Kelet-Magyarország, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-13 / 37. szám
WWH LAJOS; Halk jajdulás BALÁZS SÁNDOR: Körforgalom Az eső cseppjei gyors egymásutánban futnak végig a nagy táblaüvegen: a táj ködbe véss. A félhomályos szobában fel-íelvUlan a cigaretta fénye. Egy-egy mély szívás után csillogóvá teszi a kövesgyűrű» a férfi ujján. — Hogy kezdjem? Mit mondjak? De szeretnék egy órával idősebb lenni! — kergetik egymást a gondolatok a férfi agyában. Tekintete az ablakról az asztalra téved, szíve hevesebben ver, és úgy érzi, alig kap levegőt. Virág. Szép csokor, frissen vágott szegfű. Huszonöt szól. Gyönyörűek. De nem itt. Nem ebben a szobában, s nem ebben a fásult, fájdalmas légkörben. Alatta csüimag, szalaggal átkötve. A cigaretta csonkig égett, már nem is parázslik, de még mindig szívja. Az asszony a kályha mellett ül, háttal az ablaknak, könyv van a kezében. Ügy tesz, mintha olvasna. Időnként fordít egy lapot. Néha egyszerre kettőt, oly mindegy. Szeretne hátranézni, de nem mer. Rossz szögben ül, pillantást nem vethet az ablakra, s a férfira sem, mert ahhoz meg kellene fordulnia. Mozdulni meg nem akar. Várja, hogy végigégjen a cigaretta, már nem sokáig tarthat — gondolja. A könyvről a könyvespolcra kalandozik a tekintete. Rengeteg könyv rendetlen sorokban. A legfelső polcon porcelán nip- pek sorakoznak katonásan. A férfi az asztalhoz lép. Szólásra nyitja a száját, de az utolsó pillanatban nyel egyet. Üjabb cigarettára gyújt. A gyufa1 sercen, a cigeretta égni kezd. Talán így könnyebb lesz, gondolja. Lassan odamegy az asszonyhoz, s vállára teszi a kezét. Az megrezzen és csendesen mondja: •— Ügy hallgatunk, mintha legalábbis fizetnének érte bennünket. — Igen. Pedig bizonyosan van mondanivalónk egymásnak — feleli a férfi erőszakolt nyugalommal. — Vagy nincs? — Van — mondja az asz- szony. — Hisz eddig is volt, s éppen most ne volna, a házassági évfordulónkon? — Házassági évforduló... A hetedik — mondja inkább magának, mint feleségének. A férfi sétál a szobában. Hol a televízió, a rádió gombjait piszkálja, hol a függönyt húzza széjjel, és bámulja a ködös tájat. Beletúr hosszú, hulláimos hajába és lépteit szaporázza. Majd megáll. Egyik könyökével a televízió tetejére, a másikkal a könyvállványra támaszkodik. Lassú, mély lélegzetet vesz, s beszélni kezd. Nehezen rakja egymás mellé a szavakat. Pedig magában már százszor, ezerszer is elismételte, hogy mit fog mondani. Évek óta készül erre a pillanatra. Voltaképpen maga sem tudja, mit mond. Szemét lehunyja, így könnyebben megy a beszéd. Szavai olyan furcsán hangzik, mintha nem is sajátja volna. Idegen a kiejtés, idegen a hangsúly. — Olyanról vallók, amiről eddig nem beszéltünk... — Az asszony tágra nyilt szemmel figyel. Halántéka lüktet. Már régóta várt valamit, valami retteneteset, de néni most, a házassági évfordulón. A férfi monoton hangon beszélt. — ... Ne haragudj, én téged mindig becsültelek, de soha nem szerettelek. S ezt érezned kellett. Hét év óta egymás mellett, de egy percig sem voltunk együtt. Szenvedünk, vergődünk mindketten. Mondd, érdemes? Ha jön a születésnap, hozzuk az ajándékot. Ha névnap van, hozzuk az ajándékot. És azt gondoljuk, nagyon jók vagyunk egymáshoz. így utáltam meg a virágot és a szalaggal átkötött dobozokat. Irtózom, ha ilyet látok. Pedig valamikor nagyon szerettem mindkettőt. — De én szeretlek! — jajdul fel az asszony. — Szerettelek régen és szeretlek most is. Ne beszélj az én nevemben, te csak a te érzéseidről nyilatkozz. Ne használd a többes számot... Volna szíved itthagy- ni, amikor mindenünk megvan? Ragyogóan berendezett lakás, autó és minden, ami egy jó házassághoz kell. — Minden? — Inkább önmagától kérdi. — Tudom neked ez mindent jelent. Én azonban nem szeretlek, értsd meg, és hiába mondod, te sem engem. Eddig olyan jól megvoltunk, és kényelmesnek találod ezt a helyzetet. Van mindenünk, polgári kényelem, és ezt nem akarod feladni. — Ne, ne folytasd — ugrik fel az asszony —, nem tudom hallgatni tovább. Idegileg máris beteg vagyok, s mi lesz velem, ha itthagysz? Mihez kezdjek egyedül? S mi lesz ezzel a sok mindennel, amit közösen szereztünk? Hét éven át kuporgattuk, most eresszünk mindent a szélnek? Nem. Ezt nem teheted. Becsületből is ki kell tartanod mellettem. Tönkreteszei teljesen — elcsuk- ló hangon visszaroskad a székre. — Csak őszinte vagyok hozzád, igazából akkor tennélek tönkre, ha tovább hazudnék, ha továbbra is képmutató lennék. S ekkor nemcsak téged, hanem magáimat is tönkretenném. S téged ez megnyugtatna, ha mindketten tovább szenvednénk? Hazudtunk egymásnak. Néha nem mertünk egymás szemébe nézni, de azért csak maradtunk együtt, mert így kényelmesebb volt. — Mit szólnak az emberek? — Az asszony feleletet sem várva tovább folytatja: — Vállalod, hogy mindenki rólunk beszél? Neked az jó lesz, ha ferde szénáméi néznek ránk? —. Azért, mert elválunk? — néz a férfi az asszonyra kérdően. — Kinek mi köze hozzá, hogy mit teszünk? Ez csupán ránk tartozik. Engem nem érdekel, hogy ki mit mond. Az én sorsomat elsősorban én irányítom és nem mások. Az asszony zokog. Köny- nyei folynak, már n<».-n is törli le őket. A férfi síró embereket sohasem szeretett látni. A könnyek mindig a szívéig hatoltak. Nem folytatja tovább. Az asztalról felveszi a csomagot, s szó nélkül adja az asszonynak. Az nézi, forgatja, aztán feloldja a szalagot, és lassan bontogatni kezdi a selyempapírost A férfi ismét cigarettára gyújt. És minden kezdődik elölről. , — 1. — Miska bácsi valamikor trafikos volt a nagy-kávé- házban. Igaz, annak idején még nem bácsinak szólították, hanem csak Miskának, de inár akkor kitanulta ezt a mesterséget. A fel- szabadulás után sokáig ci- pőpucolással foglalkozott, de hogy újra megnyíltak a ká- vóházak, elővette a régi barna rekeszes ládikáját és jelentkezett trafikosnak. Jövedelme a felülfizetésből került ki, vagyis amit a vendég a rendes trafikáron felül fizet. Aki erre sajnálja, az vegyen az utcán, a boltban, pavilonban és ne kívánja, hogy odahozzák neki és eléje tegyék. Kicsiny, apró ember. Sohasem volt óriás, de hogy megöregedett, még kisebb lett. Csak az élénk szemei maradtak olyanok, mint régen, no meg a lúdtalpak, amiket idejekorán beszerzett és amik végig hűségesen kiszolgálták. A környéken kedvelték Miska bácsit, mert csendes, udvarias ember volt és nagy buzgalommal látta el hivatalát. Mint egy madár mindig forgatta a fejét jobbra-balra és repült, ahová hívták, már amennyire az említett lúdtalpak engedték. Rendesen este tízkor érkezett haza, de addig nem feküdt le, míg másnapra mindent elő nc/11 készített, öreg élete párja, aki takarítani járt, már többnyire aludt, míg ő ágyba került. Mert lassú, babramunka óm mindent szépen a helyére rakni, szivart, cigarettát a a maga rekeszébe. De neki aztán másnap nem kellett keresgélni, hogy mi hol van, rögtön adta, amit kértek. Persze gyufát is árult, de ezzel külön manipulált. Tíz skatulyából csinált tizenegyet. Ügy gondolta, hogy ezzel nem vét az erkölcs ellen. Csekély haszon, de mégis valami. Megnehezítette a dolgát, hogy üres gyufás skatulyát ma már nem könnyű találni amióta ezt is gyűjtik a rájuk ragasztott színes ábrák miatt. De e tekintetben leleményes volt. A pincérektől, vendégektől el- kunyerálta, a felesége is hozott neki hetenként egyet-kettőt, — Cigaretta tetszik? — kérdezte a fiatalembertől, aki messziről integetett neki. — Köszönöm, az van, hanem a gyufára otthon hagytam. — Tessék. A fiatalember „kigubá- zott” ötven fillért, aztán rágyújtott. A mellette ülő lány a gyufás skatulyát forgatta. — Nézd csak, milyen muris — mutatta a fiúnak a címkét. — Micsoda? — Ez a jól táplált disznó és a felirat: ..Kössön sertéshizlalási szerződést”. Remélem, szót fogadsz, — Kötnék én szívesen, de sajnos, nincs disznóm. —- Sertésről van szó — rágott közbe nevetve a lány. — Pardon, sertésem, akit hizlaljak?!... Fizettek, mentek. A gyufát ottfelejtették az asztalon.- 3. — Nem sokkal ezután a szomszéd asztalról átnyúlt egy kéz és a gyufát magához vette. A kéz tulajdonosa egy nagyhasú, egy nagy hajú, dülledt szemű piktor volt. Csokorra kötött pettyes nyakkendőt és kis fekete szakállt viselt. Most a gyufa kedvéért rágyújtott kurta szárú pipájára és várt, Egy igazgatót, aki meg akarja festetni a portréját meglepetésül a családja számára. Négyre Ígérte, már öt óra és nem jön. Biztosan meggondolta, Pedig nagyon kellene a pénz. Keserű lett szájában a füst és csak akkor édese- dett meg, amikor a kávéház forgó ajtajában megjelent az igazgtó tömzsi alakja. Bocsánatot kért a késésért, de értekezlet, ugyebár. A festővel hamar boldogult, ötszáz forint előleget is adott és megállapodtak: hetenként háromszor felmegy a műterembe. — De ahhoz ragaszkodom, hogy hasonlítson hoz- záfm és szép legyek rajta — tette hozzá az igazgató. — Ügy lesz kérem — mondta a festő, bár tudta, hogy nem lesz könnyű ebből a kerek, pámás fejből szépet mázolni. — Magáé ez a gyufa? — kérdezte indulás előtt az igazgató. — Adja nekem. — Parancsoljon. — A titkárnőm ugyanis gyűjti és hátha ez a disznó nincs meg neki.. Másnap reggel az igazgató, mikor a titkárnője behozta a reggeli postát. így szólt: — Nézze Vera, mit hoztam magának — és odaadta neki a gyufát, — Köszönöm szépen — vette kezébe Vera. — Ebből ugyan van már a gyűjteményben, de jó lesz csen- cselni. —- Az már a maga dolga. És küldje be Jolit, diktálni szeretnék, . Vera szólt a szép fekete gépírólánynak, de egész nap ette a mereg miatta. Miért, Ő nem jó a diktáláshoz? Eddig jó volt, most meg egyszerre nem? Talán egy szép napon majd áthelyezik őt a titkárságból a könyve- lőségbe? Azért kérdezte hát a múltkor: ugye Vera, magának van oklevele könyvelésből?... Igen, erről van szó és nincs messze az idő, hogy Joli ül be az ő helyére. Még este lefekvés után is ezen rágódott. Nem tudott elaludni. Cigarettára gyújtott a sötétben. — Mit csinálsz fiam? — kérdi tőle az anyja fáradt hangon a szomszéd szobából. — Cigarettázom — mondta, de olyan hetykén és kurtán, hogy az anyja nem merte tovább faggatni. Családfenntartó. Bizonyára bántja valami, talán reggelre kialússza. De Vera a cigarettától még éberebb lett. Kiugrott az ágyból és odaült a nyitott ablakhoz, a beámram- ló enyhe tavaszi levegőbe. Megint rá akart gyújtani, de a skatulya már üres volt. — Engtrn meg egy vacak gyufásnkatulyával akar lc- kenyerezni — gondolta dühösen és az üres gyufás dobozt kihajította az ablakon, Csattanva hullott le a járdára, egy lámpa alá. Miska bácsinak erre volt az útja. Meglátta a gyufás- skatulyát, felvette. Nézte, hogy ép, egészséges-e, mert csak akkor használhatja. Karcolt az oldala. Ezt ma este nem töltheti meg... ÖRÖKSÉQ a háború után egyetlen /J szobánk maradt, abba zsúfolták be a bútorokat, amelyeket a1 másik szobából meg lehetett menteni. A falat azonban nem lehetett kijavítani. A kőművesek helyrehozták a lövedékroncsolta sarkot, de nein sikerült tökéletesen. Ott maradt a nyoma. Amikor később újjáépítették a szobát, egy lakót küldtek hozzánk. Nemigen tiltakoztunk, nem olyan idők jártak akkor. Szóval így szorultunk be az egy szobába hárman, amikor apám hazajött a fogságbóL Csendesen-szere- tő anyám innen járt tanítani, apám is az aktái közé. A legutóbbi években — közben felnőttem én is — otthoni életünk vacsorát és alvást jelentett, mert nap közben hárman háromfelé dolgoztunk. Anyámék aludtak a szobában, én egy — a konyhából nyíló — hálófülkében ahol más nem is volt, csak a heverő, egy könyvespolc és egy olvasólámpa. Vacsoráink kiszámítottak, mondhatnám szürkén szertartásosak voltak. Valahányszor elkezdődött a *ni kis szektánk esti rítusa, inkább éreztem magam börtönben. mint barátságos családi otthonban. Apám azonban nem tűrt elmaradást. Általában semmit sem tűrt, amit nem ő akart. Hogy honnan merítette a szertartás formáit? Két háború közti német regényekből talán. Különben az is ritus volt, az a félóra, amit az irodalomnak szentelt, vacsora után, az ágyban. A régi álmoknak, a régi ábrándoknak adózott ilyenkor, éppúgy nem tudott megválni tőle, mint az asztali ceremóniától. Általában semmitől sem volt képes megválni, ami a múltra emlékeztette. Régi ruháit nem engedte anyámnak kidobni a szekrényből, mert esetleg „jó lesz az még valamire”. És beszélt is néha a német alaposságról, rendszerességről, a német apákról, akik egész kis hadseregeket vezéreltek. A németen volt a hangsúly. Olyan végtelen tisztelettel, mint a kék szín. Hidegen és ájtato- san. Az egyik nap is hazajött aktahegyei közül, s mindjárt hozzálátott a szertartásaihoz. Bevonult a fürdőszobába és félóra múlva már házikabátban jött ki. Ruháját az akasztóra rakta és leült az asztalhoz. Nekikezdett az újság sportrovatának, majd a kevésbé fontos külpolitikai részt böngészte ót. Apró hírecs- kék között bogarászott ösz- szefüggést, találgatta1 a tanácskozások célját, a statisztikákat összevetette a napi hírekkel. Csupán ezt a két rovatot olvasta. A konyhából behoztam a kikészített tálcát, rajta a hideg méltóságú porcelán tányérokat, a poharakat és az evőeszközöket. Mindent a helyére raktam, a vázát a virággal anyám és apáim közé, a borospalackot elém, a szódát mellém... Behunyt szemmel is tudtam volna. Apám evés közben folytatta az olvasást. így, közönyös hangon: — Japánban tájfun... Még tart. — Harcok Vietnamban... Angolában... Majd még közönyösebben: — Tűzvész Tuniszban. S már teljesen érdektelen hangon: — A második világháborúban ötvenmillió halott. Anyám és én rendszerint hallgattunk ilyenkor, de most anyám szokásától eltérően hozzátette: — Amennyivel több a nyomorék, az élőhalott! Bizony, a nyomorék, az élőhalott. De apa túlélte. Túl, kétszer is, szerencsésen. Pedig mennyire tetszett neki a feszesen fess fegyelem, és az a hideg szigor... — Miért nem eszel? — mordult most rám fáradt hangon. Bort töltöttem és szódát fújtzjn, sok fénylőn felfutó buborékot a poharakba, néztem egy kicsit őket, azután apámra pillantotfe|m.-r- Miért nézel így rám? Ijesztően ronda nézésem van. Különösen, ha bánt valami- Minden kiül az arcomra. Apám tudta ezt. Az arcán görcsös ijedtség rándult, homlokán az erek hirtelen megteltek vérrel. Kivittem az összerakott mosatlant. A konyhában szabad volt rágyújtanom. Leültem az aprószékre. Körülöttem a réteges füst és a csend. Csupán a csapból csöpögött a víz. Szaporán, egyhangúan, s valahogy mégis ütemesen, s egyre keményebben, dobolva szinte. Dob, dob, ezer dob! S mintha láttam volna a házakat is, ahogy beleremegnek. S a csizmákat is, amelyek alatt serceg a homokos beton. Az utcaköveket, amint összébbhúzódnak, közelebb egymáshoz, hogy a csizmák biztosabban léphessenek. — Hozod már a gyümölcsöt? — riasztott fel anyám hangja. Odabenn apám még olvasott. Leültem a helyemre. Csend, megint csend. De nem, apám mintha szólni akarna most, forgatja az újságját. Keményen rám néz. —- Olyan fura szemed van — mondta tagoltan, mesterkélt nyugalommal. Meglepett ez a szokatlan megjegyzés Eddig, ha szólt, tompán tárgyilagos tényeket közölt velünk, érzéseket, véleményt és hasonlókat nem. Lesütöttem a szemem, mint akit csínyen csíptek. — Mi bajod van? S ekkor a szemébe néztem. — Te is bűnös vagy — Szóltam nyugodtan. — Hát idefigyelj — vágta rá rögtön, de nem figyeltem rá, tenyeremet a fülemre szorítottam. — És felelős is — folytattam. — Garcia 1 Lorcáért, meg Radnótiért, és József Attiláért, és másokért, negyvennégyért, ötvenhatért... Még mielőtt szólt volna, felpattantam,, hazamentem kis kuckómba, s felültem a recsegő heverőre. Fejemben ezer gyülölet- kép bukdácsolt. Mi fűzött eddig ide? A nemtörődöm közöny, hogy mindegy, bármit csinálok, semminek sincs értelme. Akár utálom az életemet tartozékaival, akár nem, egyre megy. És most itt nyüzsög a fejemben az eddig felgyűlt, kuszán összedobált gyűlölet. Egy alaktalan halmaz az egész... ★ Amikor átköltöztem a sötét, patkánylyukszerű albérleti szobába, bejött hozzám a néni fia. Nézte komótos költözködésemet, s közben magyarázott. Most adták ki a szobát először. A föltét- len szükséges bútorokat itthagyták, a többit átvitték magúkhoz. Háromszáz forint — nem sok. Ne akarjak fényűzést érte. Különben örüljek a jólétnek, feláldozták magukat, hogy rajtam segíthessenek. Hálásan megköszönöm. — Mert a háború sok lakást elpusztított, és azóta nem tudnak annyit... Már megint a háború... Első látogatásom alkalmával ismerkedtem össze a fiúval. Pista élénk, gyors eszű, mozgékonyán alacsony gyerek volt. — Meg vagy elégedve a szobával? — kérdezte akkor. — Meg. Frankó. — Kevéssel is beéri az ember — mondta mosolyogva. Alighanem azért mosolygott, hogy ne lássam barátságtalannak. Közben semmi örömöt nem mutatott az arca. Egy kevés mosoly eltakar a világ elől. Nem mutat belőlük semmit. Én is mosolyogtam. Fanyarul, mint a többiek. — A muterék ? — Élnek — rántottam meg a vállam. — Otthagytad őket? — Ott. — Miért? — Hosszú nyavajgás. Láttam rajta, hogy nem érti. Nem volt kedvem beszélni. — Nem kellett az örökség, — toldottam meg az előbbit, értse, ahogy akar-1 ja. — Mázlis alak vagy. Bólintottam, jólesett, hogy valamit mégis megérthetett
