Kelet-Magyarország, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-07 / 82. szám

Iliié városa a felkelők kezén MAX CLAUDE: Tíz nap a Mekong CARACAS: A venezuelai bíróság egyenként hat évi börtönre ítélte Hector Rodriguez Bausa és Antonio Garcia Ponze, volt parlamenti képviselőket, a kommunista párt tagjait. Az ítélet in­doklása szerint „fegyveres felkelésre lazítottak a kor­mány ellen”. Mindkettőjü­ket már 1962 októberében letartóztatták, s azóta a caracasi börtönben rabos­kodtak. A venezuelai tár­sadalom haladó elemei kö­vetelik Rodriguez és Gar­cia valamint a többi poli­tikai fogoly haladéktalan szabadon bocsátását. SANTO DOMINGO: Juan Bosch, a dominikai forradalmi párt vezetője ál­lítólag elhatározta, hogy a júniusban esedékes elnök- választásokon pártjának al- elnökjelöltje Caamano ez­redes lesz. Bosch az elnök­ségért indul versenyre. Caamano ezredes, aki a négyhónapos felkelésben az alkotmányos erőket képvi­selte, jelenleg diplomáciai száműzetésben van, ő a do­minikai katonai attasé Lon­donban. NEW YORK': A TASZSZ jelentése sze­rint Mohammed El-Farra, Jordánia ENSZ nagykövete 12 arab állam nevében meghívta U Thant ENSZ főtitkárt, hogy látogassa meg a palesztinai arab me­nekültek táborait és győ­ződjék meg saját szemével, a menekültek egyre rosz- szabbodó életkörülményei­ről. KAIRO: Pakisztán kairói nagykö­vete nyilatkozatban jelen­tette ki, hogy egyes sajtó- értesülésekkel ellentétben a pakisztáni kormányt egyet­len hatalom se kereste meg az úgynevezett iszlám pak­tum ügyében és nem ka­pott semmiféle meghívást, hogy vegyen részt valamely „iszlám kongresszuson.” OTTAWA: A kanadai képviselők kedden este ötnapos vita után 143 szavazattal, 112 ellenében elvetették a ha­lálbüntetés eltörlését célzó javaslatot. A döntés nem volt meglepő, mert a kép-, viselőház megelőzően elve­tette a halálbüntetés öt­eves próbaidőre való etör- lését javasló indítványt is. BONN: Bonnban nem erősítették meg hivatalosan azokat a londoni híreket, amelyek szerint Erhard kancellár május második felében Lon­donba látogat. A hivatalos szóvivő szerint Erhard nagy-britanniai látogatása elvben már eldöntött tény, de az időpontra még konk­rét terv nem alakult ki. Saigon (MTI); Huéban az összes kulcs- fontosságú pozició a felkelők kezén van. Amióta Phan Xuan Nhuan tábornok a vá­rosban állomásozó dél-vietna­mi I. hadosztály parancsnoka kedd este rádiónyilatkozat­ban bejelentette, hogy szem­behelyezkedik a saigoni kor­mány utasításaival, a volt császári főváros az első vá­ros az országban, amely hi­vatalosan elszakadt az or­szág többi részétől. A főpa­pok, a katonák, a diákok, mind összefogtak a Ky kor­mány ellen. Hűé erőpróbára készül, valóságos lőporos hordó, amelyet a legcseké­lyebb szikra is felrobbant­hat. Szerdán reggel elszállítot­ták a Huéban élő mintegy 50 polgári amerikai személyt, a várostól körülbelül 14 ki­lométernyire délre fekvő amerikai katonai táborba, Phu Bai-ba. Az amerikai fegyveres erők megerősítet­Djakarta, (MTI): Az indonéz hadsereg egyik lapja szerdán azt közölte, hogy a letartózta­tott 18 volt minisztert ka­tonai bíróság elé állítják. A djakartai angol nyelvű Daily Mail szerint a bebör­tönzött volt kabinet-tagokat — köröttük Subandrio mi­niszterelnök-helyettest és külügyminisztert — más magas rangú vezetőkkel együtt most hallgatják ki* A lap idézi Suharto tá­bornokot, a fegyveres erők fejét, aki állítólag kijelen­tette, hgy a miniszterek perét a törvényesség keretei körött rendezik meg és saj­tónyilvánosságot is adnak az eseménynek, s hogy a vádlottaknak kellő idejük Párizs, (MTI): Couve de Murville fran­cia külügyminiszter szerdán az Europe—1. rádió adása keretében nyilatkozott a NATO problémáiról. Egyebek körött hangoztat­ta: Franciaország visszavo­nulása a NATO-ból ter­mészetszerűleg kihat a Ke­let és a Nyugat viszonyára, miután a NATO-t annak­idején egy kelet—nyugati háború lehetőségére való te­ték hűéi laktanyájuk védel­mét. A kedd esti heves saigoni tüntetések után, amelyeket a dél-vietnami hadsereg ejtő­ernyősei fojtottak el és ame­lyek során húsz tüntető meg­sebesült, szerda reggel nyu­galom uralkodott a város­ban. Mint az AP közli, szerdán különböző dél-vietnami val­lási és polgári szervezetek, valamint politikai frakciók képviselői megbeszélésre ül­tek össze, hogy előkészítsék a Ky miniszterelnök által bejelentett országos politikai gyűlés összehívását. Ennek hivatalos időpontját még nem jelentették be, tájéko­zott körök szerint esetleg tíz napon belül kerül sor meg­tartására. Az amerikai kül­ügyminisztérium szóvivője Washingtonban e tanácsko­zások kapcsán kijelentette, hogy az Egyesült Államok szeretné, ha minél gyorsab­ban lebonyolítanák a dél­vietnami új alkotmány ki­dolgozását. lesz védelmükre, „akármi­lyen szörnyű bűnösök le­gyenek is”. Egy másik lap szerdán arról számol be, hogy a 18 letartóztatott mi­niszter egyike, Oei Tjoe Tat már nem él, őrei „menekü­lés közben lőtték agyon”. Oed Tjoe Tat az elnökség ügyeivel foglalkozó állam­miniszter vöt Sukamo kor­mányában. A UPI hírügynökség ar­ról számol be, hogy Djakar­ta kínai iskolái szerdán reg. gél üresen tátongtak, mi­után a helyőrségparancsnok­ság, a baloldal ellen foly­tatott kampány részeként, elrendelte bezárásukat. Machmud helyörségpa- rancsnok azt állította, hogy egyik-másik kínai iskola „a felforgatás fészke volt”. kintettel hozták létre. Az elmúlt másfél évtized so­rán azonban a minimumra csökkent egy ilyen háború lehetősége és a francia kor­mány ebből levonta a szük­séges következtetéseket. Couve de Murville viszont hozzáfűzte: Franciaország nem kíván csatlakozni a moszkvai atomcsendegyez- ményhez, mert ez akadá­lyozná az önálló francia atomerő kiépítését. A minap érkeztem haza tíznapos utazásomról a Me­kong folyó deltáiéból. A Saigontól délnyugatra elte­rülő és mostauacan sokát szereplő deltavidék a tér­képen nem sok helyet fog­lal el: szabályos, egyenlő szárú háromszöget képez, amelynek mindkét szára 300 km. Ennek ellenére a Mekong-delta a legfonto­sabb tét a dél-vietnami há­borúban. A helyzet ugyanis az, hogy itt összpontosul­nak az ország alapvető kin­csei: a rizs és az emberek. Dél-Vietnam lakosságának kétharmada él ebben a há­romszögben, ahol a tropikus nap tűző fényében parasz­tok milliói dolgoznak a rizs­földeken. A földművelés egész problémája azon áll, vagy bukik, hogy kihez tar­toznak ezek az emberek és ki aratja le a rizst — Sai­gon, vagy a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front. A háború itt, a deltavidé­ken nem tűrt el változáso­kat. Közép-Vietnamban, a hegyvidéken, a technikai fölény lehetővé tette az amerikaiaknak, hogy a had­viselés új formáit erősza­kolják rá a Vietcongra. Ki­tűnően és bőségesen felsze­relt, nagy létszámú amerikai katonai alakulatok üldözik, bekerítik és felszámolják a Vietcong-egységeket. E tak­tika eredményei azonban rendkívül szerények. A Vietcong rendkívül mozgé­kony és kitartó alakulatai majd minden esetben észre­vétlenül kicsúsznak a bekerítésből. A deltavidéken, amelyre a háború súlypontja nehe­zedik, semmi sem változott a hadviselés menetében és taktikájában. A vízzel ej­árasztott csatornákkal szab­dalt nagy kiterjedésű rizs­mezőkön nem tudnak fel­vonulni nagyobb katonai alakulatok. Itt nincsenek lakatlan vidékek, mint a hegyvidékeken, ahol tanko­kat, helikoptereket és légi erőt lehet felhasználni. A deltavidéken egyik falu a másikat éri a csatornák mentén. A deltavidéken szennyes, véres, halálos küzdelem folyik. A dél-vietnami had­sereg parancsnoksága őrsé­geket állít, őrizteti az uta­kat. A katonaságot bes'állá- solták a városokba és a nagyobb falvakba, a lakos­ságot azonban nem tudják leígázni. Minden őrszem, minden megerősített állás tulajdon­képpen egy elszigetelt erőd, amely csak saját magát tud­ja védeni. A Vietcongnak nincsenek ilyen őrszemei és megerősített állásai. Ka­tonai és politikai káderei, emberei bent vannak a fal­vakban. A lakosság ismeri őket. A Vietcong emberei biztonságban érezhetik ma­gukat akkor is, ha az el­lenséges őrszemek csupán száz méterre vannak tőlük. A Vietcong elég erős ah­hoz, hogy saját törvényeit diktálja. Néhány példát er­re: Dél-Vietnam legtöbb út­vonalán normális a közle­kedés. Saigon és a deltavi­dék nagy városai között sű­rűn járnak a tehergépko­csik és az autóbuszok. Ez persze csak azért lehetséges, mert a Vietcong így akar­ja. Ezzel elősegíti a vidék gazdasági tevékenységét és ugyanakkor ellátja magát a szükséges dolgokkal. Min­den gépkocsi után bizonyos adót kell fizetni a Viet­congnak. Ellenkező esetben a kocsi aknára fut és a levegőbe repül. A Vietcong időnként bizo­nyos útszakaszokat lezár a közlekedés elől, hogy a sa­ját rizsszállítmányait bizto­sítsa. A Vietcong mindenütt ott van. Mindent lát és mindent hall. Ha valahol útközben megálltunk, hogy átkeljünk a kompon, ben­zint vegyünk fel, vagy éhsé­günket csillapítsuk, azonnal emberek vettek körül és faggatni kezdték sofőrünket: Ki ez? Mit akar? Ez ame­rikai? Kanto városa 150 kilomé­terre van Saigontól dél­nyugatra. Itt székel a delta­vidéken állomásozó 4. dél­vietnami hadtest parancs­noksága. A hadtest körleté­ben hatmillió polgári lakos él. Az első, ami a városba lépve nyomban szemünkbe ütközött, hogy ennek a lát­szólag békés városnak az utcáin szögesdróttal körül­vett blokkházak, homokzsá­kokkal megerősített torla­szok állnak. A blokkháza­kat fegyveres katonák őr­zik. Itt élnek az amerikai „tanácsadók.” A szomszédos repülőtér­ről felszálló gépek pilótái igyekeznek minél gyorsab­ban elérni a kellő magas­ságot, nehogy a partizánok tüzének hatósugarába kerül­jenek. Kantótól néhány ki­lométernyire egyébként minden éjszaka ágyúdör­gést lehet hallani. Quang tábornok, a 4. hadtest pa­rancsnoka így panaszkodott előttem: „120 000 katonám van és jóllehet a deltavi­déken csupán 30 000 Viet­cong tevékenykedik, mégis kevés ez a létszám. Még egy hadosztály kellene.” És a tábornok ennek el­lenére derűlátó! Rendkívül bizakodik az egy évvel ez­előtt elindított „békéltető kampány” eredményeiben. Erre a célra különleges is­kolán 5000 „specialistát” ké­peztek ki, akiket a falvak­ba küldenek. Ott meg kell ismerkedniük a lakossággal és meg kell győzniük min­den városit és falusit, hogy a saigoni kormányt és ne a Vietcongot támogassa. Ahány vietnamival csak be­széltem, ezzel kapcsolatban valamennyi szkeptikusan nyilatkozott. Körülbelül azonosan vélekednek: ha ezek a specialisták a váro­sokban maradnak, nem fog­nak eredményeket elérni, mert a városokban nincs Vietcong. Ha viszont falura jönnek, akkor vagy megölik őket, vagy életük megmentése ér­dekében kénytelenek lesz­nek tárgyalásokba bocsát­kozni a Vietconggal. Ha jobban szemügyre Vesszük e saigoni „káde­rek” tevékenységét, akkor észrevehetjük, hogy műkö­désük lényegében nem ho­zott eredményeket. A ve­szélyeztetett területeken csak a hadsereg védelme mellett mernek mutatkoz­ni s ez gyanút kelt a la­kosságban. A sötétség be­állta előtt el kell hagyniok a falvakat, hogy el tudja­nak rejtőzni a városokba. Éjszaka viszont visszajön­nek a faluba a Vietcong emberei és visszaszerzik befolyásukat. Ez a „bujócs- ka” csak abban az esetben fejeződhetne be, ha a la­kosság kiadná a Vietcong embereit, akiket kitűnően ismer. Természetes, hogy Dél-Vietnam lakossága ép­pen ezt nem teszi. Nem csodálatos tehát, hogy ennek a kampánynak az eredményei még a leg­szerényebb reményeket sem elégítették ki. Kantóban az úgynevezett „békéltető irodában” megmutatták a Saigon által ellenőrzött öve­zetek térképét. Eszerint • dél-vietnami rezsim csu­pán a Saigont és a delta­városokat összekötő főútvo­nalak mentén húzódó né­hány kilométer szélességű sávot ellenőrzi. Minden többi terület a Vietcongé. A Honoluluban kiagyalt dél-vietnami békéltető program súlyos fogyatékos­ságban szenved: összefügg a háború egyik legkegyetle­nebb formájának a légi bombázásoknak a fokozásá­val. Dél-Vietnam fölött na­ponta több száz repülést hajtanak végre. Elméletileg a támadások a- Vietcong Katonai létesítményei ellen irányulnak. A valóságban a repülőgépek rendszeresen „megdolgozzák” a deltavi­dék nagy kiterjedésű térsé­geit, amelyeket eleve „Viet- cong-térségeknek” tekin­tenek. Azt azonban senki sem meri beismerni, hogy ez így van. E politika va­lódi célja, hogy a lakossá­got azon területek elha­gyására kényszerítsék, ame­lyek felett a kormány nem tudja biztosítani az ellenőr­zést. Egyes vidékeken a parasz­tok nappal már nem tud­nak dolgozni a rizsfölde­ken. Éjszaka dolgoznak. Más térségekben a mezőket és a gyümölcskerteket a mérgező vegyi anyagok elpusztították. Csupán • kantói kórházban naponta körülbelül 20 súlyosan sé­rült polgári lakos jelentke­zik kezelésre. Az amerikaiak azzal sze­retnék megnyugtatni magu­kat, hogy a lakosság a Vietcongot hibáztatja eze­kért a bombázásokért. A bombasérülteket gyógyító orvosok azonban ellenkező véleményen vannak. — Itt, éppúgy mint más­hol — hangoztatják az or­vosok — azt mondják az emberek, az a felelős, aki a bombát ledobja. URBÁN ERNŐ­7Caü (Kisregény) 26. Sőt mi több — ha idejé­ben lerázza Takót, — még négyszemközti viszonyba is kerülhet alkalomadtán vele. Mit mond majd neki? Miféle elégtétel felkíná­lásával teheti jóvá csak a legutóbbi sértést is, ame­lyet éppen az öreg Bársony füle hallatára követett el? Azzal talán, hogy... itt a képem, egy orrost már kap­tam, most a párját se saj­nálja tőlem? Képtelenség! Egy ilyen súlyos, ennyire becsületbe vágó sértést még férfi és férfi között se le­het pusztán pofozkodással lekvittelni. Hát akkor...? Még jó is, hogy gyászba borult az ég, és vasárnap virradóra is igazi csattogó- suhogó vízözönnel kedves­kedett. Legalább Laci azzal vigasztalta magát, hogy nem a gyávaság — a pocsék idő kényszeríti majd otthonma­radásra. És szinte megneheztelt, amidőn déltájban mégis csak csendesedett az eső­csattogás. Szél támadt: felleg szaba­duló, kibontott ostorú szél. Amidőn pedig az indulás pillanata is elérkezett, a búcsúzva feltetsző nap is hinteni kezdte rezgő, langy- meleg aranyát. Takó márt várta. És nemcsak úgy, hogy ki­ballagott elébe a kastély kapujához. Ügy is, hogy ami már régesrég esedékes lett volna: a gazdasági ud­vart és a tóhoz vezető utat is akkurátosan összetakarí­totta. Gondolta magában: ha már vermet ásunk ennek a Laci gyereknek, olyan ver­met, amelyikbe mint kalauz esik bele, de melyikből csakis fejőgulyás gyanánt gebeszkedhet ki, legalább azt az örömöt szerezzük meg neki, hogy kellemes, családias környezetben es­sék meg vele a katasztrófa. De bánta is Laci a fel­söpört utat és a gazdasági udvar glédába állított sze­kereit! Maga is pusztai származék lévén, meg se állt rajtuk a szeme, öt a horgászat izgatta és még inkább Kati, hogy ugyan melyik öreg fa, vagy me­lyik épületsarok mögül bukkan elő? így aztán Takó — hogy ne látszódjék kukának — kénytelen volt az időjárásra terelni a szót. — Nem baj, hogy esett? — kérdezte. — A, — nyugtatta meg Laci. — Legalább a szú­nyogokat is elverte. Megint csend lett. Legfeljebb — sup-sup — a lépéseik folytattak társal­gást Mentek, mentek, már csaknem a park bejáratáig jutottak, amidőn valami hirtelen szíven ütötte La­cit Egy takaros, mesebeli há­zacska volt ez a valami. Falait borostyán futotta be. Sarkain kék subás ezüstfe­nyők álltak. — No nézd csak, — tor­pant meg Laci. — De cu­kor kis ház! Ki lakik ben­ne? Takónak villant egyet a szeme, hogy... ahán, kez­dődik, ráhágott már a ve­rem szélére a koma, de uralkodott magán, és egy maszületett medve jámbor­ságával mondta: — A kertészünk. Bizonyos Bársony Samu. Fuzsitos egy alak, a földre szállt angyal­ba is belekötne, de amúgy aranyember. A lánya pe­dig... hühü! — a lánya olyan takaros, olyan fogha- tós teremtés, hogy a fagyos szenteket is kísértésbe vin­né. Katinak hívják. Laci nagyot nyelt. Feje vörösre gyulladt, akár a stopplámpa veszély esetén. Ellódult onnan, és retten­tő hamis hangon így vál­tott témát: — Né, ez ám a dzsun­gel! — mutatott a parkra. — Ezt se gondozzák, tu­dom istenem. — Hát... dzsungel. Dzsun­gel hát, — vigyorgott igen­igen elégedetten Takó. — De megvan. Másutt, más majorokban viszont se park, se kastély. Még a fundoso- kat is felszántották a föld­osztás után. Hanem vigyáz­zon, ezt a pallót csak min­den cigányesztendőben hasz­náljuk. Valahogy vízbe ne bukfencezzék itt nekem. A figyelmeztetés azért hangzott el és azért volt helyénvaló, mert időközben a tóhoz értek, és Laci leg­nagyobb meglepetésére egy kis szigetre voltak átkelő­ben. Valaha híd állhatott a silány, két szál deszkás pal­ló helyén. Meredek ívű, kínai stílust utánzó kerti híd. De vagy az idő hor- pasztotta be a hátát, vagy a tégláinak akadtak enyves kezű megáhitói. A pótlásul odatett palló ingott-recsegett és csaknem a vízig hajolt, de a célnak azért megfelelt. Egy kis ügyesség és némi szívdobo­gás árán át lehetett rajta egyensúlyozni a szigetre. Ott meg mi állította meg, és mi ejtette csodálatba Lacit? Egy pagoda. Ügy bizony: egy homo­rú tetejű, kék akáccal kö­rülfuttatott pagoda, ami­lyent csak filmen, vagy ké­peskönyvben látott. — Hát ez? Hát ez meg? — ámuldozott. Amire Takó, de olyan flegmán ám, mintha csak jó estét köszönt volna. — Mi volna? Kéjlak, — nröndta. — Mit mondott? Mi az isten? — Kéj-lak, — tagolta a szót Takó — Cirjéky gróf, a hajdan volt uraság csi­náltatta. No, meg is járta vele, ami azt illeti. Negy­venesztendős is alig múlt, és olyan kopasz lett miatta, hogy a beretvált tök se ko­paszabb. (Folytatjuk) Bíróság elé állítják a letartóztatott regisztereket Couve de Murville a NATO-róI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents