Kelet-Magyarország, 1966. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-13 / 61. szám

rW

Négyszemközt az olvasóval

Beszélgetés Veres Péter Kossuth-díjas íróval

Ez év első felében Veres Péter novelláinak gyűjteményes kötetét jelenteti meg a Szépirodalmi Könyvkiadó „Való világ'' címen. Ebből az alkalomból beszélgetünk, de igazában erre az eseményre sincs szükség, hiszen Veres Pétert úgy tartja számon a szakmai és olvasói közvélemény, mint akinek mindenkor van fontos és érdekes mondanivalója. mert a nép mindennemű gondjaival együtt él, figyel és figyelmeztet, elemez és következtet.

1 Elbeszéléseinek válo- # gátolt kötetét rövide- sen kézhez kapja az olvasó. A novellaformáról — az ön szavaival élve — a népi elbeszélésről vallott esztétikai felfogása változott-e? A „Való világ” ad-e áttekintést a Gyepsor-novelláktól napjainkig terjedő novellatermés ilyen értelmű „fejlődéséről”, módosulásáról. Mit tart korszerű novellának, s mennyiben sikerült saját stílúseszm.ényét e kötet írásaiban megvalósítania?

— Mit is mondhatnék erre olyat, amit még meg nem írtam volna? A többször elmondott dolgok ismétlését az olvasók érdeklődésével, figyelmességével való visszaélésnek érzem.

Még akkor is, ha tudom,

hogy nem mindig ugyanazok az emberek ülnek a

könyv előtt, és még akkor is, ha tudom, hogy nemcsak az írók cserélődnek az idők során, hanem az olvasók is. De térjünk a tárgyra.

Szerintem minden műfaj jogosult, amelyben olyan dolgokat mond el az író — élményeket, gondolatokat, meglátásokat — amelyeket még nem mondott el senki. Vagy ha szerényebben fogalmazunk: ahogy még nem mondta el senki. Egyetlen kritérium: irodalom lett-e, költészetté emelkedett-e? Ez akkor is érvényes, ha az író teljességgel a képzeletére bízza magát, mint a mesében, vagy a kalandos és romantikus regényekben (ez a Jókai-csoda titka), akkor is, ha az egészen közönséges mindennapi életet, a megtörtént, vagy kézzel fogható valóságot adja.

Ha ebből a szempontból nézem ezeket az elbeszéléseket, mármint az enyémeket, némely részben elégedett, más részben elégedetlen vagyok.

A műfajjal magával semmi gondom. Mindent meg lehet írni és sokféleképpen lehet jól írni. Például, van a tiszta mese és az is lehet igazi irodalom, ha igazi író írja és van a „kitalált”, de a valóság elemeiből épült jó irodalom, ha Boccaccio, Maupassant. Csehov, Móricz Zsigmond, avagy regényről szólva, ha Flaubert, Tolsztoj, Solohov és a hozzájuk mérhető írók kezenyo- ma is lelki töltése érződik rajta.

De hadd beszéljek végre a magam dolgáról. Talán egy példában tudnám legjobban megvilágítani, hogy ezekben a novellákban, ha műfajilag csakugyan van bennük valami új és eredeti, az miben nyilvánul meg.

Adva van egy-egy kis emberi közösség, mondjuk egy munkáscsapat egy közös szálláson, egy szakasz katona, egy laktanya egyetlen szobájában, egy csapat fogoly egy barakban, vagy éppenséggel csak egy falusi tanyázó társaság az ablak alatti kispadkán, vagy a házban a- kemence mellett. Ezekben a kis emberi közösségekben néha-néha mesélni, máskor csak elbeszélni szoktak. A mese az — mese, mindenki tudja, az elbeszélés azonban lényege szerint „igaz történet.” Ennek az a belső törvénye, hogy az elbeszélő szinte kínos gondossággal ragaszkodik hozzá, hogy csak a valóságosan igazat mondja. Ezért ..izézik” annyit némelyik elbeszélő.

Nekem, úgy látszik, éppen

paraszti és munkás élményvilágomból is eredendően és talán alkatilag is realista gondolkozásomból következően ez a műfaj volt a leginkább testhezálló. Magától jött, amikor írni kezdtem.

Csak ezen a nyomon lehet hát ezeket az írásokat megítélni, vagyis azon, hogy az egyes írásoknak megvan-e mindig ez a valósághitelük és hogy ez a valóság mindig és mindenütt költészetté, irodalommá emelkedett-e?

Ennek a megítélése most nem az én dolgom. Én csak annyit szeretnék még az elmondottakhoz hozzátenni, hogy tudom és érzem: nem minden olvasó szereti, ha az olvasás élvezete közben még gondolkoztatják is.

Le tudnék mondani erről a gondolkoztató szenvedélyemről? Nem tudok, nem is akarok. Amint én nem tudok gondolkozás nélkül élni, szeretném, ha az olvasók sem tudnának anélkül élni. Az ember „homo sapiens” — gondolkozó lény.

Csak annyit szeretnék még elérni, de ezt nagyon, (kérdés, hogy ebben a korban ez lehetséges lesz-e?), hogy ne közbeszőtt elmélkedésekben, úgyszólván ismeretanyagként, hanem a történés és a látomás útján, mintegy sugallatképpen tudjam megindítani az olvasóban a gondolkodást.

Ebből a szempontból

azonban azt tapasztalom,

hogy nemcsak bennem van a hiba. Vannak ugyanis ebben a kötetben olyan elbeszélések is, amelyeknek a szövegbeli történéseken túl jelképes értelmük és tartalmuk is van, de még nem igen találtam olyan olvasói, — sőt kritikust sem! — aki ezeket a jelképes tartalmakat felfedezte volna.

Csak az írásban volna a hiba? Nem világítja meg magát élesen, mindenki által észrevehetően a jelképes tartalom?

Ez is igaz lehet, de az is, hogy nem minden olvasó gondolkozott még azokon a dolgokon, amelyek az írót szenvedélyesen foglalkoztatják, vagyis némelyik olvasó nem kapcsol. Nincs az ügyhöz „antennája.”

Hogy melyek ezek az írások?

Nem magyarázom meg. Akit csakugyan érdekel, keresse meg, fedezze fel. Mégis, kiindulásul, csak az ismertebbek közül: A juhász és a pulija, a Mostoha apa, Laci, (Egy ló története), llus és Bandika. És persze A kelletlen leány, de az

külön könyv, nincs benne ebben a kötetben.

Van ezek közt olyan is, például a Mostoha apa és A juhász és a pulija, amelyeknek a jelképes értelmét magam is csak később fedeztem fel. Amikor írtam, csak a történetre gondoltam.

De azt hiszem, elég erről ennyi!

2 Szellemi kalandozá- # soknak nevezte olvasónaplójában azokat a vallomásokat amelyeket kortársakról és elődökről, világirodalmi pályatársairól, a megismerés öröméről, az alkotás gondjairól írt. Hova helyezi Veres Péter szépprózai munkásságában ezeket az írásait?

— Hadd ismételjem, mert ezt is csak ismételni lehet, hogy rövid már ahhoz az én életem, hogy minden meglátásomat, gondolatomat, véleményemet vagy esetleges ötletemet drámába vagy regénybe, akárcsak elbeszélésekbe tehetném át. Meg aztán némelyik nem is arra való. Mégis röviden szólva én az ilynemű írásaimat is elsősorban irodalomnak és nem a szó szoros értelmében vett tudománynak tartom. Hogy valami eddig el nem mondottat is adhassak ebben a beszélgetésben, az én véleményem szerint az író tudhat akármennyit, tudhat nagyon sokat is, de azért mégsem tudós! Például ezekről a szóban forgó elbeszélésekről is azt hihetné az olvasó, hogy ez az író sokat tanulmányozhatta az életet és nagyon-nagyon megfigyelte az embereket. Hadd mondjam hát meg ez alkalommal, hogy a szó szokásos értelmében soha nem „tanulmányoztam” senkit és semmit és a módszeres, aprólékos megfigyelés sem kenyerem. Egyszerűen csak láttam, amit láttam és talán felszívtam a dolgok lényegét, mit tudom én hisz minden csak úgy jött. A személyes élmények és a látott-hallott jelenségek, tények szülték a gondolatot, a gondolat a továbbgondolást, majd a továbbgondolás maga is élmény lett, mert nagyon komolyan vettem, ahogy mondani szokták, „mellre szívtam” mindent, így még a régebbi élmények, tények, jelenségek is, meg az újonnan jöttek is mindmind magasabb értelmezést kaptak. Egy-egy élményt, tényt és jelenséget lehet lentebbi és lehet fenntebbi szintről is nézni. Azt hiszem ennyi az egész.

3

Vonzotta-e valaha a t dráma, gondolt-e arra, hogy ebben a nagyon kötött műfajban fejezze ki valamely adott mondanivalóját, vagy eleve idegennek érezte ezt a lehetőséget?

— Nem volna mit kön- törfalazni, még ha akarnék se, én magam, a prózaíró is megírtam, hogy a világirodalom eddigi eredményei alapján (a jövőről nem mernék nyilatkozni, mert abban sok minden lehetséges,) talán a drámában juthat legmagasabbra és legmesszebbre az író. Abban benne 1 éjiét a líra is, a próza is. Persze, csak a shakespearei szinten. Azonban ami az egész műfajt illeti, sok tízezer játszott színdarabból csak néhány száz lehet az, amely maradandó és igazi irodalom, igazi költészet. A többi un. „kommersz” áru, fogyasztási cikk, a szórakoztató ipar „standján”. Szerintem csak az a színdarab igazi irodalom, amelyikben valóság, gondolat és költészet van, mert az olvasva is jó.

Nekem azonban, úgy érzem, a drámában való próbálkozáshoz már nincs időm. Nem naptári vagy óraidőt értek, hanem „lelki időt”, ha ugyan ez a fogalom érthető volna.

Olyan sok ügy, közgond és írói gond zaklat, az ország, a világ és a magyar nemzet sorskérdései körül, hogy drámaírói kísérletekre vagy filmnovella írásra már nem mozog bennem a munkaszenvedély. Mert csak olyan színdarabot, vagy filmet volna érdemes megírni, amelyik nem kevesebb, hanem több volna, mint a regény vagy az elbeszélés. Ezt harminc-negyven esztendővel ezelőtt kellett volna kezdeni, amikor én még krampácsolni és kaszálni- kapálni jártam.

Mindegy. Most már igencsak megmaradok az eddigieknél : egyedül, vagyis

négyszemközt az olvasóval. Vagy értjük egymást vagy nem. de ez a kettőnk ügye. Nekem mindenesetre lelki békességet ád, r„- ez a további munkában mindennél fontosabb, még az esetleges színházi vagy filmsikernél is. Az írói munkát nemcsak magánügynek érzem, hanem közösségi — nemzeti — szolgálatnak is. Persze, igazán jól szolgálni csak halhatatlan remekművekben lehet, de az az istenek és a sors nagyon ritka ajándéka.

(J.ílieLífiés

A történet hőse az a bizonyos sokat emlegetett hűtlen kutya. A szókapcsolás nyilvánvaló ellentétet fejez ki, olyat, mint — mondjuk — „a gyáva bajnok”, vagy „a gyengéd- lelkű mészáros”. A kutyától hűséget várunk el, — erre tanított a jelleme. Kicsit jelképnek is tartjuk; nyilvánvaló, hogy a hűtlen kutya a szabálytörő kivétel.

Pedig hát ilyen is van. Attól függ, kinek az oldaláról vizsgáljuk. Hiszen a hűtlenség, fonákjára fordítva: máshoz fűző ragaszkodás. Hát Szurok, a gubancos szőrű, mélyről elővillanó tekintetű puli a gazdájához vált hűtlenné — miattam.

Puli volt, s ez kétségkívül súlyosbító körülmény. Ami pedig a gazda fogalmát illeti, — erről a közjogi viszonyról tudtommal soha még a kutyákat nem kérdezték meg. Mindegy, akárhogy is, — sok dicse- kednivalóm ezzel a hódítással nincsen. Szegény Szurok életében én voltam a hirtelen föllobbanó szenvedély, a rövidzárlat, mely annyi ártatlan lelket jégre vitt már.

Érdeklődését talán az a néhány szem kockacukor keltette föl, amelyet sosem felejtettem el zsebembe készíteni, valahányszor látogatóba mentem Károlyék budai villalakásába. Esetleg megérezte rajtam a könnyen lelkesedő, játékra mindég kapható kedélyt? Annyi bizonyos, nem kellett sokáig rángatnia a nadrágom hajtókáját, hogy egy kis sétára rávegyen.

Egyik alkalommal a ház ura ezzel fogadott:

— Te megbabonáztad ezt a kutyát! Nem tudtuk, miért olyan nyugtalan. Már akkor a kertkapunál ült, csaholt, mikor a domb aljában fölszállhattál a buszra.

Az enyémnél vájtabb fül már ebből is kihallhatta volna a sebbzett önérzetű kutyatulajdonos féltékenységét, — én még büszke is wltam rá.

A baj nem sokkal ezután történt, estefelé, a Margit-híd pesti oldalán. Hazafelé menet egyik lámpa fényköréből elémgu - rult egy fekete gubanccsomó. A viharos farkcsóválás, önfeledt öröm már majdnem emberi nyelven beszélt. Tévedés nem eshetett

— hiába hasonlít végzetesen egyik puli a másikra, ő az, Szurok, s az ünneplés engem illet.

— Szurok! — hajoltam le hozzá. Meghitten dörgö- lődött a tenyeremhez. De hasztalan néztem körül, sehol sem láttam Károlyé- kat. Aztán észrevettem, hogy a kötelező utcai öltözék is hiányzik róla: nyak- őv nélkül, meztelenül szökött el, ahogyan odahaza hancúrozik a kertben. És egyenest ide, húsz lépésnyire a lakásomtól.

Ahhoz elég későn volt már, hogy nekivágjak vele Budának. De a legközelebbi telefonfülkéből fölhívtam Károlyékat.

— Mi újság? — kérdeztem köznapian.

— Kérlek, csupa izgalom a ház, nem találjuk sehol Szurkot, már délután óta keressük.

— Hagyjátok abba. Itt van.

— Hol?

Elő kellett adnom a váratlan találkozás részleteit, pontos személy- és helyszín- leírással.

Károly hangja elszűkült. A megkönnyebbülésen kívül mintha egyéb is rezegne benne.

— Kérlek, nagyon hálás lennék, ha holnap reggel fölhoznád a kutyát,

— már csak így mondNincsenek

külön érdekek

A megye képzőművészeti életéről

Benczúr Gyula művészetétől hosszú út vezetett a közelmúlt és a jelen ábra zoló művészetéhez. A harmincas évek sóstói festőtelepének országos rangra emelkedett művészeinek munkája és a későbbi szabadiskola festőnemzedékének alkotásai mély nyomokat hagytak a szabolcsi kulturális életben.

Ma sem jellemzi a számban nem sok, de művészi munkában nem jelentékte- le képzöművészcsoport működését bezárkózás, szükfcö- rüség. A szabolcsi képzőművészek évek óta ott szerepelnek az alföldi országrész tárlatain, egyre erőteljesebb munkákkal vétetik észre magukat. Munkájukat zömében az útkeresés mellett egyre tisztuló eszmeiség, a szocialista realista elemek előtérbe jutása, az alkotó munka és hőseinek ábrázolása jellemzi. Huszár István, Soltész Albert, Páll Gyula, Berecz András, Margittal Jenő képei, Nagy Mihály szobrai, s a fiatalabb nemzedék sok eredetiséget, frissességet sejtető munkái már túljutottak a megye határain.

Ha a képzőművészek alkotásait szemléljük, látatlanból erőteljes képzőművészeti életre, pezsgő és termékeny összejövetelekre gondolhatunk. Ez azonban nincs így, ugyanis megyénkben önálló képzőművészeti életről nem beszélhetünk. Korábban négy megyével együtt Szabolcs-Szatmár Miskolchoz tartozott, jelenleg pedig a debreceni csoporttal alkotnak közös családot a szabolcsi képzőművészek. Ez az egyesülés bíztató közös munkát, a tapasztalatok kicserélését, a látókör szélesedését vetítette a művészek elé Közös kiállításokat rendeztek ennek az együttműködésnek a jegyében, a szabolcsi közönség megismerkedhetett a Haj dúság képzőművészeti eredményeivel, a Nyírség festőinek képeit pedig a szomszédos megye tekinthette meg. Sőt, a szabolcsi művészek helyet kaptak a hajta szárazon, érzelmek nélkül: a kutyát. — Ülj vele taxiba, természetesen az én költségemre! — ezt is egy fokkal élesebben hangsúlyozta a kelleténél.

Szurok szorongva guny- nyasztott a fülke előtt. El nem mozdult előlem. Valamit várt szegény. Amit a szökevények szoktak attól, akiért elszánták magukat a végzetes lépésre, a boldogságot talán, élete értelmét, — ki tudja?

'Pompán húzódott föl bennem a röstelkedés, amiért csalódnia kell. Hiszen hogyan vállalhatnám én őt a kietlen bérház második emeletén? Mit nyújthatok neki? A falakat meg a köves udvart... minek folytassam? Ha megpróbálnám elmagyarázni neki. bánatosan legyintene:

— Ugyan, hagyd a kifogásokat. Jobb az egyenes beszéd. Nem kellek én neked... Megmondhattad volna előbb is.

Nehéz szorongó éjszakát töltöttünk egy födél alatt Szurokkal. Bántott a lelkiismeret. Ö meg érezhette, hogy a dús vacsora 3 a gyöngéd simogatások mögött nem vár rá üdvösség. Hiszen nem vendégségbe jött hozzám, hanem — ritka eset kutyatársadalomban

dúböszörményi műves ztele- pen isMár úgy látszott, elmosódnak a megyehatárok, s a tájegységben és a szemléletben rokon képzőművésze i törekvések kielégítik mind a két „fél" igényei! Az „együttélés” azonban felszínre hozta azokat a visz- szásságokat, merev nézeteket is, melyek akadályozzák a további munkát. A szabolcsi képzőművészek a kezdeti támogatás, s helyes bírálat mellett találkoznak egészségtelen jelenségekkel is.

Nem minden esetben értesítenek időben egy-egy készülő tárlat előzményeiről, a határidők is olykor kurták, igen körülhatároltak, gyakori az olyan munkák „kizsűrizése”, melyeket egy másik zsűri már elfogadott, jónak értékelt.

Az eddigi együttműködés, a meglévő súrlódások ellenére, alapot nyújt a további munkához. Az alföldi világ életét, problémáit vizsgálják á képzőművészek Debrecenben és Nyíregyházán. Valójában nincsenek és nem lehetnek külön szabolcsi, külön hajdúsági érdekek. Az lenne a közös cél, hogy a vidéken éló képzőművészek közös erőfeszítések révén művészi munkájukban a maximumot nyújtsák, s teljes erővel vegyenek részt az ország kulturális vérkeringésében. Mindez azonban csak úgy lehetséges, ha nem gátolják a munkát félreértések, vagy elfogultságból fakadó mellőzések.

A szabolcsi képzőművészet további fejlődése megkívánja, hogy elsősorban a két megye érdekelt művészei és kulturális szervei az őszinteség hangján tisztázzák a súrlódások okait és együtt keressék a közös munka lehetőségeit. Ezen tűi szükséges még nagyobb lépéseket tenni — a mostani mú- teremépítés és egyéb intézkedések mellett — a szabolcsi képzőművészeti élet jobb megalapozásáért.

Páll Géza

— szabadon választott volna magának gazdát. De hát, az emberek között ez mégsem olyan egyszerű.

Reggel aztán ellenkezés nélkül indult el velem. A nemes lelkek önérzetével vette tudomásul, hogy a rácsos folyosó paradicsomából vissza kell térnie a budai kertes száműzetésbe.

Az úton már nem is beszéltünk. Ült lábamnál a kocsiban, elnézett a semmibe. Én elmélyülten szítt cigarettámba fojtottam zavaromat. Aztán egyszer csak ott voltunk a jólismert vas- cirádás kertkapu előttit ároly formaszerű köszöneté nem födte el megbántottságát. Meghűvö- södött köztünk a hang világos volt, hogy a történtek után nem lehetek szívesen látott vendég nálukIdővel megtudtam, hogy Szurok elkerült a háztól. Odaajándékozták valami vidéken élő rokonnak. Nem bocsájtotlák meg neki élete egyetlen könnyelmű ballépését. Hűtlen kutyává lett a szemükben

A gazdáját különben nemrég latiam a budai gesztenye- soron. Fiatal, zsömleszínű tacskót vezetett, s mikor megpillantott széles ívben elkerült.

Vidor Miklós