Kelet-Magyarország, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-10 / 85. szám
Mi az igazság BáthoriErzsébetről? Úl KOSSUTH DÍJAS Bemutatjuk GODA GÁBORT Pályaképe elé szubjektív impresszió kívánkozik. Néhány héttel ezelőtt elhangzott egy felszólalása. Budapest időszerű kérdéseiről mondott véleményt. Megpróbálta felrakni a lelki hangfogót, de nem sikerült neki. A hivatalos alkalomhoz és fórumhoz igazodó kezdő mondatok higgadtságát hamarosan felváltotta a megfontolt lelkesedés, az indulatok írói fogantatá- sú áradása. Kis esszé kerekedett a főváros közelmúltjáról és jelenéről, a lehetőségekről és tennivalókról. Világos szó volt ez az okos szerétéiről, szemérmes vallomás a legdrágábbnak érzett otthonról. Akkor eszünkbe jutottak azok a bírálói, akik nem értik Godat. Elfogultnak és bezár- kózónak vélik, pedig fiatalos lélek és született közéleti ember. Állampolgárnak is, írónak is. Még 1954-ben, a Csillag című folyóirat Nagy Lajosra emlékező számában írta meg Goda a következőket. Mestere és példaképe tetszéssel fogadta 1936-ban kiadott, Levél a pokolból című könyvét. Bírálatot írt róla a Nyugatban és a Szép Szó-ban is ő méltatta. Persze azért kifogásai is akadtak. Azt a megállapítást például, hogy az oroszlán üvölt, tartósan helytelenítette, s mikor a szövegét védelmező író nem hagyta magát meggyőzni, a vitát lezárva kijelentette: „Az oroszlán folyton ordít, a csendre nem nagy gondot fordít.” Ez a régi mondás teljes mértékben jellemző Godára, aki azelőtt is, a máig ívelő három évtized kemény erkölcspróbái közepette is, mindig a tisztességre, a tisztaságra', a jó célok szolgálatára ügyelt, ezért harcolt, s valójában semmi gondot nem fordított soha a csendre, saját nyugalmára. A látszatigazságok, a közhelyes illúziók és a demagóg frázisok trónfosztását érezte alkatához legillőbb művészi feladatnak. Szó sincs persze arról, hogy Goda műveit csupán ezzel a vonással érvényesen jellemezni lehet. Vihar előtt című regényét például az emlékezés lírája hatja át. Részrehajlást nem tűrő szeretet vezeti tollát, amikor szűkebb környezetéről ír. Részvét és fölénytudat, szomorúság és — hol elnéző, hol leleplező — irónia közvetíti bírálatát, amivel a köldöknéző, mindent agyonfecsegő, tehetetlen kispolgári intellektuellek életformája és magatartása ellen fordul (Flamingók). Élesebb metszésű „A rendes ember”. Ez a naplóformájú regény egy gazdag polgárfiú vallomása családjáról, önmagáról és főleg arról, hogy a látszatkülönbség, sőt viták ellenére sincs igazi különbség a burzsoázia egymást váltó nemzedékeinek életvitele és szemlélete között. A felszín lehet eltérő, modorosságokat és divatelveket mutató, a lényeg egy: az élősdiség, a felelőtlenség. Ez pedig nem kaphat felmentést, hiszen az akkori idők fenyegetése mind súlyosabb, s az író érzékeltetni kívánja és tudja a háború előtti évek „roppant nyomorúságát, gyötrő kínjait és a szabadság nélküli élet fultasztó szenvedéseit”. 1945 után a kedvező történelmi helyzet új színekkel gazdagítja Goda műveit. Világlátása most már bizakodóbb, keserűségét enyhíti, vagy fel is oldja a javítás lehetőségeit ismerő és ábrázoló bölcsesség. Megnő a távlat, amely az írót műveinek anyaga fölé emeli. Ez lehet a főoka annak, hogy az elmúlt évtizedben született Goda-regények a szatírának csipkedős-mo- solygós, szókimondó, de nem lehangoló, sőt inkább felrázó sorozatát jelentik. Amikor kell, felveri a szunnyadó lelkiismeretet, ostorozza a butaságot, a hatalmaskodást, a haszonlesést. Aki olvassa A planétás embert, nehezen felejti el a cirkuszosok és kegyszerárusok ügyeskedését, a bürokrácia groteszk bénaságát. Goda másik nagy szatírájának, a leleplezés parabolájának példafigurája, Poldini úr: mai holt lélek, Semmit nem ért a világból, annyit tud csak, hogy a „történelem durván provokálta”, s emiatt sértődött. Megpróbált kitérni az álmait is megrontó, iszonyú megpróbáltatásnak tekintett állásfoglalás elől, de be kell látnia: ez a huszadik század közepén nem megy. A semmitmondás logikája különben is egyenesen a nemet mondáshoz vezet. A gyáva sértődöttség, a meghunyászkodó közöny azokat segíti, akik, ha tehetnék, a Poldini gerinctelen semlegességét is korbáccsal büntetnék. t A nyárspolgár különféle változatai tűnnek fel Goda pályáján. Poldini őse például Nulla Lajos főkönyvelő, aki életében egyetlen egyszer kirúg a hámból. Kalandra vágyik, de nyomban hazasiet, mert szerelmi partnere nem hajlandó felvarrni leszakadt gombját Feleségére viszont mindig számíthat. A család a kispolgár biztos fedezéke — volt. Mert Poldini, aki silányabb mint Nulla Lajos, a változott viszonyok között otthon is lázadásba ütközik. Már a família sem kezes, ütött a nyárspolgár utolsó órája. Goda eljutott az utálkozó szánalomtól a derűs kíméletlenségig. Humanizmusa is most, Magányos utazás című utolsó regényében emelte a legmagasabbra. Talán nem tévedünk: Tóth Flóriánt, a könyv íróhősét, gondolatait és az önvizsgálódás eredményét tekintve Goda Gáborral azonosíthatjuk. így igazán hiteles ennek a regénynek mélyen személyes lírája. Vallomása a magányról és a közösségről, az élet értékéről, az emberi jóság, kedvesség, hűség elkötelezett, konokhitű szeretetéről és szolgálatáról. Dersi Tamás A Csók István emlékkiállítás Báthori Erzsébet képekkel egészül ki a nyírbátori múzeumban. A napjainkban is szadista hajlamú nőnek tartott Báthori Erzsébet a magyar festők közül Csók Istvánt ihlette alkotásra. A lányok szenvedésében gyönyörködő Báthori Erzsébet kép kivétel Csók művei közt. Művészi tevékenységének első korszakában alkotta, amikor a nagyméretű és különleges témájú képek divatja járta. Lyka Károly, a nagy magyar művészettörténész így fogalmazta meg ezzel a képpel kapcsolatban véleményét, jellemzését a festőről: „Mert az egyszerű arcképen túl, a másik végleten. a nagyméretű történelmi képén is érezzük a tétovázás nélkül való alkotás elemi erejét; így azon a nagy festményen, amelyen az őrült Báthori Erzsébet hóba vetteti jobbágyainak pőrére vetkőzte tett leányait és gyönyörködik kínlódásaikban. A szadista nő j ellemzése éppoly remek, mint, amilyen tisztán festői szempontból a pőre testek halk és gyöngéd szin- változata a hó fehér színének ágyában”. Ez a képe a második világháború legkritikusabb korszakában tűnik el, a kiállításon csak fényképnagyítása látható, de a megmaradt vázlatok is mély benyomást gyakorolnak a nézőkre. A nyírbátori kiállításon azért hangsúlyozzuk ki Csók István Báthori Erzsébet képeit, vázlatait, mert az egykor itt élő Báthori Györgynek és Báthori István lengyel király nötest- vérének volt a leánya. Báthori Erzsébet Nyírbátorban született, Ecsed várában nevelkedett, majd Var- nón kötött házasságot Ná- dasdi Ferenccel. Férjével Sárváron élt, özvegyen pedig Csejthe várában. Özvegysége idején kezdték bizonygatni, hogy kegyetlen eszközökkel kínoztatott halálra számos fiatal lányt. Erről többek között Rexa Dezső főlevéltáros könyvet is írt, hitelt adva az akkori ismert levéltári anyagnak. Később azonban olyan levéltári anyagról szerzett Rexa tudomást, az egyik Trencsén megyei Aspre- monta család levéltárában, melynek folytán behatóbb kutatás után még sor kerülhet Báthori Erzsébet rehabilitálására. (Ezekről Rexával történt többszöri személyes találkozásom alkalmával nyertem tájékoztatást.) Ennek a ténynek adott már hangot Takáts Sándor neves történész is. A Révai Lexikon is feltevésnek említi Báthori Erzsébet rémtetteit a történészek véleménye alapján a Báthori Erzsébet címszó alatt. E témával újabban Katona Imre történész is, a „Mi az igazság Báthori Erzsébetről” című előadásában, amely elhangzott Nyírbátorban, 1965. évi októberi múzeumi hónap alkalmával. A Batthyányiakkal és Nádasdiakkal kapcsolatos kutatás során olyan történelmi eredményekre juNy íregyháza, örökösföld. tott, miszerint a Báthori Erzsébettel kapcsolatos bün- per csupán koholt vád volt, Báthori Erzsébet Habsburg mesterkedésnek lett áldozata. A Csejthéhez nem is olyan távoli Brünn városában lakó asszony borzalmas tette adta a gondolatot a koholt vádhoz. A Báthori Erzsébet ellen hozott bűnvádi eljárás nem sokkal a felségárulási perek után történt. Nyilván elgondolkoztató minden olyan esemény, ami ebben az időben a gazdag magyar főurakkal történt, de nem utolsó sorban az is, hogy a Báthori Erzsébet bünpe- rét páratlan gyorsasággal, alig egy hét alatt folytatták le, ami szokatlan volt a magyar igazságszolgáltatásban. Az elmondottakkal szemben újabb ellenvélemények is kialakultak. Ennek alapján Báthori Erzsébet bizonyos mértékben kegyetlen és őrült kényúrnői magatartását a Habsburgok felhasználták egy gazdag, magyar református főur özvegyének teljes tönk. retételére. aki a nagy magyar reformátor, zsoltáríró Báthori István . nőtestvére is. Ennek folytán a Habsburg támadás nemcsak személynek, hanem a kor haladó eszméit jelentő reformáció ellen is szólt. Az igazság felderítése a több évszázados homályból említésre méltó nagy vállalkozás lesz, amely esetleg megoldja majd ezt a tisztázatlan problémát. Szalontai Barnabás a Báthori István Múzeum igazgatója Soltész Albert rajza A IIISZÖV cs a Népi Iparművészeti Tanács rendezéseken harmadszor tartják meg az országos népi iparművészé« kiállítást. — Képünkön: Utolsó simítások egy szövőszéken. Bárány Tamasi feg yverropogás a dönt boa Negyvenöt. Kora tavasz. A tanító egy kis völgyhajlatban bandukolt, két dombhát közt, s éhes, kegyetlenül éhes. Pedig reggelizett hajnalban, amikor elindult — dehát az már régen volt. Tán öt óra lehetett. amikor útnak eredt* most dél van. Valahonnét harangszót libbent feléje a dudorás zó szél. Fáradtan megáll, hogy kifújja magát. „Istenem, hány napi vándorút még hazáig? ’ Ebben a pillanatban tompa dörrenés reszketted meg a levegőt. Mi ez? Bujkáló németek? Vagy bombáznák? Az isten verné meg őket, hit nem volt még elég? Nekilendül, s futva igyek* szik fel a kis kaptatón« tudni akarja, mi történti Majdnem a dombocska tetején van már, amikor gép- fegyverkelepelést hall. Elveti magát, eleget tanulta r, vetődést. S akárcsak nemrég, a fronton, kúszni kezd. Úgy ér fel a dombtetőre. Ott előrekémlel. A dombocska túlsó lábánál lövészárkot pillant meg, itt -ott. fejeket, pusikacsöve- ket; meg-megmozdulnak. A gépfegyver még most is kelepek Óvatosan felemelkedik, s fedve magát, a bokrok védelmét kihasználva, lassan közelébb lopózik a lövészárkokhoz. Amikor a közelükbe ér, a fegyverropogás elhal. Lassítja lépteit, figye1* Két ágas fán egy keresztr rudat lát, gépfegyverheve» der függ rajta. Alatta tű. ég. Innét származott háí a harci zaj! Egy bokor mögött megáll» figyel. T£z-tizenkét éves gyerkő, cök ugrálnak elő az árkok-; bői, talán tizenöten, húszán. Az egyiknél géppisztoly van. Tán tizenöt éves. Odaóvakodik a tűzhöz, megvizsgálja a gépfegyverhevedert. — Jöhettek! — szól aztán hátra a többiekhez. Azok egy pillanat alatt ott teremnek. — Most ezt! — kiáltja az a kölyök, akinek puska van a hátán, s egy páncélökölből kiszerelt robbanótö-lte- tet mutat fel, hogy ő most ezt akarja a tűz fölé erősíteni. Egy másik — a hevedert veszi le éppen a rudról — így kiált: Előbb ezt e! Maradt itt még patron! Kidobjuk a magját, aztán leszorítjuk a fogóval. Ez szól csak igazán! A géppisztolyos tagadóam int. — Most kézigránátot robbantunk. Az még nem volt. Jani, a kézigránátokat! — int az egyik kisebb fiúnak. Aztán a többihez fordul. — Ti meg hozzatok rozsét! Ferke, hozz szalmát! Ferke dohog. — Csak akkor, ha én robbantok! A géppisztolyos: •— Robbantottál már? — Még nem. Azért akarok! A géppisztolyos legyint. — Hát robbants! — és vállat von. Felkötöznek egy kézigránátot a rúdra, majd jókora nyaláb szalmát dobnak alája a tűzre. Egyetlen hatalmas ugrással közébük veti magát. Első mozdulatával a kézigránátot tépi le a rúdról, aztán a tüzet tapossa szét, iszonyú indulattal. Hát semmi nem volt elég nektek, semmi?! A gyerekek csak most ocsúdnak fel. — Mit csinált, mi?! — kiáltja a puskás fiú. Oti hadonász fegyverével az orra előtt. Szó nélkül kitépi a gyér rek kezéből a puskát, a tusát kettétörve a földre dobja. A gyerek lehajol érte. — Hagyd! — üvölt rá, s megint felkapja a puskatust. Mintha csali ásó volna, földet hány vele, az újból izzani indult tűzre. Arca eltorzul, a fogát csikorgatja. A averekek félkört vonnak köréje és sötét pillantásokkal méregetik. A tűz most végre elalszik; ekkor felegyenesedik, s hirtelen rámered a kö- rülállókra, Oly vad a tekintetük, hogy szinte visszahőköl. Egyikük zsebe vészesen kiduzzad. Odaugrik, belenyúl: két marékra való géppisztolygolyót szed ki belőle. — Te! — üvölti, s ütésre emeli kezét, de a mozdulat benne reked. Nevelni kellene ezeket, nem ütni. A gyerek rémülten kapja el fejét, s eliramodik. Nyomában megindul az egész falka. Legelöl a géppisztolyos. „Te csibész!” — csikorog, s pokoli dühvei veti magát utánuk. A gyereksereg száguld, ő rohan a géppisztolyos után. Valami görcsös elszánás hajtja De a gyereket nem éri utói. Hirtelen megáll; minden akaratát egyetlen üvöltés sűríti. — Megáll jatok! S tudja, hogy engedel- meskedniök kell. Valóban: a íalka lassít, megáll. Még a géppisztolyos sem tudja kivonni magát e vad indulat megnyilatkozásának roppant hatás* alól — tétovázik ő is. Odalép hozzá, megragadja, magához rántja, a egyetlen mozdulattal — amelyhez a végső erőt az elszántság adja, hiszen halálosan kimerült már a hosszú úttól, s előtte a hosszú éhezéstől, a fiú majdnem akkora mint ő! — kitépi kezéből a fegyvert. Hirtelen mozdulattal végigmotozza két zsebét, aztán ellöki magától a fiút. És sarkon fordul, indul vissza a köves útra. Idegei még most is pattanásig feszültek; lélegzete zihál, s szinte támolyog. A kölykök lassan tálkába verődnek mögötte és óvatosan elindulnak a nyomában. Úgy tesz, mintha észre se venné őket. Pedig tart tőlük; mégiscsak húszán vannak. Most már hátra-hátrapil- lant, és keményebben markolja a géppisztolyt. A falka egyre közelebb óvakodik hozzá. Széles, mély patakmeder- hez ér; fából rótt szükség- híd ível át rajta. A híd közepén megáll. Éí a géppisztolyt hirtelen mozdulattal a vízbe hajítja... Negyvenöt, kora tava*»
