarkában megje­lent az emlékezés kacér mo­solya. Régi viták újultak ki, már-már elfelejtett ve­télkedések tüze lobbant is­mét lángra. Egyetlen kor­osztály volt csak a hatvan- négy-hetvenöt éveseké, akik ha megkérdeztük, ki volt az első lány, szinte gondolko- lát nélkül, egyöntetűen vá­laszolták: a Cin baba, ő volt a legszebb. — Miféle furcsa név ez? — Csakugyan, honnan is tucínád? Hát amikor mi el­adólányok voltunk, akkor kezdtek a vásárokan újfaj­ta babákat árulni. Porce­lánból, vagy kaucsukból, én nem is tudom. De nagyon szépek voltak. Akkor ra­gadt rá a Cinbaba név Oláh Máriára, mert ő még szebb volt a hajasbabánél is. — Most hol lakik? — Az alvégen. A cifra­kereszt után a harmadik ház. Fiát biztosan ismered, Oláh Jóska, Forgó Margi- tot vette feleségül. — Margitot? ö az osz­tálytársam volt. — Ök azok. Nagyon szé­pen élnek. Van egy lá­nyuk. Már technikumba jár. — Mentünk tehát az al­végre. A cifrakereszt után a harmadik házba. Mivel először egy gubancokba ra­gadt szőrű, mérges kis pu­likutya fogadott bennünket, nem mertünk beljebb nyo­mulni a kapuból. Meg kel­let várni, amig kijön a házból a fiatalasszony. — De ritka vendég — csapta össze a kezét Mar­git. — Az uramat keresed? ö most a bányában van. — Nem. Az anyósoddal szeretnék beszélni. — A mamával? Tessék, gyertek beljebb. Mivel csalt a konyhát fűtötték, oda vezettek ben­nünket is. Zománcos tűz­hely volt benne, világoskék festett bútor, gyári falvé­dők, egy dívány, a sarokban pedig televízió. Látszott, hogy a nap nagy részében itt tanyázik az egész csa­lád. A berendezés egyetlen régi darabja egy öreg láda volt, ezen ült az idős pa­rasztasszony, akit keres­tünk. Az egykori szépség nyo­mai még mindig meglát­szottak rajta. Igaz, a szép ar­cokon még a ráncok is másképpen rendeződnek. Kendő nélkül volt, s ősz haja is megőrzött valami elevenen csillogó fényt. Amit furcsállottunk: nem kelt fel a ládáról, nem jött elénk, csak a fejét fordítot­ta az ajtó felé, s arcáról semmi örömet, inkább a mai időkben már szokat­lan riadalmat és tartózko­dást lehetett leolvosni. Köszöntünk illedelmesen, ő fogadta, de a feszültség ott maradt az arcán. A me­nye megmondta, ki vagyok, mire elmosolyodott. — Nem ismertem meg a hangodat. Nem is csoda. Sohasem vagy itthon. — A hangomat? — akar­tam kérdezni, de Margit, a fiatalasszony megelőzött. — A mama nem jól lát. Azért nem ismert meg. — Rossz a szemem — mondta az öregasszony is. • Szemüveget kellene Solymár József: AZ ELSŐ LÁNY hordani — szólalt meg a rendező gyanútlanul. Csend támadt, a mama sóhajtott. — Sajnos nem ilyen egy­szerű — — szánta el ma­gát a menyecske a beszéd­re. — Az urammal több or­vosnál jártak már. Pesten is voltak a professzornál. Az sem tud segíteni. Szem- idegsorvadása van a ma­mának. Túlságosan váratlanul ért bennünket ez a közlés. Csak néztünk egymásra nem mert egyikünk sem megszó­lalni. — Magához jöttek — mondta a menyecske, aki át akarta segíteni a beszélge­tést a nem várt buktatón. — Mit akartok, gyerme­kem? — Keressük a falu leg­szebb leányait. Azt mond­ják a maga „bandájában” Mari néni volt az első lány. — Rég volt az. — Azt is mondták, hogy Cínbabénak hívták. — Az öregebbje, úgy hív még most is. — Nem haragszik érte? — Miért haragudnék? Majd mindenkinek adnak valami ragadvány nevet. — Ez szép név volt. Hal­lom a vásári babák miatt keresztelték így el Mari né­nit. Többen is mondták, hogy magánál szebb lány talán sosem volt a faluban. — Bár ne lettem volna. Az volt az én szerencsétlensé­gem. — Ugyan. Hogy mondhat ilyet? — Igazat beszélek én gye­rekem. Még tizennégy éves sem voltam, amikor a bá­lon már bicskáztak miattam a legények. Leszúrták Ba­log Sanyit, pedig az isten látja lelkem, nem tehettem róla. Meg is fogadtam én akkor, hogy nem megyek többet bálija, akárhogy hív­nak. — De elment, ugye? — Mert udvarolni kezdett a későbbi uram. András a bíró fia volt. Az egyetlen. Nagyon erőszakos természe­tű legény. De szép is volt, erős is. Azt mondta, vele el kell mennem a bálba. És a szüleim is neki adtak igazat. Merthogy a híró fia volt. El is mentünk, de egész úton imádkoztam, hogy semmi baj ne legyen. — Újra késeitek? — Nem. Csak András nem tudta nézni, hogy más­sal is táncoljak. Nem csinál­tam én semmi rosszat, mégis odaugrott és a hajamnál fogva húzott ki a bálterem­ből. Akkor megfogadtam, hogy éh vele többet szóba nem állok. Még a köszöné­sét sem fogadom el. — Mégis hozzáment? — Az anyámék akarták. Merthogy a bíró fia volt. És ígérte is, hogy megjavul, hogy szelíd lesz, ha hozzá megyek. — Csakugyan csendesebb lett? — Három fiúnk született. De még akkor is mindig úgy viselkedett, mintha ő lenne az első legény. — Szerette magát? — Nem tudom. Sokszor arra gondolok, csak azért vett el, merthogy mindenki azt mondta, én vagyok a legszebb lány. Neki, mint első legénynek, a bíró fiá­nak a legszebb lányt kellett elvenni. Kiment Kanadába A műteremben.

Next

/
Thumbnails
Contents